Tyűha! Azt hiszem ez lett az eddigi leghosszabb fejezet. Remélem tetszeni fog!
Franciaország egy szemhunyásnyit sem aludt aznap éjjel. Végig Anglia mellett maradt, még annyira sem hagyta el, hogy villanyt kapcsoljon. A francia hiába borogatta, nyugtatta, adott neki gyógyszert, Anglia semmivel sem lett jobban, sőt. A brit egy ponton már nem is reagált Franciaország hívására, és a bőre mintha kezdett volna lilássá válni.
- Angleterre, ne add fel, érted? Meg fogsz gyógyulni, csak egy kis kitartás kell!
Anglia persze nem válaszolt. A francia nem volt benne biztos, hogy Anglia egyáltalán hallja, amit mond. Még azt is nehéz volt megállapítani, hogy ébren van-e. Csak feküdt, és csak a zörgő légzése tudatta, hogy él. A mellkasa minden alkalommal küzdött, hogy felemelkedjen, aztán lesüllyedjen.
A brit köhögött, Franciaország felemelte a fejét, hogy ne fulladjon meg a vérében. A fehér takaró és párna is már sok helyen vörös volt, de a francia nem nagyon törődött azzal, hogy lecserélje. Pár perc múlva kezdhetné elölről.
Franciaország kicserélte a borogatást és a kezébe vette Anglia nyirkos kezét. Talán a brit tudja, hogy vele van, nem hagyta el. A francia a világért sem tágított volna most mellőle. Majd úgyis el kell mennie, amikor Amerika megérkezik, mert jobb, ha személyesen keresi fel Magyarországot. Egyetlen reménye volt, hogy a lány segíteni fog, és tud is segíteni. Talán addig félreteszi a Franciaországgal való nézeteltéréseit.
- Jól van, Angleterre… légy erős, ahogy azt mindenki elvárja a Brit Birodalomtól!
Angliából sóhajtásszerű hang szakadt fel és elfordította a fejét. Franciaország gyengéden megszorította a kezét.
A nap már rég fenn volt, amikor Franciaország meghallotta az ajtócsapódást és Amerika harsány „Yo-ho!" kiáltását. Franciaország lehunyta a szemét, és nem mozdult. Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor Anglia ajtaja halkan kinyílt és Amerika pillantott be. Franciaország a szája elé tette az ujját, ezzel utasítva csöndre az amerikait.
Anglia régi kisöccse óvatosan közelítette meg a két országot, aztán az arcából ítélve majdnem dobott egy hátast, amikor meglátta, hogy néz ki Anglia.
- Ez szörnyű… - suttogta.
Franciaország szomorúan bólintott.
- Szóval vele tudnál maradni? Pár óra az egész.
- Mit kéne tennem? – nézett Angliára Amerika.
- Cseréld a borogatását, és nyugtasd meg, ha felébred. Ne hagyd magára!
Amerika bólintott, és leült arra székre, amin az előbb még Franciaország ült. A francia Anglia fölé hajolt.
- Angleterre, most egy kicsit elmegyek. Nemsokára visszajövök, addig tarts ki, oké?
Franciaország arrébb simította Anglia tincseit a hajából, aztán búcsút intett Amerikának. Az ajtóból még visszanézett rájuk, aztán elfordult, és sietve lement a lépcsőn. Felvette a kabátját és gyorsan tekert a nyaka köré egy sálat. Aztán kilépett az utcára és egy taxival egy magánrepülőtérre ment. Vannak jó és rossz tapasztalatai a repüléssel, de most ez a leggyorsabb út Magyarországhoz.
Franciaország egy sikeres leszállás után kiszállt a taxiból, ami Ausztria házához hozta. Egy rózsaszálat a kezében tartva állt meg az ajtó előtt.
- Remélem Hongrie már nem haragszik a múltkoriért és elfogadja a virágot is… - motyogta magának.
Felemelte a kezét és bekopogott. Rövid idő után az ajtó kinyílt, és Magyarország nézett ki rajta. Zöld szeme először elkerekedett a meglepetéstől (Franciaország még meg is jegyezte, hogy Magyarországnak is olyan gyönyörű szemei vannak, mint Angliának), aztán felcsillant benne valami.
- Te?! Megint jöttél kukkolni Ausztriát, ugye?! Ezúttal még virágot is hoztál neki?! Adok én neked!
Ezzel előhúzott egy serpenyőt a háta mögül, és megütötte Franciaországot. A franciának még reagálni sem volt ideje, olyan gyorsan jöttek egyszer az egyik, egyszer a másik oldalról az ütések.
- Várj, Hongrie, most nem…
Magyarország nem figyelt rá, tovább ütögette a francia férfit.
- Magyarország!
