17. fejezet

Hermione hosszú percekig állt Perselus ölelésében, míg végre a légzése újra normálissá szelídült. Nem könnyű elmondani életed legsötétebb titkát, de valakinek beszélnie kell róla, mert szépen lassan fel fogja emészteni.
Most már megértette Dracót, hogy miért öntötte ki a szívét Emilynek. Ami elvágta kettőjük szerelmét, olyan valami volt, amit nem lehetett csak úgy elfelejteni, és továbblépni, bár képes lett volna rá. Azt kívánta, bárcsak maga mögött tudná hagyni már ezt az egészet, de nem volt képes túljutni rajta egyedül.

Minden reggel, mikor felkelt, ez volt az első dolog, ami eszébe jutott, az a pillanat, mikor az élete végleg megváltozott. Hitegette magát, hogy idővel jobb lesz, nem fog eszébe jutni, de nem így történt. A legváratlanabb pillanatokban ragadta magával a melankólia, és nem engedhette meg, hogy úrrá legyen rajta a szomorúság. Soha nem beszélhetett róla a barátainak, hiszen ők még azt sem sejtették, hogy bármiféle romantikus kapcsolata lett volna Dracóval. Így hát őrizgette magában a titkot, míg szépen lassan már olyan teherré nőtte ki magát, amit nem bírt tovább cipelni.

Piton leült a fotelbe, ami az ágy mellett állt a sarokban, és csendesen várakozott. Nem sürgette a lányt, tudta, hogy most nem szabad türelmetlennek lennie. Hermione odalépett az ágyhoz, lefeküdt rá, és behunyta a szemét. Néhányszor mélyen beszívta a levegőt, a könnyei végigfolytak oldalt az arcán, nedves nyomot hagyva a fülében. Még várt néhány percet, majd kinyitotta a szemét, felült, felhúzta a térdeit, és átölelte őket. Nem tudott Perselusra nézni, inkább csak a paplant fixírozta. Ha rápillantott volna a férfira, az egész valóságossá vált volna, így, hogy igyekezett nem tudomást venni róla, hogy nincs egyedül, sokkal inkább olyan volt, mintha csak hangosan gondolkozna. Vajon megkönnyebbül, ha elmondja? Vagy Perselus talán csalódni fog benne?

– Semmi olyasmitől nem kell tartanod, hogy rossz véleménnyel leszek rólad – mondta a bájitalmester halkan, mintha csak olvasna a lány fejében. – Méltányolom, hogy egyáltalán érdemesnek tartasz arra, hogy beavass a bizalmadba, mert igazán nem szolgáltam rá.
– Oh, micsoda mardekáros csel… – mosolyodott el halványan a lány.
– Nem értem, mire gondolsz – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Dehogyisnem! Úgy állítod be az egészet, mintha számodra lenne megtisztelő, hogy meghallgathatsz, és ezzel kényelmesebbé teszed az egészet nekem… Igazából ez roppant mód jól esik.
Piton lassan bólintott. Hermione sóhajtott egy nagyot, és végül belekezdett a történetébe.

– Arról már tudsz, hogy Draco és én évekkel ezelőtt egy pár voltunk… Olyan hihetetlenül régen történt, de még most is látom magunkat, ha lehunyom a szemem. Nagyon fiatalok és naivak voltunk.
– Ez azért remélem, nem azt jelenti, hogy unalmas perceidben egyfolytában rá gondolsz. – Piton hangjába egy parányi aggodalom vegyült, amit gúnnyal próbált álcázni.
– Természetesen szoktam rá gondolni, de nem úgy, ahogy régebben. Akkor ő volt nekem a világ, én pedig az ő menedéke. Az egyetlen biztos pont az életében még akkor is, ha a boldogságunk csak egy múló illúzió volt, persze ezt mi még csak nem is sejtettük akkor.

Milyen szép szerelem volt az övék. Ahogy a lány arról mesélt, mennyi álmuk volt, hány tervet szövögettek együtt, Perselus önkéntelenül is féltékeny lett. Draco sokkal előbb, és sokkal többet kaphatott meg Hermionéból, mint ő. Irigyelte tőlük a szerelmüket, olyan valami volt, amit ő érzett Lily iránt egyszer, de az sosem teljesedett be.

Igaz, hogy Hermionéval való kapcsolatukat ő szorította korlátok közé, és erre megvolt a nyomós oka. Nem kimondottan volt szerencsés a magánélete alakulása az utóbbi húsz évben, és tartott tőle, hogy ha engedi, hogy ez az egész szépen lassan kibontakozzon közöttük, akkor már nem lesz képes irányítani a dolgot. Pedig számára fontos volt, hogy biztonságban érezze magát, és éppen csak annyi érzelmet vigyen bele a viszonyukba, amennyit feltétlenül szükséges. Ugyanakkor csak hitegette magát, hogy ez olyasvalami, amit irányítani tud, mert már most tudta, hogy kicsúszott a kezéből minden. Beleszeretett a lányba, bár ezt még nem lett volna képes hangosan is kimondani.

Hermione eltűnődött saját felkavarodott érzelmein. Ezernyi gondolat cikázott a fejében, és nem tudott rendet tenni közöttük.
Valakit a bizalmadba avatni olyan kockázattal jár, amire nem tudsz felkészülni. Az illető véleményt fog rólad alkotni, ha engeded, hogy jobban megismerjen, és jogosan ítélhet el egyes hibáidért. De vajon hiba-e az, hogy akaratlanul is rátévedsz egy olyan útra, aminek a kereszteződésénél kiderül számodra, hogy nincs helyes irány, mindenképpen el fogsz tévedni?
Amikor Perselus végre megtudta, mi volt az a kapocs, ami végleg összeforrasztotta, majd szét is választotta a két fiatalt, először fel sem fogta rendesen a hallottakat. Olyan meglepő volt az egész, pedig az esze emlékeztette rá, hogy egy ideje már sejtette a dolgot, de nem tudta elhinni…

– Azt hittem, hogy tévedünk, hogy ez nem igaz. Nem történhet velünk, de mégis így volt. Az a kisbaba ott növekedett a hasamban, napról napra éreztem, hogy valami különleges van bennem, ugyanakkor tudtam, hogy képtelen lennék valóban életet adni neki. – Fájt így hangosan is beismernie az igazságot. Önzőnek érezte magát még most is. – Ha megtartottam volna, ha úgy döntünk, hogy akarjuk a babát, akkor el kellett volna hagynunk az iskolát, talán még az országot is. Tudva, hogy talán soha nem látjuk viszont a szüleinket, a barátainkat… Nem mertünk lépni. A háború a nyakunkon volt, és senki nem tudta, ki fog győzni.
– Még ti magatok is gyerekek voltatok. – Piton megrendülten nézett maga elé, nem tudott mást mondani.
– Ez igaz, és ezért is nem tudunk olyan felelősségteljes döntést hozni egyedül. Valakit be kellett avatnunk, mielőtt még késő lett volna.
Perselus hirtelen felkapta a fejét. Hermionénak ki sem kellett mondani, ki volt az, akinek beszéltek a dologról, anélkül is kitalálta.
– Dumbledore!

