Szerző: Mairead Triste and Aristide
Eredeti cím: A Choriambic Progression
Fordította: Alessis

A fordítás a szerző engedélyével készült.

Ignatius Truckle alapjában véve egy szakállas, kopaszodó, mogorva ember volt, de úgy tűnt, mindha két különböző arca lenne. Nyers, félelmetes, barátságtalan kifejezést vett fel, mikor meglátta Pitont, és vidám, kedélyes, szívélyes nyájasság uralta, akárhányszor csak Harryre pillantott.

- Mr. Potter – mondta Truckle, vigyorgott ahogy csak tudott, és olyan komolysággal szorongatta Harry kezét, hogy végül Harry leginkább idiótának érezte magát és kirántotta a kezét, hogy lerázza magáról.

- Micsoda megtiszteltetés, gyönyörűség, merő élvezet… természetesen láttam már ezelőtt, távolról, de ez az első alkalom, mikor megadatott nekem, hogy kezet foghatunk… - indult volna, hogy ismét megrázza Harry kezét, de ez alkalommal irgalmasan rövidebb ideig.

- És hogy megnőtt! Lassan kész fiatalember lesz, nem igaz? Természetesen kiköpött apja…

Harry összerezzent. Bármennyire jól esett is neki régebben, ha ezt mondták, egyszűen már nem volt ugyanaz, mióta… már egy jó ideje. Nem tudott mit tenni, de észrevette, hogy Piton a szemét forgatja.

Truckle megállíthatatlanul folytatta.

- Jó, igen, jó ember volt az apád, és mindig is nagy kedvencem… valójában mindenki nagy kedvence volt, kivéve azokat, akiknek ijesztően rossz ízlése volt a barátok terén. – Itt Pitonra bámult, aki erre visszabámult rá.

Harry megköszörülte a torkát, készen arra, hogy témát váltson.

- Rendben, ühm… nos, Mr. Truckle, biztos vagyok benne, hogy tudja, miért vagyunk itt. Dumbledore igazgató úr…

Truckle felhagyott a bámulással, visszafordult Harryhez és kacsintott.

- Á… kétségkívül a kis roxforti üzelmek miatt, igazam van? Úgy gondoltam, hogy ha egy emberrel juttatom el az üzenetet, az sokkal agyafúrtabb lenne. Egyik ujjával ragyás, és kifejezetten sebes orrát dörzsölgette.

- Hát akkor… miért nem megyünk hátra, hogy egy kicsit egyedül maradhassunk? Egyenesen arra… nem, jobbra, balra a budi van… Nem sokan tartanak ott találkozókat, nem igaz? – Harry hallott egy kuncogást, ahogy a sötét folyosón sétált végig, majd egy csendes, megvető horkantást Pitontól.

- …És most balra, az lesz a jó, egyenesen tovább, és a végén keresztül az ajtón.

Azonban mielőtt Harry átmehetett volna az ajtón, Truckle keze a karján félrevonta.

- Nézd, Harry – egy forró és morgó suttogás morajlott a fülébe -, tudom, honnan jöttél és mit keresel, de biztos vagy benne, hogy azt akarod, hogy… ezt… ez előtt a… - a fejével Piton felé intett, aki mereven állt az ajtónál, és közben olyan savanyúan nézett, hogy a tekintetével tejet alvaszthatott volna.

- Dumbledore professzor mindkettőnket küldött – mondta Harry óvatosan, és elég őszintén -. És azt is mondta nekem, hogy mondjam azt, hogy, ööö, a bicegócok idén korán költöznek. És Piton professzor, nos ő… ő… - egy óriási görény és egy igazi szörnyeteg, de ezt inkább nem mondta ki. – Tudja, Dumbledore megbízik benne.

Truckle vállat vont, és most először valahogy nem odaadó csodálattal nézett rá.

- Ha te mondod, akkor… Dumbledore is így gondolja. Megkockáztatom, hogy ezek a mélyenszántó témák túl soknak bizonyulnak egy egyszerű bártulajdonosnak. Menjünk be.

