19. Fejezet

A bőröndbe minden ruha gondosan be volt hajtogatva, Perselus üzenete pedig ott pihent a ruhák tetején. Hermione maga sem értette, hogy tud ilyen higgadt és józan lenni, hiszen a férfi, akit szeret, a jelek szerint viszontszereti. Noha Perselus ezt nem írta bele abba az egysoros levélbe, amit neki küldött, az a pár szó, amit papírra vetett, mindennél többet mondott el a lánynak.
Harry magyarázta el a helyzetet a többieknek, mert amikor Hermione elolvasta Perselus levelét, őszintén szólva, meg sem tudott mukkanni. Annyira szerette volna, hogy a férfi megbocsásson neki, hogy elfelejtse az egészet, amit tett vagy mondott korábban. Megkönnyebbült, mikor végre rájött, hogy ez az egész lehetséges, de ugyanakkor meg is rémült. Hogyan tovább? Mi lesz most velük? Nem akarta elrontani a dolgot, le kellett játszania magában egy lehetséges beszélgetést, hogy biztos lehessen benne, semmi ostobaságot nem fog kiejteni a száján. Csakhogy elképzelése sem volt, Perselus mit fog neki mondani…

– Akkor te most tényleg elmész? – Ron igyekezett elrejteni a csalódottságot a hangjában, bár kevés sikerrel.
– Tudom, hogy szerintetek ez egy nagyon rossz ötlet… – A többiek egy aprót biccentettek, kivéve Ginnyt. Ő a maga részéről örült, hogy a barátnője visszamegy ahhoz az emberhez, akihez a jelek szerint tartozik.
Harry is el volt kenődve. Tudta, hogy pont ő volt az, aki biztatta a lányt, hogy írjon Pitonnak, de titkon azt remélte, hogy a férfi már nem akar semmit Hermionétól. Nem tehetett róla, de úgy érezte, el fogja veszíteni a barátját. Hiába is mondogatta neki Granger, hogy majd megpróbálja rábeszélni Pitont, hogy kössenek egy értelmes kompromisszumot, Potter nem nagyon hitte, hogy meglátogathatják majd a férfi házában. Igazából ő sem látta volna szívesen a férfit a saját otthonában. Tudta, hogy ezért Hermione hálátlannak tartaná, mert nagyon sokat köszönhetett a bájitalmesternek, ezért inkább nem is mondta ki, mit gondol. Piton segítsége nélkül soha nem győzte volna le Voldemortot, ezt tudta jól, de akkor sem bírta elfelejteni azt a sokévnyi megaláztatást, amit a sötét hajú varázsló miatt kellett elszenvednie.
– Nem értem, hogy tudsz hozzá visszamenni – aggályoskodott George. – Nem sieted el egy kicsit a dolgokat?
Hermione tagadóan megrázta a fejét. Tudta, hogy mit akar, de képtelen volt racionális érveket felsorakoztatnia a döntése mellett. Hiszen ki tud ésszerű magyarázatot adni rá, hogy miért szerelmes?
– Nézzétek, nem tudom megmagyarázni ezt az egészet.
– Rosszul bánt veled, te magad mondtad – szólt közbe Luna.
Ezzel még Granger sem tudott vitába szállni, mert igaz volt. Piton még akkor sem bánt vele igazán szeretetteljesen, amikor már a „szeretője" volt. Mégis adni akart maguknak egy utolsó esélyt, mert ha megtagadta volna ezt, akkor élete végig a mi lett volna gondolata kergette volna őrületbe.
Akárhogy is lesz, tudta, hogy most már nem kell egyedül csinálnia, ha valami rosszul sül el, nem kell magába roskadnia, a barátai mellette fognak állni, és ez némi biztonságot nyújtott neki.
– Mennem kell, nem várom, hogy megértsétek…
– Csak támogassunk – fejezte be helyette a mondatot Harry.
Odalépett a lányhoz, megölelte, majd sorban a többiek is. Ginny könnyes szemmel mosolygott rá, és minden jót kívánt.
Hermione indulásra készen állt, lekicsinyített bőröndje már a ruhája zsebében volt. Lehunyta a szemét, elképzelte a partot, és elhoppanált. A kikötőben már bent állt a komp, mire odaért. Szedte a lábát, ahogy csak tudta, miután felszállt a hajóra, rá öt percre már szelték is a hullámokat. Szinte elfehéredtek az ujjai, úgy markolta korlátot. A fejében századszorra ismételte végig, mit is fog mondani a férfinak, mikor viszontlátja, de egyre vadabb gondolatai támadtak, végül felhagyott a dologgal. Majd a pillanat eldönti, hogy mit és mikor kell mondania.