Hermione a könnyeit visszanyelve bólintott. Még most is emlékszik rá, milyen kedves, nyugodt és higgadt volt az igazgató, amikor azon a késői órán felkereste. Egyedül ment, hiszen Draco képtelen lett volna rá, hogy beszéljen az idős mágussal. Hetekig vitatkoztak, hogy mitévők legyenek, végül úgy döntöttek, mindenkinek úgy lesz a legjobb, ha nem tartják meg a babát, de ehhez segítségre volt szükségük.
A fülében csengtek az igazgató szavai a születés csodájáról, és hogy bármiben segít, ha esetleg másként döntenek. Megértette, milyen nehéz helyzetben vannak, de arra intette őket, hogy rágják át magukat újra a dolgon. Nem vette volna a szívére, ha a két fiatal azért dönt úgy, ahogy dönt, mert úgy érzik, csak maguk vannak, és nem kaphatnak segítséget.

Draco egyre inkább azt hajtogatta, hogy hiba lenne megtartani a kisbabát, hiszen miből nevelnék fel? A szülei engedélye nélkül egy knútot sem vehetett ki a széfjéből, nemhogy titokban megszökhessen az egész vagyonával együtt. Pénz nélkül a semmibe nem vihette magával a lányt. Csak tizenhat évesek voltak, nekik még nem kellett volna, hogy ilyesmi miatt fájjon a fejük. Hermione ugyanakkor elbizonytalanodott a döntésüket illetően.

Perselus is visszautazott gondolatban abba az időbe, amikor Hermione még csak hatodikos volt. Emlékezett rá, mennyire rettegett, mikor letette a megszeghetetlen esküt, de nem mutathatta ki a félelmét, mert az a vesztét okozta volna. Bellatrix csak az alkalomra várt, amikor végre leplezheti, joggal nem bízott benne.
Meg akarta menteni Dracót, hogy ne kelljen olyasmit elkövetnie, ami örökre rányomta volna a bélyegét az életére. Segíteni akart a fiúnak, holott tudta, ha ő elbukik, neki kell átvállalni a feladatot. Mennyire gyűlölte Dumbledore-t akkor, amiért úgy tett, mintha ennek az egésznek nem lenne jelentősége. Nyugodt szívvel mondott le addigi életéről, és nem akarta tudomásul venni a következményeket. Olyan bátorsággal akarta felruházni a Bájitalok Mesterét, amire nem vágyott. A nemes cél sem csökkentette a félelmét, mert jól tudta, hogy az ő életének szintén vége lesz. Akárhogy dönt is, a felelősség az övé marad. Nem volt jó döntés ebben a helyzetben. Vagy ráveszi a fiút, hogy gyilkoljon, vagy ő válik gyilkossá.
Minden igyekezete ellenére nem vette észre, mi zajlik körülötte. Annyira koncentrált a feladatra, megoldás után kutatott, amit sosem talált meg. Nem is ötlött fel benne, hogy Draco összeroppanhat, hogy a nyomás maga alá temeti. Soha nem kérdezte tőle, mit érez, hogyan legyen tovább.
Sejtelme sem volt róla, hogy Hermione lett a fiú vigasza, és végül az a parányi kis boldogság átkos terhet szült.

– A tavaszi szünetben azt mondtam a szüleimnek, hogy az Odúban leszek egész végig, Ronnak viszont azt hazudtam, hogy otthon maradok. – Most érkezett el ahhoz a részhez, amit a legnehezebb volt elmondani. – Dumbledore házában voltam a szünet alatt, míg lábadoztam. Nem voltam olyan rosszul, mint vártam, legalábbis fizikailag, de a lelki sebeimre nem volt semmilyen bájital, ami enyhíthette volna a fájdalmam. Draco csak egy estére tudott kiszökni a kastélyból.

Órákig zokogtak egymás karjában, nem értették, miért történt ez, miért velük. Mindenkire dühösek voltak, magukra is. Átkozták a világot, amiben élniük kellet, siratták meg nem született gyermeküket. Gyilkosok lettek, legalábbis így érezték. Kioltani valaki életét, aki meg sem született, mekkora bűnnek számít? Hermione tudta, hogy a hasában növekvő gyermek érez, együtt dobbant a szíve az övével. Még csak egy alig látható dudor árulkodott arról, hogy várandós, de amikor vége lett az egésznek, évekig nem tudott úgy hozzáérni a hasához, hogy ne szoruljon össze a szíve. Emlékezett Draco könnyes szemére. Egy pillanatra mindketten meginogtak, mielőtt megitta volna a bájitalt. De végül megtette…

– A bájitalnak fekete színe volt, még ez is csak erősítette bennem a tudatot, hogy bűnt követek el. Olyan íze volt, mint a cseppfolyós gumiabroncsnak, és akkora fájdalommal járt a hatása, hogy szinte kiszorult minden levegő a tüdőmből. – Piton összevont szemöldökkel hallgatta a lányt.
– Honnan szerezted a bájitalt? Ilyesmihez nem könnyű hozzájutni.
– Dumbledore professzor hozta nekem…

A felismerés egyszeriben belehasított Piton lelkébe. Egyik este az igazgató meglehetősen gondterhelt arccal ült az irodájában, mikor magához hívatta. Szűkszavúan beszélt, a tekintetében furcsa fájdalom ült. Megtörtnek látszott, és még a szokásosnál is öregebbnek.
Olyan bájital elkészítésére kérte fel a férfit, amit Piton még sosem készített el a rend számára. A bájitalmester bizonyosságot akart, hogy nem egy diáklány jutott bajba, nem akart részt venni benne, ha ez így lett volna. Albus megesküdött neki, és a férfi végül elhitte, amit mondott.

