Az ablakon már csak a szürkület szűrődött be, amikor felébredt. Anglia sehol nem volt, viszont úgy tűnt, Repülő Mentanyúl az ő őrzésére lett odarendelve, mert most is ablakpárkányon ücsörgött. Megörült, mikor meglátta, hogy felébredt, és vidáman körbeugrálta, majd arrébbröppent. Nihon követte tekintetével és észrevett egy vödröt az asztal mellett. A bútor lapján pedig egy palack víz volt.
Arra gondolt, hogy sokkal rosszabb is lehetne, miközben megmosakodott, de a vízhez nem nyúlt. Ruhái összehajtva hevertek az ágy végén. Nahát, ki gondolta volna, hogy egy kalóz akár figyelmes is lehet! Éppen a kimonó egyik darabjáért nyúlt, mikor nyílt az ajtó. Mivel Kirkland volt az, nem érezte szükségét, hogy az ölébe rántsa a takarót, csak felpillantott rá.
- Jól aludtál? – érdeklődte csevegő hangon. Nem válaszolt. – Nem ittál. Nem vagy szomjas?
De igen.
- Inkább add oda a többi fogolynak – kérte egészen halkan. A szőke férfi egy pillanatig meglepetten nézett rá, aztán elvigyorodott, és elkapta a ruhájáért nyúló kezét.
- Add oda nekik te! – mondta, szemei úgy csillogtak, akár a gyerekekéi, ha valami különösen jó szórakozásra számítanak. – Mehetsz is – intett az ajtó felé, és elengedte a kezét.
Nihon nézett egy percig a kihívó tekintetbe, aztán egyetlen szó nélkül felállt, elvette az üveget az asztalról, és ahogy volt, anyaszült meztelenül az ajtóhoz indult. Határozott léptekkel, kihúzva magát. Őt aztán nem félemlíti meg egy ilyen ostoba siheder! Ha ez a módja, hogy segítsen a népéből ennek a pár szerencsétlen embernek, ő mindent megtesz. Angliának is rá kellene jönnie, hogy nem a világban kalandozásról szól az élet, főleg akkor nem, ha ország.
Lenyomta a kilincset, és kilépett a helyiségből. Odakint belekapott a szél a hajába, s ha tehette volna, fázósan összehúzza magát, de a büszkesége és a dac nem engedte. A napkorong már nem látszott, nyugaton vöröslött az ég alja, keleten tinta kék volt. Világos bőre a szürkületben ugyan világítani tetszett, de már félúton járt, mikor egyáltalán észrevették. Kiabálás, fütyülés, lábdobogás és röhögés zaja támadt a fedélzeten, de őt nem érdekelte.
- Aki hozzá mer érni, az a cápákkal alszik! – kiáltotta el magát hirtelen a kapitány, aki a kabinja ajtajában támaszkodott, és érdeklődve figyelte a nem mindennapi műsort. Valójában nem hitte, hogy Japán tényleg megteszi, de nagyon úgy tűnik, hogy alábecsülte.
A fekete hajú letérdelt a fémrácsos ketrec mellett, hadart valamit az anyanyelvén, amiből csak a többiek érthettek bármit is, és beadta társainak az üveget. Azok hálálkodva fogadták, hiszen nem kaptak inni, mióta a hajón voltak. Annyi vizük nem volt, hogy még a foglyokat is itassák. Nihon megvárta, míg kiürül a palack, visszakérte, aztán ugyanúgy, ahogy kijött, visszatért a kabinba. Nem nézett közben sem jobbra, sem balra, szemeit elszántan előre szegezve haladt egyenletes tempóban, s még mellette is úgy ment el az ajtóban, mintha valójában ott sem lenne.
Kirkland utána fordult, becsukta az ajtót és ráfordította a kulcsot is. Csendes léptekkel osont az öltözködést újra elkezdőhöz, hirtelen simult a hátához, mire az megdermedt a mozdulatban, és csak állt, várva: mi lesz. Összekulcsolta ujjait a hasán, állát a vállára ejtette, beleszimatolt a nyakába, még mindig lavandin illata volt, bőre hűvös a kinti széltől.
- Nem gondoltam, hogy megteszed – adott hangot korábbi gondolatának.
- Te talán nem tetted volna meg valakiért, aki az országodban él? Valakiért, akiért felelősséggel tartozol? – kérdezett vissza ugyanazokkal a szavakkal, amikkel délelőtt is.