SS/HG

Perselus nehezen kelt fel az ágyból, szörnyen fájt a feje. Előző este megivott egy üveg bort, aztán meg felhajtott egy üvegcse Álomtalan Álom bájitalt. Nem bírt volna másképpen elaludni. Akárhányszor lehunyta a szemét, Hermionét látta maga előtt, és ettől kezdett egyre jobban letargiába esni. Igyekezett közönyösen viselkedni, mikor Draco „számon kérte", bár tudta, hogy nem igazán sikerült higgadtnak maradnia. Hiába is, kár volt tagadnia, oda volt a lányért, akkor jött erre rá, amikor kvázi elveszítette, és ez olyan klisészerű volt, hogy felfordult tőle a gyomra Össze kellett szednie magát, jóformán két napja nem mosakodott, a borostája már viszketett, és kellemetlen érzés volt, ahogy a pizsamája rátapadt a testére. Óvatos mozdulattal felült az ágyon, felszisszent, mikor meztelen talpa hozzáért a hideg parkettához. Kirántotta az éjjeliszekrény fiókját, és kihalászott belőle egy fájdalomcsillapító főzetet. Elvánszorgott a fürdőszobáig, ledobta magáról a pizsamáját, és beállt a zuhany alá. Nem tudta, hogy mennyi ideig állt ott, de nagyon jólesett elgémberedett tagjainak a forró víz. Letörölte a párás tükröt, és a kezébe vette a pálcáját, majd meggondolta magát. Minek borotválkozzon meg, ha egy újabb magányos napnak néz elébe? Akár szakállat is növeszthetne.
Most már biztos volt benne, hogy az a rohadt galamb nem érkezett meg az üzenettel a lányhoz, így Hermione soha nem fogja megtudni, hogy ő hazavárja. Felötlött benne, hogy kiszedi Dracóból, hol is vannak Potterék pontosan, de aztán megálljt parancsolt magának. Ha Hermione nem kapta meg az üzenetét, akkor ez egy jel, amit figyelembe kell venniük. Végtére is, egy meglehetősen egészségtelen kapcsolata volt a lánnyal, mindkettőjük szempontjából. Talán jobb, ha nem bolygatja tovább a dolgot. Azt kívánta, bárcsak könnyebben menne a felejtés.

Tiszta inget vett fel, és egy fekete szövetnadrágot. Mezítláb indult le a lépcsőn, bement a konyhába, és kávét főzött magának. Az első keserű, aromás kortyot nyelte le, amikor kopogtattak, sőt mi több, dörömböltek az ajtaján. A szemöldöke között elmélyült a ránc, ahogy arca kérdő fintorba torzult. A bögrével a kezében indult meg az ajtó felé, közben kilesett az ablakon, de senkit nem látott.

Hermione türelmetlenül toporgott a férfi ajtaja előtt. Bármi legyen is azután, hogy bejutott a házba, már nem fog visszafordulni.
Perselus lenyomta a kilincset, és résnyire kinyitotta az ajtót. Hermione szélesen elmosolyodott, mire a férfi meglepetésben megtántorodott, magára öntötte a forró kávét, majd szitkozódva felkiáltott.

