18. fejezet

A diákok már visszafelé számolták a napokat a nyári szünetig, és valóban az a röpke két hét már alig tűnt valaminek. A vizsga előtt álló hetedévesek még egy utolsó erőfeszítését tettek, hogy átlapozzák a könyveiket, hátha ragad még rájuk valami tudás. Hermione és Perselus nem beszéltek egymással, de igazság szerint a lány senkihez sem szólt pár szónál többet. Minden erejével a vizsgafeladatokra koncentrált, és nem hagyta, hogy bármi kizökkentse. Ez volt az első éve a Roxfortban, mint tanár, és a diákok teljesítménye hűen fogja tükrözni az ő tanítási képességeit.
Nem lehetett bent a teremben, amikor a gyerekek kitöltötték a tesztlapot, és megfőzték a bájitalokat, amik a vizsgalapjukon szerepeltek. Fel-alá járkált a folyosón, és mantraként ismételgette, hogy menni fog nekik. Alig aludt valamit az utóbbi időben, jóformán csak kávén élt. Az idegei pattanásig feszültek voltak, és nem csak a vizsgák miatt, hanem azért is, mert tudta, hogy jövő szombaton találkozni fog a barátaival, és fellebbenti a fátylat zavaros szerelmi életéről. Neville ugyanazon a véleményen volt, mint Piton. Szerinte is kár lett volna elmondani a többieknek az egészet főleg, most, hogy mindennek úgyis vége volt. De Hermione úgy döntött, ez nem változtat a lényegen, miszerint hazudott a barátainak.

Mikor belépett a londoni lakásba, ahol egyetemista évei alatt lakott a többiekkel, hirtelen úgy érezte, mindent rosszul csinált. Rossz döntéseket hozott, rossz helyen volt rossz időben. Nem lett volna szabad odaadnia a szívét valakinek, akiről tudta, hogy össze fogja törni. Voltak percek, amikor úgy érezte, hogy nem kellett volna visszatérnie a Roxfortba. De mindig is képtelenségnek tartotta, hogy végleg megváljon a számára oly' sokat jelentő iskolától.

Ginny ott ült a fotel karfáján, és Harry kezét fogta. Luna szokáshoz híven szorosan átkarolta Neville nyakát, és még akkor is bánatos arcot vágott, amikor a férfi kiment a mosdóba. Az ikrek a legújabb találmányukról beszélgettek Edwarddal, Ron barátjával. Az utóbbi időben minden megváltozott. Már nem azért gyűltek össze, hogy elmenjenek szórakozni, mint egy évvel ezelőtt. Mostanában mindig valami súlyos problémával kellett szembenézniük, és Hermione sajnálta, hogy ez az alkalom sem lesz kivétel.

– Sziasztok! – mosolygott rá mindenkire Hermione.
A többiek lelkesen üdvözölték, átölelték, megkínálták egy itallal, amit a lány hálásan elfogadott.
– Úgy tudjuk, valamit el akarsz nekünk mondani – szólalt meg Luna a tőle megszokott vidámsággal.
Ginny ijedt pillantást váltott Neville-lel, ő már tudta, miről lesz szó, és készen állt arra, hogy a barátnője mellé álljon, ha esetleg a többiek nekiesnének. Hermione leült a díványra Fred és George közé, és újra elmosolyodott. Biztatta magát, hogy helyesen cselekszik, és a többiek majd megértik őt, hiszen a barátságuk szilárd alapokon állt mindig is. Általában támogatták, elfogadták egymás döntéseit.
– Ha jól sejtem, nem arról akarsz beszámolni, hogy előléptettek – morogta Harry az orra alatt, aki még mindig kicsit dühös volt, amiért a lány érkezése előtt Ginny kiosztotta őket.
– Nem tudom, hol kezdjem…
– Azt hiszem, célszerű az elején – közölte Luna, és biztatóan elmosolyodott.
– Igen, csak fogalmam sincs, hol kezdődött az egész.
– Ha minden igaz, akkor a vonaton – segítette ki Neville, bár még mindig ostobaságnak tartotta, amire a lány készült.
– Igaz is… Talán még emlékeztek rá, hogy az ikrek felturbózott kávéjának köszönhetően a viselkedésem, nos, úgyszólván szokatlan volt a vonatúton, miközben a Roxfort felé haladtam.
– Azt hittük, már megbocsátottál nekünk – kotyogott bele Fred, és lebiggyesztette a száját. – Az a pacák, aki veled utazott, bizonyára túlélte a „megrázkódtatást".
Hermione ivott egy korty bort, mielőtt válaszolt volna.
– Oh, igen, túlélte. De azt még soha nem mondtam el, hogy az illető Perselus Piton volt.
Mindenki csodálkozva meredt a lányra, és egymás szavába vágva kérdezgették róla, hogy viselkedett a férfi a vonaton, és milyen képet vágott, mikor Hermione elkezdett neki zagyvaságokat beszélni.
– Nem beszéltem zagyvaságokat, a titkaim mondtam el neki, és mint várható volt, a későbbiek folyamán felhasználta ellenem, és ilyen-olyan módon zsarolt vele, leginkább azért, hogy elmenjek az iskolából.
– Rohadt szemét! – csapott az öklébe Ron. – Mindig is imádott a griffendélesekkel packázni.
– Igen, még most sem kedveli őket.
– Én ezt az egészet nem értem, ha azt akarta, hogy elmenj, akkor meg hogy lehet, hogy megjelent rólatok az az újságcikk, és miért nem szóltál nekünk erről? – Luna hol Hermionéra, hol Neville-re nézett. – Te tudtál erről, és mindvégig hallgattál róla? – Megrovó pillantást küldött kedvese felé.
– Én kértem, hogy ne szóljon nektek, mert úgy gondoltam, egyedül is el tudom intézni – vette a lány védelmébe Longbottomot.
– Sikerült is, még mindig ott vagy! – közölte Ron.
– Ahogy már mondtam, Piton célja először az volt, hogy eltávolítson az iskolából, de később… – Itt volt az a pont, ahol kiitta a bort a poharából, és megkérte George-ot, hogy töltse neki újra. Innentől volt a története érdekes, és meglepődött rajta, hogy igazából ez lesz az első alkalom, amikor önmaga előtt is rendesen számot vet az egész kalamajkáról. – Később pedig azért zsarolt, mert meg akart magának szerezni!
– Hogy micsoda? – hördült fel az összes Weasley fiú, Harryvel kiegészülve.

Hermione semmilyen részletet nem hagyott ki, elmondta a gondolatait arról az időszakról, a férfi méltánytalan viselkedésén sem szépített semmit. Pitont először csak a testi vágy hajtotta, úgy tekintett a lányra, mint egy trófeára, amit meg kellett szereznie. Nem válogatott az eszközökben, és igen sokszor gázolt bele Hermione érzéseibe. Mégis volt az egész abszurd helyzetben valami izgalmas, hiszen Granger úgy érezte, kell valakinek, aki nem ismer akadályt, és aki eléri a célját, történjék bármi. Eleinte zavarta a dolog, később viszont úgy vélte, hogy talán nem is olyan rémes a gondolat, hogy ő és Piton valahogy közelebb kerüljön egymáshoz.

