II. Fejezet

- Megjöttünk! Kiku, merre vagy? – pislogott körbe, de a kopogásra nem reagált senki. – Gyere, menjünk be. Nem fog ránk haragudni – fordult hátra Russiához biztató mosollyal. Benyitott az ajtón, cipőit levette az előszobában, aztán a fafalon is kopogott. – Kiku! Itthon vagy? Ne mondd, hogy még nem jöttél haza a vásárlásból… - morogta maga elé, és elnézte, hogy a házigazda macskája lustán fordul egyet az egyik helyiségben, ahová belátott. – Tudhatta volna, hogy én korán jövök…
- Talán elfelejtette – tippelt az orosz mögötte.
- Kiku? Elfelejteni? Ugyan már! – csóválta a fejét. – Lehet, hogy itt van valahol, csak nem hallott meg minket. – Előre indult célirányosan a kert felé vezető úton, s igaza volt: a japán ott ücsörgött a tóparton, új yukatája, melyen fehér alapon egy hatalmas vörös kör foglalt helyet, körülötte arany és vörös virágmintákkal, már rajta volt, s a hasonló mintát viselő hüvelyes díszkard is az oldalán lógott. Közeledtükre felkapta a fejét, s mint aki most ébredt, zavartan dörgölte meg a szemeit.
- Yao-Nii-san! Ivan-san! Sajnálom, nem hallottalak titeket – hajolt meg előttük üdvözlésképpen és bocsánatkérésként. – Üdvözöllek titeket az otthonomban – mondta.
- Ugyan már, bulizni jöttünk, hagyd el az udvariassági formáidat – ölelte meg Kína szorosan, aztán Oroszországgal is kezet fogott.
- Tetszik a yukatád – mondta neki Ivan, mikor végigmérte.
- Köszönöm – bólintott elmosolyodva. – Sajnos a közös vásárlás nem sikerült, de megoldottam, hogy ti se maradjatok tradicionális ruhák nélkül. Gyertek utánam – kérte kedvesen, és bevezette őket a házba, hogy utána egy tolóajtót elhúzva egy sötétebb helyiségbe lépjen. – Gyertek be bátran – invitálta két vendégét. Elhúzott egy újabb tolóajtót, de az szekrénybe vezetett, nem új helyiségbe. – Ezek itt a tiétek – mondta, ahogy elhátrált, majd az ablakhoz lépve fényt eresztett a helyiségbe.
- Nahát! – kiáltott fel Kína, ahogy fény vetült a fogasra akasztott ruhákra. Az ő yukatája vörös volt, mint a zászlója, s aranyszín csillagok voltak rajta elöl középen, plusz gyönyörű indás, arany minta futotta körbe a többi helyen. Mellé volt támasztva az elmaradhatatlan díszkard is: hüvelyén hasonló mintával.
- Ez igazán szép – mondta Oroszország, ahogy végigpillantott a sajátján, mely vízszintesen fehér-kék-piros csíkos volt, s a színes részeken szolidan látszó fehér napraforgóminta díszítette, és persze az elmaradhatatlan díszkard. – Mondd csak, Japán, mindenkinek készítettél?
- Igen – bólintott.
- Kiku… - szólalt meg Yao, mikor leakasztotta a saját öltözetét. – Ez kézzel van varrva!
- Hát persze – helyeselt.
- Te varrtad őket?! – hökkent meg Kína.
- Igen…
- Gyönyörű! Ugye megtarthatom? – csillantak fel a barna szemek.
- Természetesen – mosolyodott el haloványan. – Ajándékba adom őket – tette hozzá.
- Köszönöm! – lépett oda, hogy fél karral megölelje. Amikor hátrált kicsit, meg is hajolt, majd már el is tűnt a helyiségben felállított paravánok egyike mögött, hogy átöltözhessen.
- Én is köszönöm, Japán! Igazán csodás a kézügyességed – dicsérte Russia, mire zavartan lesütötte a szemeit.
- Ugyan már, nem nagy dolog… - motyogta maga elé. Csak akkor emelte fel a fejét, mikor a férfi elhaladt mellette, hogy egy másik paraván mögé húzódjon. Ekkor kopogtatást hallott. – Megyek, megnézem, ki az. Öltözzetek nyugodtan. Nii-san, segíts kérlek Russia-sannak, ha nem boldogulna.