– Te szentséges Merlin, jól vagy? – tolta be az ajtót Hermione.
– Nem, nem vagyok jól, leforráztam magam! – Piton eltartotta a mellkasától az inget, hogy ne égesse tovább a bőrét. A megcsorbult bögre ott hevert a padlón, a tartalma nagy részét már beszívta a férfi inge és a szőnyeg. Hermione lehajolt, felvette a poharat, majd tétován forgolódni kezdett, hogy hova tegye. Piton eltüntette a kávéfoltot az ingéről.
– Ezek szerint megkaptad az üzenetem… – Nem pontosan ilyen fogadtatásban akarta részesíteni a lányt. Noha nem volt benne biztos, hogy Hermione egyáltalán elolvassa-e valaha azt az egy sort, de hazugság lett volna azt állítani, hogy nem játszott el a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis így történne.
– Igen, és azt hiszem, az a galamb többé egyikünket sem akarja látni – mosolygott a lány félszegen.
– Ezt kiviszem a konyhába – nyúlt a pohárért a férfi, és mikor megérintette a lány kezét, bizsergés futott rajta végig.
Hermione levette a kabátját, és leült a díványra. Remélte, hogy a férfi mellé ül majd, de mikor Piton visszatért a konyhából, a fejét kissé oldalra billentve némán nézte őt egy pillanatig, majd célirányosan megindult a dívánnyal szemben lévő fotelhez. A lány feszengve elkapta Perselusról a pillantását, úgy érezte magát, mint egy éretlen tinédzser. Megigazította a ruháját a térdén, és megköszörülte a torkát.
– Jól nézel ki.
– Képzelem… – simított végig a bájitalmester borostás állán. – De neked igazán szép színed van.
– Olaszországban tombol a nyár – mondta a lány, majd hirtelen elhallgatott.
– Tudom, hogy ott voltál, Draco járt nálam – nyugtatta meg a férfi.
– És még csak meg sem fordult a fejedben, hogy utánam gyere? – ráncolta a homlokát a lány.
– De…
– Csak ne lennél ennyire büszke – mosolygott Hermione. – Draco mit mondott?
– A szokásos sületlenségeket, mint mindig, elvetette a sulykot, az az érzésem, hogy imád engem kioktatni.
– Biztosan elemében volt – kuncogott a lány.
Egy ideig szótlanul ültek egymást figyelve, míg végül Perselus megtörte a csendet. Hátradőlt a fotelben, kezeit a karfán nyugtatta.
– A leveled igazán… Nos, nem is tudom, hogy milyennek nevezzem.
– Túlzónak, érzelemdúsnak, csapongónak? – sietett a segítségére a lány.
– Örülök, hogy írtál – mosolyodott el halványan a férfi.
– Én pedig annak, hogy válaszoltál.
– És most itt vagy…
– Igen, itt…
Megint csend telepedett rájuk. Hermione sok mindent szeretett volna mondani, de nem találta a szavakat. Mikor a levelet írta Perselusnak, könnyebb dolga volt, összeszedettebben tudott gondolkozni, volt ideje kitalálni, mit is akar mondani.
Kicsit csalódott volt, nem így képzelte el a viszontlátást. Olyan formálisan viselkednek, még csak meg sem ölelték egymást.
Perselus mintha csak kitalálta volna a lány gondolatait, halványan elmosolyodott, majd Hermione felé küldött egy csábító pillantást. Lassan ellökte magát a foteltől, és odalépett a lány elé. Felé nyújtotta a karját. Hermione szeme csillogott, és nem tehetett róla, de egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, mikor a férfi végre magához ölelte. Piton lassan simogatta Granger hátát, belecsókolt a hajába, ajkaival a lány száját kereste, és mikor végre csókban forrtak össze, mindkettőjükön végigfutott a bizsergés. Olyan jó érzés volt a szeretett férfit ölelni, csókolni, simogatni. Hermione kínzó lassúsággal kezdte el kigombolni a férfi ingét, majd lehúzta a vállánál, és a földre dobta. A bájitalmester mindkét kezével végigsimított a lány fenekén, majd az ölébe kapta, és gyors léptekkel elindult vele az emeletre. Szinte úgy rúgta be az ajtót, lendületesen felültette Hermionét a komódra, és csókolta, ahol csak érte. Szétgombolta a lány ruháját, csókokkal hintette be a vállait, a nyakát, a mellét. Kezeit a lány szétnyitott combjaira helyezte, és játékosan megmarkolta a bőrét. Hermione nem akart tovább várni, nagyon hiányzott neki a férfi. Meg tudott volna halni az érintéséért, a csókjaiért.
Piton újból felemelte a boszorkányt, és az ágyra fektette, pillanatok alatt mindketten meztelenek voltak.
Szinte falták a másikat, mohón, vágytól túlfűtötten simogatták, csókolták egymást. Még soha ilyen szenvedéllyel nem szerették a másikat. Tapintani lehetett a levegőben a szerelmet, és Hermione tényleg hitte, hogy a férfi szereti, olyan odaadóan, lágyan becézgette a bőrét. Ki akarta mondani, muszáj volt megszólalnia.
– Szeretlek, Perselus, el se tudom mondani, mennyire!
A férfi meghökkent egy pillanatra, a lány fölé magasodva talányos pillantással vizslatta kedvesét. Granger kezdte megbánni, hogy nem tudott csendben maradni, olybá tűnt, hogy elrontotta ezt a meghitt pillanatot, és kizökkentette a férfit.
– Én is szeretlek – mormolta a bájitalmester bársonyosan mély hangján, egészen közel hajolva a lány füléhez.
Finoman megharapta a boszorkány fülét, végigcsókolta a nyakát, majd a melleit, és így haladt szépen lefelé. Végül befészkelte magát a lány puha combjai közé, még egyszer felpillantott, egy halvány mosoly suhant át az arcán. Hermione percekig csak pihegni tudott azután a gyönyör után, amit a férfi okozott neki. Perselus tapasztalt „muzsikusként" játszott a lány testén. A boszorkány elégedett pillantást küldött a férfi felé, és Piton tudta, hogy Hermione készen áll a folytatásra. Mi az, hogy készen állt, szinte követelte, attól a perctől kezdve, hogy a bájitalmester megint fölé gördült, és kissé meglökte a csípőjét, majd elmerült Hermione forró ölében. Ráérősen szerelmeskedett a lánnyal, akit egyre jobban hevített a vágy, a beteljesülni akarás. A csókjaikba elragadtatott nyögések vegyültek, mellkasuk hullámzott.
Hermione nem bírt, nem akart egy percet sem várni. Egyik lábával átkulcsolta a bájitalmester derekát, és gyorsabb tempóra ösztökélte, miközben kezeivel a vállát markolta. Piton szíves örömest teljesítette a kérést. Megtámaszkodott az ágyon, és erőteljes lökésekkel repítette el mindkettőjüket az orgazmus felé.

