III. Fejezet

- Ita! Örülök, hogy újra látlak! – kacagott rá Spanyolország a szokásos stílusában, és magához ölelte egy percre.
- Vee~ Spagna[1], én is örülök, vee~ Ciao, mio fratello[2] – üdvözölte a bátyját vidáman, mire az hirtelen a vállaira tette kezeit, és komolyan nézett rá. Veneziano megszeppenve pislogott, majd pár mondat erejéig eltársalogtak olaszul, úgy igazán, pergő nyelvvel, hadarva, dallamosan, hogy még Antonio sem értett pár szónál többet, a Japán pedig, aki hallgatta, csak összenézett a másikkal.
Feliciano elkerekedett szemekkel hallgatta testvére szavait, s áradatának végén mosolyogva, lehunyt szemekkel ölelte magához szorosan, és csak annyit mondott:
- Grazie mile[3], Romano. – Aztán perdült egyet, elszaladt Spanyolországért, és karon ragadta a másikat is. – Gyertek, megmutatom, hol öltözhettek át! – Rohant előre, hogy mutassa az utat.
Lovino öltözete megegyezett az övével: függőleges csíkozású, zöld-fehér-piros yukata, a hozzá tartozó karddal. A színes sávokon alig kivehető fehér virágminta indázott.
Antonioé azonban vörös-sárga-vörös sávozású volt, vízszintesen, középen a címerével. A művészi virágminta és a díszfegyver itt sem maradhatott el.
- Japán készítette őket nekünk! Úgyhogy köszönjétek majd meg neki! – figyelmeztette őket viccesen.
- Italy-kun! – hallották az említett hangját. – Megjöttek Németországék!
- Dotisu~! Őket is elvihetem öltözni, ugye, Japán? – kérdezte miközben elszaladt mellette.
- Persze – hagyta rá elmosolyodva. – De kérlek, ne szaladgálj, mert el fogsz…
- A fiú megbotlott a saját lábában, de Németország elkapta, mielőtt eleshetett volna.
- Megvagy – mosolygott rá a német.
- Ciao, Doitsu! Ciao, Prussia! – köszönt, mintha mi sem történt volna.
- Szia – borzolta össze a haját a vörös szemű férfi, és előre ment, hogy üdvözölje a házigazdát.
- Jól vagy? – kérdezte a szőke, ahogy elengedte a fiút.
- Persze – nevetett rá Italy.
- Ne rohangálj, jó? – kérte.
- De olyan jó Japánnál szaladni, mert dobog a talpam alatt a padló! – lelkendezett, mire a német csak sóhajtott egyet.

PRomeSSa[4]