MúLT – JEleN

- Megjöttünk! Kiku, merre vagy? – estek be az ajtón, és zihálva dőltek neki mind a ketten. – Ki…
- Shh! – pisszegte le őket Kanada. – Japán alszik, ahogy Anglia és Amerika is. Kérlek, ne ébresszétek fel őket – kérte egészen halkan. Kína érdeklődve fordult az ágyak felé, tényleg ott voltak. – Mi történt? Megviseltnek tűntök – jegyezte meg a fiú.
- Történt valami – mondta, ahogy ellökte magát az ajtótól, és hosszú asztalnál leült. Németország és Poroszország, akik eddig szótlanul szorongattak egy-egy bögre teát, most felnéztek. – Minden folyosót elleptek a szörnyek. Amikor elindultunk, még egyet sem láttunk, de mikor visszafelé jöttünk, egyet megöltünk, három elől elfutottunk, de a lépcsőtől az ajtóig újabb néggyel kerültünk szembe – magyarázta Kína. – Viszont rájöttünk, hogy ha csapdába csaljuk őket, és hátulról támadunk, sokkal egyszerűbb legyőzni őket.
- Végre valami jó hír – szólt Poroszország. – Italyt nem láttátok?
- Megsérült, nem? – kérdezett rá Ivan.
- Igen, de eltűnt. Nem rég, úgy egy órája. Talán ő tehetett valamit, ami miatt a szörnyek előjöttek?
- Nem vert a szíve – szólalt meg Németország komoran. – Aligha tett így bármit, bárhová került is.
- Ki tudja, furcsa hely ez – vetette ellen a testvére. Ludwig csak rávillantotta dühös kék szemeit, aztán felállt az asztaltól. – Hé, West, most meg hová mész? – szólt utána, ám nem kapott választ.
- Hagyd csak, nem fog innen elmenni – mondta France, ahogy a vállára tette a kezét. – Nagyon félti Venezianót, te is tudod, milyen kis szeleburdi, és eddig akárhányszor egyedül kószált, mindig nekünk kellett megmenteni. – Leült a megüresedett székre, és a frissen érkezettekre pillantott. – Szóval állítsunk csapdát, ha?
- Erre gondoltunk – hagyta rá Kína.
- Fordítsunk a kockán – tette hozzá Gilbert. – Nehogy azt higgyék, hogy megijedtünk tőlük! Vadásszunk rájuk mi! – heveskedett, mire Ivan felkuncogott vele szemben. – Valami bajod van?
- A patkány akkor a legveszélyesebb, ha sarokba szorítják – jelentette ki ártatlan arccal, gyermeki mosollyal.
- Hé! Ide mondd, ha valami bajod van! – csapott az asztalra, és ugrott fel a székéről. Vörös szemei dühösen villantak az oroszra.
- Halkabban! – kérte suttogva Kína, és aggodalmasan pillantott az alvók felé. – Kérlek, Ivan, ne piszkáld a többieket – fordult felé.
- Csak egy megjegyzés volt – vont vállat.
- Bántó megjegyzés – vágta oda Gilbert, és ha már talpon volt, otthagyta őket, elvonult a fürdőszoba irányába.
- Nem kell felesleges viszályt szítani – mondta France, s ő is felkelt, hogy a konyha felé vegye az irányt.