Harry és Ron egyöntetűen felháborodott ennél a résznél, de Ginny olyan csúnyán nézett rájuk, hogy elhallgattak. Hermione meg is lepődött rajta, hogy milyen könnyedén megy a dolog, azt várta, hogy a többiek reakciója jóval indulatosabb lesz, ahogy azt Piton jósolta. Nem sejthette azonban, hogy az érkezése előtt a vörös hajú boszorkány amolyan Mrs. Weasley féle stílusban mindenkinek a lelkére kötötte, hogy ne merészeljék félbeszakítani Hermionét, és parancsba adta, hogy fogják vissza magukat. Nagyon sajnálta a barátnőjét, mert tudta, hogy időközben beleszeretett a bájitalmesterbe, és most, hogy az egésznek vége volt, ahogy Neville-től megtudta, csak még inkább fájt a szíve a lányért. Úgy vélte, hogy a legkevésbé sem használ a barátnőjének, ha mindannyian rátámadnak, és képes lett volna akármeddig elmenni, csakhogy megvédje Granger érzéseit. Tudta, hogy Hermionénak szüksége van rá, hogy elmondja, mi is történt.
– Folytasd csak, és ne törődj velük!

Granger azt nem tudta megmondani, mikor érezte először, hogy vonzódik a bájitalmesterhez, de tagadhatatlan volt számára, hogy az érzései egy idő után irányíthatatlanná váltak. A köztük lévő feszültség megannyi vitát szült, amit tetézett Umbridge ténykedése is, ami miatt kénytelenek voltak együttműködni. Tény volt, hogy Hermione élvezte, hogy a férfi időnként kiesett a szerepéből, és megmutatta neki valós önmagát. Olyankor egy olyan férfit ismerhetett meg, akit szeretni tudott, és akibe végül beleszeretett. De túl sok minden állt közéjük, és hiába rombolták le a falakat, amik elválasztották őket egymástól, Perselus végül felhúzott egy újabbat, és Hermione már belefáradt, hogy megvárja, míg az leomlik.

– Ez olyan romantikus – sóhajtott Luna.
– Nem hallottad, hogy nem jött össze nekik? – rázta a fejét Neville. – Nem akarom felhozni, hogy én előre megmondtam, de…
– Várjunk csak egy percet! – állt fel Harry a fotelből. – Azt akarod mondani, hogy neked már hónapok óta titokban viszonyod volt Pitonnal, de most hogy elmondod, igazából már nincs is köztetek semmi? – Lerázta magáról Ginny kezét, és felállt a fotelból. Töltött magának egy italt, mert ez az egész história megviselte. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy a mindig okos Hermione ilyen meggondolatlanságot követett volna el.
– Igen, azt, és sajnálom, hogy hazudtam nektek, megértem, hogy mérgesek vagytok rám! Nagyon rosszul éreztem magam, hogy félrevezettelek titeket, és egyfolytában aggódtam, hogy mi fog történni, ha kiderül a dolog.
– Én a magam részéről inkább csak csalódott vagyok, nem dühös – közölte Fred.
– Ja, rémes ízlésed van! – értett egyet a testvérével George. – A földön több millió pasas él, és neked pont az kellett, aki a legrémesebb természettel van megáldva.
– Átkozott griffendéles bátorság! – emelte a lány felé a poharát Ginny.
– Ne érts félre, teljesen ellenzem ezt a dolgot, és kiráz a hideg a gondolattól, hogy te és Piton… – Harry a hatás kedvéért látványosan megborzongott, és a többiek pedig nevettek, még Hermione is. – De mi történt?
– Az történt, hogy szeretlek titeket, hozzám tartoztok, és ő ezt nem akarta.
– Micsoda szemét! – óbégatott Ron.
– Nem tudsz mást mondani? – pirított rá Ginny. – Kérlek szépen, Hermione, ezt mondd el úgy is, hogy mi egyszerű emberek is megértsük.
– Meghívott a házába a teljes nyári szünetre, de kijelentette, hogy ti nem jöhettek el meglátogatni.
– Nem is akarunk! – közölték a többiek kórusban.
– De én meg szerettem volna. Nézzétek, ha ő az életem részévé válik, akkor nem akarom rejtegetni, és nem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha ti többé már nem léteznétek. Tudom, hogy mindenkinek erőt kellett volna vennie magán, ha találkozunk, de ti megtettétek volna a kedvemért, ebben biztos vagyok, ő pedig nem!
Luna kezdeti jókedve nyomtalanul eltűnt. Már nem gondolta úgy, hogy ez az egész milyen romantikus, mert az összes részletet hallva, inkább tragikus szerelemnek vélte a dolgot. Hálát adott a sorsnak, hogy ő boldog, de ettől kicsit rosszul érezte magát. Nem szerette, ha a barátai szomorúak, és Hermione, aki nem messze ült tőle, határozottan összetörtnek tűnt.
– Szereted őt? – kérdezte Ginny lágy hangon.
Hermione elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, és bólintott.
– De ez már nem számít…
– Persze, hogy számít! – mondták a lányok egyszerre. – Meg kell neki mondanod, Hermione, ha eddig nem tetted volna – kötötte az ebet a karóhoz Luna.
– Álljunk csak meg egy percre! – tartotta fel a kezét Potter. – Piton a jelek szerint nem szereti Hermionét. – Senki nem nézett rá, pedig mindannyian ezt gondolták. – Az lenne a legjobb, ha kivernéd a fejedből ezt az egészet. Azt javaslom, hogy gyere el velünk nyaralni, jót tenne a kikapcsolódás.

Hermione erőtlenül bólintott. Lehet, hogy a távolság tényleg segítene rajta, bár nem nagyon bízott benne. A fiúk elmondták neki, hogy Olaszországba terveznek egy csoportos kirándulást, több várost is megnéznének, végül Szicíliában lógatnák a lábukat a tengerparton. Ginny elhessegette az ikerbátyait Hermione mellől, és leült a díványra. Megfogta a barátnője kezét, és megszorította. Granger szomorkásan elmosolyodott. Perselusnak nem volt igaza, a barátai nem támadtak neki, inkább megpróbáltak segíteni a maguk módján, és ezért végtelenül hálás volt.

SS/HG

Az utolsó napon a Roxfort folyosói hangosabbak voltak, mint valaha. Diákok vettek búcsút egymástól és tanáraiktól. Az elveszett holmijuk után kutattak, vagy igyekeztek összeszedni a nyáron pótolni való leckéket. Minerva az idei nehéz évre hivatkozva megsürgette a vizsgabizottságot, így a végzős diákok még az iskolában töltött utolsó napjukon megtudhatták, hogyan szerepeltek a vizsgáikon. Hermione tantárgyából senki nem szerzett elfogadhatónál rosszabb osztályzatot, és a boszorkány végtelenül büszke volt rájuk. Az utolsó ünnepi lakomán részt vettek a szülők is, mert rendhagyó módon kiosztották az okleveleket. A lány minden diákját megölelte kivéve a mardekárosokat, mert ők még mindig nem voltak hajlandóak megbarátkozni vele. A tanulóknak volt egy meglepetésük is Granger számára, mert nem hivatalos úton ugyan, de őt választották meg az év tanárának.