- Ita! Örülök, hogy újra látlak! – veregette meg a vállát Spanyolország, mire ő meglepettségében szóhoz sem jutott.
- Reméltem, hogy nincs nagy bajod – suttogta olaszul Romano, mikor megölelte.
- De ti… hogy? – nyögte ki a kérdést, és még a napló is kiesett a kezéből, mikor az ajtó döndülve vágódott ki, s két szörnyeteg nyomult be rajta. – Ne… - sápadt el, ahogy felnézett a magas démonokra.
- Ez hosszú történet, mi lenne, ha megbeszélnénk, miután ők meghaltak? – érdeklődte szinte vidáman Antonio, s megpörgette feje felett a hosszú nyelű bárdot.
- Kopjatok le! – mordult fel ingerülten Romano, s már fel is ugatott kezében a gépfegyver: golyózápor hullott a két vigyorgó lény arcára. Azok odakaptak, de nem volt esélyük védekezni. – Nem látnak, kapd el őket!
- Maradjatok mögöttem! – utasította őket az idősebb, és előre lendült, hogy lekaszabolja a támadóikat. Alig egy percen belül végük lett, de úgy tűnt, Veneziano nem nyugodott meg igazán.
Miután mindkét szörny köddé vált, térdre rogyott és felzokogott. Tenyereibe temette az arcát, és orcáin megállíthatatlanul peregtek lefelé a könnyek.
- Hé… - sietett oda hozzá a testvére, és óvatosan megérintette a rázkódó vállát. – Mi a baj? Eltűntek, legyőztük őket!
- Én… én… olyan gyenge vagyok… - mondta el-elakadó, sírós hangon. – Ha ti nem vagytok itt, megöltek volna!
- De itt voltunk – vetette közbe az idősebb.
- Belekevertelek titeket ebbe az egészbe, és azt sem tudom, hogyan oldjam meg… - szipogta elkeseredetten.
- Na, nem kell így itatni az egereket, Ita – veregette meg a vállát kedvesen Spain, és átnyújtott neki egy zsebkendőt. – Semmi baj, már mondtuk neked, nem? Azért vagyunk itt ennyien, hogy rád vigyázzunk, mert nélküled nem tudnánk kijutni innen.
- De egyedül nem fog sikerülni…
- Figyelj rám, Feliciano! – nézett Romano komolyan a könnyes szemekbe. – Nem vagy egyedül, érted? És nem is maradsz többet egyedül, mert ezentúl mindenhová veled megyek. Prometto![5] – Az utolsó szó úgy hangzott, akár egy varázsige.
- Kö-köszönöm – suttogta, s egy pillanatra megfeledkezett a könnyeiről is.
- De cserébe neked meg kell ígérned, hogy nem adod fel, bármi történjék is – tette hozzá határozottan.
- Prometto – mondta letörölve a könnyeit. – Ígérem, hogy nem adom fel, akármi történjék is!
- Nos, most, hogy ezt békében megbeszéltük, azt hiszem, újra felvehetjük a kesztyűt – jegyezte meg Antonio.
- Hányan vagytok még?! – sóhajtott fel, ahogy felállt, és az öccse kezébe nyomta a naplót. – Innen el kell mennünk, nem harcolhatunk ellenük a végtelenségig. Le kell jutnunk a másodikra, rendben?
- Rendben – bólintott rá.
- Először is, ő az első akadályunk, de már nem sokáig – forgatta meg maga mellett a bárdot Spain, és egy villámgyors mozdulattal végighasította a szörnyeteg hasát, majd a térdein is ejtett egy vágást, mire a kék-lila lény a földre rogyott. – Na mi van, nem tetszik valami? Gondoltad volna át akkor, mikor elrejtetted a bejárat kulcsát! – a fegyver még kétszer csapott le, s a démon eltűnt. – Kezdek belejönni, nem?
- Ne most fényezd az egódat! – mordult rá Romano. – Tűnjünk el innen!
- Én megyek előre – jelentette ki, s kilesett az ajtón, de a folyosó üres volt. – Mehetünk!

~*HetaOni*~

Rémálomból riadni egy újabb rémálomba nem túl kellemes dolog. Ráadásul az érzés, hogy míg mindenki másnál az álom sötétsége után újra van fény, nála maradt a mindent ellepő mozdulatlan feketeség, kétségbeejtő. Lassan felült az ágyban, mély levegőt vett. Nem fog többet aludni, ez biztos. Kitapogatta a párnán hagyott könyvét, és az ölébe vette. Ujjaival óvatosan tapogatta végig a gerincet, a fedélen érezte az apró, hajszálgyűrődéseket.

„- Anglia… hány ujjamat mutatom?
- Sajnálom, Amerika… Én már… nem látom… „[6]