- Ennyire él benned a kötelességtudat? – érdeklődte szinte csak költőien, hiszen a kérdés egyértelműen megválaszolható volt.
- Én tudom, mi a dolgom országként – jelentette ki határozottan. – Te viszont, úgy tűnik: nem. Vagy talán Európában mindenki így viselkedik, mint te?
- Fogalmad sincs, mi zajlik Európában – közölte komoran.
- Nem, valóban nincs – hagyta rá. – Én csak a te viselkedésed látom. Ami elég elkeserítő.
A szőke felnevetett a szavaira, maga felé fordította a nála alacsonyabbat. Nihon vádló tekintettel nézett fel rá.
- Nem hagyhatnánk békén a politikát egy kicsit? – kérdezte végül fáradtan, és leült az ágyra, maga mellé húzva a másikat is. A fekete hajú nem ellenkezett, sőt még csak meg sem szólalt. – Végül is, azt hiszem, neked a legjobb – jegyezte meg hirtelen, mire érdeklődve fordult felé.
- Miért?
- A te eddigi életed azzal telt, hogy elvoltál az uralkodóiddal, felépítetted a kultúrád, szép csendben, nyugalomban*. Ezzel szemben mi nyugaton folyton egymást öltük, háborúztunk, ott tettünk keresztbe egymásnak, ahol csak alkalmunk volt rá. A mi történeteink alig párezer évesek, ráadásul szinte mindenki Görögország vagy Római Birodalom kultúráját vette alapul… - magyarázta. – Ezért ütközik annyira a gondolkodásunk, érted?
- Értem – válaszolta.
- Szerinted én barbár módon viselkedem, holott csak azt teszem, amit eddig szinte mindig.
- Majd megnyugszotok, ha idősebbek lesztek – mondta megnyugtatásnak szánva. Kirkland azonban megrázta a fejét.
- Nem hiszem. – Felé fordult, megcirógatta az arcát. Japán nem nézett rá, csak tűrte az érintést, és önmagát figyelmeztette: a mellette ülő még mindig egy kalóz, aki felforgatta a hazáját. Nem érdemes a sajnálatára. Ráadásul őt is fogságban tartja, és olyasmikre kényszeríti, amiket nem akar megtenni. Igencsak szerencsésnek érezte magát, hogy bővelkedett türelemben.
Egyre sötétebb lett a helyiségben, s mikor már alig látták egymást, a szőke hirtelen felpattant, megkereste a lámpását, és belevarázsolta a lángot, melynek valójában soha nem volt szüksége olajra. Így félhomály és meleg fények borultak a szobára. Visszaült a foglya mellé, finoman maga felé fordította, hogy megcsókolhassa. Nihon elgondolkodott, vajon ebből megint az lesz, hogy a kalóz a kedvét tölti vele, vagy ez mozdulat csak úgy jött?
Hamarosan megkapta a választ: a szőke férfi óvatosan hátradöntötte az ágyon, és a nyakát kezdte csókolgatni, majd egy ponton szitkozódva felkapta a fejét.
- A fenébe, ennek a vacaknak borzalmas íze van – morogta maga elé, mire Nihon kárörvendően felkacagott.
A kapitány ekkor jött rá, hogy eddig még csak mosolyogni sem látta (illetve talán egyszer, valami mosoly-kezdemény mintha lett volna az arcán). Valójában rendes arckifejezést sem sűrűn tudott kicsikarni, inkább csak a tekintete árulkodott az érzelmeiről, de az sem túl sűrűn. Most is, miután észrevette magát, arca megkomolyodott, s csak mozdulatlanul feküdt, akár egy játék baba. Nem, ez így nem jó…
- Azt akarom, hogy most te kényeztess engem – jelentette ki, és várta szavai hatását. Nihon tekintete éppen csak megrebbent, ahogy felült. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy gondolkodik, aztán felnézett rá.
- Hol találom az olajat, amit korábban használtál? – kérdezte.
- A szekrényben – mutatott a bútorra. – De figyelmeztetlek…
- Nem fogok elszökni, és nem próbállak megölni – vágott a szavába türelmetlenül. – Félsz tőlem? – érdeklődte, ahogy felállt, és a megadott hely felé indult.
- Nem – válaszolta. Figyelte a mozdulatait, ahogy szinte eltűnt a sötétben, majd egy perccel később megjelent, kezében a lavandin üvegcséjével. Ám megtorpant, mikor az asztal mellé ért, és megdermedve bámult a férfira. – Mi az?
