IV. Fejezet
- Bonjour[1] – szólalt meg szándékosan mély hangon, ahogy az ajtónak támaszkodva figyelte belépője hatását, mely nem maradt el. – Micsoda síri csend követi a belépőmet! Mon Dieu[2], ennyire jól nézek ki? – mosolyodott el, mire Amerika türelmetlenül felmordult.
- Menj már arrébb, nem látjuk Kanadát!
Franciaország a háta mögé pillantott, és ugrott egyet ijedtében.
- Jézusom, te itt vagy?!
- Szia, Francis – motyogta Matthew, ahogy megigazította a szemüvegét, és zavartan felpillantott, majd lesütötte szemeit. Az egy dolog, hogy általában nem veszik észre, azonban most, hogy mindenki rá figyelt, zavarban volt. – Öhm… hello…
- Mi ez a csend? Baj van? – pislogott be az ajtón Kiku.
- Nem, dehogy, csak Kanadát csodáljuk – rikkantotta Alfred. – Nagyon jól áll rajta a yukata!
Az anyagot függőlegesen három részre osztotta a középen lévő vöröset megtörő fehér négyzet, melynek közepén a tizenegy csúcsú juharfalevél díszelgett. A vörös részeket fehér, távolról alig észrevehető juharfalevelek pettyezték.
- Nos, mi tagadás, tényleg egész jó – bólintott Franciaország, mire a következő pillanatban egy tradicionális japán fapapucs landolt az arcán, amitől megtántorodott. Hangos hahota követte a műveletet, amit a szőke férfi őrjöngése rekesztett be. – Ki volt az?! – hordozta körül perzselő pillantását, míg tekintete meg nem akadt a feltűnően fütyörésző, és felé sem pillantó Amerikán. – Te! – kiáltott fel, s rántotta elő a franciazászlós hüvelyből a – Japán előrelátásának következményeként meg sem élezett – díszkardot, hogy a szemüvegesre fogja. – Most véged! – fenyegette meg, s máris rohamozott.
Amerika azonban elrohant előle, és egy percen belül már a kertben csattogtatták a fém pengéket.
- Nem kellene valakinek leállítani őket? – érdeklődte halkan Japán, aki nem tudta eldönteni, hogy a kertjét, vagy a két barátját félti jobban az összecsapástól.
- Ne aggódj, hamarosan elfáradnak, és megunják – jósolta előre Anglia, aki nyugodtan ücsörgött tovább teát iszogatva az angolzászlós ruhájában.
- Verd le rajtuk, ha valamit tönkretesznek – javasolta Poroszország, mire a házigazda aggodalmasan pillantott ki a kert felé.
CSapaTMunKa
- Bonjour~ Micsoda síri csend követi a belépőmet! Mon Dieu, ennyire jól nézek ki? – érdeklődte nyugodt hangon, mosolyogva, ahogy hátradobta szőke haját a válla felett. A szörnyeteg azonban nem igazán értékelte az ő kifogástalan külső megjelenését, és továbbra is fenyegetően közelített felé. Megvillant a kardpenge, ahogy támadásra, vagyis inkább védekezésre készen tartotta fel maga elé, de azért nem bánta volna a beígért segítséget. – Hé, srácok, azért ez kezd kicsit ijesztő lenni…
Csak a jellegzetes hangot hallotta, ahogy a kard kicsúszik a hüvelyéből, majd a ruha suhogását, s a démon megrándult előtte. Ő sem tétovázott, hagyta, hogy a kardjába dőljön, majd még éppen idejében rántotta ki belőle.
- Huh, azt hittem, már sosem jössz, Japán… - sóhajtott, és elmosolyodott.
- Később ünnepeljünk – javasolta komoran, ahogy megpillantotta a sarkon beforduló következő kék-lila Izét feléjük rohanni. Mind a ketten visszahátráltak a falig, fegyvereiket feltartották. – Háromig számolok, Nii-san! – kiáltott fel hirtelen. – Egy, kettő, három!
Kína, mintha csak puskából lőtték volna, úgy ugrott a hatalmas lábak elé a nyitva hagyott szobaajtóból, a szörnyeteg megbotlott benne, elesett. A másik kettő előre lendült, s két oldalról nyakon szúrták a meglepett teremtményt, ráadásul Ivan hátulról még egy erős csapást is mért a tarkójára.
- Na, ezzel meg is volnánk – csapta össze tenyereit a francia.