~*HetaOni*~

- Jobban vagy már? – érdeklődte halkan Spain.
- Igen. Bármit is tett magával, már vége – bólintott Romano komolyan. – Vissza kellene jutnunk a rendes időnkbe, nem? Tudni akarom, mi van vele.
- Talán ha megkérnénk Angliát, hogy juttasson vissza… - tippelt, és az ajtó felé vette az irányt.
- Vagy nézzük meg, hogy a kör ott van-e már a menedékhelyünkön – tanácsolta. – Az talán visszajuttat minket.
- Nem vagyok biztos benne, hogy bele kellene folynunk ezekbe a varázslós dolgokba – jegyezte meg, ahogy óvatosan kinyitott egy ajtót, és kinézett rajta. Sehol senki. – A menedékhelyen összefuthatunk önmagunkkal, ami nem lenne túl szerencsés… Vagyis… dehogy is, hiszen lehet, hogy nem is létezik még ezen a síkon! – csapott a homlokára.
- Akkor ne menjünk arra – adta meg magát. – Keressük meg Angliát, hátha tud segíteni.
- De merre induljunk…? – nézett körbe a lépcső mellett állva.
- Nézzünk be a zongoraszobába – javasolta, s el is indult az ajtó felé. Odabent azonban senkit nem találtak.
- Talán a másodikon… - mormolta, és mind a ketten kiléptek a helyiségből. Ám talán egy métert sem tettek meg, mikor a zaklatott arcú Anglia sietősen szembejött velük. – Nahát, éppen téged keresünk! – rikkantott vidáman Spanyolország.
- Maradj csendben, te idióta! – mordult rá, ám már késő volt: döngő léptek hangoztak a lépcső felől, a hatalmas kék-lila szörnyeteg feléjük tartott. – A fenébe…
- Bízd ezt ide – kacsintott rá a barna hajú. – Kész vagy, Romano? – pillantott a fiúra, akinek a kezében már ott volt a fegyvere.
- Sí*.
- Kerülj mögé, rendben? Na, gyerünk!
Spanyolország megforgatta kezében hosszúnyelű bárdját, és élével végighasította a szörnyeteg mellkasát. Amíg az a sérüléssel volt elfoglalva, Lovino hihetetlen gyorsasággal került mögé, s már csak a fegyver ugatós ropogásának hangját lehetett hallani.
- Benvenuti e arrivederci** – morogta, ahogy elnézte, hogy Antonio még egy végzetes csapást mér a földön fetrengő lény nyakára.
- Nos, ezzel meg is volnánk – fordult Arthur felé győzedelmes mosollyal, aki komoran nézte kettősüket.
- Gyertek – szólt, és kinyitotta a zongoraszoba ajtaját. Összenéztek, de engedelmesen visszaléptek a hangszer helyiségébe. Anglia becsukta az ajtót, s utána még valamit morgott az orra alatt, mire kattant a zár. – A másodikon kóborolt, én a többieket kerestem, de észrevett – magyarázta halkan, ahogy a falnak támaszkodott és lassan ülőhelyzetbe csúszott.
Spain leült mellé, Romano a zongora székét húzta oda. Egymásra pillantottak, végül az idősebb kezdett neki a magyarázatnak:
- Az a helyzet, hogy mi nem idevalósiak vagyunk – mondta ki. – Úgy értem, nem erre az idősíkra, mert mi itt már létezünk.
Anglia érdeklődve hallgatta, miközben megdörgölte szemeit.
- Honnan jöttetek?
- A jövőből – válaszolta az olasz. – Vissza kell jutnunk. Valami történt az öcsémmel, és én tudni akarom, hogy micsoda – közölte határozottan.
- Milyen szép is a testvériesség… - sóhajtott fel.
- Te ezt nem érted, Anglia! – dörrent rá magából türelmetlenül kikelve a fiú. Felpattant a székről, barna szemei dühösen villogtak, kezei ökölbe szorultak. – Feliciano az ikertestvérem! Közelebb állunk egymáshoz bárkinél, ha történt vele valami, nekem kell megvédenem, én vagyok az idősebb! Úgyhogy vissza kell juttatnod minket a saját időnkbe! Neked képesnek kell lenned rá, tudsz varázsolni!
Észre sem vette, hogy Spain közben felállt és mögé lépett – hirtelen érte a megnyugtató ölelés.
- Nyugalom, kölyök – csitította csendesen. – Biztos vagyok benne, hogy semmi baja nincsen. Elvégre a többiek vigyáznak rá. Németország és Poroszország… ők nagyon erősek ám. És ott van Japán is. Nem lesz semmi baja.
- De… úgy fájt a szívem… - suttogta egészen halkan, és megfordult az ölelésben, belekapaszkodott a másik egyenruhájába. – Azt hittem, szétszakad…
- Nyugodj meg, minden rendben lesz – nyugtatta, közben szorosabban ölelte.
- Igazad van, nem érthetem – hagyta rá Anglia merengő hangon. – És igazad van, képesnek kellene lennem rá, hogy visszajuttassalak a saját helyetekre, de ez nem ilyen egyszerű. Nem tudjátok, pontosan honnan jöttetek, igaz? És mi van, ha azaz idősík már nem létezik? Akkor nem lenne hová visszatérnetek. És ha esetleg történt valami, míg itt voltatok?
- Ha történt velük valami… ha ezek a szörnyetegek bántották őket… esküszöm, hogy felgyújtom ezt az egész kócerájt! Úgy fog égni, mint Róma, mikor Néró volt a császár***! – fogadkozott hevesen. Anglia elnevette magát.
- Igazán elszánt vagy – csóválta a fejét. – Na jó, megpróbálhatjuk a dolgot, de előtte pihennem kell egy kicsit. És szükségem lesz a segítségedre.
- Rendben – bólintott rá.