- A szemed… - mormolta meglepetten. – Úgy világít, akár a macskáké…
A szőke felnevetett a reakcióján.
- Előfordul, ha úgy esik rá a fény – bólintott mosolyogva. – Na, gyere – híva, és intett is hozzá.
Nihon megforgatta kezében az üvegcsét, és kisvártatva kibökte: - Vetkőzz le.
- Ezt te sem gondoltad komolyan – rázta fejét újra nevetve. – Vetkőztess le te – szólította fel, mire a japán engedelmesen félretette az olajat és eleget tett a parancsnak.
Mindenféle teketória nélkül leoldotta róla az övet, majd óvatosan az ágy mellé eresztette a földre. Határozott mozdulattal bújtatta ki az ingéből, és ugyanígy húzta le róla a nadrágot. Mindeközben vonásai meg sem rezdültek, tekintete sem változott. Anglia hirtelen átkarolta a vállát, és közelebb húzta magához. Másik kezével felemelte a fejét, hogy a szemeibe tudjon nézni.
- Gyűlölsz most? – akarta tudni, ám még egy perc múlva sem érkezett felelet. – Válaszolj! – parancsolt rá keményen.
- Eddig sem kedveltelek, már kifejtettem az okát – jelentette ki komolyan. – Kérdezhetek valamit?
- Mi lenne az?
- Ha tényleg megteszek mindent, amit mondasz, akkor ugye nem fogod bántani őket?
- Hogy járhat még ilyenkor is csak másokon az eszed? – csóválta a fejét. – De ezt mondtam, nem? A hajón senki nem fogja bántani a barátaidat, amíg te jól viseled magad, erre a szavamat adom. Most már megnyugodtál?
- Igen – bólintott rá. – Kérlek, feküdj a hasadra.
- Mi? Mire készülsz? – kérdezte, de már mozdult, hogy cselekedjen.
- Te mondtad, hogy kényeztesselek, nem? Azt fogom tenni – hangzott a válasz. – Csak lazulj el.
Nem volt mit tennie, ha egyszer Nihon így gondolta a kényeztetést, akár még valami jó is kisülhet belőle. Érezte, hogy a japán könnyű súlya a fenekére nehezedik, aztán a lavandin illata betöltötte orrát, ahogy a hátára csorgott az üvegcséből. Gyengéd, simogató mozgású kezek oszlatták el hátán az olajat, majd kicsit erősebben kezdték a bőrébe masszírozni. Határozottan jó érzés volt, ahogy az erős ujjak a hátát nyomkodták, s egészen ellazult, képes lett volna akár elaludni is. Na jó, azt talán nem. Határozott tervei voltak az éjszakát illetően.
Mivel a férfi nem tiltakozott, sokáig folytatta a masszázst a hátán, talán fél óra is eltelt, mire megkérte, hogy forduljon meg. Ekkor kicsit lentebb, a combjaira helyezkedett, s folytatta a munkát. Kirkland behunyt szemmel feküdt az ágyon, csak akkor nézett fel, mikor a vállainál és mellkasánál járt, de ő a saját kezeit figyelte, s alig érzékelte az arcára irányuló figyelmet.
Majdnem elbűvölten figyelte a valahogy masszás közben ellágyult arcot, amivel fölé hajolt. Tisztán látszott rajta, hogy csak arra koncentrál, amit tesz, éppen ezért nem szólalt meg, nem akarta kizökkenteni. Akkor rándult össze először, mikor a kezei az alhasát cirógatták, aztán sokkal nagyobb figyelemmel, szakértő mozdulatokkal ébresztettek benne vágyat, mintha végig erre készült volna.
Nihon megállt egy pillanatra, ezúttal nem a másik testére folyatott az olajból, hanem a kezeit kente be vele, s lentebb ott folytatta a kényeztetést, ahol abbahagyta. Igaz ugyan, hogy óvatosan, figyelve érintette, mégsem vesztette el precizitását. Ezt már a kalóz sem tűrhette hang nélkül, előbb csak csendesen nyögdécselt, végül nem fogta vissza a hangjait. Teste meg-megremegett, ahogy érezte közeledni a pontot, melynél tovább biztosan nem bírja tovább. Végül hosszan nyögött fel, jóleső fáradtságérzet lepte el testét, még a zihálás is jólesett tüdejének. Azt már csak később vette észre, hogy közben Nihon a fal felől mellé térdelt az ágyra.