- Nézzük meg a lépcsőt – indult előre Nihon. A fal mellett sétált, csak mikor a lefelé vezető korláthoz ért, s megbizonyosodott róla, hogy nincs ellenség, osont át a túloldalra. Óvatosan hajolt ki a korlát mögött, és rögtön vissza is húzódott, de a démon neki háttal lépdelt előre.
Intett Kínának, aki értett a jelzésből, egy ugrással a folyosókereszteződés túlsó oldalán simult a falnak. Mindezt néma csendben tette, akár egy árnyék. Kiku újra kihajolt a korlát felett, ezúttal látta, hogy a démon készül megfordulni. Visszahúzódott, ő is a falhoz lapult, és jelentőségteljesen Francisra pillantott.
- Vondd magadra a figyelmét – suttogta neki Ivan.
- Nem ügy! – kacsintott rá a férfi, és befordulva a sarkon énekelni kezdett: - Allons! Enfants de la Patrie! / Le jour de glorie est arrivé! …[3] - Kína vágott egy fájdalmas fintort, aztán hálát adott, hogy a francia nem tudta folytatni, mert a szörny felé rohant. – Na, gyere, te túlméretezett otromba szilva! – nyújtotta felé kardját, ám végül mégsem lett úgy szüksége a fegyverre, ahogy tervezte, mert Kína hamarabb rúgta oldalba a támadót. Zuhanására Oroszország is rásegített, s neki már csak bele kellett mártania pengéjét a haldokló démonba. – Azt azért elárulhatnátok, hogy miért én vagyok a csali – jegyezte meg.
- Mert másra nem vagy jó! – vágta rá Yao, és bosszúsan morgott valamit anyanyelvén az európaiakról. – Kiku? – szólította a még mindig a falnál ácsorgót, aki nem reagált. – Kiku?! – érintette meg a vállát, mire a japán megrezzent, és zavartan pillantott rá. – Jól vagy?
- Nani?[4] Ja, igen, minden rendben. Azt hiszem, csak fáradt vagyok – hadarta gyorsan. – Ne haragudj, elkalandoztam egy pillanatra. Nincs baj. – Mosollyal nem is próbálkozott, tudta, hogy nem sikerülne. Mozgást látott a szeme sarkából, de már hiába kapta arra a fejét, késő volt: az ellenség közvetlenül mellettük volt, a lépcső sötétjéből bukkant elő. Kína is ebben a pillanatban vette észre, de már ő sem tehetett semmit, csak közelebb lépett a másikhoz, hogy testével védje.
Ekkor a semmiből ott termett mellettük Oroszország, feltartotta egyik karját, s csak annyit éreztek, hogy hűvös szél kerekedik. És a puffanást hallották, ahogy a szörnyeteg a lépcsőkre hanyatlik.
- Jól vagytok? – érdeklődte nyugodtan Ivan, ibolyaszín szemei vidáman ragyogtak rájuk.
- I-igen – bólintott Yao. – Köszönjük.
- Köszönjük – visszhangozta a japán is, és egy pillanatra lehunyta a szemeit, hogy összeszedje magát. – Menjünk, még legalább ketten lesznek a másik oldalon is – szólalt meg, óvatosan kibújt az ölelésből, marokra fogta a katanáját és előre indult.
- És itt hogy akartok kinézni, hogy ne vegyenek észre? – érdeklődte egész halkan a szőke férfi.
- Hagyjuk a hátulról támadást, itt nincs esélyünk meglepni őket – ismerte el a hosszú hajú.
- Négyen kétfelé – határozott Japán. Odafentről fegyverropogás hallatszott le, amit tarkítottak Amerika pisztolyainak dördülései is.
- Veled vagyok – jelentette ki Yao, mielőtt bárki bármit szólhatott volna. Bólintott, megforgatta kezében a kardot, és előre ugrott a folyosóra. A várttal ellentétben azonban egy olyan repülő szörnyeteget pillantott meg, amilyeneket csak odafent, az ötödiken látott. Velük szemmagasságban lebegett, amint észrevette őket, rögtön feléjük mozdult.
Nihon nem várt semmire, csak felemelte a kardot, és futás közben végighasította a lény alját, majd megfordult, hogy megnézze az eredményt. A démon megvadulva esett neki, kénytelen volt elhajolni előle, majd hátrálást tettettet, de szeme sarkából figyelte, mire készül Yao. Mivel a lény már alacsonyabban lebegett, lendületet véve egyszerűen felugrott rá, végigszaladt testén, fejéhez érve sarkával egyik szemébe rúgott, majd mikor dobálni kezdte magát, a padlóra ugrott. Kiku a nyakát célozta, s csapása erejétől feje félig le is vált a testéről, ám még ebbe sem halt bele.
