A hármas gyakorlópálya öltözője nem volt épp nagynak mondható, de verekedni nagyon jól lehetett benne. Inari a zuhanyzóban volt, a csempének támaszkodott a zúgó víz alatt. Az utóbbi pár napot ellógta, hogy kiheverje a teszt utáni kábaságot. Hogy felkészülhessen a találkozásra.

Akira odakinn várt rá. A harcgyak alatt a lelátón ült, végig őt nézte vihogó talpnyalói körében és semmi jót nem üzen a tekintete.

Tudta, valami mindenképpen változni fog, akár felsül az Echoval, akár sikerrel jár. Olyan volt, mintha vizsga előtt állna, izgatottá vált a puszta gondolattól is, hogy áthágja a képzése szabályait. A doktornő sohasem kockáztatna. Látva azt, hogy az Örvény mit művel a testvérével, megértette, mire jó az óvatosság. De a legerősebb fegyver is haszontalan, ha sosem teszik próbára!

Megingathatatlannak érezte az elhatározását, a kétségeit könnyedén levetkőzte magáról. Ez volt a nagy probléma az évfolyamával: az övéhez hasonló, hibás értékrend. Nem is csoda, első évesként még a régi Vérköd hírhedt avatási vizsgáján szurkoltak a leendő genineknek a túlélésért. Azóta sok minden megváltozott, új Árny került hatalomra, de az ilyen emlékek örök nyomot hagynak az emberben. Még hideg vízzel sem jönnek le – gondolta. A témában nagy volt a tapasztalata, elégszer kellett vérfoltokat eltűntetnie a ruhájáról és monoklikat a szeme alól. Most majd meglátja mindenki, mire vagyok képes! Ezúttal esze ágában sem volt megfutamodni. Lehunyta a szemét.

Ha egy izom lenne, megmozdítanám. Ha egy gondolat lenne, kigondolnám. Ha varázsszó lenne, kimondanám. De nem az.

Nakao doktornő csak azt mondhatta meg, mit csináljon, a hogyanra önmagától kellett rájönnie. Memorizált számsorok, képek, tagmondatok váltották egymást a szeme előtt, ahogy életre hívta a technikáját, az utolsó pár lépést azonban vakon tette meg; ezen a ponton mindig a megérzéseire kellett hagyatkoznia.

Próbaképp rétegenként mozdíthatatlanná szilárdította az aurát, kizárva a külvilág zajait, majd ultrahang hullámokat gerjesztett maga körül, hogy finom permetté robbantsa a záporzó vízcseppeket. Eddig siker. Elégedetten elzárta a zuhanyt és szedelőzködni kezdett.

Iskolai mindennapok, sokadik felvonás. Semmi új nem várta odakinn. A szereplők, még a díszlet is ugyanaz volt: viccek, sztorik, piti üzletek, délutáni programok.

- Ez régi poén, tudok egy jobbat...

- Amit majd máskor fogsz elmesélni.

Megfagyott a levegő, félbe maradtak a mozdulatok, mert Akira beszélt. Az idősebb fiú kihúzva magát Inari elé állt, komoran méregették egymást. A másik nem beszélt, ami érthető volt... beavatottként feltűnt neki a hallásküszöbhöz közeli, alig észrevehető zaj, ami Inari mozdulatait kísérte. Az Echo a legkisebb légmozgásra is halkan gerjedni kezdett.

- Nem tudom, mit remélsz, hogy így állsz ide elém. Csak magadnak ártasz, ha ellenállsz. Persze a gondolkodás nem az erősséged, akkor nem velem akasztottál volna tengelyt.

Megrándult Inari arca, mert idő közben a fiúk köréjük gyűltek. Körbevándorolt a tekintete az elsötétülő arcokon. Mindet ismerte, mindenkivel beszélt már. Barátai nem voltak köztük, haverok valamennyivel többen. Kíváncsi lett volna, hányan állnának ki mellette, és rá kellett jönnie, hogy egy sem. Na és akkor mi van, nem népszerűségi versenyre neveztem!