Perselus arca elsötétült. Lenézett a kezeire, és észrevette, hogy remegnek az elfojtott indulattól. Durván beletúrt a saját hajába, és egy másodpercre lehunyta a szemét. Az nem lehet, kell lennie valami ésszerű magyarázatnak. Nem ő volt az egyetlen bájitalmester, akit Albus ismert. Ezt nem tehette meg vele!

– Milyen színű volt az üveg? – A hangja rekedt volt és halk.
– Nem tudom – Hermione lassan a férfi felé fordult. Piton hirtelen felpattant a fotelból, és járkálni kezdett, mint a csapdába esett tigris a verem alján.
Mérgesen motyogott az orra alatt, de a lány nem értette, mit mond.
– Perselus? – Hermione félve szólította meg.
– Emlékezz vissza, milyen színű volt a fiola!
– De hát már nem tudom… – A lány kezdett megijedni, a férfi szeméből áradó harag megtévesztő volt. Azt hitte, rá mérges, és nem értette, miért.
Perselus egy lépéssel átszelte a közöttük lévő távolságot, megragadta, felmászott az ágyra, és nagyon komolyan nézett Hermionéra.
– Milyen színű volt az üvegcse? – Erőteljesen megnyomott minden egyes szót.
– Nem tudom! – motyogta a lány. – Azt hiszem kék. Miért fontos ez?

A férfi nem válaszolt, a sejtése beigazolódott, és tőrként fúródott a szívébe. Nem akarta elmondani Hermionénak, nem akarta, hogy még ez a teher is az ő vállát nyomja. Tudta, hogy hibásnak érezné magát miatta, pedig ő nem tehet semmiről. Az átkozott bájital az ő keze munkája volt.
Dumbledore ki tudja, hányadik alkalommal használta ki a belé vetett bizalmát. Meg fogja tartani ezt a titkot, a sírba fog vele szállni.

A boszorkány gyengéden megérintette Piton arcát. A férfit meghatotta ez a kedves gesztus. Odaült a lány mellé, és az ölelésébe vonta. Grangerben csak akkor tudatosult, mennyire vágyott a másik közelségére. Újra sírni kezdett, de ezek már a megkönnyebbülés könnyei voltak.

Draco nem tudta megölni Dumbledore-t akkor este, és Piton mindig is azt hitte, hogy félelemből hátrált meg. Nem hibáztatta. Bárki rettegett volna, ő sem volt biztos önmagában. Most, hogy hallotta a teljes történetet, már tudta, miért nem tette meg. Hogy ölhetnél meg valakit, aki segített neked, aki kockázatot vállalt érted, pedig nem szolgáltál rá? Valaki végre hitt benned és melléd állt, mikor mindenki más elfordult tőled.
Ugyanezt érezte Piton is ott, a csillagvizsgáló toronyban. Kapott egy második esélyt Albustól, mikor felvette az iskolába, de ez az esély hamis volt. Soha nem volt szabad, soha nem kapott igazi feloldozást. Hosszú éveken keresztül kellett vezekelnie, és végül Dumbledore elvette tőle még csak a lehetőségét is annak, hogy normális élete lehessen egyszer.
– Jól vagy? – kérdezte Piton a lány haját simogatva.
– Igen, azt hiszem, mindketten jobban vagyunk… – A bájitalmester kérdőn felvonta a szemöldökét. – Draco is továbblépett, megnősült. Nekem pedig itt vagy te, már amennyire az enyém lehetsz. Akármit gondolsz most, tudni akarom, mert nem szeretném, ha újabb titok lenne közöttünk. Megérdemlem, hogy őszinte legyél velem.
– Nem kellett volna így történnie, sajnálom, hogy nem lehettél boldog.
– Ha kicsit jobban megerőltetnéd magad, akár az is lehetnék…
– A legbátrabb boszorkány vagy, akit csak ismerek! – ölelte magához a férfi.

SS/HG

Minerva rezzenéstelen arccal ült Perselusszal szemben, akinek nagy erőfeszítésébe tellett, hogy az érzelmei ne üljenek ki az arcára. Az igazgatónő természetesen Hermionéval való bimbózó románcáról akart vele társalogni, noha tudta, hogy nincs hozzá semmi köze. De mindig is úgy érezte, hogy jobb, ha rajta tartja a kezét a bájitalmesteren, mert félő volt, hogy olyan magányosságra ítéli saját magát, amire semmi szüksége nem volt.
A bájitalmester Minerva e fajta „törődését" mindig rossz néven vette, holott a boszorkányt valóban jó szándék vezérelte.

– Eddig sem voltál túl bőbeszédű, ha bármikor szóba került a magánéleted, de őszintén megvallva meglep, hogy semmi hozzáfűznivalód nincs ahhoz, amit az előbb mondtam. – Minerva lassú mozdulatokkal kevergette a teáját, közben le sem vette a szemét a férfiról.

Az óra folyamatos ketyegése olyan hangosnak tetszett a csöndes szobában, mint a puskaropogás. A portrék többsége aludt, vagy alvást színlelt. Piton időről-időre Dumbledore portréja felé sandított, és minden ilyen alkalommal idegesen szorult ökölbe a keze. Mit meg nem adott volna azért, hogy megmondhassa a véleményét az öregnek, de méltóságán alulinak érezte, hogy egy festményre zúdítsa a dühét. Minervát egyértelműen nem akarta beavatni Hermione titkába, túlságosan személyes volt, és még ő maga sem igazán tudta, mit kéne gondolnia róla. Talán meg kellett volna könnyebbülnie, hogy végre tudja az igazságot, de az az aprócska részlet, ami Hermione számára oly' jelentéktelen volt, Pitonnak annál inkább fontos. Nem tudta eltemetni magában az információt, bárhogyan igyekezett tudomást sem venni róla, a lelkiismerete folyton-folyvást emlékeztette rá, milyen szerepe volt abban, hogy az akkor még csak diáklány Hermione élete gyökerestül megváltozott.