Mikor végre bejutottak, egy kicsi, ablaktalan szobában találták magukat, amit a fal mentén felhalmozott ládák még kisebbé tettek. Egy hatalmas íróasztalon pergamenek álltak halomban, és volt ott néhány elnyűtt, ütött-kopott szék is. Truckle visszautasította, hogy egyetlen szót is szóljon az üzenetéről, míg bőségesen el nem látta Harryt egy kupa vajsörrel, és hűvösen még Pitont is megkérdezte, hogy nem szeretne-e valamit.

- Semmit, köszönöm – válaszolt Piton tömören, mintha már azt is rossz néven vette volna, hogy egyáltalán megkérdezték tőle. Truckle azonban megkönnyebbültnek látszott, és végül leült, miután meggyőződött róla, hogy Harry kényelemben érzi magát.

- Szóval – mondta a bártulajdonos, cuppantott a szájával és letette a saját kupáját, ami tele volt valami pezsgő, lila anyaggal, aminek olyan szaga volt, mintha a pehelycukrot összekeverték volna benzinnel. – A legjobb a dolgokat ott kezdeni, ahol a kezdetük van. Mindig is ezt mondtam. Tehát tudniuk kell, hogy tegnap este, kora éjjel történt a dolog, mikor észrevettem, hogy az a két alak, aki bejött… nem együtt, körülbelül tíz perc eltéréssel, vagy a körül… és a tűztől messzire ültek le. Nem olyan szokatlan itt, a népek szeretik a csendet, de a különös az volt, hogy egyikőjük sem vette le a köpenyét vagy a csuklyáját. Csak ültek ott, mindketten bebugyolálva, és a fejük egymáshoz közel volt. E miatt hittem azt, hogy talán valami nem kóser.

- Milyen éles megfigyelés a részéről – mondta Piton szárazon, majd néhány percig kölcsönösen haragosan néztek egymásra, míg Truckle kiduzzogta magát, kétségkívül készen arra, hogy jól megmondja Pitonnak a magáét.

Harry gyorsan megköszörülte a torkát.

- Mr. Truckle, én nem, úgy értem, ööö, ne is foglalkozzon vele, ez olyan szokás nála.

Egy pillanatig mindkét férfi dühösen nézett rá.

- Hát vannak ilyen-olyan szokások, és néhány közülük szükségszerűen bajba sodorja az embert, ha érdekel a véleményem – mondta Truckle, majd a korsójába morgolódott egy kicsit. Azonban elégedett sóhajjal tette le, és utána egy mosolyban tört ki, ahogy szeretettel Harryre nézett.

– Jó gondolataid vannak, fiú. Nem jó túlérzékenynek lenni, ha vegyes társaságban vagy, igaz-e? – Előredőlt. – Főleg a társaság legvegyesebb részében, amilyenben én már hosszú ideje vagyok – tette hozzá hangos suttogással.

Harry megremegett a székén, ami ez ellen tiltakozva nyikorogni kezdett.

- Tehát mi van ezzel a két… emberrel?

A bártulajdonos vállat vont.

- Talán nem is voltak emberek… ahogy korábban mondtam, jól bebugyolálva maradtak. De megakadt rajtuk a szemem, így elkezdtem letörölni egy asztalt nem túl távol tőlük, egész idő alatt jó lassan haladtam, mintha elmerültem volna a saját gondolataimban és eléggé ártalmatlan lennék. Meglepődnél, hogy hányan közülük nem gondolják azt, hogy ész is van a fejemben.

Piton kinyitotta a száját, de nyilvánvalóan vonakodva becsukta, mikor Harry egy gyors, kétségbeesett pillantást küldött felé. Úgy tűnt, Truckle nem vette észre.

- Szóval elsőnek azt hallottam, hogy valamelyikük azt mondja, hogy milyen más idők járnak most, hogy olyan erők munkálkodnak, amik…

- Egy férfi vagy egy nő hangja volt? – vetette közbe hirtelen Piton.

Truckle rosszallóan nézett.

- Ha meg tudtán mondani, már elmondtam volna, nem? Nem lehet eldönteni, hogy ilyen vagy olyan volt… alig volt több suttogásnál. Épp elég volt azzal kínlódni, hogy halljam őket a saját fütyörészésemen keresztül.

Piton megemelte a szemöldökét.