- Nem tudsz aludni? – érdeklődte a csendes suttogás a szomszéd ágyról. Nem hallott hozzá mozdulatot, ami furcsa volt.
- Nem – hagyta rá, igazodva a hangerőhöz.
- Nem is csodálom, az előbb akkora zajjal voltak… - mormolta Alfred, és ásított. Fordult egyet, hogy teljesen a másik felé legyen, és automatikusan a szemüvegéért kezdett tapogatózni, amit hamarosan az orrára is lökött, de homályosan látott vele. Rendesen felült, és sóhajtva törölgette meg az ingének egy tiszta részével.
- Nem rájuk ébredtem – legyintett. Mély levegőt vett, orrába furcsa, éles illatok tolultak. Vér szaga (bizonyára az egyenruhákból), faforgács illata (az ágyak), főtt krumpli aromája (a csigazabáló beszabadult a konyhába…?), tea összetéveszthetetlen mintája (honvágyat ébresztett), puskaporhoz hasonló szag (Amerika ruháiról), még egy csepp varázslat-aromát is érzett. Furcsa volt hirtelen ennyire mindent ilyen intenzitással érezni.
- Akkor? – kérdezett rá a kék szemű, kizökkentve ezzel a merengésből.
- Csak álmodtam – vont vállat, és lelógatta lábait az ágyról, talpai pont a padlón pihentek.
- Oh… I see[7] – bólintott, és felállt, nyújtózott egyet, jólesőn sóhajtott hozzá. A harmadik ágyon Japán mocorogni kezdett, majd álmosan, kissé ziláltan felült.
- Ohayou, Minna-san[8] – mormolta, ahogy próbálta kitörölni az álmot a szemeiből. – Máris reggel van?
- I'm sorry[9], nem akartunk felébreszteni, Japán – mondta Amerika.
- Semmi baj, amúgy sem aludtam jól. Hogy vagy, Anglia?
- Leszámítva, hogy nem látok, egész jól – hangzott a felelet.
- Tea illatot érzek – jegyezte meg Kiku. – Azt hiszem, az most jót fog tenni. Hozzak nektek is? – bújt ki az ágyból, és kötötte oldalára a kardját.
- Ha megkérhetlek – biccentett Anglia.
- Segítek, Kiku! – ugrott utána Amerika. – Mindjárt visszajövünk – szólt még hátra, mire csak egy bólintást kapott válaszul.
Kína is felugrott a székéről, hogy utánuk siessen.
- Minden rendben? Jól vagy? – kérdezősködött azonnal.
- Persze – bólintott. – Ti merre jártatok?
- Körülnéztünk a melléképületben, hátha ott van a bejárati ajtó kulcsa, de nem találtunk semmit – magyarázta. A kulcs szóra Nihon akaratlanul is végigsimított az övére csatolt, karikára fűzött fémkulcsok során. – Viszont visszafelé… - Rövid magyarázatba kezdett arról, hogy mire jöttek rá a démonokkal kapcsolatban.
- Értem. Ezek szerint nem tanácsos kilépnünk innen – vonta le, közben már teának való vizet melegített egy kannában. – Ha mégis, harcolunk.
- Mint valami zombi irtós akciófilm – húzta el a száját Amerika. Kína vetett rá egy lesújtó pillantást, mintha csak azt kérdezné: „ő miért van itt?" mire Japán bocsánatkérőn elmosolyodott.
- Mi lenne, ha elmennél megmosakodni, Alfred? A hidegvíz felébreszt – kérte tapintatosan, mire a szőke bólintott. – Ne haragudj miatta – pillantott a kínaira. – Azt hiszem, bűntudata van Arthur miatt – magyarázta. Pár percig egyikük sem szólt. – Figyelnél a vízre, míg én is elmegyek mosakodni?
- Persze – bólintott.
- Arigatou, Nii-san[10] – hajtott fejet, majd a fürdőszoba felé indult.
A tükörbe nézve alig ismert magára. Szemei alatt karikák, tekintete egészen sötétnek tűnt a fáradtságtól, s nem csalás: a tükörképe szó szerint nevetett rajta.
~ Nem bírod már sokáig – suttogta a hang.
- Hagyj békén. Te csak céltalanul öldökölnél – mondta.
~ Mi abban a rossz? Kevesebb lenne az ellenségünk – nevetett fel.
- Hagyj békén! – szólította fel, s vizet eresztett a csapból, hogy az arcára locsolja, majd újra felnézve ujjaival próbálta elrendezni a haját.

