V. Fejezet
- Kész, vége, kifogytam, ellőttem az utolsót is! – fújt egyet Amerika, és leeresztette az íjat.
- Akkor add át a helyed másnak! – mordult rá Franciaország, aki még mindig neheztelt rá a papucsos eset miatt.
- Matthew! Jössz? – kiáltott oda a testvérének, aki felugrott és odasietett hozzá. – Ez menni fog, igaz?
- Nem tűnik nehéznek – bólintott rá, és megigazította a szemüvegét. Összeszedegették az ellőtt nyílvesszőket, és odaadták őket a kanadainak, aki érdeklődve méregette Japán íját. Figyelt, amikor elmagyarázta, hogyan kell használni, és biztos volt benne, hogy sikerülni is fog.
Felemelte a fegyvert, a húrra helyezte a vesszőt, célzott, és ellőtte. A találat pontos volt, a bábu közepét érte. Amerika felujjongott mellette, aminek ő megörült, s egymás után lőtte ki a nyilakat. Egytől-egyig pontosan célba talált, s a végén vidám mosollyal eresztette le a fegyvert. Kissé megilletődve fogadta a gratulációkat, aztán visszament a teraszra, ahol a házigazda beszélgetett Angliával, Kínával, Németországgal és Észak-Olaszországgal. Csendesen leült, és már készült, hogy megint csak hallgatni fogja a többiek beszélgetését, mikor Italy ránevetett.
- Nahát, ügyesen célzol!
- Oh… köszönöm, Italy – motyogta zavartan.
- Igaza van, tényleg jó vagy – bólogatott hozzá Doitsu is.
A szőke fiú zavarában nevetgélt, és megigazította a szemüvegét, majd ölébe vette elmaradhatatlan fehér medvéjét. Kumajirou felnézett rá, aztán hozzábújva kényelmesen elfészkelődött, hogy szundítson egy kicsit. Kanada elmormogott még egy köszönetet, aztán igyekezett úgy tenni, mint aki ott sincs. Nehezen szokta meg a figyelmet.
KuLCSőRZő
- Kész, vége, kifogytam, ellőttem az utolsót is – morogta Amerika, ahogy még kétszer meghúzta a ravaszt, de a fegyverei csak üres kattanást hallattak.
- Romano, te hogy állsz? – kérdezte a kavarodásban Spain. Az olasz fiú végig testvére előtt állt, hogy megvédje.
- Jól jönne egy kis szünet – hangzott a komor válasz.
- Gyertek mögém! – utasította őket Antonio. – Amerika, te is!
- Okay – vágta rá, és két hosszú lépésből meg egy ugrásból megoldotta a fedezékbe vonulást. A spanyol kezében úgy forgott a fegyver, hogy az szinte követhetetlen volt, főleg most, hogy hárman is az ő védelmében voltak.
Italy kapkodva lapozgatta a naplóját, míg Lovino és Alfred elrendezték a fegyvereiket. A szemüveges kezében kattant egyet-egyet a két pisztoly, megforgatta őket, aztán összenézett az olasszal. Bólintottak egymás felé.
- Fejekre vigyázni, itt jön a nehéztüzérség! – rikkantott Alfred, és a következő pillanatban Romano kezében felugatott a géppisztoly, golyózáport zúdítva a szörnyetegekre. Amerika egy-egy pontos lövéssel csatlakozott a másik oldalról, mind a ketten a rémségek élvezettől csillogó sötét szemeire céloztak – azok vakon kevésbé voltak veszélyesek.
A többiek számára a helyzet így egyszerűbb lett, újult erővel ugrottak neki a démonoknak, azok sorra tűntek el. Mikor a helyzet úgy hozta, Spain odafordult az ikrekhez:
- Induljatok el a búvóhelyre – mondta nekik. – Ha lövöldözni kezdenél a túloldalon, máris ott vagyok, rendben? – mosolyodott el. Romano bólintott, elkapta Veneziano karját, és maga után húzva befordult a folyosón, majd rohanni kezdett előre.
