VI. Fejezet

- Megvagy, Japán! – tette a vállára a kezét Oroszország mosolyogva. A férfi felnézett, kissé zavartan félredöntötte a fejét.
- Nem bújtam el – mondta. Valóban: csak a konyhában volt, ellenőrizte a tojáslepény és a sushi állapotát, valamint Italy szertelenül otthagyott bolognaija alatt zárta el a gázt. S mivel hosszúra nyúlt a csend, hozzátette: – Ehetünk is.
- Remek – biccentett, és a beálló csend furcsán fojtogató volt. – Segíthetek valamit? – érdeklődte hirtelen Ivan, mire kis híján összerezzent. Végül eleresztett egy halovány mosolyt.
- Megtennéd, hogy szólsz a többieknek, hogy üljenek le bent az asztalhoz? – kérdezte.
- Persze – a gyermeki mosolyt most valóban ártatlannak és vidámnak tűnt.

VaRáZSLaT

- Megvagy, Japán! – szólt halkan, ám még ez is azonnali, villámgyors reagálásra késztette a férfit. A kardpenge szikrát hányva csúszott el a fémcsapon, a hang belevágott a csendbe. Nihon egy pillanatig belebámult a lila szempárba, aztán nagyon lassan visszahúzta fegyverét, és felegyenesedett a harcállásból. Sötét tekintetében elveszett a másik lila pillantása. Végül elfordult, érdeklődve pislogott a lépcsőn túlra.
- Mit keresel te itt? – érdeklődte nem túl kedvesen.
- Yao aggódik érted – jelentette ki az orosz nyugodt hangon. Valószínűleg tényleg semmi nem tudta felzaklatni.
Nem kapott választ, csak látta a japánt előre osonni, és utánanézett. A mozdulatai gyorsak és tiszták, pengéje kegyetlen, nem mintha a szörnyetegek bármikor is érdemelnének bármiféle empátiát. Nem, soha. De valami mégsem stimmelt Japánnal, hiszen ő általában nyugodt, békepárti, nem rántana kardot feleslegesen. Most mégis halomra gyilkolja a szörnyetegeket. Önszántából.
Nem ismerték egymást igazán. Érintkezéseik nagy része így is a közös pont, Kína miatt volt. Ő megpróbálta őket közelebb hozni egymáshoz, s bár Ivan tényleg megpróbált kedves lenni, Kiku tekintete mindig egyforma volt, sosem tudta, pontosan mire gondol. Viszont maradéktalanul udvarias volt vele, és látszott, hogy a bátyja kedvéért sok mindenre képes lenne, érte megfelel az elvárásoknak, és őt is vendégül látja a házában, ha arról van szó. Most azonban…
A folyosó üres volt minden irányban, így nyugodtan tudtak odalépni a bejárati ajtóhoz. Az zárva volt, természetesen. Túl hangosak sem mertek lenni, így aztán nem feszegették sokáig a kilincset. Helyette Kiku a konyha felé vezető folyosón indult meg célirányosan, Ivan követte, közben azt fontolgatta, vajon mivel vehetné rá, hogy visszamenjenek a menedékhelyül szolgáló búvóhelyükre? Nem úgy tűnt, mint aki hajlana a szép szóra. Ámbár talán mindegy is.
Felemelte a csapot, megszaporázta lépteit, s egy jól irányzott ütés elég volt a férfi tarkójára, hogy az a karjaiba essen össze. Mielőtt azonban felkaphatta volna, megszólalt a mobiltelefonja.