Lassan feltámaszkodott, megfogta a japán egyik ölében pihenő kezét, és magához húzta. Nem törődve az olaj kellemetlen ízével csókot lehelt a kézfejére, és megölelve a fekete hajút, megcsókolta, majd apró, égő érintések nyomát hagyta a nyakán és vállain. Érezte, hogy megborzong, és hallotta a könnyű sóhajt, mely elhagyta a másik ajkait.
- Kérlek… - szólalt meg talán először úgy, hogy nem kérdezte. – Fújd el a tüzet.
Elég volt a lámpa felé néznie, annak lángja lobbant egy utolsót, majd teljes, puha sötétséget borított az egész helyiségre. Az ablakon beszűrődött a csillagok ragyogása, lassan a hold fénye is, ahogy egyre haladt útján.
Együttlétük ezúttal nem olyan volt, mint első alkalommal. Elmaradtak a beszélgetések, a fenyegetések. Szaporodtak a csókok, az ölelések, gyengéd simítások, jobban figyeltek egymásra, s most mind a ketten elbódultak az olaj tömény illatától, mely az ölelések hatására beitta magát a sötét szemű bőrébe is.
Ezúttal nem viharhoz volt hasonlatos, ahol villámok csapnak össze, hanem inkább egy folyóhoz, ahol minden egyfelé halad, s a beteljesülés a vízesés, mely a mélybe vezet ugyan, de együtt zuhanni inkább őrjítő volt, mint félelmetes.

A hajnali kelő nap sugarai (arra van kelet, arra van a hazája!) megcsillantak a tőr pengéjén, melyet magasra emelt. Olyan könnyedén tudta kivenni az övből, annyira egyszerű volt. Úgy feküdtek, hogy pont elérte. Milyen egyszerű lenne belemártani a férfi hátába… Vagy elmetszeni vele a nyakát. Nem volna túl nagy kihívás, és mivel a hajó legénysége csak most ébredezik, pillanatok alatt meg tudna szökni a bajtársaival együtt.
De nem.
Ez a döntés a biztos halálba hajszolná őket. Sokkal biztonságosabb megoldásra van szüksége. Mélyet sóhajtott, és visszatette a tőrt a helyére, pont úgy, mintha el sem vette volna. Karját visszahelyezte a meztelen vállra, ahol akkor volt, mikor felébredt, és lehunyta szemeit. Nem aludt sokat, így képes volt még elszenderedni néhány órára, de nem volt nyugodt az álma – furcsa volt valaki ölelésében aludni, olyan régen nem volt már rá példa.
Mind a ketten hangos dörömbölésre ébredtek.
- Mi van már? – szólt ki a kapitány rekedten.
- Kirkland kapitány! Hajók a láthatáron! Felénk tartanak! – hangzott a kiabálás.
Ettől a szőke férfi mintha megéledt volna egy kicsit.
- Milyen flottába tartoznak? – kérdezte.
- A kínaiba – jött a válasz.
- A fenébe! – Szinte kiugrott az ágyból, kapkodva kezdte összeszedni és magára venni a ruháit.
- Mi az? – érdeklődte óvatosan, mivel a beszélgetésből semmit nem értett.
- Kínai hajók – köpte a kalóz, mire Nihon ajkain mosoly derengett fel.
- Alighanem a bátyám küldte őket – mondta. Megállt a mozdulatban, zöld szemei elkerekedve nézték az ágyában fekvőt.
- Mégis ki a te bátyád? – kérdezte összehúzott szemekkel.
- Kína – felelte nyugodtan.
- Tessék?! És ezt eddig miért nem mondtad?! – rivallt rá, de a másik meg sem rezzent.
- Egyszer sem kérdezted – hangzott a válasz.
- Nagyszerű – morogta gúnyosan. – Hozok vizet, amiben megmosakodhatsz, aztán öltözz fel – vetette oda, és kiviharzott a helyiségből. Japán mosolyogva nézett utána.
Anglia még mindig dúlt-fúlt, amikor visszatért. A vödör fele tartalma a padlóra loccsant, ahogy szinte ledobta. Ráadásul a víz hideg, nem úgy, mint a tegnapi.
- Ő nevelt fel engem – szólalt meg, hogy megtörje a feszült csendet. – Sok mindenben segített nekem, és sűrűn meglátogatjuk egymást. – Úgy gondolta, így nem árult el túl sokat, mégis többet, mint eddig bármikor. Kirklandet azonban nem igazán hatotta meg, felé sem pillantott, míg megmosdott és elkezdett felöltözni. Pedig most az egyszer érdeklődve nézett volna a szemeibe, hogy megtudja, mire gondol. – Mondd csak, Európában vannak az országok között rokoni kapcsolatok? – kérdezte, mert a kíváncsiság hajtotta.