A lány felpillantott az ajtóban álló Ausztriára. A háta mögé rejtette a serpenyőt és mosolygott. Ausztria felhúzta a földről Franciaországot és beinvitálta a házba. A magyar lány persze árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát, mintha Franciaország arra készülne, hogy elrabolja Ausztriát.
Az osztrák nemzet leültette a franciát a kanapéjára és elé rakott egy csésze teát. A franciát ez Angliára emlékeztette, és azért sem nyúlt a csészéhez.
Ausztria és Magyarország leültek Franciaországgal szemben.
- Tegnap Magyarországot kerested. – kezdte Ausztria.
- Nem is mondtad. – jegyezte meg Magyarország.
- Bocsánat. – sütötte le a szemét Ausztria.
- Egy különleges gyógyszerre lenne szükségem Hongrietól. – mondta Franciaország.
- Miért? – kérdezte bizalmatlanul Magyarország.
- Angleterre-nek kell. – válaszolt a francia – Nagyon beteg.
Magyarország tekintete ellágyult.
- Hallottuk Ita-chantól. Pontosan mi baja?
- Nem tudjuk. Lázas és vért köhög… egyre rosszabb…
- És ki vigyáz most rá, ha te itt vagy? – kérdezte Ausztria.
- Les États-unis.
- A legjobbra bíztad. – csóválta a fejét az osztrák férfi.
Franciaország telefonja megcsörrent. A francia megnézte ki az, és amikor látta, hogy nem Amerika, visszatette a zsebébe.
- Nem akarod felvenni?
- Non. – válaszolta egyszerűen a francia.
A csörgés hamarosan abbamaradt, és Franciaország Magyarországhoz fordult:
- Kérlek Hongrie, segíts! Azt hallottam jó gyógynövényeid vannak, ráadásul a betegek ápolásához is jól értesz! Kérlek, segíts rajta!
Magyarországot meglepte Franciaország nyílt segélykérése, na meg az is, hogy pont tőle vár gyógymódot.
- Láthatom Angliát? – kérdezte végül.
- Oui!
- Hol van most?
Franciaország habozott pár pillanatig.
- Nálam. Eljössz velem, Hongrie?
Magyarország bólintott és elhagyta a szobát, feltehetőleg azért, hogy összepakoljon.
- Jó, hogy te vigyázol Angliára. – mondta Ausztria mosolyogva – Jó látni, hogy végre kijöttök egymással.
- Eddig se voltunk rosszban…
- Ja igen. Tiétek a tipikus utálom-szeretem viszony.
Franciaország nem válaszolt, mert Ausztriának igaza volt. Magában azt kívánta, bárcsak az a bizonyos mérleg a szeretet felé billenne.
Magyarország nemsokára megjelent zöld szoknyában, és kalapban, egy régimódi bőröndöt tartva a kezében. Gyanakvó pillantást vetett a franciára, mire az gyorsan felállt.
Elköszöntek Ausztriától, és együtt indultak a reptérre. A magyar lány csendben figyelte a franciát, hátha le akarja smárolni őt, vagy el akarja kábítani, hogy kettesben lehessen Ausztriával. Magyarország gyanakvó volt, de Franciaország a gondolataiba merülve nézte a földet. Talán tényleg nagyon aggódik Angliáért.
- Remélem Amerika nem tömte tele Angliát a hamburgereivel. – jegyezte meg Magyarország, csak hogy megtörje a csendet.
- Én is… - értett egyet a francia, aztán megnézte a csengő telefonja kijelzőjét.
- Ki keres ennyire? – kérdezte kíváncsian a lány.
- Csak a főnököm. Gyorsan ide akartam érni, szóval elkötöttem az egyik magángépét. – nevetett fel zavartan a francia – Meg a sok havi munkámat sem végeztem rendesen Anglia miatt, szóval lehet, hogy azért is pipa…
- Meg tudom érteni. A főnökeink olyan furák tudnak lenni…
Ezek után az útjuk néma csendben telt. Franciaország nem próbált meg flörtölni Magyarországgal, sőt, még hozzá sem szólt. Csak bámult ki a fejéből. A lány kicsit kínosan érezte magát, de nem volt mit mondania a franciának.
A repülés és a taxizás után Franciaország szinte betört a saját házába és az emeletre rohant. Magyarország türelmesen követte. A francia után lépett be a szobába. Amerika egy széken ült az ágy mellett, és meredten nézte a beteg országot. Magyarországot szinte sokkolta Anglia látványa.
A szőke brit falfehér volt, és az izzadságtól csatakos haja az arcába hullott. A párnáján, a takarón és a földön is vérnyomok látszódtak. A csendet a szaggatott, hörgő légzése szakította meg. És Amerika csak ült, és nem tett semmit. Pontosabban semmit nem tudott tenni.