- Nem fordult meg a fejében, hogy mágikus úton is fokozhatná a hallását? Vannak bűbájok, bájitalok…

Harry első gondolata az volt, hogy: azta, lehet ilyen csinálni? Amit rövidesen követett az, hogy: ó ne… Piton tud ilyesmit csinálni? Az ajkába harapott, és azon kezdett tűnődni, hogy hogyan érezhetné magát még egyszer biztonságban, mikor a Roxfortban beszél. Igaz, látott már telefüleket, de tényleg nem tudta elképzelni Pitont, amint ilyesmiket használ. De egy bájital…

Truckle szemei összeszűkültek.

- Én egy bártulajdonos vagyok, nem valami rohadt strici feketemágus!

Harry teste megfeszült, mert biztosra vette, hogy a férfi mindjárt robbanni fog, de meglepetésére Piton csak mosolygott.

- Értem. És informátornak sem sokat ér. Nos, biztos vagyok benne, hogy Albus úgy fogja érezni, maga mindent megtett, amire a képességeiből telik…

Vörösödő arccal és némán tátogva Truckle szinte már ugrált.

- Nézzen ide, maga…

- Kérem – mondta Harry felállva, és a homlokát dörzsölte, szórakozottan azon csodálkozva, hogy vajon még hányszor kerül olyan rendkívül sajnálatos helyzetbe az életben, mikor meg kell akadályoznia valakit abba, hogy erőszakoskodjon Pitonnal.

- Kérem, csak… Mr. Truckle, a történet többi részét is hallanom kell. Az igazgató várja ezt. – Pitonra pillantott egy rövidke ideig, de csak az önelégült arckifejezését látta. Mély lélegzetet vett, és folytatta. – És az igazgató ma reggel azt mondta nekem, hogy milyen értékes is neki az ön információja… azt mondta, hatalmas előnyt jelentenek neki a céljai eléréséhez. És ez az ami számít, nem igaz?

Most ő következett abban, hogy Piton felemelt szemöldökkel vizsgálgassa, de a bártulajdonos úgy nézett rá, mintha épp most növesztett volna szárnyakat, azzal a „varázsvilágmegmentője" tekintettel, ami egy kicsit minding émelygésre késztette.

- Áldalak téged, fiam… igen, ez az ami számít, igazad van. Ez, és tudni azt, hogy hogyan kell elvégezni egy munkát. – Kacsintott, és leült. Harry ugyanezt csinálta, és megnyugodott. Egy kicsit.

Truckle a korsója felé fordította a figyelmét, majd letette, és folytatta tovább.

- Ezek után egyikőjük azt mondta a másiknak, hogy ne essen kétségbe, épp most ültetnek egy új tervet a gyakorlatba. Azt tartják róla, hogy a „szembenálló erők" majd eltérítik az egyensúlyt, amíg el nem érkezik a megfelelő idő a lecsapásra. Ezután a suttogás olyan halk lett, hogy semmit sem hallottam… - szünetet tartott, és dühösen Pitonra nézett, aki (szerencsére) nem mondott semmit.

- Kivéve még egy apróságot: „itt az ideje, hogy a saját fegyvereit használjuk az ellenség ellen". Ezt hallottam. És ennyi volt az egész… A következő pillanatban mindketten az ajtóhoz léptek és elmentek, és nem - haragosan megint Piton felé nézett -, nem követtem őket. Én nem vagyok olyan.

- Köszönjük – mondta Harry gyorsan, mielőtt Piton megragadhatta volna az alkalmat. Nagyon köszönjük, Mr. Truckle… tudom, hogy ez nagyon hasznos lesz az igazgató úr számára. – Több mint kicsit tartotta nevetségesnek, de szükségét érezte, csak nem értette, hogy miért, de felállt, és a kezét nyújtotta. Egyedül azt értette az egészből, hogy meg akarja tenni.

Truckle sugárzóan nézett rá, csak állt, és rázta a kezét, majd előredőlt, hogy mondhasson valamit.

- Örülök, hogy a szolgálatodra lehettem… és Dumbledoréra is. És remélem nem bánod, hogy ezt mondom… - még közelebb hajolt, a szája majdnem érintette Harry fülét. - Megvan benned minden, hogy jó ember legyen belőled. De talán óvatosabbnak kellene lenned, például azzal, hogy milyen társaságot tartasz magad körül.