– Egy egyszerű igen vagy nem is megteszi – próbálkozott újból az idős boszorkány.
– Továbbra is csak önmagam tudom ismételni: nincs hozzá semmi közöd!
– Való igaz, nem kell tudnom minden részletről, de mégis csak két alkalmazottamról van szó. Egy ilyen kapcsolat közted és Miss Granger között, igenis kihatással lehet a munkádra, és azt se felejtsük el, hogy egy bentlakásos iskolában vagyunk. Ami nem tartozik a diákokra, az jó lenne, ha nem is kerülne a szemük elé.
– Azt hiszem, a diszkréciómmal nincsen probléma, hiszen elég hosszú ideig te magad sem tudtál a dologról! – Piton szokásához híven kimért és távolságtartó volt.
– Azt az egy alkalmat leszámítva, mikor rátok nyitottam… – Minerva roppant mód jól szórakozott a férfi bosszankodásán, noha Piton igyekezett eltitkolni előle, mennyire kínosan érinti az említett alkalom felhánytorgatása.

Kínos csend telepedett rájuk, amit aztán egy kopogtatás szakított félbe. Hermione félszegen mosolyogva lépett be az ajtón, majd azonnal halálsápadtra váltott az arcszíne, ahogy felfedezte Perselust az igazgatónővel szemben üldögélve. Már akkor tudta, hogy az ártatlannak tűnő teameghívás egy újabb jól kifundált csel volt Minerva részéről. Mentségek után kutatott a fejében, és éppen a klisészerű fejfájásra akart hivatkozni, mikor az idős boszorkány megemelkedett a székéből, és olyan hívogatóan mosolygott felé, hogy nem tudott csak úgy visszafordulni.

– Miss Granger, örülök, hogy időt tudott rám szakítani, amint látja Perselus már itt van.

Hermione egy nem tudtam róla pillantást küldött a meglepett arcot vágó férfi felé.
A bájitalmester egyszerre örült a találkozásnak, és persze mérgelődött is.
Mostanra már ő is rájött, hogy a teadélután célja nem volt más, minthogy Minerva információhoz jusson, és mivel tőle nem sok újat tudott meg, hát a jól bevált cselhez folyamodott. Mindig megdöbbentette, hogy ennek az idős boszorkánynak mennyire csavaros esze van, és szégyellte volna bevallani, hogy bizony időnként még az ő mardekáros képességeit is felülmúlja.

Az utóbbi pár napban nem igazán találkozott a lánnyal, időt adott neki, hogy rendezze a gondolatait, és neki is kellett egy kis magány. Hermione vallomása óta nem tudott úgy a lányra gondolni, hogy ne legyen bűntudata. Régebben talán nem érzett volna ilyesmit, de mostanra már tagadhatatlanul fontossá vált neki a boszorkány. Időről-időre felrémlett az emlékezetében a Merlini eskütétel, amit Bájital Mesterré avatásán tett le, egy ősi könyvre helyezve a kezét, Merlin szent nevére megesküdve kijelentette, hogy teljes lelki üdvösséggel fogja szolgálni a társadalmat, és soha nem fog visszaélni a hatalmával. Már akkor is tudta, hogy nem volt őszinte, de nem érdekelte. Ha olyan valakinek esett bántódása egy bájitala miatt, akihez nem kötődött, az valahogy nem is érintette olyan mélyen. Nem sok ember volt fontos a számára, talán ha öten elmondhatták magukról, hogy Perselus Piton a barátjuknak tekinti őket. A férfi számára ezeken az embereken kívül senki nem volt fontos, és átkozta saját magát, amiért egy olyan valakit bántott akaratlanul, akit nem akart.