- Mindig nagy volt a pofád, lássuk, mennyit érsz a valóságban!

- Na, mi lesz, kisasszony? Elvitte a cica a nyelvedet?

- Nézzétek, hogy remeg! Most is el akar szaladni, de ezt nem ússza meg!

- Na, mi lesz, te szájhős? – mindenki elhallgatott. – Visszamész bújócskázni, vagy kiállsz ellenem, mint egy férfi?

Ökölbe szorult a keze. Csillapíthatatlanul remegett, de nem a félelemtől. Ez ... Ez az Echo, élesben. A szíve valósággal dörömbölt a mellkasában, telepumpálva az ereit adrenalinnal. Legmerészebb álmaiban sem képzelte ilyen felemelőnek az érzést, a tesztekhez képest ég és föld volt a különbség. Olyan sebességgel száguldottak a gondolatai, mint máskor soha. Rekordsebességgel felmérte a hátrányait: hogy a fegyverdobást és a precíziós támadásokat mindörökre elfelejtheti. Már csak azt kell tudni, mi a hasznom ebből az egészből.

- Ez valahol hízelgő. – szólalt meg végül az izgatottságtól elcsukló hangon - A Falu bikája végre maga jött el, hogy helyrepofozzon – mondta gúnytól csöpögő hanggal.

- Végre?

- Ja. - vállat vont – Akkor egy az egy ellen?

- Mit vártál? Nem félek tőled. Essünk túl rajta, más dolgom is van mára.

- Nem félsz? – Inari ezzel a hangnemmel még sok felnőttet is kibillentett volna a nyugalmából. Alig emlékezett később, mi mindent össze nem hordott akkor. Egy biztos: Akira jó ideig köpni-nyelni nem tudott utána.

Kritizálni mindig is tudott. sőt képes volt bárkinek beszólni. Gyakran megesett, hogy a tanároknak kellett megmentenie egy alapos veréstől, máskor meg a testvérére hárult a szerep, hogy lecsillapítsa a kedélyeket. Hate bosszankodott is eleget az öccse meggondolatlanságán, azt azonban nem tagadhatta, mennyire élvezi a védelmező felnőtti szerepét. Inari pedig egy idő után, mint annyi minden mást is, magától értetődőnek vette a segítségét. Máris hibázok! Miért hiszem, hogy van időm ilyeneken töprengeni?!

- Neked aztán jól felvágták a nyelvedet!

- A legjobbtól tanultam.

- Megetetem veled ezt a sok szart, amit mondtál, Inari!

Egy pillanatra sem nézett félre, mégis meglepte a roham hirtelensége. Akira támadott, ő pedig védekezett, mert egyelőre nem vehette biztosra, hogy ő az egyedüli ellenfele. Légy tisztában a környezeteddel! Koncentrálj, és sose lankadjon az éberséged!

Kirekesztette a többiek izgatott kiáltozását és a lábak dobogását, azonban a lökdösődéssel, a hátulról bevitt ütésekkel már nem tudott mit kezdeni. Visszakozott, hogy időt és teret nyerjen, hogy kitalálhasson valamit. Egy rossz lépéstől megcsúszott, és épp ez a botlás mentette meg az egyik ütéstől. Nem volt ideje örvendezni – nem sodorta el az ellenfele, hanem folytatta a sorozatot. A felé száguldó térd elől átvetődött a padon, táskákat és vizes törülközőket sodorva magával a földre. Ebből elég!

Fültépő sikoly képében szabadon engedte a hatalmát. Azonnal megbomlott a kör, sokan a falig tántorodtak, mások térdre estek, tenyerüket a fülükre tapasztva próbálták kirekeszteni az embertelen hangorkánt.