Különös módon az első dolog, ami átcikázott Harry elméjén az Draco Malfoy volt az első évükből, mikor valami hasonlót mondott Harrynek a Ronnal kötött barátságáról. De az… teljesen más volt. Malfoy egy nagyképű, szűklátókörű köcsög, és a különbség Ron és Piton között… sokkal mérhetetlenebb volt. A bártulajdonos jól gondolta, igaza van.

- Ühm… kösz – válaszolta, és megint nevetségesen érezte magát, kínosan és bizonytalanul és… leginkább úgy, mint egy tizenötéves..

- Rendben. Nos, vissza kell mennem a bárba… a minisztérium azon van, hogy zárjak be egy napra, és lesz egy villámlátogatásuk is. Bízom benne, hogy addigra kint látom magukat. Szép napot magának, Mr. Potter, és kérem adja át üdvözletemet Albusnak.

- Természetesen át fogom adni. És… köszönöm még egyszer.

Még egy meleg mosoly Harrynek, búcsúzóul egy gyűlölködő pillantás Pitonnak, és a férfi elment. Harry hirtelen különösen sebezhetőnek érezte magát, és az egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Emlékeztette magát, hogy vége van, a munka készen van, megtette, amiért küldték, és semmi (igazán) rossz dolog nem történt.

- Potter, Potter, Potter – a hang úgy cirógatta az idegeit, akár a csiszolópapír. – Igazi kis diplomatává váltál, nem igaz?

Harry meglepődve nézett Pitonra. Valahogy a férfi képes volt úgy ülni a rozoga faszéken, mintha valamiféle furcsa trón lett volna, és a vidáman rendetlen és kaotikus szobában úgy nézett ki, mint egy kifinomult vámpír, aki nyomornegyedet látogat. Harry ellenállt a késztetésnek, hogy keressen valamit, ami éles és fából van, és átdöfheti vele a mellkasát.

- Mi?

Piton az egyik sápadt ujjával lassú köröket kezdett rajzolni a szék rozoga karfájára.

- Egy diplomata. Olyasvalaki, aki képzett a diplomácia művészetében… biztosan hallottad már a szót. – Felvonta az egyik szemöldökét, és ha Harry jó megfigyelő lenne, észrevehette volna, hogy Piton arca lenéző élvezetben úszik, már ha az élvezet nem lenne teljes ellentétben Piton egész lényével.

- Talán arra törekszel, hogy te legyél az új mágiaügyi miniszter? Mindig készenlétben tartasz néhány unalmas kitalációt? Csillapítsuk le a tömegeket, nyugtassuk meg az elégedetleneket… Ez egy ritka, ámde megvetendő képesség. Nem tudok mást tenni, csak csodálkozni azon, hogy vajon honnan tettél rá szert. Természetesen nem a keresztapádtól, aki egy szifiliszes sírrabló tapintatával –

- Hallgasson! – mondta Harry, jóval hangosabban, mint tervezte, és elég hangosan ahhoz, hogy a kis szoba falai visszhangként verjék vissza. Minden kényelmetlenségét és gyengeségét elsodorta a düh hirtelen rázúduló rohama, ami olyan erős volt, hogy majd' elszédült tőle. Jéghideg tűzként égette a gyomrát és a torkát, hullámokban tört rá, és fáradt volt, nagyon fáradt, belefáradt abba, hogy ezt mind magába fojtsa.

- Hogy merészel beszélni az én… Siriusról, maga beteges, szánalmas szörnyeteg…

Meglepettség tükröződött Piton szemeiben, és valami más is, valami alig megfogható, és amit erősen titkolni igyekezett. Valami, ami már majdnem diadalittasnak tűnt. Piton kinyitotta a száját, de Harry még nem fejezte be. Nem, csak most kezdte, még egyáltalán nem végzett vele.

- Nincs elég fájdalom, nincs elég borzalom itt anélkül, hogy maga tovább halmozná őket? Sirius, ő, én… csak próbált segíteni, próbált megtenni mindent, amit tudott, és ez elég nehéz maga és a romlott, gyűlölködő, kicsinyes bosszúja nélkül is!

Harry érezte, hogy remeg, és abban a pillanatban tudta, hogy soha nem kellett volna belekezdenie. Ugyanis az része, amelyiket most hagyott szóhoz jutni, nem ítélte el azért, hogy csalódást okoz ezzel Dumbledorenak, vagy hogy soha többé nem dolgozhatna a Rendnek. Valójában ez a része örömmel semmibe vette volna minden lehetséges következményét annak, ha előveszi a pálcáját, és a következő évezredbe átkozza Pitont.

