Gyönyörű szeptemberi reggel volt, és ahogy kinyitottam a szemem, eszembe is jutott, hogy ma van Maru születésnapja. Izgatottan kipattantam az ágyamból, és a konyhába siettem egy kávéért. Kakashi már ott ült, kezében a könyvével, fel sem pillantott belőle ahogy a kávéskannát odatartotta nekem és öntött a fekete folyadékból a bögrémbe.

- Mi ez a nagy sietség? - Kérdezte.

- Ma van Shikamaru szülinapja - vigyorogtam.

- Értem. Régóta készültök már erre.

- Igeeeen. - alig bírtam magammal. Felhörpinttem a kávémat. - Megyek is. Alig várom, hogy lássam mit szól. Majd jövök! Szia!

Kakashi intett, aztán újra a könyvébe temetkezett.

Izgatottan siettem Konoha utcáin, meg sem álltam ameddig oda nem értem a Nara házhoz. Bekopogtam, Shikamaru nyitott ajtót.

- Jó reggeeeelt! - Daloltam.

- Yuno... Szia... Minden oké? - kérdezte, nem tudván hova tegye a túlzott lelkesedésemet.

- Boldog születésnapoooot! - ugrottam a nyakába, és szorosan megöleltem.

Átkarolt, meglepetten felkacagott.

- Köszönöm! - egészen zavarba jött.

- Van egy meglepim! - hadartam. - Indulhatunk?

Meg sem vártam a válaszát, kézen fogtam és már húztam is magam után.

- V…várj már egy kicsit! Hova... Majd jövök! - kiáltott hátra, az édesanyja már ott ált az ajtóban, és elnézően mosolygott utánunk.

Végig mentünk néhány utcán, és a kedvenc kajáldánkban álltunk meg.

- Csak utánad. - somolyogtam, mire Maru gyanakvó pillantással jutalmazott, de egy szemforgatás és egy elmorgott "bosszantó vagy" kíséretében belépett az ajtón.

Aztán megtorpant, mert felhangzott egy óriási "Meglepetés!" felkiáltás, és még a hátat nézve is tudtam, hogy egészen meglepődött. Mindenki ott volt, aki csak számít neki a barátai közül és a faluban volt ma. Ino megölelgette, Naruto és a klónjai mindenhova konfettit dobáltak, Akamaru igyekezett elkapni őket, miközben Kiba meg a kutyát próbálta lenyugtatni, Choji már most evett valamit, de mindennek Maru volt a közepe, és én nagyon boldog voltam emiatt.

Később leültünk az előre lefoglalt csoportos asztalunkhoz, rengeteget beszélgettünk, sokat ettünk, még többet ittunk, és végre volt egy nap, ami csak a kikapcsolódásról és Shikamaru ünnepléséről szólt. Nagyon megérdemelte, rengeteget dolgozik. Örültem, hogy sikerült ezt összehoznom neki.

A nap már lemenőben volt, amikor az emberek szállingózni kezdtek hazafelé, még egyszer boldog születésnapot kívánva Marunak, és megköszönve nekem a szervezést. Végül csak ketten maradtunk.

- Sétálok egyet, ki kell szellőztetnem a fejemet. - sóhajtott, de hallottam rajta, hogy meg van hatódva. - Csatlakozol?

- Persze, jövök. - válaszoltam, mert az én agyam is zsongott az alkoholtól, rám fért a friss levegő.

A falu szélén sétáltunk, mellettünk gyönyörű volt naplemente. Megálltunk egy erdőmenti tisztáson, előttünk egy szirt, ahonnan még szebb volt a látvány. Csak néztük, és élveztük.

- Köszönöm, Yuno. - mosolygott rám Maru. - Csodás meglepetés volt.

A szívem kétszeresére nőtt ezt a mosolyt látva, mert meglehetősen ritkán van szerencsém nevetni látni őt.

- Semmiség. - válaszoltam. - Örülök, hogy jól érezted magad.

Cigit vett elő a zsebéből, rágyújtott.

- Adj egy slukkot! - mondtam, közben már mozdultam, kikaptam a kezéből a cigit, majd játékosan arrébb szaladtam és beleszívtam.

- Hé! Add vissza! - kiáltotta és utánam eredt.

Kergetőztünk, nevettünk egymáson, régóta nem éreztem már magam ennyire felszabadultnak. Rajta ugyanezt láttam és boldog voltam miatta. Túlságosan elgondolkozhattam, mert hirtelen megtorpantam, a testem nem mozgott úgy, ahogy én akartam. Elkapott az árnyék jutsujával... Franc.

- Elkalandoztunk? - szólalt meg mögöttem Maru, majd megkerült, kiszedte a cigit a számból, de előtte még utoljára jól beleszívtam.