– Minő kedvesség a vallatási szándékaidat meghívásnak álcázni, sokat tanulhatnék még tőled – vetette oda a bájitalmester szokásos stílusában, hogy leplezze a zavarát. De Minerva eleresztette a füle mellett.
– Képzelje, Miss Granger, éppen arról beszéltünk, hogy mily' üdvözítő az önök kettőse. – McGalagony nem is szándékozott úgy tenni, mint aki nem tud róluk, biztosra vette, hogy a bájitalmester már tájékoztatta erről a lányt.
Minervának megvoltak a maga forrásai, éppen ezért tudott arról a bizonyos portréról is, hiszen a házi manók, akik Perselus szobáját takarították, már réges-régen beszámoltak neki róla.
– Én nem… – Hermione árulkodó pironkodása csak adta a lovat az igazgatónő alá.
– Nem ítélkezem, bár meglep a dolog, ha tippelnem kellett volna, akkor azt mondtam volna, hogy önök ketten inkább sütik meg a másikat élve a máglyán, minthogy egyszer szót értsenek egymással. De a meglepetésemnél csak az örömöm nagyobb.
– Hogy te mennyire élvezed ezt – morogta Piton. – Ennél jobban már nem is tudod zavarba hozni Hermionét. Bár, ha neki is megemlítenéd, hogy mit láttál, mikor ránk nyitottál, talán még rácáfolhatsz erre.
– Perselus, kérlek… – Hermione segélykérőn fordult a férfi felé. – Ne hozz mindenkit kínos helyzetbe!
– Gondolom, érdekelné Miss Granger, hogy miért kéretettem ide mindkettőjüket. – A lány bólintott. – Az ok nem más, mint az önök a jövőbeli tervei. Mint ismeretes, egy bentlakásos iskolában szigorú szabályok vannak. Nem tilthatom meg két tanárkolléga között az intim viszonyt, de ha ez kihatással van a munkájukra…
– Valami problémát észlelt, igazgatónő? – kérdezte a lány egy oldalpillantást vetve a férfira.
– Nem, természetesen szó sincs erről.
– Minerva aggódásnak álcázza a kíváncsiságát – dohogott Piton. – Igazából az érdekelné, mióta, hányszor és mikor fordulsz meg az ágyamban!
Hermione fülig vörösödött, és megrovó pillantást küldött Piton felé, aki már bánta, hogy ilyen ostoba szófordulatot használt, mintha a lány valóban nem jelentene mást számára, csak egy hálótársat, akit akkor használ, amikor kedve tartja.
– Ne legyél közönséges! – csapott az asztalra az idős boszorkány. – El nem tudom képzelni, hogy tudja elviselni ezt a faragatlan tuskót! – fordult Hermione felé szemforgatva.
– Nem is olyan nehéz, ha nem zaklatom és nem kellemetlenkedek – jelentőségteljesen nézett vissza McGalagonyra –, akkor Perselus valóságos úriember. De mint sokan mások, védi a magánéletét, ami persze érthető, viszont úgy vélem, nem kéne ilyen lealacsonyítóan nyilatkoznia kettőnkről.
McGalagony és Piton is zavartan elfordította a pillantását a lányról, hiszen mindkettőjüket okkal feddte meg.
– Igaza van, nincs okom beleütni az orromat a magánéletükbe, és higgye el, hogy nem tenném, ha…
– Mi lenne, ha nem keresnél kifogásokat, hanem valóban békén hagynál minket? – csattant fel a férfi. – Van valami, amit feltétlenül tudni akarsz, és vagy előrukkolsz vele végre, vagy hallgass!
– Mik a terveid a későbbiekre, Perselus? – Minerva felhagyott a szépítgetéssel. Bár félreértették a szándékát, mert meglehet, hogy irtózatosan kíváncsi volt, de ugyanakkor aggódott is értük. A sötét hajú férfi nem túl sok sikeres kapcsolatot tudhatott a háta mögött, és úgy gondolta, hogy ezzel Hermione sincs másként.
– Azt hiszem, megvacsorázok, aztán…
– Ne feszítsd túl a húrt! – parancsolt rá a nő. – Pontosan tudod, hogy mire céloztam.
– Még mindig nem látom be, mi közöd lenne hozzá…
Granger elkerekedett szemmel nézett hol az egyikre, hol a másikra. Mindig is eltörpült mellettük, ha ők vitatkozni kezdtek.
Minerva türelmetlenül fújta ki a levegőt, látta, hogy a bájitalmesterrel semmire sem megy, így Hermionéhoz fordult.
– Én sem tudok semmit sem mondani, és az igazat megvallva, kissé már kényelmetlen ez a beszélgetés.
– Igazán? – Perselus hangja arról árulkodott, hogy valójában nem neheztel annyira az igazgatónőre, mint mutatja.– Tudod jól, hogy itt semmi nem maradhat titokban – gúnyolódott a férfi.
– Rendben van, elnézést kérek mindkettőjüktől – szabadkozott az idős boszorkány.
– Akkor ezt meg is beszéltük – állt fel a férfi a székből. – Ha most megbocsátasz, még sok dolgom van, és… – Kérdőn a lányra nézett.
Hermione mérgesen megrázta a fejét, egyszer és mindenkorra a tudtukra akarta adni, hogy egyikük viselkedése sem helyénvaló, és a továbbiakban nem tűri el tőlük ezt a cirkuszt.

– Mint felelősségteljes igazgatónőnek, nem lenne szabad megengednie azt a luxust magának, hogy ilyen mértékben bele kíván folyni az alkalmazottjai magánéletébe. Nem akarom önt kritizálni, mert meglehetős hozzáértéssel végzi a munkáját, de az élet más területein egyszerűen szólva tolakodó és manipulatív!
Minerva szája elnyílt, ahogy Hermionét hallgatta, aki egyre jobban belelovalta magát az egész mérgelődésbe. Piton kajánul elvigyorodott, de amikor a lány haragos pillantása rászegeződött, akkor hirtelen felöltötte a közöny álarcát.

– A továbbiakban nem szeretnék olyan megbeszélésen részt venni, ahol a magánéletem a téma, kivéve, ha én magam hozakodom elő ilyesmivel, de tekintve a közöttünk lévő kollegiális viszony formalitását, nem hiszem, hogy ilyesmire sor kerülne. Az, hogy szeretem vagy sem Perselust, és mik a jövőbeni terveink, egyszerűen magánügy!

Minerva arcszíne mélyvörösre váltott a szégyentől, és erélyesen ráparancsolt a bájitalmesterre, hogy hagyja őket magukra. Félretolta a teáskannát az asztalán, és felfordított két poharat a tálcáról, amibe egy-egy ujjnyi whiskyt töltött. Olyan tisztelet ébredt benne a lány iránt, amit talán még soha nem érzett, ha Hermionéról volt szó.

– Sajnálom, hogy ilyen rossz véleménnyel van rólam, én valóban csak aggódom magukért…
Hermione egy kézmozdulattal a nőbe fojtotta a továbbiakat. Soha azelőtt nem merészelt volna ilyen udvariatlan lenni Minervával, de most már leginkább az indulatos érzései vezérelték, mintsem a józan esze.
– Megértem, hogy időnként aggódásra sarkallja Perselus magánéletét illetően az önök között lévő több éves barátság, és ezzel nem is lenne baj, a gond ott van, hogy mindezt roppant visszatetsző módon intézi.
– Talán valóban rámenős voltam időnként – ismerte be a nő megfeszülő állkapoccsal. Mint ahogy Pitonnak, neki sem volt erőssége a nyílt bocsánatkérés.
– Egy olyan intelligens nőnek, mint Ön, már régen észre kellett volna vennie magát.
– Mondja ezt a szintén rendkívül intelligens boszorkány, aki beleszeretetett abba a férfiba, aki majd fél éven át lelkileg a sárba tiporta, és minden eszközt megragadott, hogy kijjebb tessékelje a kastélyból.
Hermionét szíven ütötte a dolog, mert Minervának igaza volt. Abban is, hogy ő is ostoba módon viselkedett, és abban is, hogy valóban beleszeretett a férfibe, és ezzel nem is kívánt vitába szállni. Tény, hogy a szerelemnek nem lehet parancsolni, vagy gátat vetni, egyszerűen megtörténik és kész.
– Miss Granger, csak egy dolgot mondanék. Perselus kemény ember, nehéz vele, de még őt is lehet szeretni. Én tudom, hogy azért védekezik ilyen vehemensen, mert nem akarja, hogy tudjam, mennyire fontos lett ön a számára. Ne bántsa meg. Ha mégsem gondolja, hogy vele tudna lenni, akkor inkább most…
– Szeretem őt! – Ezt először mondta ki hangosan, és Hermione maga is meglepődött milyen felszabadító érzés volt beismerni.
– Akkora legjobbakat kívánom mindkettőjüknek – mosolyodott el Minerva.