- Amit tett, amiket mondott, amiket Siriusnak mondott, amiatt… amiatt…

Kíméletlenül elfojtotta a dühét, ami már szinte felemésztette. Emiatt egy szörnyű, apró bizsergést érzett a szemében és a torkában, és ó, nem… nem fog sírni, nem most, nem itt, Piton előtt. Ki kell jutnia, el innen messzire, most rögtön, most, mielőtt még eljuthatna addig a végső, szégyenteljes végletig.

- Menjen innen a pokolba – morogta önkontrollja utolsó összekapart kis szilánkjával, majd vakon az ajtónál termett, félretaszította az embereket, és nem törődött velük, csak el kellett innen jutnia, hogy végre távol legyen Pitontól, mielőtt még valami rosszabb történne.

Harry lehajtotta a fejét, és nézte, hogyan rakja egymás után a lábait, sűrűn nyeldekelt, és közben mondogatta magának, hogy abszolút biztosan, megkérdőjelezhetetlenül nem fog könnyekben kitörni nyilvánosan, még ha a saját tehetetlensége és valamilyen szörnyű igazságtalanság miatt halt is meg egy ember. Sétált tovább, nem figyelte, nem gondolkodott rajta, hogy merre megy, amíg mehetett, amíg a lábaira tudott figyelni, és távol maradt a fájdalom szánalmas, égető karmaitól, ami most az egész testét kitöltötte.

Mikor a kitöréssel fenyegető könnyek egy kicsit visszavonultak, megállt, zihált, majd szétnézett, hogy felismerje, egyenesen az Abszol útra jutott. A Czikornyai & Patzáig ment, és megállt a mellette lévő üres bolt bejáratánál, egy homályos alkóvban, ahol porlepte macskaköveken és üres ablakokon kívül semmi más nem volt. Néhány boszorkány és varázsló járkált céltalanul a környéken, de egyikőjük sem nézett felé.

Nekitámaszkodott az egyik ablaknak, és levegőért kapkodott. Még mindig remegett, de a sietségét tápláló pánik lassan alábbhagyott, csak hogy még jobban érezze a furcsa rosszullétet a gyomrában. Ne hagyd, hogy provokáljon - mondta Dumbledore, és Harry ki is tartott egy ideig, de végül egyenesen beleszaladt, és hagyta, hogy provokálja. Igaz, hogy azok a dolgok, amiket Piton mondott és tett, egy szentet is provokáltak volna, de mégis, Dumbledore bízott benne, erre idejön, és…

- Potter.

Piton hirtelen ott termett, épp előtte, és a helyett, hogy még egyszer Dumbledorera vagy a tanácsára gondolt volna, Harry – számára is érthetetlen módon – ösztönösen kihúzta a pálcáját a zsebéből. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, mikor látta, hogy Pitoné már eleve a kezében volt. Hát akkor már ide is eljutottak? Talán úgy van.

Piton dühösen nézett le rá.

- Úgy hiszem, elég világosan közöltem veled ennek a nevetséges szerencsétlenkedésnek az elején, hogy mit tarts szem előtt, mikor éppen idiótán akarsz viselkedni…

- Én pedig úgy hiszem, mondtam magának, hogy menjen a pokolba – szakította félbe Harry, és szorosabbra fonta ujjait a pálcáján.

Piton elhúzta a száját.

- Biztosíthatlak, hogy már fontolgatom a lehetőséget. Komolyabban is fogok vele foglalkozni, mihelyst biztonságban visszavittelek téged a szállásodra.

Harry Piton hideg szemeivel találta magát szemben.

- Sehova sem megyek magával, szóval akár el is húzhat innen. Egyedül is visszatalálok.

Piton valamilyen hangot hallatott… nem igazán horkantott, de úgy tűnt, mintha eredetileg annak készült volna.

- Mr. Potter, talán elkerülte a figyelmét a hisztérikus zagyválása közben…

- Nem vagyok hisztérikus! – mondta Harry túl hangosan, és kényszerítette magát, hogy ne hallgasson a késztetésre, miszerint el kellene innen mennie.