- Ne már... - morgott csalódottan - Bosszantó vagy... semmit se hagytál belőle nekem?

Éreztem, hogy a testem újra a régi, ismét tudtam mozogni. Közelebb léptem hozzá és az arcába fújtam a füstöt, aztán vigyorogva beharaptam az alsó ajkamat. Kíváncsi voltam erre mit lép, szerettem szívatni.

De aztán valami megváltozott... Nem tudom pontosan mi történt, a levegő mintha nehezebbé vált volna. "Talán csak a pia dolgozik bennem" gondoltam.

Marut néztem, és láttam, hogy ugyanazt érzi, mint én. Tekintetem a szájára vándorolt. Az agyam tiltakozott, de az alkohol irányított mindkettőnket.

Megcsókolt, és én hagytam. Visszacsókoltam, megéreztem a kezét a csípőmön. Közelebb húzott magához. Kezem a mellkasára csúszott, aztán az arcára, a hajába, a cigicsikk pedig puhán landolt a fűben.

- Nem kellene ezt tennünk... - lehelte a számba.

- Tudom. - válaszoltam, és egy pillanatra sem engedtük el egymást, miközben lassan ránk sötétedett.

Néhány perc múlva Shikamaru karjai megfeszülnek körülöttem.

- Yuno...

Felnéztem rá, nem tetszett, amit láttam.

- Maru, én...

- Mi a francot művelünk?

- Én... nem tudom... csak...

Megsemmisülten visszavonultam.

- Ezt tervezted?

- Mi? Jézusom, Maru minek képzelsz te engem? A barátom vagy, én csak... azt akartam, hogy engedd el magad egy picit. - mire kimondtam már tudtam, hogy rosszul fogalmaztam.

- Így?! Úgy gondoltad leitatsz aztán... - elakadt a szava.

- Dehogy... mindketten sokat ittunk...

- Mennem kell. – közölte.

- Maru...

- Hagyj békén, Yuno. Csalódtam benned. Gondolkozom kell.

- De ezt meg kellene...

- Ne keress! - csattant fel, és elindult az erdő felé - Majd én... majd kereslek... azt hiszem. Szia.

- Maru! Tudod hol találsz, ha... - kiáltottam, de addigra ő már beleveszett az árnyékokba.

A gyomrom görcsbe rándult, lerogytam a földre. Hogy romolhatott ennyire el ez a nap? Szinte fel sem fogtam mi történt. Egyik pillanatban még boldogan nyugtázom, hogy sikeres volt a hetek óta tervezett meglepetésem, a másikban pedig már Maru látni sem akar.

Dehát ez nem csak rajtam múlt... igaz? Melyikünk agya szállt el előbb? Ki mozdult rá a másikra? Tényleg ekkora hibát követtünk el? Vagy Maru túlreagálta kissé?

Soha nem akartunk egymástól semmit, ez igaz. Jó barátok vagyunk, ezt most is így érzem, de vajon Maru is...?

Reszketve felsóhajtottam. Hova tettem az eszemet? Miért nem állítottam meg? És ő? Ő is megtehette volna...

"Ne keress!"

Kezdett rajtam úrrá lenni a bűntudat, egyre inkább magamat hibáztattam a történtek miatt. A fejem felett, mint egy bárd, ott lebegett annak a gondolata, hogy tönkretettem egy nagyon fontos kötelékemet. Közben viszont egy hang azt suttogta hátul az elmém egyik sarkában, hogy ő is hibás volt. Megalázva éreztem magam amiért így ellökött magától, hiba ide vagy oda.

Ahogy ott térdeltem, lenéztem a kezeimre és láttam, hogy az ujjaim egészen furcsa formába görbülnek, a végükön karmok nőttek, amik belemélyedtek a talajba. Alkarjaimon a hajszínemhez nagyon hasonló, vörös bunda sarjadt.

"Ne, ne, ne... ugye nem? Ne most!"

De akkor már tudtam. Jeges borzongás futott át rajtam, a bőröm égett és szúrt egyszerre. Aztán ahogy jött az érzés, úgy el is múlt, és én, akkor már négy lábon, kiléptem a ruháimból, leráztam magamról mindent, amit addig éreztem, épp csak egy dühre hajazó gondolatfoszlány maradt hátra.

Érzékeim kiélesedtek, a telihold felettem ellenállhatatlanul vonzott. A levegő megtelt illatokkal és hangokkal, felém libbent egy szellő. Mélyet lélegeztem belőle, a testem pattanásig feszült a benne cikázó energiától. Felvonyítottam a Holdra, majd belevetettem magam az éjszakai erdőbe.