~*HetaOni*~

Italy zavartan járkált fel-alá a helyiségben. Semmi nem történt! Hogy lehet ez? A Mennyország nem vezet sehová. Vajon miért?! Felsóhajtott, s csalódottan indult az ajtóhoz, hogy legalább a menedékhelyre menjen. Biztosan aggódnak érte.
Alig lépett ki a folyosóra, ledermedve bámult a két démonra, akik mintha járőröztek volna. Szerencsére egyik sem vette észre, ahogy nagyon halkan és lassan visszahátrált, s a lehető legnagyobb csendben csukta vissza az ajtót.
Csendben kell maradnia. Meg kell várnia, hogy valaki erre járjon, és elkergesse vagy legyőzze a szörnyeket. De ha esetleg máshol is vannak, akkor ez nem lesz egyszerű. Amúgy is, miért akarna bármelyikük is kimozdulni a biztonságos menedékről? Itt ragadt, ráadásul teljesen egyedül. Úgy tűnt, mintha nem tudnák, hogy idebent van. Tehát addig biztonságos, míg erre rá nem jönnek. Utána viszont…
Az utolsó pillanatban még mindig nyithat egy új idővonalat egy új kezdettel.

~*HetaOni*~

- Kész vagytok? – kérdezte England komolyan.
- Csinálhatod – bólintott határozottan Romano.
- Gondolj erősen az öcsédre, ha szólok. A kettőtök közötti kapocs, ami elég volt, hogy a két különböző idősík ellenére is érezd, hogy bajban van, elég lesz, hogy visszatalálj hozzá – magyarázta.
- Értem.
- Add a kezed – nyújtotta felé a tenyerét. Romano engedelmesen megfogta a férfi kezét. Anglia furcsa szavakat kezdett felolvasni a könyvéből, felizzott körülöttük a levegő, kék fénnyel és mágiával telt meg. – Most!
Erősen megszorította Spain karját, miközben felidézte magában Feliciano vonásait, hangját, mozdulatait. És azt, mennyire vele akar lenni, mennyire aggódik érte. A következő pillanatban a mágia pulzálása a tetőfokára hágott, s Lovino úgy érezte, mintha lelkét kirántanák a testéből, hogy egy másik helyre vigyék. Behunyta a szemeit, s csak akkor pillantott fel, mikor már biztosan állt a lábán, és biztos volt benne, hogy nem szédeleg.
Anglia még percekig állt ott egy helyben, mozdulatlanul. Behunyt szemekkel szívta magába a felszabadult varázst, s akaratlanul is megdörgölte a szemeit, mikor felpillantva homályosan látott. Rápillantott tenyereire, s magában megjegyezte, hogy ez biztosan nem csak az ő ereje volt. Talán… talán a jövőbeli énje is varázsolt valamit, ami éppen akkor történt, mikor kellett? Hiszen csak így volt képes előre küldeni azt a kettőt. Remélte, hogy jó helyre, és, hogy volt hová visszatérniük.

*: Olasz; 'igen'

**: Olasz; 'Üdvözlet és viszlát'

***: Romano itt a 64. július 18-án kitört római tűzvészre gondol, amit egyes feltételezések szerint maga a császár, Néró okozott, de ez tény nincs bizonyítva.