5.)

A történtek után nem hagyott nyugodni, hogy mégis van farkasom. Már teljesen lemondtam róla, sokkhatásként ért ez az egész.

Heteken keresztül nem csináltam mást, mint hogy próbáltam újra alakot váltani, de semmi eredménye nem volt. Nem volt, aki megmutassa, mit is kellene csinálnom, és mivel mint minden mást, ezt a tudást is szigorúan őrzi a klánom, senki sem tudott segíteni.

Shikamaruval megbeszéltük a nézeteltérésünket, és mindketten egyetértettünk abban, hogy többé nem fordul elő. Sosem néztünk így a másikra, inkább olyanok voltunk, mint a testvérek. Engem egyébként is jobban érdekelt a lakótársam…

A homlokomon izzadságpöttyök fénylettek, ahogy erőlködve igyekeztem kapcsolatba a kerülni a farkasommal. Dühösen felnyögtem amikor teljesen kifáradtam, végül kedvetlenül hazakullogtam.

Hazaérve odabotorkáltam a konyhapulthoz, töltöttem egy bögre teát, aztán leroskadtam az egyik székre és arcomat az asztalra fektetve néztem magam elé.

- Látom ma sem sikerült. – mondta Kakashi miközben belépett a konyhába.

Csak morogtam egyet, közben tetőtől talpig végig néztem rajta. Edzéshez készült, pólója nem sok mindent hagyott a képzeletre a felsőtestéből, a szemét most nem takarta fejpánt, ahogy az arcát sem a maszk. Szemem megakadt az alsó ajka alatti kis pöttyön. Nyeltem egyet. Mit szépítsem, bejött. Igazából már az idejét sem tudom mikor kezdtem így érezni, lehet már akkor, amikor először találkoztunk és megmentette az életemet. Bár időnként voltak jelei, hogy hasonlóképp érez, igyekezett elfedni őket. Gondolom az elveszett társai miatt nem szeretett volna ennyire közel kerülni többé senkihez. De vajon jó taktika volt ez? Megfosztani saját magát a boldogságtól és a munkájába (meg néha a könyvébe) temetkezni?

Na meg az a könyv… Amit abban olvas akár csinálhatná is, örömmel vállalkoznék a mellékszerepre.

Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem:

- Csatlakozhatok?

- Edzeni akarsz? – szaladt fel a szemöldöke.

- Miért ne? Ártani nem fog.

"…és legalább eltereli a figyelmemet bizonyos dolgokról." – gondoltam.

- Hát, jó. De készülj fel a holnapi izomlázra.

Kihívás elfogadva.

Megközelítőleg fél órával később egy törölközővel próbáltam felitatni magamról a rengeteg izzadságot. Kikészültem, pedig még csak a felénél jártunk.

- Nem bírom! – lihegtem kifulladva. – Már nincs a testemben több víz!

- Figyelmeztettelek. – válaszolta Kakashi miközben felállt a fekvőtámaszból.

- Majd megszokom… - nyöszörögtem a derekamat tekergetve.

Tett néhány lépést felém, semmiféle fáradság nem látszott rajta. Ismét végig futtattam rajta a tekintetemet, a korábbi érzés egyáltalán nem tágított, hiába edzettem magam totális roncsra. Amikor a szemem visszatért az arcához, láttam, hogy valami megváltozott. A testtartásában, a szemében, még a hajszálain is láttam. Egész közel jött hozzám, a lélegzet valahol félúton elakadt a tüdőmben. A levegő mintha elektromossággal telt volna meg.

Kakashi az alkarjával megtámasztotta magát a fejem mellett, a szememet fürkészte, én meg képtelen voltam levenni a szememet a szájáról. Alsó ajkamat beharapva közelebb hajoltam hozzá.

Aztán elektromosság hirtelen megszűnt, mintha ott sem lett volna, ő pedig tett egy lépést hátrafelé. Élesen beszívta a levegőt, majd elvette a törölközőt a kezemből.

- Mennem kell. – mondta nyugalmat erőltetve a hangjára. – Vár a csapat.

Szinte kimenekült a szobából, én pedig csak néztem magam elé, csalódottan, és megbántva amiért visszautasított.