SS/HG

Odakint eleredt az eső, az ágyon két elégedett ember feküdt, szorosan átölelve egymást. A szellő finom nyári illatot hozott be a nyitott ablakon. Hermione Perselus vállára fektette a fejét, és félig lehunyt szemmel pihent. De a bájitalmester nagyon is éber volt, ezernyi kérdés, gondolat zakatolt a fejében.

– Hermione, alszol? – szólalt meg rekedtes hangon, és kicsit oldalra mozdult, hogy jobban lássa a lány arcát.
– Még nem… Valami baj van? – ült fel a lány, és aggódva nézte kedvese gondterhelt arcát.
– Nincs baj, azt hiszem, most már minden rendben van. – Komolyan így gondolta.
– Akkor megbocsátottál nekem? – kérdezte a lány aggodalmasan, majd felült, a takarót maga elé fogta, és lesütött szemmel várta a választ.
– Azt hittem, ez egyértelmű – nyúlt az álla alá a férfi, és nem engedte el a pillantását.
– Nem kellett volna olyan ostobán viselkednem, túlságosan erőszakos voltam, és visszaéltem a vendégszereteteddel. – Perselus helyeslően bólintott. Hazugság lett volna úgy tennie, mint aki nem neheztelt a lányra, de a mérge abban a pillanatban semmivé foszlott, hogy a kezébe fogta Hermione levelét.
– De Harryék…
– Oh, Merlinre, muszáj Potteréket még az ágyban is emlegetned? – forgatta a szemét Piton. – Ha nagyon tudni akarod, az álláspontom mit sem változott.
– Ezt valahogy sejtettem – húzta el a száját a lány. – Nem akarlak örökké győzködni, de ezt meg kell beszélnünk.
– Miért nem tudsz belenyugodni? Azt hittem, már túltetted maga a nem látom szívesen a barátaidat a házamban kérdésen.
– Nem mondtam, hogy egyetértek a döntéseddel, de be kell látnom, hogy ebben a kérdésben nem tudsz kompromisszumot kötni.
Perselus egy percre lehunyta a szemét. Valóban olyan sokat kér tőle a lány? Hogy tudná figyelmen kívül hagyni azt az átkozott büszkeségét és ellenszenvét? Egyszerűen nem bírta elviselni még a gondolatát sem annak, hogy Potterrel társalogjon. Az még hagyján, hogy egy helyiségben tartozódnak, azt még valahogy túlélte volna, hiszen korábban is volt rá példa, mégsem ölte meg a fiút. De tudta, hogy Hermione elvárná tőle, hogy udvarias legyen, ő pedig minden tudna lenni, csak az nem.
– Soha nem fogsz vele békét kötni, igaz? – A válasz a férfi arcára volt írva. – Pedig ő hálás neked mindenért, amit tettél érte.

