Íme, az utolsó fejezet!
Franciaország körbefutotta az egész házat Anglia után, de sehol sem találta. Ez a brit nemzet… amint újra tud egy kicsit járni, valamiért kötelességének érzi, hogy kifárassza magát. Franciaország benyitott a saját szobájába, és mit ad isten, Anglia az erkélyen álldogált és elmerült Párizs látványában.
- Bonjour, Angleterre! –üdvözölte vidáman.
- Mit akarsz, béka?
- Ó, ez az Angleterre, akit ismerek. Elhiszem, hogy már jól vagy, de legutóbb is annyit mászkáltál, hogy belázasodtál.
- Badarság! – köhögött a brit, kezére néhány vércsepp csöppent.
Franciaország lepillantott a kezére, de nem tette szóvá. Inkább követte Anglia távolba révedő tekintetét és a városára nézett.
- Ugye milyen szép a városom?
Anglia végigfuttatta a tekintetét a házakon, aztán elfintorodott.
- Nyomába se ér Londonnak.
- Néhány esőfelhővel valóban jobb lenne. – gúnyolódott Franciaország.
A brit nem válaszolt, kikönyökölt a korláton és némaságba burkolózott. Franciaország sem szólt semmit. Úgy tűnt neki, Anglia valamiért dühös. De miért? Rég látta Londont, azért? Vagy csak megint szimplán utálja Franciaországot? A franciának nem kellett sokáig gondolkodnia ezen, Anglia magától kezdett beszélni:
- Azonnal jelentkeztél mindig, hogy viszel a hátadon, és hogy maradhatok nálad. De miért? – kérdezte úgy, mintha ötlete sem lenne, aztán zöld szemében megértés csillant – Ja, megvan… az orrom alá akarod majd dörgölni ezt is. Én vigyáztam a Hatalmas Brit Birodalomra, amikor már járni sem tudott! Így van? Pedig erről én egyáltalán nem tehetek… képzeld, én nem akartam beteg lenni!
Franciaország meglepve nézett rá. Anglia tényleg ezt feltételezi róla? Mekkora egy idióta. Ezzel még ő sem viccelne.
- Azért vigyáztam rád… - kezdte lassan a francia.
Közelebb lépett Angliához és egyik kezével megérintette az arcát. A brit arca egy árnyalattal vörösebb lett.
- Mon cher, petit Angleterre…
Franciaország közelebb hajolt és megcsókolta. Anglia arca rákvörös lett és a teste megfeszült, de nem tolta el magától.
-… azért mert szeretlek. – fejezte be Franciaország.
Anglia még mindig vörös arccal állt és megmozdulni sem bírt. Ezernyi gondolat kavargott a fejében, nem tudta, hirtelen melyiket mondja ki.
- Ne-Nem hiszem el… csak játszol velem…
Franciaország szomorú tekintettel nézett rá.
- Nem bízol bennem, még ezek után sem?
- Csak nem akarom magam hamis reménnyel etetni!
Franciaország szeme győzedelmesen felcsillant.
- Áhá! Tehát te is szeretsz engem!
- Nem, ilyet nem mondtam! – mondta gyorsan újra elvörösödve Anglia és a város felé fordult. Franciaország átölelte.
- Igazán, Angleterre. Tényleg szeretlek.
- Mi a biztosíték arra, hogy nem dobsz el, mint egy megunt játékot? – kérdezte halkan Anglia.
- Hé… egyszer már össze is akartam veled házasodni…
- Csak mert válságban voltál!
- Attól még élveztem volna! Figyelj, nem foglak eldobni, megígérem!
Anglia gondolkodott pár percig.
- Ajánlom, hogy tartsd is be, béka!
Franciaország elmosolyodott, magához húzta és újra megcsókolta a britet. Anglia megint elpirult, de ezúttal már képes volt ellazítani az izmait.
Mindketten a város felé fordultak és Franciaország hátulról átölelte Angliát.
- Menjünk el valahova, ha teljesen meggyógyulsz… - mondta halkan Franciaország – mit szólsz a Moulin Rouge-hoz?
- Hogyisne! A legutóbb amikor elmentünk, leitattál és együtt táncoltunk Gershwin Summertime-jára!
- Ó… emlékszel rá?
- Poroszország felvette az egészet. – sziszegte Anglia.
- Csodás este volt. – sóhajtott fel Franciaország.
Anglia pár pillanatig csak meredt rá, aztán elfordította a fejét. Az az éjszaka teljesen kiesett neki. Csak Poroszország felvételeiből sikerült tájékozódnia, de még így sem tudta pontosan mit is csinált Franciaországgal.
- Nem hagyom, hogy még egyszer kihasználd, hogy nem bírom az alkoholt.
- Igazán? – mosolygott sejtelmesen a francia.
- Most azonnal verd ki a fejedből a mocskos gondolataidat!
- Én nem gondoltam semmire. – válaszolt ártatlanul Franciaország.
- Persze. – hagyta rá Anglia.
Franciaország belefúrta az arcát Anglia hajába és mélyen beszívta a brit illatát. Anglia halványan elpirult. Biztos volt benne, hogy kell egy kis idő, amíg megszokja ezt a Franciaországot. Valahol mélyen magának is bevallotta, hogy szerette ezt az idegesítő, francia békát, és most, hogy teljesült ez a rejtett vágya, elöntötte valami kellemes melegség. Egyáltalán nem bánta.
Milyen szép is Párizsban a naplemente! Az ember csak áll a hídon, alatta pedig lustán folyik a Szajna. A látvány megkoronázásaként pedig ott áll előtte az Eiffel-torony és mögötte a lenyugvó nap.
Anglia érdektelenül könyökölt a híd szélén. Még ő is elismerte, hogy Párizsban tényleg van valami, ami vonzóvá teszi a helyet. Ezerszer látta már a várost, gyakran a barátaival. Sokszor bosszankodott a franciák miatt, most inkább boldog volt. Pont egy francia miatt. Amiatt a francia miatt, aki végig vele volt a betegsége alatt.
Egy kar ölelte át a derekát és magához húzta. Anglia becsukta a szemét. Megérezte a rózsák illatát, és ennyi elég volt ahhoz, hogy kitalálja, ki csatlakozott hozzá.
Megfordult és Franciaország puha csókot lehelt a homlokára.
- Tetszik a városom, ugye?
- Jobban, mint bármikor.
Franciaország értetlenül pislogott párat.
- Te most elismerted, hogy szép a hazám? Hova tetted Angleterre-t te imposztor?
- Persze csak London után. – módosított Anglia.
Franciaország felemelte Anglia állát és mélyen a szemébe nézett.
- Párizs a legjobb. – mondta tagoltan, és megcsókolta.
A brit átkarolta Franciaország nyakát és viszonozta a csókot.
- Moulin Rouge? – kérdezte Franciaország.
- Legyen. – sóhajtotta Anglia – De csak egy pohár bor, nem több!
- Biztos vagy benne? – búgta a francia mindentudón.
- Csak egy pohár. – bizonygatta a brit.
Azon az estén sem maradt Anglia józan.
Köszi, hogy végigolvastad, remélem tetszett!