SS/HG

Hermione úgy hagyta el az igazgatói irodát, hogy végre tisztázta a dolgokat McGalagony professzorral és ebbéli örömében az átszellemült mosoly még ott játszott az ajkán akkor is, amikor már a folyosón haladt. Egyre csak azt ismételgette, hogy szereti a férfit. Vajon mit szólna Perselus, ha megtudná? Hiszen nem akart tőle semmi komolyat, aztán pár napja mégis olyan közel kerültek egymáshoz. Elmondta neki legnagyobb és legféltettebb titkát, és megosztotta vele régi fájdalmas emlékeit. Egy pillanatig akkor úgy érezte, megkaphatja a férfit, hagyta, hogy hozzásimuljon, vigasztalta, talán még szerette is. Jó lenne azt hinni, hogy így volt. De ezt a pilleszárnnyi kis reményét most elhomályosította az a gondolat, hogy sajnálatos módon Perselusnak is értésére kell adnia azt, hogy a viselkedése minősíthetetlen, és tudta, hogy ebből vita lesz.

Piton a lakosztályába érve hirtelen körbefordult, és üresnek érezte a szobát. Minervának igaza volt, gondolnia kellett a jövőjére, és az utóbbi napokban mást se csinált. Végül eljutott arra a pontra, ahol már nem hazudott magának tovább, és belátta, hogy Hermione nélkül minden sokkal sivárabb.

Kopogtattak az ajtaján. Lesimította a talárját, és felöltötte szokásos semmitmondó arckifejezését. Hermione az ajkát beharapja várakozott.

– Életben hagytad a vén banyát? – kérdezte a férfi, miközben utat engedett a lánynak.
Hermione idegesen elnevette magát.
– Minerva aggódik érted, nem is tudod, mennyire szerethet.
– Nos, ez esetben azt kívánom, bár ne szeretne ennyire, akkor talán nem ütné bele az orrát mindenbe, ami engem érint.
– Egész este morcos leszel?
– Kiengesztelhetsz, ha nagyon akarsz – húzta oda egy csókra a boszorkányt, de Granger eltolta magától a férfit.

Perselus kérdőn felvonta a szemöldökét, majd mikor a lány közölte vele, hogy beszélniük kell, a szíve majdnem kihagyott egy ütemet. A kell szó olyan rossz jelentést sugallt, amit nem szívesen vett tudomásul. Az ilyen muszájból történő beszélgetések általában nem jól végződtek, és mindig haraggal váltak el egymástól.

– Amit Minervának mondtam, az rád is vonatkozik! – kezdett bele a lány, miközben leült a díványra. Piton a szokásos foteljében foglalt helyet.
– Úgy érted, én is tolakodó vagyok? – kérdezte a férfi unott arccal.
– Nem, te arrogáns vagy és kicsinyes, lekezelő és szarkasztikus! – világított rá Granger.
– Ezt idefelé találtad ki? – replikázott a férfi.
Hermione beletúrt a hajába.
– Most is az vagy!
– Igazából gúnyos és ironikus voltam…
– Na, meg kioktató – morogta a lány.
– Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű? – vágott vissza Piton.
– Nem akarok veszekedni – védekezett a lány.
–Ahogy én sem. Egészen idáig arra gondoltam, hogy tényleg beszélnünk kéne a jövőnkről, és fel akartam ajánlani, hogy töltsd velem a nyári szünetet a házamban. – A férfi hangja békülékeny volt.
– Ezt komolyan gondolod?
– Nem, csak úgy mondtam, mert mostanában szokásommá vált olyasmiket említeni, amiket nem gondolok komolyan – fintorgott a Bájitalok Mestere. – Természetesen azért jegyeztem meg, mert úgy gondolom, ez egy logikus lépés lenne számunkra. Úgy is mondhatnám, hogy a következő szint.
– Nocsak, hirtelen feljebb léptem a szeretői posztról? – firtatta a lány.
– Azt hittem, ez egyértelmű számodra – felelte a férfi ingerülten.
– Mióta gondolkozol ezen?
– Egy ideje…
Hermione kétkedőn megrázta a fejét. Perselus egyszerűen nem akart vele nyíltan beszélni, és ez bosszantotta.
– Egy fél órája, mióta McGalagony professzor ezt firtatta?
– Nem teljesen mindegy, ne lovagolj a szavakon! – csapott a karfára a férfi, és felállt, hogy valami italt szerezzen magának. A lányt is megkínálta, de mivel Hermione már az igazgatói irodában is ivott alkoholt, ezért tagadóan megrázta a fejét.
– Ami a nyári szünetre tett ajánlatomat illeti – kezdett bele a férfi. – Ha esetleg más programod lenne…
– Nem, nincs! – vágta rá a lány talán túl gyorsan is.
Piton halványan elmosolyodott. Mily' üdvözítő ez a fiatalkori mohóság.
– Szeretnél velem lenni a nyáron? – Oldalra billentett fejjel vizslatta a lányt.
– Mindennél jobban – felelte Hermione. – De nem szeretnék a terhedre lenni, hiszen te…
– Hiszen én micsoda? – kérdezett rá a férfi.

Hermione hezitált, hiszen a férfi az előbb tett célzást a dologra, de akkor sem volt biztos benne, hogy Piton valóban így érez. Mindig kellemetlen volt ezt szóba hozni, holott tudta jól, hogy ő is beleegyezett ebbe a laza kapcsolatba. Ha akkor ott nem hazudik, talán ennyit sem kaphatott volna a férfitól, pedig ez a kevés is több volt, mint a semmi.
– A viszonyunk nem tudom, mennyit engedhet meg nekünk, valahol nyilván szeretnél határt húzni. – Még mindig nem nézett a férfira, éppen ezért nem látta Piton grimaszát.

Nem szerette, amikor valamit újból és újból el kellett ismételnie Hermionénak. Tartotta annyira okosnak, hogy elsőre is felfogja, amit mondtak neki, hogy már nem csupán a szeretőjének véli, de belátta, hogy a boszorkánynak nyilván valamivel nagyobb megerősítésre volt szüksége, mint az, hogy szerinte ez már egyértelmű tény.