- Anglia biztosan örülni fog, hogy meglettél – jegyezte meg, aztán megállt a sarkon, és kipillantott folyosókra. A levegő sem rezdült. Hátrapillantva látták, hogy Németország és Spanyolország elállják az utánuk jönni akaró démonok útját. Azok még láttak, bár nem sokáig.
- Sí – bólintott, ahogy sietősen továbbhaladtak, és csak akkor lélegeztek fel, mikor becsukták maguk mögött az ajtót. Itt már nem eshet bántódásuk. – Várjuk meg a többieket – kérte hirtelen.
- Rendben – hagyta rá az idősebb, és az ajtó mellé támaszkodott, míg Feliciano újra felütötte a naplót, és sietős lapozásba kezdett. – Keresel benne valamit? – érdeklődte kis idő múltán, mire a testvére összerezzent és felkapta a fejét.
- Nem tudom… - mormolta letörten. – Csak úgy érzem, mintha mondani akarna nekem valamit, amit én nem értek. De rá akarok jönni minél hamarabb, hátha ez segít a szabadulásban – magyarázta a fejét vakarva, aztán mélyet, fájdalmasat sóhajtott.
- Menni fog – bíztatta az idősebb. – Hidd el, menni fog.
- Én is szeretném, ha úgy lenne – bólogatott.
~*HetaOni*~
- Szóval, a helyzet – nézett körül Németország, míg testvére előtte szúrt le egy démont –, Veneziano és Romano a menedékhelyen vannak, ezek meg csak jönnek…
- És nem elhanyagolhatóan erősebbek, mint az elején – morogta dühösen Gilbert.
- Elbírunk velük! – vágta rá a francia, s bár zihált, és ruhái szakadozottak voltak, kezében még mindig úgy forgott a kard, mintha csak most kezdte volna. – Én nem ezen a helyen fogom feldobni a talpam, értitek?!
- Egyetértek – szólalt fel a porosz, és pengéje úgy villogott, akárha frissen lenne tisztítva.
- Azt mindannyian aláírhatjuk, hogy volt már nehezebb ellenfelünk is náluk – érvelt Antonio, ahogy perdült egyet, és lecsapott.
- Elegem van! – kiáltott fel Amerika, és egyetlen lendületes rúgást mért aktuális ellenfelére. A démon hátraesett, mire a fiú döngő léptekkel ment utána. – Alfred F. Jones vagyok! Amerika, egy szabad ország! És te nem tarthatsz itt, ha én el akarok menni, világos?! Megmondod, hol a bejárat kulcsa, most azonnal! – Két pisztolya a démon homlokának szegeződött, tekintete lázasan, vadul csillogott.
Néma csend.
A szörnyeteg ugyan nem mozdult, de nem is szólt egy szót sem. Láthatóan nem rémítette meg a halál nyilvánvaló közelsége.
- Fuck you! – mordult egyet a szőke, és egyszerre húzta meg a ravaszokat. A közvetlen közelség miatt látta, ahogy kihuny a fény a démon gonosz tekintetéből.
- Ne húzd fel magad, kölyök, van még belőlük bőven – veregette hátba Antonio együttérzően, ám tovább nem tudott vele törődni, holott igazán figyelemre méltó volt, ahogy Alfred különböző mondatrészek helyére illeszti be a „fuck" szót, egy igen hosszú, már-már barokkos körmondatban.
A maradék öt démon közül egy éppen akkor esett el Japán kardjától, ám az alacsony termetű férfi már perdült is újabb áldozat után nézve. Ő volt az egyetlen, aki szó nélkül, ám elsöprő erővel harcolt, amióta csak leértek a másodikra. Kína és Oroszország alkották mögötte a védelmet, de egyértelműen Kiku volt, aki magára vállalta a támadó szerepet. Így aztán az otromba szörnyetegek gyorsan fogyatkoztak.
- Úgy tűnik, végeztünk – szólalt meg Ludwig pár perccel később.