Hermione könnyek között mondott nekik köszönetet érte, és mindenkit biztosított róla, hogy jövőre ugyanilyen intenzitással fogja pallérozni az elméjüket. Perselus Minerva mellett ült a hosszú tanári asztalnál, és egyszer sem nézett rá a lányra. Már tudta, hogy a boszorkány elutazik, mert Hermione elmondta Hagridnak, ő pedig lévén nem igazán tud titkot tartani, mindenkinek elújságolta az év utolsó tanári értekezlete után. A bájitalmester tartotta magát az eredeti tervéhez, és a szigeten álló házában kívánta eltölteni a szünetet. Minervának feltűnt, hogy valami nincs egészen rendben a „gerlepár" körül, de miután Hermione elég erélyesen a tudomására hozta, hogy mennyire nem helyénvaló az, ha beleszól mások magánéletébe, inkább nem szólt egy szót sem.

– Ne rohangáljanak a folyosón! Szedjék össze a holmijukat, és sorakozzanak a főbejáratnál, fél óra múlva indulnak a fiákerek az állomásra! – harsogta túl a zsibongást McGalagony professzor.
Mindig elszomorította, ha véget ért egy év az iskolában. A diákjai egy része örökre távozott, és ő sajnált minden egyes gyereket, akit többet lehet, hogy nem fog viszontlátni. Szigorú volt, és a tanulók néha még tartottak is tőle. Soha nem hagyta, hogy „belássanak a színfalak mögé". Akárcsak Piton, ő is szerepet játszott. A kemény igazgatónő szerepében tetszelgett, holott még neki is vajból volt a szíve.

Hermione igyekezett gyorsan haladni a diákok között, nem nézett se jobbra, se balra, célirányosan haladt a sötét varázslatok kivédése terem felé. Mikor lezárta a lakosztálya ajtaját, még egy utolsó pillantást vetett Harry régi térképére, és látta, hogy Piton a termében van. Nem akart szó nélkül elmenni, bármilyen kínosnak is ígérkezett a beszélgetés, el akart búcsúzni. Nem vette észre az igazgatónőt, aki a diákokat terelte lefelé a lépcső irányába. Minerva megtorpant egy percre, és figyelte a lányt. Granger odalépett a terem elé, kopogásra emelte a kezét, végül pár másodperc után leengedte a karját, és megrázta a fejét. Talán mégsem túl jó ötlet búcsút vennie a férfitól. Sóhajtott egy nagyot, összeszedte magát, és ő is megindult a lépcső irányába. McGalagony behúzódott egy oszlop mögé, majd mikor a lány elhaladt mellette, megindult előre.

– Hermione éppen az imént ment el, ha sietsz, még elérheted, mielőtt elhoppanál.
Piton az asztalánál ült, pergameneket rakosgatott egy dossziéba, és fel sem nézett a munkából.
– Talán nem hallottál? – Minerva becsukta maga mögött az ajtót, és megindult a padsorok között. Megállt a tanári asztalnál, két kezével rátámaszkodott, és megvárta, míg a férfi végre méltóztatott ránézni.
– De hallottalak – felelte Perselus rideg hangon.
– Akkor meg mi a Merlin ménkűért ülsz itt? – pirított rá a nő. – Tudom, hogy nem akarjátok, hogy beleszóljak az ügyeitekbe, de azért jobb, ha tőlem tudod, hogy mindketten nevetségesen viselkedtek. El nem tudom képzelni, min kaptatok össze, de az, hogy meg sem próbáljátok rendezni a dolgot…
Perselus tekintetében volt valami, ami elhallgattatta a boszorkányt. Nem kellett mondani semmit, Minerva így is tudta. Bekövetkezett, amitől félt. Bárcsak hallgattak volna rá, hiszen eleve elvetélt ötlet volt, hogy ők ketten bármiféle intim viszonyba bonyolódjanak, ismerve az előzményeket.
A férfi lassan felállt, hátratolt székének lábai élesen csikorogtak a padlón. Gyilkos volt a csend, ami rájuk telepedett. A bájitalmester odalépett az egyik hátsó szekrényhez, kihajtotta az egyik oldalát, és elkezdett rendet rakni a polcokon. Nem mintha ez nem ért volna rá akkor, mikor visszatér az iskolába. Ha visszatér. Komolyan fontolóra vette, hogy felmond. Szeptemberben viszont fogja látni a lányt, és erre nem igazán vágyott. Megjátszani sem akarta magát, túlságosan belefáradt már abba, hogy állandóan úgy tegyen, mintha neki nem lennének érzései.
– Nem fogsz érte küzdeni? – tette fel a kérdést az idős boszorkány. Piton csak megvonta a vállát, de nem fordult hátra. – Megtennéd, hogy rám nézel, miközben beszélek hozzá?
– Van valami olyan, ami engem is érdekel a mondanivalódból? – morogta az orra alatt a sötét hajú varázsló.
– Miért csinálod ezt magaddal? Azt hiszed, hogy ezt érdemled? Valami őrült, bugyuta elképzelésed szerint neked tényleg így kell élned?
A férfi nem válaszolt semmit. Tényleg azt hitte, hogy kiérdemelte a sorstól, amit kapott. Ahogy Hermionéval bánt az elején, kész csoda, hogy egyáltalán eljutottak odáig, ahol tartottak. Ez a karma, amit tettél, az nem maradhat következmények nélkül. Merlin adta neki a lányt, és aztán „el is vette". Ahogy Lilyvel nem lehetett közös jövője, úgy Hermionéval sem.
McGalagony professzor mintha csak olvasott volna a gondolataiban, szomorú anyai hangon szólalt meg ismét. Nem tartotta helyénvalónak, hogy Piton magányra akarja magát kárhoztatni egész nyáron. Szerinte már így is éppen eleget volt egyedül. Úgy vélte, ha most Hermionéval nem is sikerült hosszú életűre a románc, attól még nem kell feladnia mindent. Lesznek még boszorkányok az életében, ha ő is úgy akarja.

– Akkor most felcsapsz kerítőnőnek? Az lesz csak az igazán pompás. Törődj inkább a magad dolgával, Minerva! – fordult felé a férfi.
– Merlin rogyassza rá az eget arra a makacs fejedre! – mondta indulatosan a nő. – Veled képtelenség szót érteni! Sajnálni akarod magad? Ám legyen!
– Az én dolgom, hogy mit csinálok! – sziszegte Piton.
– Rendben van, Perselus, ezennel leveszem a kezem rólad, csinálj, amit akarsz! – Hátraarcot vágott, és dühösen kicsörtetett a teremből.
– Hálás köszönetem érte, hogy végre békén hagysz! – kiáltotta utána a férfi, mielőtt még becsukódott volna az ajtó.