- Vannak – hangzott az egyszerű, odavetett felelet, és a férfi kirobogott az ajtón. Ezzel egy időben kezdte parancsait osztogatni, s jelent meg a helyiségben a semmiből Repülő Mentanyúl. Figyelte egy ideig a körülötte röpködő kis állatot, majd hosszan nyújtózott, és örült, hogy végre újra van rajta ruha, még ha itt-ott szakadt is, baloldalt véres a szabadulási kísérlet miatti vágástól a kezén, és a katana is hiányzik a hüvelyből.
Ült az ágyon, és a kalózkapitányon gondolkodott. Eddigi viselkedése szöges ellentétben állt a mostanival; most inkább mogorva volt és ideges. Arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára ő sem érezné magát jobban hasonló helyzetben. Aztán inkább az kötötte le, hogy hamarosan hazajut, de előtte bizonyára kap egy alapos fejmosást a bátyjától. Ami semmi nem lesz a császárhoz képest Edóban**, ha hazaért…
Kivágódott az ajtó, fény ömlött be rajta, felrezzent gondolataiból. A szőke áthúzta másik szemére a szemfedőt, jobb kezében ott pihent a pisztolya. Metsző pillantást vetett Nihonra, aki felé sem nézett. Megállt a japán felett, az azonban tartotta komoly, közönyös álarcát.
- Na, gyerünk kifelé – adta ki a parancsot, és az ajtó felé intett a pisztoly csövével.
Felállt, belelépett papucsaiba, melyek miatt a kapitány már nem is tűnt olyan magasnak, s kihúzva magát, emelt fővel hagyta el a helyiséget. Káprázott a szeme a napon, muszáj volt megtorpannia az ajtóban, azalatt a szőke becsukta az ajtót, és áthúzta a fekete anyagot a jobb szemére. A férfi előre lökte, de csak a kormányig mentek.
Amikor végre körül tudott nézni, megpillantotta társait, akiket kardpengék vettek körbe. Nem értette, miért. Nem látják rajtuk, hogy megállni is alig van erejük?! Hogyan is próbálhatnának harcolni? Odaszólt nekik, hogy közel a segítség, most már ne aggódjanak.
- Ne tárgyalj a többi fogollyal! – mordult rá Kirkland. – Főleg úgy ne, hogy én nem értem.
- Csak megkértem őket, hogy még tartsanak ki – válaszolta halkan.
- Nagyon biztos vagy magadban – jegyezte meg a férfi.
- Ha felmérgeled a bátyámat, egymaga szétveri ezt a bárkát veled együtt – jelentette ki nyugodtan.
- Te vagy a legproblémásabb fogoly, akivel valaha dolgom volt – sóhajtott fel. Felkiáltott, de Nihon nem értette, csak a zúgolódást, ami a szavai után támadt.
- Ugye nem akarsz váltságdíjat kérni értem? – érdeklődte.
- Nem vagyok bolond – csóválta a fejét bosszúsan.
- Igaz is, ezzel a szedett-vedett bandával nem lenne esélyed – mondta, s bólintott is a megállapítása mellé. Az angol erre a fejéhez szorította a pisztolyát, zöld szeme dühösen villogott.
- Elfelejted, hogy még mindig a kezemben vagy, ahogyan a kis barátaid is, akiket egyenként lepuffanthatok, míg az a csíkszemű kínai kutya ideér – sziszegte a fülébe fenyegetően.
Nihon megállta, hogy visszavágjon valamivel… bármivel, ami elég sértő ahhoz, hogy még inkább kihozza sodrából a kapitányt. Nem, még ha csak egy maroknyian vannak is, mégiscsak emberek az országából, és nem sodorhatja őket veszélybe. Csendben maradt és mozdulatlanul állva tűrte a fém egyre forrósodó érintését a halántékán. Talán nem kellene elvetnie a sulykot, ha gond nélkül kiszabadul, így is egész jól megúszta a dolgot…
Kiáltozást hallottak a hajó vége felől, a szőke lehunyta egy pillanatra a szemeit, aztán felnézett. A kínai hajó sokkal nagyobb volt, mint az övé. Arról nem is beszélve, hogy rögtön három volt belőle, szabályosan bekerítették, ahogy jobbról és balról mellé úsztak, a harmadik mögötte haladt. A hajókon sürgés-forgás volt, vitorlákat vontak be, hogy le tudjanak lassulni a beszorított angol hajó sebességére.