– Hetekkel ezelőtt még azt képzeltem, hogy ezt a viszonyt keretek közé lehet szorítani, de az elmúlt néhány éjszaka, különösen az a bizonyos éjszaka rádöbbentett, hogy ez a legnagyobb ostobaság, ami valaha megfordult a fejemben. Nem állítom, hogy teljes bizonyossággal tudom, mi is van közöttünk, azt sem tudom ígérni, hogy földöntúli boldogságban lesz részed mellettem, de… Végül is, azt hiszem, egy próbát megérne azok után, amin eddig keresztülmentünk.
– Valóban így gondolod? – A boszorkány olyan hálás, rajongó tekintettel nézett rá, hogy a férfi majdnem zavarba jött.
– Nem, természetesen csak üres fecsegésnek szántam! – morogta az orra alatt. – Minden szavamat komolyan gondoltam, Hermione, ismerhetnél már ennyire.
– Mit tervezel a nyárra? – kérdezte a lány kedvesen mosolyogva.
– Malfoyékhoz nem megyünk, az már egyszer biztos, nagyjából abban a percben lettem kegyvesztett, hogy megjelentem a fiuk esküvőén. Nem mintha annyira bánnám.

Perselus nem említette a lánynak a valódi célját annak a két nappal ezelőtti, délutáni, londoni kiruccanásnak. Azt mondta, néhány holmit be kell szereznie a tanításhoz, ám valójában Luciusszal volt találkozója. Malfoy egy előkelő éttermet javasolt, ami az ő ízlésének cseppet sem volt hivalkodó, annál inkább a bájitalmesterének. Jó ideje nem beszéltek már, és ennek megvolt a maga oka.
Lucius hajlamos volt úgy tenni, mintha a világ körülöttük nem változott volna, és még mindig pöffeszkedően viselkedett, lenézve mindenkit, akit kicsit is kevesebbre tartott saját magánál.
A beszélgetés rövid volt és velős. Nagyjából ultimátumot adott a Bájitalok Mesterének, miszerint vagy ők és többéves barátságuk, vagy pedig áruló fiuk.
Perselus számára könnyű volt a döntés, meg is döbbent rajta mennyire gyorsan közölte, hogy sajnálatos módon a továbbiakban nem kerül sor találkozókra, mert a jelek szerint ő többé nemkívánatos személy lesz a Malfoy házaspár számára.
– Jól meggondoltad ezt, Perselus? – kérdezte dölyfös pillantással a szőke férfi.
– Tényleg eldobod magadtól a gyereked, mert ő nem követi azokat az idejét múlt eszméket, amiket te? – kérdezett vissza Perselus.
– Mindig lesz valaki, aki uralomra tör, soha nem lesz igazi béke – húzta ki magát Lucius. – Én pedig a győztes oldalon akarok állni.
– Ez igaz lehet, főleg, míg vannak a Földön ilyen varázslók, mint te! Ne felejtsd el, hogy Potternek köszönheted, hogy nem egy cellában ücsörögsz, ugyanis te nem a győztes oldalon álltál! – sziszegte a bájitalmester. – Már nem vagyok benne biztos, hogy akkor helyesen cselekedett-e…

– Valami azt súgja, túl fogom élni, ha nem kell velük lennem. Narcissa valószínűleg kibírhatatlan lenne, ahogy a férje is – somolygott a lány.
– Lenéznének, megsértenének és úgy tennének, mintha ez lenne a legtermészetesebb, és elvárnák, hogy mindezt szó nélkül eltűrd – közölte a férfi megvonva a vállát.
Hermione csettintett a nyelvével.
– Milyen kár, hogy ezt most ki kell hagynom.
– Látszik, hogy megszakad a szíved – évődött Perselus. – De már most megmondom, hogy Potterékhez sem megyünk, és őket sem látjuk vendégül, és ez érvényes a Weasley-klánra is! – vettette közbe a férfi.
– Ebbe nem egyezem bele! – jelentette ki a lány határozottan, és a hatás kedvéért még az állát is felszegte.

Piton az orra alatt szitkozódva ült vissza a fotelba, és kérdőn a boszorkány felé nézett. Fel nem tudta ugyan fogni, hogy miért nem világos Hermionénak, hogy nem akar az idióta barátaival lebzselni, ezért inkább hallgatott.

– Lehet, hogy neked nem számít, hogy a barátságod megszakadt Lucius Malfoyjal, de én nem fogok lemondani a saját barátaimról! Elegem van a hazudozásból is, mindent el akarok nekik mondani.
– És ezt mégis hogy képzelted? – fortyant fel Piton.
– Találkozom velük, és mindent bevallok – felelte a lány elszántan.
– Ha korai halálra vágysz, csak tessék – gúnyolódott a bájitalmester.
Hermione csak legyintett.
– Eltúlzod a dolgot.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Mégis kik voltak azok, akik rivallót küldtek neked, amikor csak egy képet és egy ócska cikket láttak az újságban? Gondolod, ha majd közlöd velük, hogy valóban egy párt alkotunk, akkor tapsolni fognak örömükben? Mondhatsz bármit, én akkor sem fogom őket meghívni a házamba!

Hermionét bántották a férfi szavai. Harry és Ron valóban gyerekesen viselkedtek, és első haragjukban ostobaságot műveltek, de nem gondolta, hogy ez meg fog ismétlődni. Természetesen sokkolni fogja őket a dolog, éppen ezért ki is akarta hagyni a történetéből, hogy Neville és Ginny már tudnak róluk egy ideje, mert úgy vélte, az csak rontana a helyzeten. De miután elmondta az egészet, és hagyott nekik időt, hogy megemésszék a hallottakat, nem akarta, hogy azt érezzék, innentől már nem férnek bele az életébe.
Senki másra nem számíthatott csak rájuk, ők voltak a családja. Egy szedett-vetett család, de az övé volt, és örült neki. Ha egész nyáron nem találkozik velük, akkor mit fognak gondolni? Abba pedig nem akart belemenni, hogy úgy menjen el hozzájuk, hogy mindig egymaga van, mert Perselus elhatárolódik mindennemű érintkezéstől. Fel akarta vállalni a szerelmét, nem pedig újabb hazugságokat kitalálni miért is marad távol a bájitalmester.