- Tűnjünk el, amíg lehet – ajánlotta Francis, mire mindannyian bólogattak.
Németország és Poroszország haladtak elöl, mögöttük kicsit lemaradva Amerika, mögötte Franciaország. Oroszország Kína mellett lépdelt, és Japán zárta a sort, kezében még mindig ott volt a kardja.
A folyosó üres, ők némán haladtak végig rajta, lassan fellélegezve, hogy ezúttal több ellenség nem akadt. Becsukták maguk mögött az ajtót, Nihon neki is támaszkodott.
- Jól van, mindenki épségben megvan – pillantott végig a társaságon Doitsu, és mélyet sóhajtott. Amerika már el is tűnt a következő ajtó mögött, a többiek is megindultak. Veneziano a naplót szorongatva pislogott riadtan a német felé, úgy gondolta, hogy az még biztosan mérges rá. Nem is mozdult volna, ha Romano finoman meg nem löki, hogy induljon fel a búvóhelyre, akit Spain követett.
- Én nem megyek – jelentette ki hirtelen Kiku, mikor már csak ő és Kína voltak a szobában.
- Mi? Miért nem? – fordult felé Yao zavartan.
- Megnézem, mi van lent. Italy elmozdította a kapcsolót, talán az ajtó környékén is szét kellene nézni – magyarázta színtelen hangon. – Megtennéd, hogy addig vigyázol ezekre? – nyújtotta felé a kulcscsomót.
- P-persze… - bólintott meglepetten. – De mondd csak… minden rendben veled?
- Hai – hagyta rá. – Matane[1].
A csendben hangosnak tűnt az ajtó kattanása, és a kínai még percekig ott állt. Tudta, hogy valami nagyon nincs rendben az öccsével. Hiszen a tekintete…
- Yao? – a puha hangra is megrezzent. – Hová lett Japán?
- Ivan… - fordult felé kissé ijedten. – Azt mondta, lemegy a földszintre – válaszolta, rendes, határozott hangját nem találva. – Valami nagyon nincs rendben vele… - suttogta, inkább csak magának. – A szemei… akkor voltak utoljára ilyenek, amikor újra bezárkózott… amikor annyit szenvedett a nyugatiak miatt…
Az érintésre összerezzent, és az orosz mosolya sem tudta megnyugtatni, mint máskor.
- Mi lenne, ha utána mennék? – érdeklődte könnyed hangon.
- Megtennéd? – szorított rá a férfi karjára erősen. – Tényleg?
- Persze – bólintott. – Nem lesz semmi baj. Ne aggódj. Inkább menj fel te is a többiekhez, rendben? Pihenj egy kicsit.
- J-jó… Vigyázz magadra… és kérlek, rá is. – A barna szemekben őszinte aggodalom és féltés villant.
- Nem lesz semmi baj – ismételte magát az orosz, aztán elvette kezét a nála jóval alacsonyabb válláról, és ő is kilépett az ajtón.
Kína rászorított a karikára, melyre a kulcsok voltak fűzve, aztán elindult, hogy ő is felmenjen a titkos menedékhelyükre. Neki fel sem tűnt, hogy eggyel több kulcs van a csomón, mint amennyit találtak.
~*HetaOni*~
- Megkérdezhetem, mire készülsz? – érdeklődte csendesen Kanada, ahogy a papírokat vakon rendezgető Angliát figyelte.
- Szükségem lesz egy alaprajzra… na jó, egy térképre a kastélyról – válaszolta.
- Miért? – kíváncsiskodott tovább a fiú, miközben észrevette, hogy nadrágja szárát a medvéje piszkálja. – Nahát, szia, Kumajirou – vette fel karjaiba az állatot, ami érdeklődve bökdöste a ruháját.
- Nahát, tudod a nevem – jegyezte meg egészen halkan.
- Kivel beszélgetsz? – érdeklődte Arthur.
- A medvémmel – válaszolta, mintha mi sem lenne természetesebb. – Szóval, mire kell a térkép? Nagyjából ismerjük a helyet, nem?