Amerika ott ült Anglia mellett, amikor a két bögre teával visszament hozzájuk.
- Nem vagyok biztos benne, hogy bármelyikünknek is ízleni fog, de a koffein biztosan jót tesz – mondta ki őszintén. Saját bögréjét az ágyára tette, majd odalépett a pároshoz. – Segítek, hogy ne égesd meg magad – szólt, s óvatosan elnyúlt a férfi kezéért.
Ám amikor egymáshoz értek, valami egészen furcsa történt, ami miatt majdnem leejtette az italt. Felperzselt körülöttük a levegő, valami hatalmas energia söpört át mindhármukon, s Arthur jött rá először, mi az.
- Mágia! – kiáltott fel meglepődve, egyszersmind örömmel. Ott kavargott körülöttük, egyikük testéből a másikba cikázott.
- Mi-mi történik? – kérdezte zavartan Alfred.
- Úgy tűnik, akaratlanul is elraktároztam a varázserőmet, miután együtt harcoltunk. Emlékszel? – A mondat egyértelműen a fekete hajúnak szólt.
- Igen. Olvastunk egymás gondolataiban – válaszolta.
- És te, Amerika, korábban sok időt töltöttél nálam, és talán ezért reagált így az erőm – gondolkodott el, s hangja egészen lelkesnek érződött.
- Meg tudod gyógyítani magad? – kérdezte óvatosan a kék szemű.
- Megpróbálom – vágta rá, s merített a körülöttük kavargó mágiából, miközben maga elé mormogott pár szót. Érezte, hogy történt valami, de hiába pislogott, nem oszlott a feketeség. – Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült – szólt lemondóan.
- Hogy érted? – faggatta rögtön a fiatalabb.
- Valami történt, de akkor sem látok – felelte. – Mindenesetre egy darabig megint tudok varázsolni, ami nem egy hátrány, valahogy vissza kell juttatnom Spaint és Romanót a múltból.
- Azt már nem! – tiltakozott azonnal Alfred. – Nem varázsolhatsz többet! A végén belehalnál! Majd megoldják maguk a dolgot! Megkérik az ottani Angliát, hogy segítsen nekik, vagy valami!
- És arra nem gondolsz, hogy ott is van egy Amerika, aki ugyanezt vághatja az ő arcukba? – szegezte neki a kérdést, mire Japán kezdte kényelmetlenül érezni magát, s óvatosan a bögre fülére fűzte a szőke férfi ujjait, majd felkapta a sajátját és csendesen távozott.
- Mi volt ez a nagy ramazuri? – kérdezte Gilbert, amint leült melléjük az asztalhoz.
- Anglia ereje visszatért valamelyest – válaszolta készségesen, s végre belekortyolt az italába. – De most ezen veszekednek.
- Te hogy vagy? Kialudtad magad? – érdeklődte Doitsu.
- Mondjuk – vont vállat.
Éles hang visszhangzott végig a házon.
- Ti is hallottátok ezt? – kapta fel fejét Kína, mikor a fegyverropogás elcsendesült.
- Még a holtakat is felébresztené – morogta Amerika, ahogy felállt az ágyról.
- Romano fegyverének van ilyen hangja, nem? – szólt Kanada.
- Tekintve, hogy nálam pisztoly van, nálad meg számszeríj, a lőfegyverekből egész gyorsan kimerültünk – bólogatott.
- Romano és Spanyolország visszatértek? – kérdezte France zavartan.
- Úgy tűnik. De ez jó, nem? Mert akkor… - Kanada elsápadt szavai közben.
- Ők nem tudják, hogy a folyosók tele vannak az Izékkel! – ugrott fel Németország.
- Az a kettő nem fogja sokáig bírni – jósolta előre Porosz, és ő is felállt. – Segítenünk kell nekik!
- Állj-állj! Azt mondtuk, csapdába csaljuk őket, nem? Nem lenne értelme, ha mindannyian a negyedikre rohannánk, még elég helyünk sincs odafent – vetette közbe Franciaország.
- Igaza van, kétfelé kell indulnunk – bólogatott Kína.
- Majd én megyek a másodikra – szólalt meg Japán.
- Megyek veled, Kiku! – vágta rá rögtön Yao.
- Akkor én is veletek tartok – tette hozzá Ivan.
- És én is – szólt még Francis.
- Akkor mi négyen fentről indulunk – pillantott végig Doitsu Amerikán, Kanadán és a testvérén.
- Nem-nem – rázta fejét rögtön Alfred. – Matthew itt marad – jelentette ki kereken, és a fiú felé fordult. – Szeretném, ha vigyáznál Arthurra – mondta komolyan a szemeibe nézve, és a vállára tette egyik kezét.
- Rendben – hagyta rá a fiú. – Maradok.
- Kösz – mosolyodott el. – És kérlek, ne engedd, hogy varázsoljon.
- Úgy lesz.
- Akkor indulás. A lépcsők körül találkozunk – pillantott Doitsu Japánra.
Ő csak határozottan bólintott, és megvárta, míg a hármas eltűnik a lépcsőn, majd előre ment, le a második emeletre.

[1]: Spanyolország neve olaszul
[2]: olasz; 'Szia, bátyó' *Kétiféle szabadfordítás*
[3]: olasz; 'Ezer köszönet'
[4]: olasz; 'Ígéret'

[5]: olasz; 'Ígérem!'
[6]: angol, HetaOni fordítás by Kéti

[7]: angol; 'Értem.'
[8]: japán; 'Jó reggelt mindenkinek'

[9]: angol; 'Sajnálom'
[10]: japán; 'Köszönöm, bátyám'