A Hold-szigeti vándorcirkusz más gyerekek számára maga lett volna a mennyország. Ők utáltak ott lenni. Inari különösen megalázónak érzett minden percet, amit ezzel a küldetésnek alig nevezhető nyűggel kellett töltenie.

Tízen voltak; kilenc genin és egy chunin felügyelő. A feladatuk egyszerű volt, a költözködésben kellett segíteniük a cirkuszi munkásoknak. Egyébként az ember azt gondolná, hogy izgalmas dolog vadállatokkal és komédiásokkal dolgozni, ezek után nem is csoda, hogy csalódottak voltak. Egész álló héten cövekeket ástak ki a földből, ládákat pakoltak és próbáltak nem útban lenni. Ráadásul a felügyelőjük ritka idegesítő egy alak volt.

Napokon keresztül hallgatták a férfi véresszájú, elrugaszkodott okfejtéseit és becsmérlő halandzsázását. Ködrejtek tele volt ilyenekkel, az új rendszer ugyanúgy kitermelte a maga fanatikusait, mint Yagura Árny uralma alatt a régi.

Inari jobban tudta annál, semhogy hangoztassa a véleményét. Senki sem beszélt vissza, helyette próbáltak annyi időt táboron kívül tölteni, amennyit csak lehetett. A képességei a lopakodás terén sokat fejlődtek azon a nyáron, ami nem is meglepő, hiszen Yamasa szidalmainak egyik célpontja épp ő volt. A helyében bárki szívesebben járta volna egyedül a homályba burkolózó ösvényeket. A testvérével jól megtanulták Kiri első számú igazságát: az otthonukban semmit sem szeretnek jobban a hősi halottaknál és a bűnbakoknál.

Aino Yume rokonai egyik csoportba sem tartoztak. Yamasa részletesen kifejtette, szerinte miért kellett volna a Koyomi klánnak is eltűnnie a többi varázsvérű családdal együtt.

Felügyelőjük most is a lányt ócsárolta, amiért csupa alávaló, átkozott vérű felmenővel rendelkezik:

- Először az országot tettétek tönkre, aztán még a saját fajtátokat is elárultátok... Azoknak, akik már így is eljátszották a bizalmat, kezüket és lábukat kéne törniük, hogy a Falu hasznára váljanak!

A fiatal shinobik keserű szájízzel meredtek a tábortűzbe. Voltak, akik néha hozzáfűztek valamit a végeérhetetlen szóáradathoz, vagy helyeslően bólogattak, de senki sem próbált vitába szállni Yamasával. A férfi túlságosan szerette ahhoz a saját kis nézeteit, hogy bármiféle ellenérvet elfogadjon. Talán egy alapos verés észhez térítené. Mondjuk az nálam se vált be. Fáradt volt és kedvetlen. Inari nagy ritkán, ha felnézett, látta, hogy Yume könnyes szemekkel böködi a parazsat. Aztán mindig visszafordult a tűzhöz.

- Nem vagyok gyáva – rég nem figyelt; meg sem tudta volna mondani, hogy mire válaszolt a lány.

- Azt be is kell ám bizonyítani! Ha annyi pénzem lenne, ahányszor ezt hallottam... Nem vagyok gyáva, nem vagyok gyáva! – nyafogta Yamasa gúnyosan – Közben meg fikarcnyi akarat sincs benne. Nincs benne tartás. Felesleges ember az ilyen... kutyák!

- Nem vagyok kutya. Shinobi vagyok Kirigakureből!

- Shinobi! Csak egy taknyos kölyök vagy, nem shinobi. Nem tudsz te semmit! Azt hiszed ennyiből áll egy ninja feladata? - körbemutatott a sátortáboron - Édes naivitás. Az ilyet ki kéne rostálni, de persze nem lehet ... meg is van az eredménye, itt vagytok ti. Az új nemzedék, a jövő reménysége

- Az sem igaz, hogy nem tudok semmit. Apa mesélt... Dolgokat...

Erre többen felkapták a fejüket. Élénken éltek bennük az emlékek az évekkel azelőtti lázadásról. Ők nem sokat tapasztaltak a csatározásokból, a legtöbb harcot az éjszaka leple alatt vívták, ahogy ninjákhoz illik. Távoli robbanások, morajló technikák képében maradt meg bennük az a pár hét.

Nappal a tanárok kivezényelték az Akadémia tanulóit a városon kívülre. Azt mondták, hogy a tavaszi esőzésektől meggyengült a gát szerkezete, és ezért kell naphosszat ásniuk. Mintha nem tudtuk volna, hogy azok a gödrök a halottaknak lesznek.

- Vagy úgy, mi? Mesélt azokról a küldetésekről is, amiket nem írnak meg az újságok? Vagy, hogy miért tört ki a lázadás? Hogyan harcoltak az igaz hitűek a terroristák ellen? Ezekről is mesélt az apád? Hogy voltak, akik az életüket áldozták igazi értékekért? Ha például azt mondtam volna egy elvtársnak, hogy tegye a kezét a tűzbe, megtette volna, kérdés nélkül, mert a parancs szent? A Mizukage nemsokára belátja majd, hogy kikre számíthat. Nem rátok, ájtatoskodó, Koyomi majmokra, hanem ránk, akik tűzbe mennénk az Eszméért, a rendszerért, a...

- A társaikért? Én értük mennék tűzbe. – Inari nyelve önálló életre kelt.

- Nocsak! Meg sem lep, hogy egy áruló kölykétől ilyen közhelyeket hallok. – a kegyetlen vigyor most felé fordult. A többiek épp olyan komoran néztek, ahogy egy pillanattal korábban még ő is. – Kár, hogy csak üres fecsegés!

- Nem is ismer, addig ne ítéljen meg.

- Ne ítéljen meg, uram!

- Nem kell uramnak szólítania, felügyelő.

Jót nevettek ezen, aztán azon is, hogy próbálja a férfi rendbe szedni a társaságot. Aztán folytatódott az acsargás. Yamasa rázúdított mindent, amit már amúgy is tudott. Az első napon vele kezdett, és az óta majdnem minden este volt valami megjegyzése az apjáról. Már semmi újat nem tudott mondani róla, rutinosan engedte el a füle mellett a sértéseit.

A többi gyerekhez hasonlóan Inarinak is volt családja. Szülők, egy testvér. De a többi gyerektől eltérően az ő apját árulás vádjával kivégezték. Hat éves volt akkor, még a Vérköd idején történt. Mire elég nagy lett ahhoz, hogy megértse, mi is történt, a hazugságok kibogozhatatlanul összegabalyodtak az igazsággal. Idővel elfogadta, hogy talán sosem fogja megtudni, mi is történt valójában. Az apja nevét még a rendszerváltás sem mosta tisztára, a család kemény időket élt akkoriban. Az anyja sem volt hajlandó beszélni róla, hiába kérlelte.

- Cserben hagyott minket. - Ennyit mondott, ha szóba került. Sou Kaede anyaként leszerepelt, de ebben lehet igaza volt.