- Most nem a helyismeretről van szó – csóválta fejét a férfi. Kezébe vette az előzőleg odakészített ceruzát, és lehunyta szemeit. – Megtennéd, hogy egy kicsit csendben maradsz? Vagyis maradtok. A medvéddel.
- Öhm, persze… De ugye… nem akarsz varázsolni? Alfred mondta, hogy ne…
- Ne hagyd, hogy varázsoljak, hm? Na persze, ő meg mehet lövöldözni azzal a két játék pisztollyal vaktában a világba… - morogta maga elé. – Nos, mivel megállítani nem igazán tudsz, kénytelen leszel végignézni – mosolyodott el.
- Na de a varázserőd! – tiltakozott kétségbeesetten a fiú. – Belehalhatsz, nem?
- Ez nem egy nagy varázslat, ne aggódj. Nem lesz semmi bajom – nyugtatta a hangjából kihallott aggódás miatt. – Majd azt mondom, akkor tettem, mikor te kimentél mosdóra. Alfred csak velem fog üvöltözni, azt meg már megszokhattuk – legyintett nyugodtan. Felemelte az íróeszközt, és a papír fölé tartotta. Ajkai alig mozogtak, ahogy csendesen, maga elé mormolta a varázsláshoz szükséges szavakat, és Matthew hiába próbálta, semmit nem értett az óangol-latin keverékű mondatokból.
A ceruza életre kelt, sebesen rajzolni kezdett a papíron, s mintha a levegő is kicsit melegebb lett volna. Karjaiban a medve kíváncsian szimatolt, de most nem szólalt meg, és nem fejezte ki akaratát, miszerint lemászna az asztalra, hogy megszemlélje közelebbről a magától mozgó íróeszközt.
Az egész alig tartott egy percig, a papír tele volt rajzolva mindenféle vonalakkal, amikre ha jobban rápillantott az ember, megismerhette a ház folyosóinak és helyiségeinek elhelyezkedését. A ceruza koppant az asztalon, a szőke férfi mélyet sóhajtott.
- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte óvatosan a szemüveges.
- Igen – hagyta rá. – Japán főzött teát, hoznál belőle, ha van még? – kérte.
- Maradj itt – kérte a fehér medvét, és az asztalra ültette. – Mindjárt jövök – ígérte, és a konyha felé sietett.
Anglia csak a puha tappancsok halk neszét hallotta, ahogy a jószág az asztalon közeledett felé. Megcsapta őt a faforgács, és valami kellemesen édes illat, ami összetéveszthetetlenül keveredett az állatok sajátjával. Aztán halk morajló hangot hallott, és porceláncsörgést, lépteket, lélegzeteket. Beszélgetés foszlányát, de nem innen, ebből a helyiségből. És ahogy Kanada közeledett, a moraj egyre erősebb lett.
- Mi a baj? – érdeklődte csendesen a fiú, ahogy belesimított a selymes bundába. A medve abbahagyta a figyelmeztető, morgó hangot. – Kumajirou?
- Valaki van odalent – szólalt meg nyugodtan a férfi. – Talán jönnek vissza a többiek – tippelt.
- Remélem – bólintott. – Itt a tea – tette le a férfi keze mellé, hogy a bögre hozzáért a kezéhez. – Már kihűlt, de…
- Jó lesz – vágta el a magyarázatot. – Köszönöm. Jó, hogy itt maradtál – jelentette ki.
- Azt hiszem, a többiek nem vették volna túl sok hasznomat… - mormolta csendesen, és visszahúzta magához a medvét.
Percek teltek el némasággal, aztán hirtelen mintha élettel telt volna meg a hely, lábdobogást hallottak. Először Amerika jelent meg: nyúzott volt, sápadt, és szinte levetődött az Anglia melletti székre, hogy utána az asztalra boruljon.
- Esküszöm… ha innen kijutunk, én soha többet nem forgatok semmiféle űrlényes filmet… eskü, kitiltom őket a fenébe… eskü… - motyogta a karjaiba, és hosszan sóhajtott.