– Ha ezt komolyan gondolod, akkor vissza kell utasítanom az ajánlatodat, és nem megyek el hozzád a nyári szünetben. – Még kimondani is borzasztó volt, de így érezte, és kész. – Nem fogok távol maradni tőlük egész nyáron.
– Senki nem mondta, hogy nem találkozhatsz velük, azt kötöttem ki, hogy a házamban nem látom őket vendégül. Ehhez csak jogom van nem?
– Ahogy mondtam, akkor én sem megyek! – kötötte az ebet a karóhoz a lány.
Perselus arca megnyúlt, majd egy aprócska vörös folt jelent meg az arcán, ami jelezte, hogy rettentően felingerelte magát.
– Te most zsarolsz engem? – fújtatott dühödten.
– Eszemben sincs, azt te szoktad csinálni. Én nem élek efféle ócska trükkökkel – közölte a lány halálos nyugalommal.
Ez a higgadtság aggasztotta a férfit, hiszen ebből pontosan tudta, hogy a boszorkány komolyan beszél.
– Ez egy ultimátum, és sajnálom, hogy egyáltalán elő kell hozakodnom vele. Azt szeretném, ha teljes egészében elfogadnál engem, de ehhez hozzátartoznak a barátaim is. Nem kell őket kedvelned, bár az igen kedves gesztus lenne tőled, de legalább próbáld meg elviselni őket.
– Ezt ne is kérd tőlem! – Egy hajtásra megitta az itala maradékát, és újra felpattant, hogy egy következő adagot töltsön a poharába.
– Nem kérek lehetetlent, hiszen Dracót kedveled, és Neville már egy éve a tanárkollégád, mégsem átkoztad meg. Merlinre, miért vagy ilyen átkozottul makacs és elutasító?
– Szerintem ezt még magyaráznom sem kéne – vágta oda Piton jeges hangon.

A lány szeme sarkában megjelentek az első könnycseppek. Tudta, hogy túl szép volt ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Soha nem lehet együtt Perselusszal, ha a férfi nem fogadja el a barátait. Márpedig, ha választásra kerül a sor, akkor mellettük fog dönteni, és nem marad a férfival. Legszívesebben belekiabálta volna az arcába, hogy legyen érte hálás, hogy egyáltalán kapott tőle egy esélyt. Ki az az eszement nő, aki egy szemernyi időt is fecsérelt volna rá azok után, ahogy viselkedett vele? Fájt beismernie, hogy Neville és Ginny aggodalmai nem voltak alaptalanok. Tényleg csak idő kérdése volt, hogy Piton annyira megbántsa, hogy még a levegő is kiszoruljon a tüdejéből.

Nem nézett a férfira, a szoba berendezését szemlélte, pedig már becsukott szemmel is meg tudta volna mondani, minek hol van a helye. A katonás sorokban álló könyvek a polcokon az étkező asztal, aminél most ott kéne ülniük, és békésen megvacsorázniuk, miközben ártatlan dolgokról beszélgetnek. A magas gyertyás állvány a férfi olvasószéke mellett, mindent látott maga előtt, ha lehunyta a szemét. El akarta odázni a dolgot, mert képtelen volt kimondani azt, ami nyilvánvaló volt mindkettőjük számára. Ha ezt nem tudják megbeszélni, akkor már semmiről sincs értelme társalogniuk. Hermione nem tudott, és nem is akart tovább hazugságban élni.

Perselus le sem vette a tekintetét a lányról. Annyira dühös volt, hogy szíve szerint tört-zúzott volna a nappaliban. Hát tényleg megint az idióta Potter tesz neki keresztbe? Mikor fog végre megszabadulni attól a kolonctól? Akarta a lányt, testestül-lelkestül, de a barátait nem kívánta megismerni vagy elviselni. Persze ő könnyedén lemondott Malfoyékról, hiszen az a barátság soha nem volt valódi, de ha Hermione azt kérte volna, akkor Dracóval is megszakította volna a kapcsolatát, dacára annak, hogy végre kezdtek helyre rázódni a dolgok kettőjük között. Ő a végletek embere volt, vonalas gondolkozású. Számára csak fehér és fekete volt, de ezért nem lehetett hibáztatni, mert a múltját ismerve senki nem várhatta el tőle, hogy több jóindulattal legyen a világ felé, amiben élt.

Érezte, hogy vége van, éppen akkor, amikor már jó is lehetett volna. Azt mondják, ha egy ajtó zárva van, válassz egy másikat. De mi van akkor, ha az ajtó arcon csap? Eltemette Lilyt, többszörösen is, megint bízni tudott, újra szerelmes lett, és tessék itt a válaszút, és ő nem tudja, merre mozduljon. Önzés volt a részéről arra kérni a lányt, hogy felejtse el a barátait, és a részéről csupán egy kis megerőltetésbe tellett volna, hogy néha napján elviselje Pottert az otthonában. Áldozathozatal, ez az, amit már nagyon unt. Mindig mindent maga elé helyezni, hogy másoknak jobb legyen. Meg akarta húzni a határt valahol, és az itt volt.

– Ha jól értem, akkor vagy te és a barátaid, így, egy csomagban, vagy semmi? – A hangja rekedt volt és halk.
– Igen, így van. – Hermione hangja remegett.
– Úgy vélem, mindketten tudjuk a válaszomat erre, és azzal is tisztában vagyunk, hogy te ezt nem fogadod el. – Most kellett volna nagyvonalúan felajánlania, hogy ám legyen, lássák őket vendégül a nyáron, de ne csináljanak belőle rendszert.
– Azt hiszem, jobb, ha most megyek.
Hermione nem várt választ, amilyen gyorsan csak tudott, megindult az ajtó felé, végig mereven tartotta magát, és bár minden erejére szüksége volt, nem sírt.

A kristálypohár csattanását elnyelte a roxforti kastély fala, és Hermione nem is sejtette, hogy Piton rápillantva a törött szilánkokra levetette magát a díványra, és életében másodszor ejtett könnyeket valakiért, aki „elhagyta".

A lány fülében ott csengtek Minerva szavai. Ne bántsa meg! De azzal ki törődött, hogy őt megsebezték? Hogy elvették tőle a szerelem, a boldogság ígéretét?