Perselus felhajtotta a takarót, és kimászott az ágyból. A székhez sétált, és felvette a pizsama alsóját. Nem volt ínyére ez a beszélgetés, de túl kellett rajta esnie, végtére is, pontosan ez a dolog volt az, amiért végül elmenekült tőle a lány.

– Harry felnőtt, már nem az a szemtelen suhanc, aki volt. Ha megismernéd… Ha legalább megpróbálnád…
– Azt mondtad, nem fogsz győzködni – dohogta a férfi, és kelletlenül leült az ágy melletti székre. – Mégis hogyan definiálnád ezt a kortes-beszédet?
– Csak azt próbálom megértetni veled, hogy egyesek meg tudnak változni – felelte a lány higgadtan.
– Nekem is ezt kéne tennem? Változni?! – Perselus szeme résnyire szűkült.
– Én így szeretlek téged, amilyen vagy – védekezett Hermione. – De szeretném, ha a környezeted is elfogadna.
– Merlin szent szakállára! Miért olyan fontos ez neked? – A bájitalmester beletúrt a hajába, majd hirtelen felpattant a székről, és elindult az ajtó felé. Már kilépett a szobából, mikor még egyszer hátranézett a válla fölött. – Ehhez a beszélgetéshez szükségem van egy italra. Te is kérsz?

Hermione tagadóan megrázta a fejét. Kimászott az ágyból, és maga köré csavarta a hófehér takarót. Micsoda szép délután volt. Az eső elállt, szivárvány ragyogott az égen. Kint kellett volna sétálniuk a parton, ők meg e helyett vitatkoznak… Megint.
Fásultan sóhajtott egyet, majd elindult a földszintre.

Piton a díványon ült, kezében már ott volt a kristálypohár, benne az aranyló itallal. Amennyire Hermione meg tudta állapítani, whiskyt ivott. A férfi ráemelte a pillantását, és megpaskolta maga mellett a kanapét. A lány ezt biztató jelnek vette. Korábbi vitáik során majdnem mindig elszabadultak az indulatok, és olyanokat vágtak egymás fejéhez, amivel tudták, hogy megbántják a másikat. Ezúttal úgy tűnt, a férfi is civilizáltabban akarja megoldani a dolgokat.

– Nem fogok megint Potter miatt vitatkozni – jelentette ki a férfi. – Az utolsó esetnél, mikor felmerült a neve, egyszerűen kisétáltál az életemből.
Hermionét elöntötte a bűntudat hulláma. Valóban ostobán viselkedett, de nem ő volt egyedül a hibás.
– Ultimátumot adtál nekem…
– Te adtál nekem ultimátumot, én választottam, és ezt nem tudtad elfogadni – emlékeztette a férfi.
–Valóban, így volt – bólintott lassan Granger.
– Csak azt szeretném tudni, miért cselekszenek a nők mindig pontosan ellentétesen azzal, mint amit mondanak. – Hermione kérdőn összevonta a szemöldökét. A bájitalmester ivott egy újabb kortyot, mielőtt folytatta. – Azt mondtad, nem akarsz meggyőzni, de mégis meg akarsz.
– Fontosak a barátaim, mindig azok lesznek… Ők sem rajonganak érted, mégis sok szerencsét kívántak nekem, és tudom, hogy mellettem állnak, ami sokat jelent nekem.

Piton nem értette, miért ilyen nehéz nemet mondania a lánynak. Valahogy nem is volt olyan fontos az, hogy együtt kell-e lennie Potterrel vagy sem. Már csak az számított, hogy boldoggá tegye a lányt, mégis olyan nehezére esett.