- És mondtam magának…. Egyedül is visszatalálok…

- Bolond, idióta kölyök! – Piton érdes hangja szakította félbe.

- Ez. Nem. Egy. Biztonságos. Hely. Ha esetleg Albus elfelejtette volna megemlíteni, mostanában számos jelet találtak itt a környéken..

- Ó, rendben – felelte Harry, annyi szarkazmussal, amennyit csak ebbe a két szóba bele tudott sűríteni -, ha egy horda halálfaló akar csapdába ejteni engem az Abszol út kellős közepén…

- Ne áltasd magad – jött egy különös, de valamiképp ismerős hang Piton mögül. – Egy is éppen elég.

Azután minden nagyon gyorsan történt.

Piton megpördült a tengelye körül, kísérteties, ijesztő gyorsasággal… ám kétségkívül nem volt elég gyors, mert a következő dolog, amit Harry látott az volt, hogy Piton teste elrepül mellette, egyenesen neki az ablakoknak, amit félelmetes csattanás majd törött üvegek zápora követett. Harry karja ösztönösen mozdult, de a pálcájáról megfeledkezett… és a következő pillanatban érezte, ahogy kirántják az ujjai közül.

Elakadt a lélegzete, és kétségbeesetten nyúlt utána, de rögtön egy irtózatos erejű fogásban találta magát, és egyenesen Bellatrix Lestrange aljas, vérengző tekintetének kereszttüzében állt.

- Harry - mondta édes, dallamos hangon, majd közelebb húzta magához Harryt, és az arcát az övéhez dörzsölte. A bőre hideg volt és sima, hátborzongatóan kígyószerű, és Harry borzongott tőle.

- Úgy hiszem, ezt most dupla élvezet, sőt dupla győzelem nekem. Itt van Harry Potter, és lelepleztem egy árulót a soraink közt… tudod, sosem bíztam benne.

Más körülmények között Harry ezt viccesnek találta volna, és talán később annak is fogja, mihelyst nem pánikol szorgalmasan. Erőlködött, a lélegzete forró volt és megakadt a torkában, mert a nő azt szorongatta, fojtogatni kezdte, éles körmök vájtak mélyen a nyaka érzékeny bőrébe.

- Maradj nyugton, vagy feltépem a húsodat és a véredben fogok fürödni. Tudod, jó érzékem van a varázslatokhoz… itt helyben megcsinálhatom, és senki nem fog megállítani.

Elhomályosuló látással Harry átpillantott a nő válla fölött, és látta, hogy igaza van… Az utcában elhaladó emberek az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatták. A törött üveg, vagy a hangos, ritmikus dobolás, ahogy a csizmás lábát a kövekhez csapkodta, hidegen hagyta őket. Elhallgatott, és nyugton maradt.

- Ez az… ilyen egy jó fiú – mondta gyengéden, és egyik ujját végighúzta a fiú mellkasán valami természetellenes vonzalommal, amitől Harry bőre bizseregni kezdett. Azonban mikor megpróbálta elhúzni a fejét, az ujjai még jobban a nyakába mélyedtek. Harry egy hirtelen jövő, gyenge, erőtlen hangot adott ki, képtelen volt megállítani magát benne. Látta, hogy a nő elmosolyodik, ördögien jókedvűen, amitől hideg érzet kúszott a gyomorszája környékére.

- Tudod, nagyon édes vagy, mikor szenvedsz. – A feje hirtelen hajtotta, és egy szörnyű pillanatig Harry azt hitte, hogy meg fogja csókolni.

- Szegény, anyátlan fiú – suttogta neki, és a hallatszott a hangján, hogy minden bizonnyal nem szánakozik az elárvult helyzetén.

- Olyan sokáig egyedül, úgy, hogy közben senki sem szeretett téged kellőképpen. De ennek most vége. Harry… ne küzdj ellenem! – az ujjai hideg fémként hatoltak egy kicsit még mélyebbre.

- Van valamim a számodra… egy ajándék. Egy nagyon értékes ajándék… - azzal megszüntette a levegő legkisebb áramlását is, finoman, amitől Harry érezte, ahogy dübörög a vér a fülében.

- Ne… - krákogta, de elakadt a szava, mikor a nő olyan erősen nyomta össze a torkát, hogy pontok táncoltak a szeme előtt.