Kapkodta a levegőt, ahogy elmozdult a támadások elől, de a démon úgy forgolódott, hogy Kína nem tudott még egy, az előbbihez hasonló támadást intézni ellene, és úgy tűnt: még egyáltalán nincs halálán. A fizikai erővel nem mennek semmire, hacsak nem…
- Dobj fel a hátára! – kiáltott fel hirtelen a fekete hajú.
- Mi?
- A hátára! – ismételte, közben végigkarcolta a lény egyik furcsa végtagját.
- Gyere! – kiáltotta, s kis terpeszbe helyezkedett, ujjait összefűzte.
Csak két ugrás volt, kardját belevágta a lénybe, így meg tudott annak hátán kapaszkodni. Hiába hánykolódott, erősen tartotta magát, és mikor úgy érezte, meg fog tudni állni, kirántotta belőle a pengét, tett két lépést előre, és egy gyors mozdulattal levágta a szörnyeteg fejét. Az azonnal mozdulatlanná dermedt, majd eltűnt alóla. Még zuhanás közben engedte el a túl nehézzé vált fegyvert, s hiába próbálta, nem tudta megtartani magát, mikor földet ért.
- Ez meg mi? Olyan, mint egy nagy csiga – méregette a csupaszem szörnyeteget Francis.
- Edd meg – javasolta Ivan.
- Fúj, bolond vagy?! Nézz már rá! Több a szeme, mint a húsa! – mutogatott a lomha valamire. – Egyáltalán, hol van ennek a feje?
- Próbáld meg félbevágni – tanácsolta válasz helyett. Franciaország előbb megpiszkálta a kardjával, de a lény nem mutatott nagyobb sebességet, így nyugodtabban vágta bele a pengéjét. Azonban olyan volt, mintha meg sem érezné.
- Mi lenne, ha itt hagynánk? Ez elől bárki elmenekül. Nem is tűnik veszélyesnek. – S mint egy végszóra, a lény felemelkedett, két sor éles fogával feléjük kapott. Helyettük azonban Ivan csapját kapta a szájába, ami alaposan megrongálta fogait.
- Azt hiszem tévedtél, Franciaország – mondta ártatlan hangon.
- Szeleteljük fel ezt a rohadékot! – morogta dühösen, és hozzá is látott a művelethez. – Rontja a világról alkotott esztétikus képemet!
Percek múlva, mikor már halványult, a szőke kifújta magát, és még éppen látta eltűnni a másik démont is. Ahogy azt is, hogy Kína ijedten rohan oda Japánhoz, aki felült ugyan, de fejét nem emelte fel.
- Jól vagy? – érintette meg a karját óvatosan.
- Iie…[5] - ingatta a fejét lassan, ahogy nagy levegőt vett. – Nem bírom tovább… - suttogta, és megszorította Yao karját. – Elfáradtam…
~ Én mondtam… Maradj csak nyugton, most én jövök!
- Semmi baj, Kiku – ölelte magához szorosan. – Nemsokára kijutunk innen. Tarts ki még egy kicsit – kérte kedvesen.
- Igazad van – szólt határozottabb hangon. A kínai csak azt érezte, hogy enyhül a szorítás, hogy a fiú már nem reszket az ölelésében, és a légzése is megnyugszik. – Jobban vagyok – jelentette ki. Kibontakozott az ölelésből, felállt, és felvette a kardját is. Yao nem látta a szemeit, mert tulajdonosuk nem nézett rá. – Menjünk fel az emeletre – szólt, ahogy határozott léptekkel elindult.
~*HetaOni*~
- Tiszta a levegő – jelentette Alfred, és leeresztette a pisztolyát. – Szerintem eggyel lentebb vannak.
- Gyere szépen, majd A Főnök elintéz! – hallatszott fel Spain hangja a harmadik emeletről.
- Lent vannak – bólintott rá Poroszország, és már rohantak is le a lépcsőn. Éppen időben értek le, hogy lássák: a bárd lecsap, és a szörny köddé válik.
- Na, ki a következő? – pislogott körbe, ekkor pillantotta meg az érkezőket. – Oh, Hola[6]! – integetett nekik. Felropogott Romano fegyvere, mire mindannyian összerándultak. – Buliztok? – pillantott be a könyvtárba.
- Jó lenne, ha segítenél! – mordult fel az olasz fiú.
- Megyek! – ugrott be az ajtón.