– Ha te kérnél tőlem…
– De én nem hoztalak ilyen helyzetbe – közölte a férfi élesen. – Csak adj időt nekem, ne akarj megint mindent egyszerre.
– Rendben van, adok neked időt, amennyit csak kell. – A férfi felemelte a jobb karját, és Hermione odabújt hozzá. Nem „nyerte" meg ezt a csatát, de legalább a „veresége" sem fájt most annyira. Volt remény…

SS/HG

A napok gyorsan peregtek, nem esett köztük több szó Hermione barátairól. Perselus gondosan kerülte a témát, és a lány pedig igyekezett valóban időt adni a férfinak. Perselus különösen érzékeny volt erre a témára, és a lány kezdte belátni, hogy Harryék sem vágynak különösebben volt bájitaltan-professzoruk társaságára. De legalább most nem kellett választania a barátai és a szerelme között. Igaz ugyan, hogy a szociális életük eléggé egyhangú lesz, hiszen nem sok ember akadt a világon, akit mindketten szívesen láttak volna a házban, de ez volt a legkisebb gond.

Furcsa volt mindkettőjüknek, hogy együtt kelnek, együtt fekszenek, de a bájitalmester hamar hozzászokott, hogy állandó társasága van. Időnként zsörtölődött Hermionéval, de máskülönben teljes volta harmónia, egészen addig, míg a férfi be nem avatta a lány a jövőbeli terveibe. Miután a bájitalmester úgy ítélte meg, hogy semmilyen időpont nem lenne megfelelő arra, hogy elmondja korai nyugdíjazásáról szóló vágyát, így reggeli közben, mintegy mellékesen, csak úgy megemlítette.
Granger annyira meglepődött, hogy szokásával ellentétben nem is tudta, mit mondjon. Piton nem akart visszamenni tanítani a Roxfortba, és ezt az óhaját már megosztotta Minervával is, aki emiatt szinte mindennap küldött neki egy baglyot, és követelte tőle, hogy látogassa meg az iskolában. A férfi mindeddig ellenállt, de az utolsó levélben az igazgatónő már azzal fenyegette, hogy ő megy el hozzá, és ezt pedig a bájitalmester nem akarta.

– Tehát azt mondod, hogy szeptemberben egyedül megyek vissza a kastélyba? – kérdezte még mindig döbbenten a lány.
– Természetesen nem… – Hermione arca egy pillanatra felderült, majd az öröm olyan gyorsan távozott róla, ahogy jött. – A többi kollégád és vagy háromszáz diák is visszamegy.
– Tudod, hogy értettem! – húzta fel az orrát a boszorkány. – Ne nevess, ez egyáltalán nem vicces! – feddte meg a férfit, aki a kávéja kortyolgatásával próbálta meg álcázni jókedvét, meglehetősen suta módon.
– Nem értem, miért bosszant ennyire a dolog, te is tudod, hogy soha nem szerettem tanítani. Egy percre sem rejtettem véka alá a véleményem ezzel kapcsolatban.
Hermione szomorúan lehorgasztotta a fejét, és eltolta maga elől a tányérját. Már egyáltalán nem volt étvágya, pedig mikor felkelt, úgy érezte, bármit képes lenne felfalni. Piton érdeklődő pillantást küldött felé, miközben az újságért nyúlt, ezért Hermione látszólagos nemtörődömséget erőltetett magára.
– Akkor egyedül megyek vissza, nem baj, Végül is igazad van, ott lesz Minerva, Hagrid, Neville. Tényleg nem is értem, miért aggódom. Meg aztán, én leszek a Griffendél házvezető is. A merdekárosok sem fognak hiányolni téged…
– Nem, nem fognak!
– Akkor jó…

Perselus ingerülten fújta ki a levegőt, majd gondosan összehajtogatta az újságot, amit alig egy perce nyitott szét. Tudta, hogy a lány esetleg nem fog örülni a bejelentésének, de nem gondolta, hogy ennyire el lesz kenődve. Ez azért nem a világ vége, és ha jobban belegondol az ember, akkor előbb-utóbb számítani lehetett rá. Már a verseny idején megmondta, hogy részéről befejezettnek látja a tanári pályafutását. Éppen elég időt pazarolt el az életéből arra, hogy valami olyasmit csináljon, amit nem szeret.