~*HetaOni*~

- Megérkezett Oroszország és Japán – jelentette halkan Matthew, mikor nyílt az ajtó. A világosabb hajú a karjaiban tartotta a nála kisebbet, Kína rögtön odarohant hozzájuk, aggodalmasan pislogott a japánra.
- Mi történt? – kérdezte azonnal.
- Így találtam – hangzott a válasz. – A bejárat zárva van – jelentette ki hangosabban, közben már az ágyak felé lépdelt, hogy letehesse az ájultat.
- Ki gondolta volna – jegyezte meg Poroszország, és székével hátralökte magát, billegett.
- Lehetett volna nyitva is – válaszolta az orosz, ahogy visszalépdelt az asztalhoz.
- Igaz is, akkor te már nem lennél itt – biccentett Gilbert, s az eddigi kissé lehiggadt légkör egy csapásra kihűlt.
- Talán arra célzol, hogy elmentem volna egyedül? – érdeklődte könnyed hangon, ám a szemei megvillantak, ahogy a vörös tekintetbe fúrta őket.
- Nem szoktam célozgatni – válaszolta az albínó.
- Srácok, nem lehetne, hogy abba hagyjátok? – szólt közbe békítően Franciaország.
- Kezdődik… – sóhajtott fel csendesen Anglia. Érezte a feszültséget a hangjukban, nem kellett látnia őket, pontosan el tudta képzelni az egész jelenetet.
- Mér' nem bírják befogni…? – nyöszörgött mellette Amerika fáradtan, és helyére lökte a szemüvegét, ahogy felkönyökölt az asztalra. – Na jó, semmi kedvem a véncsontok hisztijét hallgatni – állt fel, és határozottan indult a fürdőszoba felé.
- Valami problémád van esetleg? – pislogott rá ártatlanul Ivan, mire megtorpant, és végigmérte a férfit, azon gondolkodott, érdemes-e visszaszólnia.
- Áh, semmi, csak épp totál idiótán viselkedtek, de oda se neki – válaszolta nyugodtan, és készült őket otthagyni.
- Magadat is beleértve, igaz? – mordult rá Gilbert.
- Hé, úgy csinálsz, mintha az én hibám lenne, hogy itt vagyunk! – Mély csend. – N-nem úgy gondoltam, Italy…
- Vond vissza! – parancsolt rá katonás hangján Németország.
Az összetörő bögre hangjára mindannyian összerezzentek. Kanada lassan felállt a székből, és kihúzta magát.
- Fejezzétek be – szólt halkan, ám határozottan. – Pont ez a céljuk, nem veszitek észre? Egymás ellen akarnak hangolni minket, azt hiszik, hogy a stressz majd kikezd mindannyiunkat, és nekik nem is lesz más dolguk, mint végignézni, ahogy mi helyettük végezzük el a piszkos munkát. Ezt akarjátok? Mert akkor folytassátok csak! – Szavait újabb csend követte.
- Egyetértek Kanadával – jelentette ki Arthur végül. A fiú haloványan elmosolyodott, majd visszaereszkedett a helyére.
- Én is – csatlakozott Francis.
- És én is – hagyta rájuk Alfred.
Mindenki röviden egyetértett, így a pillanatnyi láng elparázslott.
- Alfred, maradj még egy pillanatra – kérte az angol, aztán tenyerét finoman az előtte heverő rajzokra fektette.
- Miért?
- Csak egy perc… Meglátjuk, mi sül ki belőle…
Tenyere alatt felszikráztak a papírok, szavak nélkül, a gondolatból, az előbbi vita erejéből varázsolt. Felperzselt körülötte a levegő, zölden pattogott a mágia, szemei különösen fénylettek fel, ahogy elsuttogott pár érthetetlen szót. Aztán a fénycsóva kiröppent, azonnal tizenegy felé cikázott.
Matthew szemüvege felvillant egy pillanatra, ahogy a varázslat eltalálta. Ludwig vaskeresztje egyszerre világított zölden Gilbertével. Francis kardja, Lovino gépfegyvere, Antonio bárdja, Alfred szemüvege, Ivan sálja, Feliciano egyenruhára tűzött rózsája, Yao karpántja és Kiku katanája egyszerre ragyogtak fel a varázslat színével, aztán a mágia remegése a levegőben elült.
Arthur kissé furcsán érezte magát, és nem azért, mert az ereje fogyatkozott volna. Nem, az olyan volt, mint bármikor, igaz ugyan, hogy most sokkal nagyobb szüksége volt rá, mint korábban. Hiszen nem használhatta csak úgy. Most is alaposan meg kellett gondolkodnia, hogy mi az, ami biztosan a hasznukra válik. Mégis, sikerült, ebben teljesen biztos volt.