Egy órával később Perselus leszállt a kompról, és elindult a háza felé. Gondolatban számba vette, mi mindent fog csinálni a nyári szünet alatt. Volt egy pár régen elkezdett kísérlete, amit most végre lesz ideje befejezni, az majd eltereli a gondolatait. Draco baglyozott neki pár napja, és kilátásba helyezte, hogy meglátogatná a feleségével, mert valami nagy hírt akart vele közölni. Nem kellett lángésznek lenni ahhoz, hogy a bájitalmester rájöjjön, Emily minden bizonnyal várandós. Beleegyezett, hogy eljöjjenek hozzá, ha úgy tetszik, megírta a címét, hiszen Malfoy még soha nem látogatta meg az otthonában, csak a Fonó sori régi lakásán járt néhány alkalommal a szüleivel. Biztosra vette, hogy Minerva is be fog toppanni hozzá a következő két és fél hónap során, mert mondhatott bármit az a vén banya, akkor sem fogja annyiban hagyni a dolgot. Az egyik kedvenc időtöltése volt megreformálni Perselus nem kis kivetnivalót hagyó szociális életét vagy annak halovány utánzatát. Miért is mondana le erről a kéretlen időtöltéséről? Csak azért, mert úgy váltak el egymástól, mint a halálos ellenségek, még nem jelentette azt, hogy nem fognak többé beszélni. Egyébiránt a Bájitalok Mestere azt is meg akarta vele vitatni, hogy milyen esélye van a korai nyugdíjazására. Még nem döntötte el száz százalékra, hogy nem kíván visszatérni a Roxfortba, de nagyon rezgett a léc. A tanítás nélkül meglett volna, de a száztornyú ódon kastély bizony hiányzott volna. Mint sokan mások, ő is az otthonaként tekintett rá, sokáig az volt az egyetlen menedéke.
Iskolás évei alatt a mugli, iszákos apja haragja elől menekült oda. Kettős kémként pedig biztonságot, szilárd pontot jelentett az életében azokban a percekben, amikor azt sem tudta eldönteni, hova is tartozik igazából. Azóta már tudta, nem volt se halálfaló, se pedig világos oldal béli harcos. Ő ennek a kettőnek a morbid egyvelege volt, akinek saját szabályai, saját értékrendje volt, és senki és semmi nem uralkodhatott rajta. Hiába a látszat, hogy Voldemort és Albus Dumbledore voltak a „gazdái", ő leginkább csak magához volt hűséges, mert az egyetlen személy, akiben még soha nem csalódott, az önmaga volt.

Benyitott a házba. A nappali sötét volt a behúzott függönyök miatt, a résnyi fénycsíkban látszottak a lassan úszó porszemek a levegőben. Kipakolta a zsebéből az utazóládáját, és visszabűvölte az eredeti méretre. A nyár ellenére is úti köpenyben volt, de most kigombolta, és ráfektette a fal mellett álló szék háttámlájára. Ugyanarra a székre, amire pár hónappal ezelőtt Hermione ruháit tette, hogy megszáradjanak a tűz melegénél. Lehunyta a szemét, az arca elé emelte a tenyerét, és mélyet sóhajtott. Beletúrt a hajába, és átkozta a percet, amikor beleszeretett a lányba. Lám végül mégiscsak Dumbledore-nak lett igaza. Egyszer azt mondta neki, hogy talán ő tényleg nem tartozik senkihez. Ez úgy tűnik, nagyon igaz volt…

SS/HG

Hermione a homloka elé emelte a kezét, hogy beárnyékolja a látóteret. Elfelejtette magával vinni a napszemüvegét, mikor sétára indult, és mire ezt észrevette, már messze jártak a szálláshelyüktől, és nem volt kedve visszafordulni. Neville-en és rajta kívül senkit sem érdekeltek a római múzeumok. A többiek hajlandóak voltak megnézni az építészeti nevezetességeket, de múzeumlátogatásról szó sem lehetett. Luna is inkább a boltok kínálatát leste, és elcsábult egy-két helyen. Míg Hermione Longbottommal együtt a Palazzo Corsini Nemzeti Galéria felé vették az irányt, a többiek beültek egy cukrászdába vagy egy étterembe. A lány felforrósodott bőrének jólesett a múzeum szobáit körbelengő hűs levegő. Iszonyatos volt a forróság egész Olaszországban. Több hete semmi csapadék nem esett Rómában, a tereken lévő virágok kókadoztak, és a helyiek egész álló nap a szökőkutak körül gyülekeztek, amibe időnként megmártóztak.
– Csodaszép ez a kép, el nem tudom képzelni, a többiek hogy lehetnek ennyire tartózkodók – bosszankodott Neville.
– Nem mindenki fogékony a művészetek iránt – állt meg egy káprázatos Caravaggio festmény előtt a lány. – Képzeld, hogy az ikrek vagy Ron beszabadul ide, és idétlen megjegyzéseket tesznek mindenre, amit csak látnak.
– Na, jó, tényleg igaz, hogy jobb, hogy nem jöttek be. Már kezd egy kicsit elegem lenni belőle, hogy ilyen kultúrbarbárok…

Róma volt a második város, amit eddig meglátogattak. Toscana mesevilágba illő tájainak egy részét már bejárták, és seregnyi borospincében voltak, ahol kiderült, hogy egyikük sem tud mértéktartóan inni. Még Hermione is kissé szalonspiccesen vánszorgott fel az egyik pincéből, és miután megcsapta a forróság, ami a szabad levegőn volt, rosszul lett. Annak a kirándulásnak a végén kivétel nélkül mindegyik lány végignyafogta a hazafelé vezető utat, utána pedig versenyt futottak a mellékhelyiségbe.
De másnap, mikor múlni látszott a rosszullétük, újra felkerekedtek, és olyan fantasztikus zöldellő mezőket és olajfákat láttak, amilyeneket Hermione azelőtt csak képeslapokon pillanthatott meg. Nem bánta meg, hogy eljött erre az útra. Azt nem lehetett mondani, hogy máris elfelejtette volna Perselust, mert a nap minden percében rá gondolt. De mikor mélyen beszívta a friss, illatos levegőt, a lelkét valahogy könnyebbnek érezte. A barátai egyetértettek abban, hogy nem kéne emlegetni a bájitalmestert, ezért Granger sem emlegette. A meleg estéken a szobája ablakában állva minden alkalommal a kezében tartotta azt a képeslapot, aminek az elején napraforgók voltak, de végül soha nem írt rá semmit. Nem tudta, mit mondhatna a férfinak azon kívül, hogy szereti, és bárcsak meggondolná magát a barátaival kapcsolatban. Öt napot töltöttek Toscanában, majd elutaztak ide, Rómába. Itt újabb négy napot kívántak eltölteni, mielőtt Velencébe indultak volna. Hermione a lehető legtöbb látnivalót meg akarta nézni, de tudta, hogy ha még egyszer több órás sétára invitálja a barátait, akik az első napon végigjárták vele a nevezetesebb tereket, hidakat és még a Vatikánt is volt idejük megnézni, akkor meg fogják lincselni.
Rómának volt egy varázsló negyede is, és a másnapi program között szerepelt az is, hogy ellátogatnak oda, mert az ikrek fel akarták mérni az ottani piacot. Tervezték már, hogy nyitnak a többi ország felé is, és terjeszkedni akartak, de ehhez előbb tisztába akartak jönni az itteni viszonylatokkal.

– Azt hittem, már soha nem jöttök vissza, éhen halok! – nyöszörgött Ron.
– Egy cukrászdában ültetek, te nem ettél semmit? – vonta fel a szemöldökét Hermione.
– Az csak sütemény és fagylalt volt – húzta fel az orrát sértődötten a Weasley fiú.
– Jellemző… – motyogta az orra alatt a barna hajú lány fejcsóválva. – Akkor menjünk, keressünk egy éttermet, mielőtt Ron elhalálozik.
– Ez nem vicces, szerintem fogytam is, miközben rátok vártunk! – Edward, Ron kedvese hitetlenkedve nézett a férfira.
– Az teljességgel elképzelhetetlen – közölte nevetve. – De tényleg jobb, ha enni adunk neked, mert különben hisztériás rohamot fogsz kapni…
– Én is éhes vagyok – jegyezte meg Harry a hasát lapogatva.
– Persze hogy az vagy, hiszen csak három szelet süteményt faltál fel – kuncogott Ginny.
– Nem tehetek róla, gyerekkoromban…
– Tudjuk, tudjuk, éheztettek és rosszul bántak veled! – mondták unott hangon a többiek egyszerre.
– Kajavadászatra fel! – adta ki a parancsot Fred. – Gyere, Gerogie fiú, kérdezzük meg, hol van a legjobb kaja.