- Nem is igen kell nekik segítség – morfondírozott meglepetten Németország, aztán megperdült, mikor Amerika elsütötte a pisztolyát.
- Akkor itt van a mi dear[7] barátunk, akin nem akar fogni a pisztolyom – morogta a szőke.
- A szemét lődd, te idióta! – hallották Lovino kiabálását.
- Okay! – célzott, s két lövéssel vakká tette a szörnyeteget. – Angliáért – morogta hozzá. – Innen a tiétek!
Poroszország és Németország nekiestek a lénynek, addig Amerika benézett a könyvtárba.
- Nahát, Italy, te élsz! – pislogott meglepetten az olasz fiúra, aki a naplót szorongatva pislogott aggodalmasan az előrébb harcolókra.
- Sajnálom, ha megijesztettelek titeket – mondta bűnbánóan. Összerándult, és arra kapta a fejét, mikor újra felugatott a gépfegyver.
- Segítek nekik! – szaladt előre, és mivel nem volt elég hely, felkapaszkodott az egyik könyvespolc tetejére. – Hi, guys, I'm here![8] – rikkantotta, ekkor már két pisztoly volt a kezében. Megforgatta őket, majd szinte egyszerre lőtt velük, ezúttal is a rémségek szemeire célozva. – Az utolsó sorban bujkál még kettő! – figyelmeztette őket, és átlendült a következő polcra. Lövései egymás után dördültek, találatai pontosak voltak.
Nyílt a szoba másik ajtaja, először Gilbert, majd Ludwig rontottak be rajta. Az utolsó két démon sarokba volt szorítva, s nem tudtak elmenekülni.
- Szóval megvagytok – pillantott előbb Spainre, majd Romanóra Doitsu. Tekintete csak akkor esett Venezianóra, mikor Amerika mellette ugrott le a szekrényről. Elkerekedett tekintettel nézett rá. – Ita… ly… Italy! – rohant oda hozzá, és ölelte szorosan magához.
- Jól vagyok – mondta halkan. – Spanyolország és Romano megvédtek engem. Nincs semmi baj.
- Úgy aggódtam – suttogta. Az olasz szipogva temette arcát a zöld egyenruhába.
- Mi dispiace[9] – mormolta.
- Nahát, mindenki rendben van – lépett be az ajtón Francis. – Jé, Italy is megvan!
- Mindenki jött, hogy segítsen? – pislogott körbe Spain.
- Az összes folyosót ellepték ezek a rondaságok – válaszolta Doitsu, közben elengedte Italyt. – Mi jöttünk felülről, ők alulról – magyarázta.
- A Mennyország nem vezet sehová… - suttogta maga elé Olaszország.
- Hogy mondod? – kérdezte Romano.
- Azt hiszem, én voltam – mondta ki remegő hangon. – Átállítottam a kapcsolót a negyedik emeleten, azt hittem, talán akkor történik valami, amivel kijuthatunk, de… Sajnálom, nem tudtam, hogy ez fog történni!
- Semmi baj – veregette hátba Gilbert. – Lejutunk a másodikra, és bezárkózunk, rendben?
- Induljunk is!
Csendesen lépdeltek le a lépcsőkön, azonban ahogy leértek, démonok sorjáztak köréjük.
- Nem úgy volt, hogy tiszta a terep? – kérdezte Spain.
- Megöltük mind az ötöt! – bizonygatta France.
- Ezek kicsit többen vannak, mint öt – morogta Prussia összeszorított fogakkal.
~*HetaOni*~
- Anglia… - szólt óvatosan a fiú, de mivel választ nem kapott, tétován folytatta: - Alfred megkért, hogy maradjak itt…
- Matthew, igaz? – kérdezett rá, bár biztosan tudta, hogy ő az.
- Igen – helyeselt. Nem mert leülni a férfi mellé az ágyra, inkább a vele szemben lévőre telepedett le. – Öhm… Anglia…
- Nyugodtan hívhatsz a rendes nevemen – vágott közbe.
- Rendben. Mr. Kirkland, én… - A férfi felnevetett, megrázta a fejét.
- Úgy gondoltam, hogy szólíthatsz a keresztnevemen – mondta ki egyenesen, mire gondolt.
- Oh… bocsánat – szabadkozott zavartan. – Szóval, csak azt akartam mondani, hogy… hogy én úgy gondolom, Alfred szeret téged[10], csak nem mondja meg… - mondta ki végre, és nagyon szusszant.