- Ha megengedsz még egy megjegyzést… - kezdte, s mivel kalózkapitány nem szólt közbe folytatta: – azt hiszem, jobban jársz, ha ezentúl elkerülöd a partjaimat – figyelmeztette, bár hangjában nem érződött fenyegetés. – A bátyám komolyan fogja venni a védelmemet.
Beszéd közben vette észre, hogy a tőlük jobbról lévő hajó árbocára a kínai lobogó mellett egy másik is fel volt húzva, egy vörös-fehér sávos, középen hatalmas vörös körrel – az ő zászlaja. A fedélzeten pedig a kínai katonák mellett ott sorakozott egy csapat… egy csapat a császári testőrség tagjaiból. Legszívesebben felsóhajtott volna: „ajh, mibe keveredtem…".
- Ayyo! – hallatszott ekkor a jól ismert kiáltás, és Yao, meg sem várva, hogy egyáltalán elkezdjenek tárgyalni, egyszerűen átlendült egy kötélen a kalózhajóra. – Azonnal engedd el Nihont te nyugati átok, vagy ízzé-porrá zúzom ezt a csónakot veled együtt, Arthur Kirkland! – parancsolta ellentmondást nem tűrő, határozott hangon. Barna szemeiben dühös lángok lobogtak.
A kalóz elmosolyodott, meg sem lepődött a belépőn.
- Erről igazán beszélgethetnénk, nem igaz? – érdeklődte nyugodtan, s nem engedte le a fegyverét. – Nos, amennyiben szavadat adod, hogy szabadon távozhatok, elengedem Japánt és a többi foglyot – jelentette ki egyszerűen.
- Takarodj vissza Európába! – mordult rá összehúzott szemekkel.
- Ezt örömmel igennek veszem – válaszolta szinte kedélyesen.
Kína kiabált valamit a hajójára, mire a legénysége leeresztett egy rámpát értük. Kirkland összehúzott szemmel figyelte, aztán intett az embereinek, akik odaterelték a foglyokat. Azok gond nélkül átértek a két hajó közötti nem túl hosszú távon, és odaát örömmel fogadták őket.
- És most, tűnj el a hajómról, Wang Yao! – parancsolt rá. – Nihon megy utánad, amint átértél.
A kínai metsző pillantást vetett rá, de engedelmeskedett. Japán félretette a problémát, miszerint a bátyja még csak rá sem nézett, és míg őt figyelte, megszólalt:
- Köszönöm, hogy nem bántottad őket.
- Nem szolgáltál rá semmivel – hangzott a válasz. – Bár legközelebb lehetnél tisztelettudóbb – tette hozzá.
- Tisztelet annak jár, aki kiérdemli – jelentette ki, és megfogta a férfi fegyvert tartó kezét, majd finoman elhúzta a fejétől, és letolta karját a teste mellé. Elmosolyodva nézett a szőkére, szemei dacosan csillogtak, ahogy felugrott a rámpára. – Ne felejtsd el, amit mondtam. Sayounara, Igirisu-san.

Előbb a kínai katonák előtt hajolt meg, anyanyelvüket használva arra, hogy megköszönje: érte jöttek, majd odafordult az ő császára csapatához, és feléjük is megismételte a mozdulatot. A főparancsnok selyemszövetbe bugyolálva adta át neki katanáját, amit külön megköszönt. Közben Yao parancsokat osztogatott a fedélzeten, elrendelte, hogy az eddigi foglyok kapjanak fürdőt, tiszta ruhát, enni és inni, valamint helyet, ahol alhatnak. Kijelölte az úti célt is: csakis a Japán főváros kikötőjében köthetnek ki. Ezek után azonban egy pillantást sem vetve az öccsére, távozott a fedélközbe. Kiku zavartan nézett utána, szeretett fegyverét a hüvelyébe lökte, örömmel érezve oldalán az ismerős súlyt, aztán sietve a másik ország után indult.
Nem kerülhet csöbörből vödörbe, igaz? Hiszen ha Kína nem szól hozzá, az olyan volna, mintha itt is fogoly lenne, azzal a különbséggel, hogy szabadon járhat-kelhet, és nem kell a többiek életéért aggódnia. Pedig végre együtt tölthetnének egy kis időt!