Neville kiábrándulva nyögött egyet. Már az első nap kiderült, hogy a helyiek többsége csak törve beszéli az angolt, de ez egyáltalán nem szegte az ikrek kedvét. Kézzel-lábbal mutogatva, jó hangosan és tagoltan beszélve társalogtak mindenkivel, komikus helyzeteket teremtve, mint mikor betértek egy henteshez, mert Ginny a fejébe vette, hogy ne menjenek minden nap étterembe, mikor ő is tud rájuk főzni. A hentesnél természetesen egyetlen szó sem volt angolul a kínálatról, így az első napon valami nagyon furcsa ízű húst sikerült venniük, de Fred másnap „rutinos" turistaként már állathangokon társalgott az eladóval, és még csirketáncot is lejtett.

SS/HG

Perselus a már bevált terápiát választotta, és beletemetkezett a munkába, hogy elterelje a gondolatait. Éjszakákon át főzte a bájitalokat, feljegyzéseket készített és próbált nem gondolni a lányra. De amikor végre álomra hajtotta a fejét, rájött, hogy a lehetetlennel próbálkozik, hiszen hogyan is verhetné ki a fejéből Hermionét, amikor kimondhatatlanul hiányzik neki. Átkozta magát, hogy ennyire gyenge, hogy képtelen felejteni, pedig nem volt más választása. Már meghozta a döntést, nem megy vissza ősszel az iskolába. Könnyedén lemondott a tanítással járó nyűgről, az ostoba diákokról. Amikor a Roxfortban „raboskodott", szinte nem volt élete, egészen addig, míg Hermione végül meg nem változtatott mindent. De annak vége volt.
Meg kellett volna engednie, hogy a barátai meglátogassák. Egyfolytában máson se járt az esze. Bárcsak ne utálná annyira Pottert és Weasleyt. De nem tudott megváltozni, még ha akarta volna, se kedvelte volna őket, talán még a Weasley lányt el tudta volna viselni, emlékezete szerint ő nem volt annyira kiábrándítóan gyerekes bajkeverő. Hét éven át loholt Potter nyomában, fedezte őt, vigyázott rá, és mi volt a köszönet érte? A döntő pillanatban, mikor már azt hitte, itt a vég, az utolsó erejével is azt a taknyost segítette, erre ő kiadta minden titkát. Hol volt az igazság? Elégtételt akart, mindig is arra vágyott, hogy egy nap majd megköszönjék neki, amit tett. Tudta, hogy ez egy ostoba ábránd, hiszen még maga Albus Dumbledore se mondott neki köszönetet soha! Elvárta, hogy vakon bízzon benne, holott az idős mágus nem tisztelte meg ugyanezzel. Természetesnek vette, hogy követi az utasításait, még akkor is, amikor azt kérte tőle, vállalja át a feladatot Dracótól. Ki foglalkozott azzal, hogy neki milyen élete lesz azután?

Nem volt kedve találkozni a keresztfiával, de már késő volt nekik azt mondani, hogy ne menjenek el hozzá. Draco és Emily pontosan érkeztek, és a lány úgy sugárzott a boldogságtól, hogy nem lehetett nem észrevenni. Perselus hellyel kínálta őket a nappaliban, teát szolgált fel, és némi aprósüteményt is kitett egy tányérra.