– Nézd, Hermione…
– Nem arról van szó, hogy nem értelek meg – vágott Piton szavába a lány hirtelen. – Csak váratlanul ért az egész. Olyan jól megvoltunk, már terveim voltak.
A férfi kíváncsian felvonta a szemöldökét.
– Megosztod velem ezeket a terveket? – billentette oldalra a fejét.
– Már nem érdekes… – Hermione olyan nagy reményeket fűzött a szeptemberhez, azt hitte, hogy talán az iskolában is lakhatnának együtt, hogy tényleg valóban egy pár lehetnének, amit fel is vállalnak. – Na és mit tervezel a tanítás helyett, biztosan elgondolkoztál már rajta. – Hermione megjátszott jókedve nem tette lóvá a férfit.
– Talán beindítom a saját üzletem, nem tudom még, de azt hiszem, venni fogok egy házat Roxmortsban. – Perselus fürkészte a lány pillantását, de Hermione felpattant az asztaltól, és elkezdett rendet tenni a konyhában.
– Az közel van a roxforti birtokhoz. Talán majd időnként tudunk találkozni. – A lány nem bírt tovább színlelni, elbicsakló hangja elárulta.

Perselus hátratolta a széket, és odalépett a konyhapulthoz. Maga felé fordította a lányt, akinek a szeme sarkában már ott csillogott az első könnycsepp. Piton a mutatóujjával gyengéden megtörölte a lány arcát.
– Ugye nem gondoltad, hogy egyedül fogok élni abban a házban? – Hermione megilletődötten nézett a férfira. – Szeretném, ha te is ott laknál velem.
– A Roxfort bentlakásos iskola, és nem csak a diákokra vonatkozik – akadékoskodott a boszorkány.
– Minerva nem fog gátat szabni az összeköltözésünknek, ebben biztos vagyok. Talán még meg is enyhíti majd, ha közlöm vele a hírt.
A bájitalmester tudta, hogy az idős boszorkányt nem fogja tudni kiengesztelni egy csokor virággal, vagy egy üveg whiskyvel. De Hermionéval újfent felvirágzott kapcsolata remek ütőkártya a kezében, még akkor is, ha nem igazán fűlik a foga hozzá, hogy beavassa Minervát a magánéletébe. De vagy ez, vagy pedig az élete végig tartó szemrehányás, amiért otthagyta a Roxfortot.
– Perselus, biztosan ezt szeretnéd?
– Nem, csak úgy mondtam… – forgatta meg a szemét a férfi.

SS/HG

Késő délután

– Mikor akarod megmondani Minervának, hogy nem kívánsz többé tanítani? Ugye nem akarsz évkezdésig várni, hiszen keresni kell valakit a helyedre…
Perselus éppen akkor lépett be a nappaliba, egy üveg borral a kezében.
– Talán elkerülte a figyelmedet a napi rendszerességgel érkező roxforti baglyok hada? – vonta fel a szemöldökét a férfi kérdőn. – Minerva már tudja, és meglehetősen dühös rám.
– Meg tudom őt érteni.
– Lehetne, hogy egyszer nekem adj igazat, és ne neki? Ti nők egyfolytában egymás pártját kell hogy fogjátok?
Hermione elnevette magát a méltatlankodó képet vágó férfin. Letette a könyvet az öléből, és lassan odasétált Perselushoz, aki a díványon helyezte kényelembe magát. Kivette a borospoharat szerelme kezéből, és forró csókot nyomot a szájára.
– Ez így már jobb? – kérdezte kacéran a lány.
– Kezdetnek megteszi… – Piton beletúrt a lány hajába, és a tarkójánál fogva visszahúzta magához. Birtoklón, vágytól fűtötten csókolta. Egyik kezével végigsimított a lány hátán, le a fenekéig, majd visszafelé egészen „véletlenül" feltűrte a lány ruháját.
Hermione hirtelen ellökte magát a bájitalmestertől, aki erre csalódottan felhorkantott.
– Ne térjünk el a tárgytól, ha kérhetem – „fenyegette" meg a férfit az ujjával.
– Igenis, Granger professzor – vigyorgott Piton.
A férfi visszatornázta magát ülő helyzetbe, megigazította az ingét, majd felvette a padlóról a poharát. A lányt is kínálta, de Hermione inkább maradt a jeges teánál.