Tudtam, hogy hangos, hogy nem a dekoráció kedvéért kell hangszigetelt szobákban gyakorolnom, de ez ... Ettől az egész épület zengett. Ez az újabb adalék tovább tüzelte a harci kedvét. Akirát figyelte, a srác arca eltorzult a dühtől. Kiáltott valamit, amit nem érthetett, mert a világ némafilmmé változott körülötte. Azt hiszem, nem árt majd, ha megtanulok szájról olvasni.

Ellenfele kést rántott; a szürke fémen megvillant a fény. Már egyiküket sem érdekelte a másik testi épsége. Inari sorra kitért a szúrások és vágások elől, és ahogy a figyelme az Echoról másra terelődött, megbolondult a technikája. Az addig egyenletes hangzavar egyik pillanatról a másikra zizegéssé csillapodott körülötte.

A szíve a torkában dobogott. Az első pár támadást épp hogy elkerülte, a sokadik elől már félre kellett ugrania. Akira tényleg mindent megtett, hogy a legjobb legyen; nem szorgalomnak, hanem lehetőségeknek volt híján. Apró hibákat kellett kihasználnia, hogy ellen támadjon. Hallhatatlan tartományba hangolta a rezgéseket és egyenes, kiszámítható rohamra indult. Persze célt tévesztett, és a harc tovább folytatódott - a hátuk mögött azonban pókhálószerűen végigrepedezett a fal és a találat helyén még percekig pergett belőle a téglapor...

Akira lassan, de biztosan sarokba szorította. Le kellett buknia a kitéréshez, így a penge csak a falat karcolta végig csikorogva. Újra támadni akart, azonban az Echo még nem állt készen – mindössze egy kábító csapásra futotta, aztán elemi erővel a gyomrának ütközött a másik bakancsa. A falnak vágódott, majd a hasát szorongatva a tövébe csúszott.

- Tudod, részben igazad volt. Nincs ebben semmi személyes. Engem nem izgat mások véleménye, de a többiek előtt rosszul jönne ki, ha annyiban hagynám az ugatásodat. Nem vagyok teljesen hülye – ebben volt igazság, mindenki megbánta, aki hülyének nézte -, bevallom, egy kicsit túllőttem a célon. Ha tudom, hogy... – a fájdalom kiszorította az erőt Inari tagjaiból, a gondolatokat a fejéből. Halkan gerjedni kezdett a technikája, biztos jeleként, hogy hamarosan elveszíti fölötte az irányítást. Kényszerítette magát, hogy összpontosítson, aztán Akira elkomorodó arcába nézett. - Szó sincs rokonszenvről, én az erőt kedvelem. Te pedig gyenge vagy, csak a szád jár, és ezt már mindenki tudja. Rajtad fognak röhögni, és aztán egyedül maradsz.

- Úgy legyen.

Egy utolsó ütésváltás erejéig újra talpra állt. Kényszerrezgés. Most sikerüljön, vagy soha! A kezdetektől a rezonancia elvén próbálták erősíteni az aura rezgéseit, ám most sikerült először helyreállítania vele a technika stabilitását. Ez az!

Egy pillanat műve volt az egész. Akira eléggé lecsillapodott ahhoz, hogy a puszta kezével támadjon, Inari viszont nem. Megfordult körülötte a világ, a másik ereje letaglózta... észre sem vette a fájdalmas üvöltést és a törő csontok felkavaró hangját.

Amikor feleszmélt, végre szembesülhetett az eredményeivel: Akira a földön hörgött és köhögött, a felsőjét cafatokra szaggatta az utolsó, a döntő csapás; a mellkasán kékes-feketére színeződött a bőr. Csak ez, és a szája szélén a vérhab vöröse törte meg a sápadtságát... a halál sápadtságát. Egy tanár megragadta Inari karját és rángatni kezdte. Ekkor tudatosult benne, hogy mennyien állják körbe kettejüket. A tekintetekből sütött a vád, a leplezetlen igazság: Az Echo ... Maga a rémálom... én... nem tudhattam. Eluralkodott rajta a pánik.