- Mi a… mi a fenét csináltál?! Teljesen elment az eszed?! – üvöltött rá Amerika, és egy pillanat alatt ott termett mellette, felrántotta a székről. – Belehalhattál volna!
- Jól vagyok – jelentette ki. – Ne félts te engem, hallod, kölyök? Értem a dolgom – jelentette ki komolyan, és végigpillantott a többieken. Ezúttal nem olyan céltalanul, mint eddig.
- Hé… visszatért a látásod? – kérdezte meglepetten a francia.
- Mi? – pislogott rá az amerikai. – Há-hány ujjamat mutatom? – kérdezte, és keze remegett, ahogy az angol orra elé emelte őket.
- Kettőt – válaszolta vidáman, és Amerika sírósan felnevetett, majd a nyakába borult. – Hé-hé nyugi már – kérte kissé zavartan. Aztán megköszörülte a torkát, és Alfred, arcán zavart vigyorral engedte el. – Szóval a varázslat – nyúlt az asztalon hagyott papírokhoz. Megfogta az egyik szélét, és egy mozdulattal kiterítette az asztalra. – Ez egy térkép, ami a megjelölt holmik miatt pontosan mutatja a tartózkodási helyünket a kastélyban. Így nyomon tudjuk követni egymást, ha kénytelenek lennénk kilépni innen – magyarázta.
A többiek érdeklődve léptek közelebb, hogy megszemléljék. A menedékhelyen több apró pont volt látható mozdulatlanul.
- Honnan tudjuk majd, hogy ki kicsoda a térképen? – kérdezetett rá Francis felvonva egyik szemöldökét.
- Ha eltávolodunk egymástól, írni fogja a nevünket – válaszolta készségesen.
- Nahát, ez tisztára olyan, mint a Harry Potterben! – rikkantott vidáman Amerika, akinek a jókedvét úgy tűnt, nem lehet elrontani. Még a kétségbeejtő helyzetüket is elfelejtette.
- Valami olyasmi – értett egyet haloványan elmosolyodva. – És most megnézem, mi van Kikuval – lökte el magát az asztaltól, és elindult az ágyak felé, ahol Kína ücsörgött a még mindig ájult öccse mellett.
- Ugye nem akarsz megint varázsolni? – ugrott utána Amerika.
- Rájöttem, mi volt a baj – jelentette ki halkan, de komolyan. – Még egyszer nem esem ebbe a hibába, ez egy jó lecke volt. Nincs baja a képességeimnek, úgyhogy megnyugodhatsz. Egy-kettőre helyrehozom Kikut – fűzte össze ujjait, és nyújtózott egyet.
- Tudsz rajta segíteni? – pillantott fel rá aggodalmas tekintetével Yao.
- Mindent megteszek – biccentett. – A varázslat nem pótolja a pihenéssel és gyógyulással töltött időt, de segít rajta valamennyit.
Összedörzsölte tenyereit, mormolt az orra alatt valamit, amit a másik kettő nem értett, aztán hozzáért Japánhoz, akinek teste ebbe enyhén beleremegett. Aztán szemei megrebbentek, és lassan felpislogott a három arcra.
- Mi történt? – kérdezte halkan, majd megköszörülte a torkát, ahogy lassan felült. A tarkójához kapta a kezét, és fájdalmas szisszenéssel nyugtázta az ott lévő púpot.
- Ivan talált rád a földszinten – magyarázta a kínai, és közelebb mozdult hozzá, hogy megölelje. – Nagyon aggódtam.
- N-ne haragudj – kérte kissé kábán. – Nem értem, mi ütött belém… sajnálom.
- A lényeg, hogy nincs bajod.
- Főzök egy teát, rendben? Kiku, maradj csak ágyban, pihenj egy kicsit. Igazából mindenkinek le kellene feküdnie aludni – mondta célzatosan Alfredre pillantva.
- Talán, mondom, talán. De, csak ha te is alszol – jelentette ki konokul.
- Na persze.

Italy szórakozottan, zavartan lapozgatta a naplót, nem mert felpillantani az őt figyelő Németországra. Egyre jobban testvére vállához simult, aki a másik oldalán ült. Romano felé fordult, és halkan megkérdezte:
- Mi a baj?
- Ni… niente[1] – susogta.
- Non é veró[2] – rázta fejét lassan az idősebb, és átkarolta a vállát. – Mondd el – kérte.
- No-no, niente[3] – ismételte, és összerezzent ijedtében, mikor a napló lapozni kezdte önmagát. Elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy az írás megjelent a papíron. Levegő után kapva futatta végig szemeit a sorokon. – I… Inghilterra[4]! Gyere ide! – kiáltott fel.

[1] Se… semmi; olasz
[2] Nem igaz; olasz
[3] Nem-nem, semmi; olasz
[4] Anglia; olasz