– Jövő héten elmegyünk hozzá, mert ha megint nem fogadom el a sokadik meghívását sem, akkor ide fog jönni, és azt nagyon nem szeretném. – Piton teátrálisan megborzongott.
– Megyünk? – vonta fel a szemöldökét a lány.
– Pardon, volna olyan kedves a kisasszony, és elkísérne a Roxfort rettegett és morózus igazgatónőjéhez?
– Nagyon össze fog törni… – szontyolodott el a boszorkány.
– Nem fog, számított rá, szerintem már talált is valakit a helyemre.
– De hiányozni fogsz neki, akár hiszed, akár nem, fontos vagy neki – kacsintott Hermione pajkosan a férfira. –A szíve csücske vagy, lehet, hogy sírni fog…
– Hogy te milyen szemtelen vagy – nevetett a férfi.
– Most komolyan, tényleg kedvel téged, Perselus.
– Tisztában vagyok vele, hosszútávra nyúló ismeretségünk és barátságunk valamiért fel is hatalmazza rá, hogy folyamatosan kihasználjon engem – morogta a férfi.
– Úgy érted, te is kedveled őt? – hökkent meg a lány.
– Mégis mit gondoltál, miért engedhet meg ennyire sokat magának velem szemben? – vonta fel bal szemöldökét a férfi.
– Rendben van, akkor jövő héten megyünk, és darabokra törjük Minerva szívét – koccintotta a poharát a férfiéhez.
– Megbeszéltünk mindent? – kérdezte a férfi összeszűkült szemmel.
– Igen!
Perselus felállt, odalépett a szemközti falnál álló öreg komódhoz, aminek a tetején ott állt egy ütött kopott lemezjátszó. Hermione lehunyt szemmel, mosolyogva várta, hogy felcsendüljön a már olyan sokat hallott dallam. Hihetetlen volt, hogy van egy közös dala Pitonnal, az, amire azon a botrányosan rosszul sikerült első randevújukon táncoltak. Annak az estének minden rossz pillanata elhalványult már a lány emlékezetében. Semmi másra nem tudott már gondolni, csak arra, amikor először simult egymáshoz a testük, hogy a zene andalító ritmusára mozogjanak.

Perselus óvatosan fürkészte a lány arcát. Milyen sok minden történt velük azóta, hogy tavaly szeptemberben a boszorkány visszatért az életébe. Soha nem hitte volna, hogy ilyen olthatatlan szerelemet fog érezni bárki iránt is még egyszer az életben, és a legszebb az volt, hogy ezúttal viszonzást is kapott. Nem igazán volt a szavak embere, ha az érzéseit kellett kifejeznie, de hálás volt Hermionénak. Valami olyat kapott tőle, amit még senki mástól, és most már megértette, miért is boldog az ember, ha szerelemes. Korábban úgy gondolta, a szerelem kín, csak fájdalmat okoz, megsebzi a szívét, és felemészti. Mindig bolondnak tartotta azt, aki hisz a boldogságban, a beteljesülésben, és most egy volt azok közül, akiket eddig lenézett. De nem bánta, akarta ezt a szerelmet, ezt az életet. Minden este a lánnyal a karjában akart elaludni, minden reggel vele akart ébredni. A szerelem nem volt többé hazugság, nem tette boldogtalanná. Végre révbe ért.

– Mi az? – nyitotta ki a szemét Hermione.
– Szeretlek – mondta ki lágyan a férfi, és odahajolt, hogy megcsókolja a boszorkányt.
– Ezt nem mondhatod nekem eleget – mosolygott a lány.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Piton, majd hátratolta a székét. – Tudok egy helyet, ahol annyit fogom neked ismételgetni, amennyit csak szeretnéd. – Pillantását a plafonra szegezte, majd ördögien elvigyorodott.
Hermione hirtelen felpattant, és megiramodott az emelet irányába.
– Mire vár még Piton professzor? – kiáltott le a lépcső tetejéről a férfinek.
– Megyek már, Miss Granger! – szólt vissza a férfi, és menet közben már el is kezdte kigombolni hófehér ingét.

Vége