Franciaország az ágy Amerikával ellentétes oldalára sietett és leguggolt.
- Angleterre! – szólította meg halkan.
Anglia lassan felé fordította a fejét aztán az oldalára fordult. Résnyire nyitott szemmel nézett a franciára.
- Franciaország… - mondta halkan, és a szó vége köhögésbe fulladt, újabb vérfoltot hagyva a párnán.
A francia már attól megkönnyebbült, hogy Anglia felismeri.
- Itt vagyok. – suttogta a francia – Nézd csak, elhoztam Hongriet, segíteni fog…
Anglia köhintett párat, aztán becsukta a szemét. Franciaország a homlokára tette a tenyerét és elborzadva húzta vissza.
- Sajnálom… - mondta Amerika – Nem tudok mit tenni…
Franciaország megcsóválta a fejét.
- Itt van Hongrie, ha valami dolgod van, elmehetsz.
Amerika bólintott, és látszólag megkönnyebbültebben hagyta el a szobát. Nehéz volt neki így látni Angliát, a barátját, a bátyját… gyengének és sérültnek.
Magyarország lenézett Angliára és tekintetével végigpásztázta törékeny testét. Anglia a hátára fordult és láztól csillogó szemmel nézett a lányra. A magyar lány megvizsgálta a britet, és nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Franciaország végig fogta Anglia kezét - bár ezt utóbbi valószínűleg nem is érzékelte.
- Rosszabb a helyzet, mint gondoltam. – mondta végül Magyarország.
- Mennyire? – kérdezte a francia, és megpróbálta elhessegetni a fejéből a képeket, amik Anglia halálával kapcsolatosak.
Minden nap eszébe jutottak, mi lenne, ha Anglia egyszer csak nem ébredne fel. Nagy-Britannia szigete feldarabolódna és elsüllyedne a tengerben. Anglia holttestét virágok borítanák, és Franciaország rezzenéstelen arccal állna előtte, oldalán a feketébe öltözött Amerikával és Kanadával.
De ilyen nem fog történni.
- Meg tudom menteni. – bökte ki Magyarország – De Anglia különleges eset. Nem csak azért, mert ország. A teste már majdnem feladta. Készítek egy különleges gyógyszert. Nem tudom, hatni fog-e még. Fizetséget akkor kérek, ha Anglia meggyógyul. Jól értettem, nem reagál a felírt gyógyszerekre?
- Kezdetben még hatottak, de most már nem…
- Használhatom a konyhát?
- Bármit!
- Te maradj Angliával. Borogasd, vagy vidd fürdeni!
Ezzel Magyarország elhagyta a szobát.
Franciaország szomorúan nézte Angliát, aki becsukta a szemét. Aztán a mellkasa rázkódni kezdett és nehezen beszívta a levegőt. Franciaország gyorsan segített neki felülni és megtámasztotta a hátát. Anglia köhögött és újabb adag vért köpött a takaróra.
- Oké… nem kell erőlködni…
Franciaország magához húzta a britet, így egy félig fekvő helyzetbe rakva őt.
- Na, mi legyen? Nem ártana már hajat mosni neked.
Anglia eddig csukott szemeit résnyire nyitotta és a franciára nézett. De nem üzent semmit, minthogy „ne merészeld", vagy „megöllek, ha velem akarsz fürdeni, perverz". Csak nézett, és a szemében ott volt a fájdalom és szenvedés, amit átél.
- Jó, nem fárasztalak fürdéssel.
A francia lefektette a britet és egy hideg ruhát tett a homlokára.
- Jól van. Csak pihenned kell, és nemsokára rendben leszel.
Az angol újra a franciára nézett.
- Franciaország… - köhögés – most jól vagyok.
Anglia halványan elmosolyodott.
- Jaj, ne vágj már ilyen képet, ijesztő ám! És dehogy vagy jól, ne mondj zöldségeket! – mondta Franciaország. Amióta Anglia állapota folyamatosan romlott, szinte soha nem mosolygott. Most, amikor Anglia már a saját súlyát sem bírja el, még képes lázasan mosolyogni.
Anglia továbbra is bágyadtan mosolygott, és a fejét újra a plafon felé fordította.
- Már elviselhetetlen? – kérdezte csendesen Franciaország.
Anglia biccentett. A mellkasa minden alkalommal, amikor köhögött, egyre jobban fájt. Nem mintha a brit nem lett volna elég strapabíró, de már majdnem öt hónapja beteg.
Franciaország felemelte Anglia borogatását, hogy egy finom csókot lehelhessen a brit homlokára.
- Meg fogsz gyógyulni. – ígérte.
A szívébe új remény költözött, hogy Magyarország meg tudja menteni Angliát.