- Nii-san! – szólt utána, mikor arrébb lökte a súlyos sötétítőfüggönyöket, amik ajtó helyett voltak a fedélköz bejáratához aggatva. Illóolajok és füstölők illata töltötte meg a levegőt – hiába, a nagy Kína a hajóira is magával hozta a kényelmét, s még ezzel együtt is erős flottát tudhatott a magáénak, bár ez a nyugati technikák miatt már leáldozóban volt.
Választ nem kapott, a hosszú hajú csak sietősen lépdelt előre, míg el nem tűnt egy újabb függönyféle mögött. Megtorpant. Yao nem vett róla tudomást. Megmentette, de nem beszélt vele, sőt, konkrétan levegőnek nézte. Nem-nem, ezt nem hagyhatja annyiban!
Határozottan indult a bátyja után, azonban mégis kicsit lassított, mikor közelebb ért az a bejárathoz. Úgy érezte magát, akár egy kisgyerek, akit a lelkiismerete hajt, hogy kapja meg jogos büntetését, amiért rossz fát tett a tűzre. Megrázta fejét, hogy elkergesse a gondolatot, és határozottan belépett a helyiségbe.
- Nii-san, én- – nem tudta befejezni a mondatot, a pofon, mely arcán csattant, elhallgatatta.
- Hogy lehettél ennyire felelőtlen, Kiku?! – kérte számon dühösen a kínai. – Nem erre tanítottalak!
- Én… igazad van – ismerte el, és letérdelt, majd szertartásosan meghajolt. – Sajnálom, nem akartam bajba keveredni. – Nem kapott választ, ezért felegyenesedés közben folytatta: - Én csak megakartam… - elharapta a mondatot. Nincs helye magyarázkodásnak.
- Tudom – hangzott a szó sokkal közelebbről, mint várta volna. Yao letérdelt mellé, szorosan átölelte, amivel meglepte. – Annyira aggódtam – jelentette ki sóhajtva.
- Bocsánatot kérek.
- Ugye nem bántott téged? – kérdezte komolyan, ahogy kicsit eltávolodott tőle, és a szemeibe nézett.
- Nem. Nem volt kedves, de nem bántott – válaszolta határozottan. Hiszen ha végiggondolta, hogy ő kétszer belérúgott, megbénította a karját, és folyamatosan arról biztosította az angolt, hogy megölné, ha lehetne… ezektől függetlenül nem bántotta. Az elején kicsit durva volt ugyan, de amint rájött, mivel veheti rá az engedelmességre, nem lépett fel ellene erőszakosan. Lényegében a haja szála sem görbült.
- Akkor jó – bólintott rá, és elmosolyodott, majd rögtön elfintorodott. – Mi ez a borzalmas szag? – hajolt hozzá kicsit közelebb, hogy körbeszimatolja.
- Valami illatosító olaj, azt hiszem – válaszolta, ahogy kissé távolabb húzódott. Remélte, a bátyja nem fog rákérdezni, milyen körülmények között került rá a lavandin olaj.
- Fürödj meg – parancsolt rá, mire megkönnyebbülten elmosolyodott. – Addig készítek neked egy teát, rendben?
- Köszönöm, Nii-san – ölelte meg egy pillanatra.
Megfürdött (mert meglepetésére Yao hajóján még erre is volt lehetőség), rendbe szedte magát, kapott egy másik kimonót, ami ugyan a sajátja volt, de egy azok közül, amiket csak akkor használt, ha Kínában vendégeskedett. Kapott enni, és a tea mellett összefoglalta az utóbbi három nap eseményeit, jócskán lerövidítve, s néhány dolgot elhallgatva. Nem akart a közelben lenni, ha Yao valaha is megtudja, hogy a kalózkapitány hozzáért.
Mindezek után megkérte a bátyját, hogy hadd nézze meg, hogy vannak a falusiak, akik vele együtt raboskodtak. Mindannyian nagyon megörültek neki, ő megköszönte a kitartásukat, és elnézést kért, amiért nem tudta megmenteni a társukat, valamint megígérte, hogy segít nekik hazajutni a fővárosból, és újjáépíteni a lerombolt házakat a faluban.