– Szóval, mi az a nagy hír, amit meg szeretnétek osztani velem? – kérdezte a férfi érdeklődést színlelve, holott pontosan tudta, mit fognak neki mondani a fiatalok.
Emily kissé elpirult, és kuncogva nézett a férjére. Hirtelen nem is tudták, ki mondja el az örömhírt, végül a lány csak kibökte.
– Kisbabát várok! – Szeretetteljesen végigsimított még lapos hasán.
– Gratulálok! – biccentett Piton, majd felállt, hogy kezet rázzon Malfoyjal, és Emilynek pedig lehelet finom csókot nyomott a kezére, amitől a lány újfent elpirult. A bájitalmester megfordult, és visszaült a helyére, közben azon gondolkozott, hogy Hermione vajon mit fog szólni mindehhez.
– Már tudja… – szólalt meg Draco, mintha csak olvasott volna a másik férfi gondolataiban. – Örült neki, azt hiszem, bár a leveléből ez nem igazán derült ki.
– Ne legyél vele igazságtalan, Draco! – feddte meg Emily. – Nem lehet neki könnyű, miután… – Hirtelen elhallgatott, mert nem tudta, hogy Piton ismeri-e Draco és Hermione történetét.
– Nincsen semmi baj, kisasszony, Hermione elmondta nekem, mi történt. Még egy kis teát? Teszek fel még vizet. – El akart szabadulni a szobából, egészen mostanáig igyekezett, hogy még csak ki se ejtse a lány nevét a száján, és most, hogy végül megtette, fájóbb volt az egész, mint azt előre sejtette.
– Nem kell tea! – szólalt meg Malfoy, megállásra késztetve a bájitalmestert. – Azért jöttünk el, hogy elmondjuk neked az újságot, de mikor ezt a látogatást terveztük, még nem tudtam, hogy te közben szépen elrontottál mindent! Hogy tudtál ilyen ostoba lenni?
– Draco, ne legyél udvariatlan, vendégek vagyunk! – jegyezte meg Emily, aki a férje helyett is elszégyellte magát, láthatóan feleslegesen, mert a szőke férfin a legkisebb jele sem mutatkozott, hogy esetleg csak zavarban is lenne. Dühös volt, és nem akarta elrejteni a mérgét. Mindig is őszinték voltak egymással Pitonnal, talán ezért is nem utasította rendre azonnal a bájitalmester a szőke férfit.
Perselus élesen kifújta a levegőt, jó hangosan visszatette a kannát az asztalkára, majd visszaült a fotelba. Malfoy a feleségéhez fordult, és megkérte, hogy hagyja őket magukra néhány perce, mert sejtette, hogy Piton nem igazán szeretne erről a témáról beszélni, pláne nem „társaság" előtt. Mrs. Malfoy halványan elmosolyodott, és kiment a ház elé, hogy sétáljon egyet, hiszen a part nem volt messze és gyönyörű volt a kilátás. Piton hálás volt ezért a nőnek.
– A feleséged tudja, hogyan kell illendően viselkedni, ellentétben veled! – morogta Piton. – Egyáltalán nem tetszik nekem, hogy csak így kérdőre akarsz vonni, a hangnemedről már nem is beszélve.
Draco pimaszul megvonta a vállát.
– Ha finomkodásra vágysz, csak szólj… Tehát, hogy sikerült elrontanod az egyetlen jó dolgot az életedben?
– Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a viszonyomnak Hermionéval. Nem volt az annyira komoly. – Annyira ostobán hangzott ez a szájából, hogy már megbánta, hogy egyáltalán kimondta.
– Hát persze hogy nem, ezért vagy így magadba roskadva, és a többiektől tudom, hogy Hermione sincs jól, de természetesen megjátssza előttük, hogy minden rendben van. Ha engem kérdezel…
– De nem kérdeztelek! – vágott bele durván Piton a szőke férfi szavába. – Nem óhajtom veled megvitatni ezt az egészet, mert nincs hozzá semmi közöd! A magánéletem nem tartozik másra, világos voltam? – A bájitalmester álarca lehullott, és már nem volt kedve sem udvarias házigazdának mutatkozni, sem pedig higgadtnak.
– Nem kell elmondanod semmit, mert már tudom, mi történt – jegyezte meg Draco egy szórakozott mosoly kíséretében.
– Végtelenül örülök, hogy Miss Lepcses szájú nem tudott féket tenni a nyelvére! – dohogott Piton. – Más se hiányzott nekem, minthogy Potter és Weasley az én dolgaimon csámcsogjon!
Malfoy lemondóan felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. Jól ismerte már a vele szemben ülő férfit, és tudta jól, hogy a kirohanásaival csak saját sebezhetőségét próbálja meg álcázni. Mindig is el akarta hitetni a világgal, hogy nem érdekli, mit beszélnek róla – és jól lehet, ebben volt némi igazság –, azért túlzás lett volna azt állítani, hogy valóban mindig hidegen hagyja mások róla alkotott véleménye. Sajnálta a keresztapját, amiért mindig elzárkózik a saját érzései elől, és mást sem enged közel férkőzni. Ez egy roppant magányos ember, meglehetősen rossz beidegződése volt. Bár nem látta együtt a férfit Hermionéval, tudta, hogy jót tett neki a lány társasága, megnyílt felé, ha nem így lett volna, akkor Granger soha nem bocsát meg neki.
– Megértelek, tudom, hogy nem szívleled Harryt és a többieket, és nem hibáztatlak érte. Te tudod a legjobban, mennyire utáltam őket az iskolás éveim alatt, nem minden alap nélkül. De, ha a nő, akit szeretek, egy ilyen apróságot kérne tőlem, hogy néha meglátogathassák a barátai, akkor nem ellenkeznék. – Piton nem válaszolt, szorosan összepréselt szájjal ült, kezeit karba fonta maga előtt, mintegy védekezésképpen. – Mindketten tudjuk, hogy komolyan vetted Hermionét… Miért nem akarsz egy kicsit engedni neki?
– Ne beszélj rólunk jelen időben! – parancsolt rá a férfi Dracóra. – Úgy teszel, mintha Hermione csak az emeleten lenne, és a hálóban duzzogna, én pedig odamehetnék hozzá, hogy megbeszéljem vele ezt a dolgot!
– Bármikor írhatsz neki, csak meg kell ígérned neki, hogy nem fogsz mérget bevenni, ha Potter idejön – vigyorgott Malfoy. – Nem értem, mi olyan nehéz ebben?
– Hermione nem tartotta tiszteletben, hogy ez itt az én házam! – csapott a karfára az öklével a bájitalmester. – Vendégként hívtam volna meg, és természetesen szerettem volna, ha otthon érzi magát, de álmomban sem hittem volna, hogy máris a nyakamra akarja hozni a csőcselék bandáját. Persze, hogy a hideg futkosott a hátamon a gondolattól!
Most először ismerte el maga előtt is valójában, tényleg mennyire haragszik a lányra. Hetek óta tagadta a dolgot maga előtt, mentegette Hermionét, és magát okolta. De ez így nem volt rendjén, most nem csak ő volt a hibás. Szó sem volt róla, hogy civilizáltan, felnőttek módjára megbeszéljék ezt a problémát. A lány sejtette, hogy a férfi nem igazán akar ebben a kérdésben engedni, ezért ultimátumot adott Pitonnak, pedig a férfi ki nem állhatta, ha sarokba szorítják.
– Hermione kérése…
– Mielőtt még itt helyben szentté avatnánk a kisasszonyt, azért azt hadd áruljam el neked, hogy az ő, hogy is mondjam, hozzáállása sem volt tisztességesebb az enyémnél. Mit várt tőlem, mikor egyszerűen megzsarolt? – Igyekezett úrrá lenni az indulatain, nem érte meg, hogy feldühítse magát.
– Ahogy látom, valamit azért csak tanult tőled az együtt töltött idő során. – Perselus fanyarul elhúzta a száját. – Egyébként elmondta, hogy történt, nem hagyott ki egy részletet sem, és hidd el, utólag már ő is bánja, hogy így viselkedett. El is akarta neked mondani, mielőtt elutazott, de félt, hogy nem hallgattad volna végig.
– Megbeszélhettük volna – morogta az orra alatt a férfi.
– Mi lesz most veletek?
– Honnan tudhatnám, amint látod, én itt vagyok, ő meg valahol a nagyvilágban.
– Olaszországban vannak – jegyezte meg Draco a kézfejét vizsgálgatva mintegy mellékesen. – Napokon belül Szicíliában lesznek, még a szállásuk címét is tudom, ha érdekel.
– Nem fogok utánamenni! – jelentette ki a férfi, majd felpattant, és kisétált a bejárati ajtóhoz, mert Emily időközben visszatért. Draco követte az előtérbe.
– Mindent megbeszéltetek? – kérdezte a lány hol az egyik, hol a másik férfira nézve.
– Igen! – közölte Piton.
– Nem! – vágta rá egyből Draco.
– Akarjátok, hogy újból elmenjek?
– Semmi szükség rá, kisasszony, kérem, fáradjon vissza a nappaliba. Főzök még teát, és valami egészen más témáról fogunk beszélni, mert Hermionéval kapcsolatos magánügyeimet már kellően kiveséztük! – Figyelmeztetően rápillantott Dracóra, aki már éppen szólásra nyitotta volna a száját, de végül nem mondott semmit.

A délután további részében arról beszélgettek, milyen terveket szövöget az újdonsült házaspár. Emily családi házra vágyott, napfényes, tágas szobákkal. Draco pedig arról beszélt, hogy kilátásba került, hogy Potterrel végre előlépjenek az aktatologató pozícióból. A felesége vegyes érzelmekkel fogadta a hírt, mikor először beszámolt neki róla. A háborúnak már évek óta vége volt, de megszámlálhatatlanul sok halálfaló bujdosott szerte Európában. Hiába volt büszke Dracóra, féltette is, az ilyen hajtóvadászatok nagyon veszélyesek voltak.
Perselus osztotta az aggodalmát, de elismerte Malfoy képességeit, és még Potterét is, habár utóbbiról nem igazán volt jó véleménnyel. Úgy vélte, nem lesz velük gond, ha megfelelő kiképzést kaptak, meg fogják állni a helyüket. Draco égett a vágytól, hogy végre bizonyíthasson.