Anglia sokat adott volna érte, ha most látja a vele szemben ülő fiút. Le tudta volna olvasni arcáról, mennyire gondolta komolyan ezt a kijelentést. Tény, hogy valószínűleg ő jobban ismeri Amerikát, hiszen mégiscsak testvérek, és az is biztos, hogy több időt töltenek együtt, mint amennyit ő látja Alfredet. De vajon mi vitte rá erre a kijelentésre? A hangja elég komolynak tűnt, és a kezdeti bizonytalansága is ezt igazolta…
- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem – jelentette ki végül.
- Mi? – hökkent meg a fiú. – Nem is… nem is haragszol rám? – kérdezte egészen halkan.
- Nem… miért tenném? – kérdezett rá, bár a választ önmagától is pontosan tudta.
- Mert én… olyan, mintha… - kezdte, de elakadt, nem tudta befejezni a mondatot.
- Nem lehetek rád mérges azért, mert neked jobb kapcsolatod van Alfreddel, mint nekem, hiszen testvérek vagytok – jelentette ki nyugodtan, s szavait komolyan gondolta.
- Jó, de te is… - kezdett bele újra, ám a férfi most félbeszakította.
- Egészen más, amit én tettem annak idején, hiszen csak kihasználtam Amerikát… Aztán felnőtt és most nem tud mit kezdeni az erejével. Majd ha idősebb és érettebb lesz, megnyugszik, és talán képes lesz megtartani a helyét is a világban. Szerencsére te legalább ott vagy, és megpróbálod visszafogni, ha valami ostobaságot tenne.
Kanada zavartan nézett az angolra, majd lesütötte szemeit, mikor pillantása találkozott a céltalan zöld tekintettel. Tudta, hogy a vele szemben ülő nem látja a reagálásait, mégis nagyon kínosnak érezte ezt a beszélgetést, még akkor is, ha ő hozta fel a témát. Elvégre hiába teljesen jelentéktelen, ha az utóbbi időkben folyton ezen gondolkodott: vajon Anglia mennyire utálhatja őt azért, amiért Alfred vele foglalkozik, és nem azzal, aki lényegében felnevelte.
- Megtennéd, hogy segítesz nekem egy kicsit? – törte meg a csendet Arthur.
- Miről lenne szó? – pattant fel rögtön az ágyról segítőkészen.
- Odavezetnél az asztalhoz? – kérte felerőltetve egy mosolyt. – Nekem ez most kicsit nehézkes feladat lenne.
- Persze – vágta rá azonnal, odalépett hozzá, megvárta, míg feláll az ágyról, majd belékarolt, és az asztal felé kezdte vezetni. Hallották közben a fegyverek dördüléseit, Matthew idegesen rándult össze a hangokra.
- Ne aggódj – szólt az angol nyugodtan. – Most mindannyian kénytelenek vagyunk félretenni a problémáinkat, és együtt dolgozni. Márpedig ha összefogunk, ezek a szörnyetegek nem fognak ki rajtunk – jelentette ki határozottan. Előre nyúlt, keze az asztal lapjába ütközött. Bár Kanada óvatos volt vele, mégis megnyugodott, hogy szilárd tárgyat ért. – Köszönöm.
Pár pillanatra elmerült a gondolataiban, ujjai a könyvének fedelén doboltak. Nem fog tudni varázsolni, ha semmit nem lát, vagy legalábbis nehezebben. Másrészről mintha mozgolódna benne valami, mintha éledne benne a varázserő, ami egyszerűen eltűnt, a látásával együtt. Talán a kettő összefügg, ha visszaszerezné a mágiát, a látása is helyrejönne… Talán… ha egy folyamatot több részre tudna vágni, amik elég kicsik azok, hogy most is képes legyen elvégezni… Talán…
- Megkérhetlek, hogy hozz nekem papírt és íróeszközt? – érdeklődte.
- Máris keresek – bólintott rá a fiú, bár fogalma sem volt, mire kelhetnek az ezek angolnak.
[2] francia; 'Istenem'
[3] francia; a francia nemzeti himnusz, a La Marseillaise első két sora. *fordítást meg lusta keresni*
[4] japán; 'Mi?, Tessék?'
[5] japán; 'Nem'
[6] spanyol; 'Üdv'
[7] angol; 'kedves'
[8] angol; 'Helló srácok, itt vagyok!'
[9] olasz; 'Az én hibám.'
[10] Az angolban nincs külön tegezés-magázás, viszont a „hívj a keresztnevemen!" felszólítás nagyjából annyit tesz, mintha azt mondaná az illető, hogy innentől tegezheted, Kanada ezért tegezi Angliát.