Nem tudott aludni, így egy lámpa mellett tintával, íróeszközzel és papírral ült ki a hajó orrába. Senki nem zavarta, csak egy testőrségi tag ácsorgott tőle nem messze, de tisztában volt vele, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti. Írásjeleket festett a papírra, egészen belemerült a munkába, s csak jóval később nézett fel, mikor a hold már megtette útjának egy részét az égen. A papíron egy haiku*** állt.

egy pár smaragd gyöngy
sodródik a tengeren –
tőlem messze vagy

Zavartan bámult saját soraira, jeleire, kézírására, aztán sóhajtva négyfelé hajtotta a papírt, széttépte és hagyta, hogy a szél kikapja az ujjai közül.

Sok évvel később Amerika mutatta be őket egymásnak. Anglia addigra már bírt magával, kikalandozta magát, hazatért és próbálva elfeledni akkori becstelen, rabló és fosztogató kalóz énjét, úriemberként viselkedett. Amerikának hála Japán megnyitotta kapuit a nyugat előtt****, többé nem volt alkalma elzárkózni. Fehér egyenruhát hordott, kardja tokját is feketéről fehérre cserélte, sötét tekintetében nem lobogott már azaz erős, mindenre elszánt dac, ami első találkozássukkor. Inkább kiolvasható volt belőle a nyugalom, és a bölcsesség. Bár ahogy hallotta, népét még mindig képes volt olyan erővel védelmezni, mint rég.
Amikor először meglátta, nem is volt benne biztos, hogy ő az. Nem illettek hozzá a nyugati ruhák, és az sem, hogy hagyja: Alfred a nyakába vetődjön és megölelgesse. Egyvalami azonban nem változott: mindeközben arcizma sem rezdült.
- Szóval, ez az idióta nevelt fel, de ne aggódj, én sokkal jobb arc vagyok, mint ő! – jelentette ki vigyorogva az amerikai, amikor odavezette a japánt hozzá.
- Úgy viselkedsz, mint akinek soha nem volt gyerekszobája – jegyezte meg fanyarul, aztán csak zavartan állt. Ritkán esett meg vele, de most kijelentette magában: a helyzet igencsak kínos.
- Üdvözlöm, Anglia-san – szólalt meg hivatalos hangnemben, emlékezetének teljesen ellent mondva. – Honda Kiku vagyok, nagyon örvendek. – Meghajolt, mert saját szokásainak és udvariassági formuláinak tartozott vele, majd miután felegyenesedett, kezet nyújtott neki, ahogy nyugaton szokás.
Bemutatkozott, de alig jutott eszébe a saját neve, s teljesen megfeledkezett mindenféle udvariassági formáról. Nihon úgy tett, mintha valóban most találkoztak volna életükben először! Talán elfelejtette volna azt a két napot, amit a hajóján töltött? Vagy nem ismeri meg?
Nem volt sok ideje gondolkodni rajta, Alfred azonnal magával rángatta valamerre a japánt, aki egyáltalán nem tiltakozott, viszont csak udvariasságból értett egyet. Távoztukban még hátrapillantott, találkozott a tekintetük. És megértette, hogy mindkettejüknek jobb, ha úgy tesznek, mintha soha semmi nem történt volna. Nihon emlékezett, ezt biztosan látta a szemein, de talán Kínán kívül senki nem tudott arról az időről, míg fogoly volt. Hiszen ő is csak annyit mondott otthon, hogy találkoztak… semmi többet, a körülményeket titokban őrizte meg magának.

KatieCat; 2012. augusztus 4-6.

*: Iggy itt téved, mivel Japánban is voltak háborúk, például az ezerkétszázas évek második felében, mikor a mongolok támadták, azzal a céllal, hogy elfoglalják a szigetországot, de Japán megvédte magát. (Érdekesség, hogy az elmúlt ezerötszáz évben csak itt, és a második világháború után volt rá példa, hogy egy idegen nép próbálta megszállni.

**: Edo Tokió neve 1868-ig.

***: Haiku: híres japán versforma, melynek különlegessége, hogy három sorból áll, ezek a sorok pedig 5-7-5 szótagosak. Eltérő a nálunk megszokott „én központú" versektől, mivel a haikuk általában egy-egy természeti jelenséget mutatnak be, a szerző érzelmeiről nem szólnak. Így tehát a történetben szereplő firkálmányom formailag megfelel, de tartalmilag már kevésbé.

****: 1854. március 31-én az USA haditengerészete behajózott a Tokió-öbölbe, és rábírta egy barátsági szerződés megkötésére, ami végérvényesen megnyitotta Japán kapuit a nyugat felé.