SS/HG

Velence újfent elbűvölte a lányt, az állott csatornaszag ellenére, ami mindenhonnan áradt. Mókásnak találta, hogy gondolával közlekedtek, persze csak addig, míg Neville és Luna bele nem esett a koszos vízbe. Mind a négy napon át szüntelenül járták a várost, Ginny annyi szuvenírt gyűjtött össze, hogy lassan már megtelt az utazóládájuk. Finom ételeket ettek, és zamatos olasz bort kortyolgattak esténként. Csak azt az egyet sajnálta, hogy a híres maszkabál februárban volt, de elhatározta, hogy egyszer majd visszatér ide, és megnézi. Az utolsó este, mielőtt elindultak volna Olaszországot „bejáró" túrájuk végállomására, elbizonytalanodott. Nyugtalanította a tény, hogy a többiek csakis a tengerparton való henyélésre szavaztak, mert már fáradtak voltak a sok mászkálástól és nézelődéstől. Az ikrek közölték, hogy az agyuk képtelen több turistaszenzációt befogadni, így részükről tárgytalan egy újabb kirándulás. Ginny és Harry is ezen a véleményen voltak, és bár Neville szívesen felfedezte volna Szicília rejtett szépségeit is, a lánynak nem volt szíve újfent elrabolni Lunától.
Hermione az aktív pihenés híve volt, nem igazán tudott egy helyben megmaradni. Elképzelni sem tudta, mit fog csinálni a tengerparton két egész álló hétig. Három könyvet is vitt magával az utazásra, de már mindegyiket kiolvasta éjjelenként, mikor nem jött álom a szemére. Nem akart unatkozni, de azt sem szerette volna, ha a többiek azt gondolják, nem érzi jól magát, mert erről szó sem volt. Persze még mindig szomorú volt, hiszen alig néhány hete váltak el az útjaik Perselusszal, de úgy vélte, tényleg jót tett neki, hogy kicsit távol van Angliától.

Akármennyire is próbálkozott, a második semmittevéssel telt napon végleg elunta magát a tengerparton. Nem volt kedve már napozni, főleg, hogy Lunán és rajta kívül senki más nem volt hajlandó kimerészkedni a hatalmas napernyők alól. Kiderült ugyanis, hogy Harry bőre is annyira érzékeny, hogy azonnal leég. Vacsora közben szóba jött Draco és Emily. Mindenki tudott róla, hogy a nászéjszaka mennyire eredményes volt, és hogy ők hamarosan hárman lesznek. Ez a komoly változás gondokozóba ejtette a társaságot. Harry és Ginny úgy döntöttek, hogy külön költöznek Rontól. Elmerengtek a házasságon is, amivel tudták, hogy nagyon boldoggá tették volna a lány szüleit. Ron komoly vágányra kívánta terelni a kapcsolatát Edwarddal, és felvetette az ötletet, hogy összeköltözhetnének. Le akart igazolni egy kisebb csapathoz, akikkel nem kellett volna olyan sokat utaznia, és többet lehetett volna Angliában. Luna beleegyezett, hogy vegyenek egy házat Neville-lel közösen Roxmortsban, mert a férfi így minden este hazamehetett volna, és nem kellett volna olyan sokat várniuk a viszontlátásra. Fred és George elhatározták, hogy belevágnak az európai piac meghódításába, és állandóan újabb és újabb termékeken törték a fejüket. Egyedül Hermione volt az, akinek nem voltak tervei a jövőre nézve.

– A nagy tervekre! – koccintották össze a poharaikat.
– Ideje felnőni… – sóhajtott Fred.
– Bárcsak ne kéne megtenni, de anya nem hagyná, hogy örökre gyerekek maradjunk – sopánkodott George.
– Éppen elég ideig voltatok azok – jegyezte meg Ginny szem forgatva.

Hermione megfogta a poharát, és felállt az asztaltól. Egy sziklaszirten álló házat béreltek ki, ahonnan meseszép volt a kilátás a tengerre. A fehér kőkorláton fáklyákat helyeztek el, a szél balzsamos illatú volt és kellemesen meleg. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a lágy szellő összeborzolja a haját.

– Nem zavarok? – lépett oda mellé Harry.
– Ugyan, dehogy – mosolygott rá a lány.
Potter levette a szemüvegét, és megtisztította a pólója szegélyében. Hermione mosolyogva rázta a fejét. A férfi is és ő is elfelejtkezett róla néha, micsoda égi adományt tudhattak magukénak, és varázslás helyett sokszor szimplán mugli módon oldották meg a dolgaikat.
– Nem fáradtál még el?
– A semmittevésben? – kuncogott Granger.
– Abban, hogy eljátszod nekünk, hogy nincs semmi bajod, mi pedig úgy teszünk, mintha elhinnénk neked, holott tudjuk, hogy nyomorultul lehetsz… – A boszorkányt meglepte Potter őszintesége, bár ők mindig is „kegyetlenül" megmondták a másiknak, amit gondoltak. – Egy nyaralás nem fog rajtad segíteni, még akkor sem, ha minket a legjobb szándék vezérelt.
– Figyelj, Harry, én… Jól vagyok…
– Ez nem igaz, és te is tudod! – karolta át a lány vállát. – Te imádod megoldani a problémákat, addig boncolgatod őket, míg végül mindenkinek elege lesz belőled. De most csak úgy félbehagytál mindent, és eljöttél.
– Ti mondtátok, hogy utazzak el veletek! – háborodott fel Hermione. – Nem értem, mit vársz tőlem pontosan.
Egy pár percig némán álltak ott a korlátnak támaszkodva. Hallgatták a többiek beszélgetés foszlányait, a felharsanó nevetésüket, a poharak csilingelését.
– Nem kedvelem őt, nagyon nem… De te szereted, és én pedig téged, ezért azt kérem tőled, hogy próbáld meg rendezni vele a viszonyodat.
– És mégis, hogy csináljam? – Hermione közel állt hozzá, hogy elpityeredjen. Már maga a tény megható volt, hogy Harry minden aggálya ellenére úgy gondolta, hogy neki Perselus mellett van a helye.
– Kezdetnek megteszi egy levél is, Toscana óta hurcolod magaddal azt a képeslapot, ideje, hogy feladd végre. – Harry rákacsintott, majd megpuszilta a lány arcát, és visszaindult a többiekhez.

Késő éjszaka, amikor a többiek már aludtak, Hermione igyekezett összeszedni a gondolatait az étkezőasztalnál ülve, ami nem ment olyan könnyen, a folyamatos háttérzajként szolgáló horkolástól, ami az ikrek szobájából szűrődött ki, még a csukott ajtón keresztül is. Ginny csoszogott ki a konyhába egy pohár vízért, közben majdnem felsikoltott az ijedségtől, mikor meglátta Hermionét, aki a hold fényében üldögélt egymaga.