- Most maradj csöndben – feddte meg -, hacsak nem akarod, hogy itt helyben elvérezz… épp úgy, mint ahogy most az áruló ölebed teszi.

Öleb? Egy pillanatra Sirius jutott az eszébe, de nem… Piton. Pitonról beszélt.

Piton? Halott? Harry első gondolata félig pánikba esve az volt, hogy ha valahogy sikerül kikerülniük ebből, Dumbledore nagyot fog benne csalódni. Talán nem a legmegfelelőbb gondolat, de pont most nagyon úgy tűnt, hogy nem kell aggódnia e miatt… valójában semmi más miatt sem… talán soha többé.

- Nem túl nagy veszteség senkinek, és még azt is tudom, hogy az ajándékom segíteni fog neked, elvonja majd a figyelmedet. Milyen tökéletes jutalom, sőt valójában még kedves is vagyok…

Érezte, ahogy összegyűlik az energia, a mágia tömör koncentrációja az összes szőrszálat felállította a testén. A nő hangja egy mélyebb tartományba került mikor kántálni kezdett, főleg olyan szavakat, amiket Harry nem értett. Bármi is volt, fájt… valami szúrós és nehéz nyomódott a bőrének, és fájdalom remegett a csontjaiban, ami valahol a bordái körül kezdődött, és szétterjedt, míg már az ujjai és a lábujjai is olyan ridegek lettek, akár az üveg.

A mágia hatalma lassan maga alá gyűrte, és ez elég volt ahhoz, hogy visszahozza a korábbi pánikot. Kétségbeesetten próbált kiszabadulni, mígnem elfogyott a levegője, és érezte – messziről, mintha az egész mérföldekkel arrébb történt volna – ahogy a nő körmei émelyítően átfúrják a bőrét. Melegség (vér, a saját vére, annak kellett lennie) csordogált le a mellkasára, és a nő addig rázta, míg már azt gondolta, hogy eltörik a nyaka, és vége lesz az egésznek. De azután levette a kezét a nyakáról, és hagyta lélegzethez jutni.

- A keresztapád halála könyörületes volt – dörmögte neki -, sokkal irgalmasabb, mint amilyen a tiéd lesz. Remélem, ez a gondolat felvidít téged.

A pálcája most egyenesen rá mutatott, és érezte a mágia lüktetését a bőrén, ahogy az próbálta átvenni az uralmat a szívverése, a légzése, a gondolatai fölött. Harry harcolt ellene, megkísérelte összeszedni magát, hogy ne engedje ez be, ne hagyja, hogy belé jusson, de minél inkább harcolt, annál jobban fájt, átjárta egy mély, rettenetes fájdalom, mintha borotvaéles jégszilánkok lennének a csontjaiban, és nehéz volt küzdeni, mikor minden energiáját arra kellett irányítania, hogy ne sikítson, ne sikítson, ne sikítson…

Egy hirtelen jövő, borzasztó erejű lökés messzire taszította a Bellatrixtól. Hálásan, kegyesen messzire tőle felnézett a szétszóródott üvegcserepekből, amikbe beleesett, hogy láthassa, amint Piton ordítva a nőre veti magát, véres talárral és bőrrel, de legalább életben volt, tényleg életben volt. Boldogság és hála rohanta meg, de ez igencsak rövid ideig tartott… Bármilyen gyors is volt a férfi támadása, a nő védelme gyorsabb és erősebb volt, és lélegzetvételnyi idő múltán Piton ismét a levegőben repült, hogy egy visszataszító cuppanás kíséretében összeütközzön a fallal, épp Harry mellett, majd ájultan a földre zuhant, egy remegő, véres végtagokból álló kupaccá.

Elég volt. Harry érezte, hogy valami határozottan szabadjára tör a gyomrából indulva, a rákövetkező pillanatban erő árasztotta el, és mikor látta, hogy a nő ismét rá fogja a pálcáját, nem félt tőle, már egyáltalán semmitől sem fél. Látta, hogy az ajkai megformálják az átkot, látta, ahogy elindul a pálcájából a borzasztó zöldes-fekete fénysugár egyenesen felé, de ő csak állt egyhelyben, felemelte a kezeit, és hirtelen egy hatalmas ütést érzett…

Egyetlen hangot hallott utoljára, mielőtt minden elsötétült. Hallotta Piton sikoltását.