- Hé, jól vagy? – érintette meg a vállát óvatosan a férfi. – Hiszen reszketsz!
- Semmi gáz, nem kell kiakadni, most csak kifélem magam – emelte meg egy kicsit a fejét, és letette a szemüvegét, hogy ne törje el. – De ezt ne mondjátok meg senkinek, jó? – kérte fáradtan, és visszaejtette a fejét a karjaira, majd lehunyta szemeit. Arthur ugyan nem látta, de a hangjából arra következtetett, hogy borzalmasan fáradt, és az idegeinek sem tett jót a kis kiruccanás a negyedikre. Automatikus mozdulatokkal simogatta a hátát, míg elmúlt a remegése.
- Menj inkább aludni – szólalt meg halkan.
- Soha! – vágta rá kissé karcos hangon. – Vagyis… majd otthon. Az ágyamban. A zászlós kispárnámmal, meg az alvós pólómban, igen. Bekapcsolt tévé mellett… - ecsetelte kívánságait aztán megint sóhajtott. – Ugye itt minden rendben volt?
- Persze – válaszolta rögtön Anglia. – A többiek?
- Jön Poroszország, Németország és… Észak-Olaszország! – sorolta Matthew kötelességtudóan.
- Hála az égnek – sóhajtott közbe megkönnyebbülten.
- Dél-Olaszország, Spanyolország, Franciaország… Csak Kína, Japán és Oroszország nincsenek idebent – összegezte halkan.
- Köszönöm. Szólnál, ha ők is ideérnek?
- Persze – mondta a fiú, és odaült a bátyja másik oldalára, óvatosan megsimogatta a hátát. Amerika morgott valamit arról, hogy jól van, de ez nem volt túl meggyőző.
Anglia számára olyan érzés volt, mintha hirtelen sokkal kisebb lenne a helyiség. Eddig a csend miatt túl nagynak tűnt, most azonban betöltötte a beszélgetések, léptek, fáradt sóhajok, széklábak csikorgása, ajtók csukódásának hangjai, s emiatt úgy érezte: sokkal közelebb került hozzá a világ.
- Hé, Iggy, élsz még? – vágódott le a másik oldalára Francis hirtelen. Tisztán érezte a hangjából, hogy vidámsága megjátszott.
- Nem szabadulsz meg tőlem olyan egyszerűen – morogta a kérdezett.
- Szívesen megszabadulnék tőled, de nem itt és nem most – hangzott a nevetős felelet. Ami után rögtön sóhaj szakadt fel a franciából.
- Olyan kedves vagy, mint mindig – vonta le a következtetést, és vágott egy fintort.
- Kína is itt van – jelentette ki csendesen Kanada hirtelen.
Az ajtó halkan csukódott, a hangjára azonban egy pillanatra mindenki elhallgatott.
- Hol van Japán? – kérdezte rögtön Németország.
- Lement… azt mondta, megnézi a bejáratot… Ivan utána ment… Aggódom Kikuért – vallotta be halkan, aztán mormogott valamit az anyanyelvén, amit a többiek nem értettek. Aztán mégis hozzátette: – De ideadta a kulcsokat.
Puffanás.
Italy nagy szemeket meresztett a kínaira, és a naplóért is elfelejtett elnyúlni.
- Nem, ez nem jó – suttogta, és megrázta a fejét. A vörös könyv kinyílt, lapozni kezdte önmagát. Ott állt meg, ahol a fiú utoljára írt bele.
„Japánnál vannak a kulcsok. Ezt valamiért fontos megjegyezni: az övén lógnak karikára fűzve. Ő tudja csak nyitni és zárni a helyiségeket a házban. Ő a kulcsőrző."
- Vissza kell adnod a kulcsokat Japánnak, amint lehet – mondta komolyan. – Ez fontos.
- Rendben – bólintott Yao.
„Ő a kulcsőrző."
[1]: Japán; 'látlak később'