– Mit csinálsz? – kérdezte suttogva.
– Próbálok írni egy valamire való levelet Perselusnak…
– A sötétben? – vonta fel a szemöldökét a lány, ezzel a bájitalmesterre emlékeztetve Hermionét, amitől akaratlanul is kuncognia kellett.
A Weasley lány felkapcsolta a lámpát, és odavitt egy pohár narancslevet a barátnőjének. Hermione hálásan elmosolyodott.
– Hogy haladsz, írtál már valamit?
Granger megcsóválta a fejét, és fáradtan megdörzsölte az arcát.
– Nem tudom, mit kéne írnom – fintorgott a képtelenségtől, hogy pont ő nem találja a szavakat.
– Mit, mit? Talán kezdhetnéd azzal, hogy leírod neki, hogy szereted, és sajnálod, hogy összevesztetek – morogta Ginny csípőre tett kézzel. – Ez azért nem olyan bonyolult.
– Nem sima összeveszés volt, hanem szakítottunk – javította ki a lány, miután belekortyolt a narancslébe.
– Ezt ki is mondtátok? – tudakolta a vörös hajú lány, elnyomva egy ásítást.
– Nem…
– Akkor csak összevesztetek!
– Nem kellett kimondani – makacskodott Hermione.
– Tudod mit, te okos lány vagy, így nem fogom bő lére a dolgot… Ha szakítottatok is, akkor sincs kőbe vésve minden, újra lehet kezdeni egy kapcsolatot, akárhányszor csak szeretnéd.
– De ha ő nem akarja? – aggodalmaskodott Hermione az ajkát harapdálva.
– Akkor azt most végre meg fogod tudni, és bár ettől még szomorúbb leszel, de legalább vége lesz a bizonytalankodásnak. Fogj neki a levélnek, én pedig visszafekszem, feltéve, ha Harry szokása szerint nem foglalta el az egész ágyat.
– Jó éjt! – mosolygott Hermione. – Aludj jól!
– Te pedig kezdj neki az írásnak, mert ha holnap reggel sem leszel meg vele, akkor én fogok írni Pitonnak! Értettük egymást?
– Igen… Molly – motyogta Hermione vigyorogva.
– Na, azért!

Hermione megdörzsölte a szemét. Ginnynek igaza volt, nem kell ezt túlbonyolítani, csak leírja, amit gondol, és kész. Az biztos, hogy a szakítás szót gondosan kerülni fogja, hátha a barátnőjének volt igaza, és ez tényleg csak egy összeveszés volt.

Perselus

Nincsenek rá szavak, mennyire sajnálom, hogy így összevesztünk. Nagyon rosszul érzem magam miatta. Szégyellni valóan viselkedtem, nagyon gyerekes voltam. Meg kellett volna értenem, hogy neked már az is éppen elég nagy változás az életedben, hogy velem vagy, nem hiányoztak neked még a barátaim is. Csak azt szerettem volna, ha tudod, milyen sokat jelentenek nekem, hiszen ők a családom. Rossz ötlet volt, hogy ultimátumot adtam neked, mert pontosan ezt a fajta viselkedést nem viselem el tőled sem, erre tessék, most én voltam az a balga, aki nyomást akart rád gyakorolni. És mi lett a vége… Aznap délután madarat lehetett volna velem fogatni, amikor megkértél, hogy töltsem veled a nyarat. Komolyan nagyon boldoggá tettél, mert semmi másra nem vágytam, csak hogy veled lehessek. Ahelyett, hogy rád förmedtem mindenért – amiben mellesleg igazam volt, mert Minervával együtt tűrhetetlenül viselkedtetek az elmúlt időben –, inkább el kellett volna mondanom, amit már régóta érzek. Szeretlek téged, Perselus! Nem akarok távol lenni tőled, veled akarok közös jövőt, bármit megadnék azért, hogy ezt személyesen is elmondhassam. Látni szeretném az arcod, miközben azt mondom, szeretlek. Talán te is így érzel, jó volna, ha így lenne. Hiányzol, minden hiányzik, ami összeköt minket. Még a vitáinkat is hiányolom. Szükségem van rád, a hangodra, a pillantásodra, az érintésedre. Szeretem, hogy olyan intelligens vagy, hogy van humorod, hogy jó ember vagy. Talán te nem hiszed el magadról, de igenis az vagy, és ezeket az értéketek nagyra becsülöm. Bárcsak lenne egy időnyerőm, hogy visszapörgessem az elmúlt heteket! Felképelném magam, mikor kifelé megyek a lakosztályodból, ahelyett, hogy ott maradtam volna, és megbeszéltem volna veled a dolgot. Ha nem is könnyedén, de bizonyára tudtunk volna egy mindkettőnk számára elfogadtató kompromisszumot kötni. Nem csak én vagyok a hibás, de nehogy azt hidd, hogy mindenért csak téged okollak. Az elejétől fogva hazudtam kettőnknek, mert soha nem volt elég nekem csak az, hogy az ágyadba engedtél be. Az egész lényedet akartam, minden jó és rossz tulajdonságoddal együtt. Talán el sem jutunk odáig, ahol tartottunk, ha akkor nem mondok igent az amúgy nagyon is helytelen ajánlatodra. Bárhogy is történt, azt nem fogom megbánni soha, hogy megbocsátottam neked azt a félévnyi gyötrelmet, amit okoztál. Az, amit most magamnak okozok, sokkalta nagyobb pár otrombaságnál, amit velem műveltél. Szeretném, ha lenne még esélyünk, ha újragondolnánk ezt az egészet, és tiszta fejjel leülnénk beszélni. Meg fogom érteni, ha te többet nem kérsz belőlem, bár nagyon fog fájni. Mindenesetre remélem, hogy adsz még nekünk egy újabb lehetőséget, mert én mindenképpen adni fogok magunknak, ha te is úgy akarod.

Szeretettel: Hermione

Kinyitotta a konyhaablakot, és magához bűvölt egy hófehér galambot, ami az egyik olajfán szunyókált. Rákötözte a lábára a levelet, és útjára engedte. Tudta, hogy hosszú utat kell megtennie, talán még el is fog tévedni, de ha egyszer megtalálja Perselust, akkor legalább megnyugodhat a szíve végre, hiszen elmondta neki a legfontosabbat, hogy szereti.

SS/HG

Két nap múlva

Perselus begyújtott a kandallóba, mert a nyár ellenére Anglia azon részén eléggé lehűlt az idő aznap estére. Feltett egy lemezt, kitöltött magának egy pohár vörösbort, és leült olvasni. Nagyjából az első mondat közepéig jutott, mikor egy agyonázott, borzas tollazatú fehér valami bekopogtatott a csőrével az ablakon. A bájitalmester bosszankodva tette le a poharát és a könyvet az asztalkára. Azt hitte, Minerva küldött neki újabb üzenetet, miután az előzőre nem akaródzott neki válaszolni.
Beengedte a lassan mozgó, csapzott maradat, és csak a szoba fényében vette észre, hogy ez nem egy szokásos iskolai bagoly, hanem egy nagyon megviseltnek tűnő fehér galamb. A másodperc töredéke alatt rájött, hogy kitől jött az üzenet, és gyors mozdulatokkal leoldotta a madár lábáról a pergamendarabot. A levél kicsit elázott, helyenként elmaszatolódott, egy ügyes szárító és írásjavító bűbájjal máris helyrehozta ezt a kis hibát. Az első négy mondat után elkerekedett a szeme. Le kellett ülnie. Mikor pedig odajutott a szövegben, amikor a lány bevallotta neki, hogy szereti, a szíve szabályosan kihagyott egy ütemet. Miután már vagy ötödjére olvasta el az egészet elölről, észbe kapott, és gyorsan felpattant. Lerohant a laborjába, legalább egy tucatnyi üveget sodort le a nagy lendületével, amivel kereste az energiapótló főzetet, de nem érdekelte, mennyi kárt csinált magának. Beleszuszakolt két csepp bájitalt az ez ellen hevesen tiltakozó galambba, majd újból elrohant, pennát és pergament keresett, és lekörmölte a választ, ami csak egyetlen mondat volt.

Kérlek, gyere haza hozzám, Hermione!

Ráerősítette a verdeső galamb lábára az üzenetet, majd szó szerint kilökte az ablakon, és fohászkodott Merlinhez, hogy épségben visszajusson a lányhoz.