VII. Fejezet

A csendet csak a lélegzetek, néhány horkantás, csendes szuszogás, esetleg némi mocorgás, mormogás törte meg. Tizenegy ország aludt békésén egymás mellett, vagy éppen egymás hegyén-hátán, ahogy hajnalban le tudtak feküdni a futonokra, amik amúgy el voltak rendezve. Azonban a végére ez az összevisszaság lett belőle, ami amúgy is teljesen jellemző volt rájuk. Ő maga a fal mellett aludt, legközelebb az ajtóhoz, mellette Kína. Utána Oroszország, s a mellette való alvást csak a gyanútlan Észak-Olaszország vállalta, szigorú Német felügyelet mellett. Aztán Poroszország (elterülve, ezzel betakarva két szomszédját), Spanyolország és Dél-Olaszország (ölelkezve), Franciaország (félig Anglián), Anglia, Amerika és végül Kanada (aki medvéjét ölelte, és feje a bátyja vállán nyugodott).
Japán elnézte az egész nap zajos társaságot, aztán lassan felállt, halkan elcsúsztatta az ajtót, és kiosont, hogy elkezdhesse a reggeli készítést. Talán jó lenne, ha ez az idill maradna, bár ez nem lehetséges. Elvégre képesek meglenni egy légtérben, ahogy képesek egymással világégető háborúkat is vívni. Furcsák a nemzetek, de a politika nem mindig hat ki a személyes kapcsolataikra egymással.

EMlékeK NaPlójA

- Furcsa – jelentette ki Anglia, ahogy többször áttanulmányozta a szöveget, és még egyszer felolvastatta az egészet az olasz fiúval, hogy biztos lehessen: nem értett félre semmit. Tudott olaszul, de nem kockáztathatta, hogy esetleg valamit rosszul értelmez, és emiatt rossz következtetést von le. – Van egy elméletem – vezette fel óvatosan. – Kellene hozzá egy bonyolult varázslat, és nem vagyok biztos benne, hogy erről van szó. Hadd gondoljam át. A napló természetesen nálad marad. Amondó vagyok, hogy pihenjünk le pár órára, aztán megnézzük még egyszer, rendben? Pihenten kitalálom, mit tehetünk, talán ez tényleg segít, de a többiek fáradtak. Egyelőre kár lenne mindenkit felizgatni ezzel a dologgal – magyarázta.
- Értem – biccentett Veneziano.
- Ne aggódj annyit, rendben? Ha ez sikerül, akkor nagyot léphetünk előre a kijutásban – mosolygott rá biztatóan. – Jelöld be az oldalt – ezzel otthagyta a fiút, hogy nyugodtan gondolkodhasson. A többiek már lefekvéshez készülődtek, és úgy döntött, ő is megpróbálkozik vele. Még Amerika is beadta a derekát, holott az elején még eléggé tiltakozott a pihenés ellen. De be kellett látnia, hogy ő is kimerült, és nincs az a kávé, ami ébren, vagyis inkább éberen tartaná.
A rövid vakság csak az első pillanatokban ejtette kétségbe, aztán túltette magát rajta, a veszteséget megtanulta már elfogadni, volt ideje rá. A megoldás azonban szinte magától jött, és el kellett gondolkodnia rajta, hogy vajon mi okozta. Önmaga ostobasága okozta az egészet, és mások segítsége oldotta meg, hálás is volt érte, ám senkinek nem kötötte volna az orrára, hogy mi okozta az ereje, látása elvesztését. Úgy gondolta, lesz alkalma viszonozni, talán túl sok is.
Így aztán nem tartott különösebben a lámpák fényének hiányából következő sötétségtől, ahogy attól sem, hogy lefeküdjön Amerika és Franciaország közé a kijelölt ágyára. Azért nem voltak teljesen biztosak magukban, mindenki a keze ügyében tartotta a fegyverét, párna alatt, ágy mellett, de ő úgy volt vele, hogy ha a démonok be akarnak ide jönni, azt megtehetik teljes csendben is. Eddig erre nem volt példa, tehát ha minden igaz, nem is tudnak a helyről. Elvégre ezt Németország hozta létre, nem tartozik eredendően a házhoz, az ő jelenlétük következménye. Talán ez tartja távol a szörnyetegeket, vagy csak az, hogy hagynak nekik egy halovány reménysugarat, és azért nem törik rájuk az ajtót. Mert túl jól szórakoznak az ő szívósságukon.
Furcsa belegondolni, hogy ők már több százszor belehaltak ebbe a helyzetbe, és hogy Italy már számtalanszor végignézte ezt. Nem irigyelte érte a fiút, és csodálta a lelki erejéért, ugyanakkor ő nem érezte magán a halál megszokott tapasztalatait. A jelentkező fáradtságot, levertséget, negatív gondolatokat, tüdejének elnehezülését, szívének fájó dobbanásait. Mintha meg sem történt volna az egész. S valójában meg sem történt: az idő úgy lett machinálva, mintha most először járt volna itt.
Kikérdezte Spanyolországot arról, hogy mit tapasztaltak a másik idősíkon, Antonio azt mondta, hogy a másik Anglia varázserejével jutottak vissza. Tehát ott talán már közelebb van a mágiájának elvesztéséhez, vagy még át kell esnie a holtponton, ahonnan a képességei csak erősödni fognak. De az is lehet, hogy az időugrás elősegítése (ami nagyjából akkor történt, mikor az övé újra megmozdult a Japánnal és Amerikával való érintkezés következtében) javít rajta. Össze kellett volna írnia azt, amit tud, hogy pontosan nyomon tudja követni a mágia változásait, és akkor talán rájöhetne a szörnyetegek energiaforrására is. Mert ez egy fontos szempont: rengeteget megöltek már, de még mindig vannak. Nem szaporodhatnak természetes úton, és mégis újra meg újra felbukkannak. Bonyolult. Nem szabadna léteznie a világban egy ilyen mágianyelő helynek.
Tartott tőle, hogy a kezdeti varázslatvesztése is kapcsolatban áll ezzel – talán azok a dögök az ő erejét is felhasználták arra, hogy csapdában tartsák őket. Erre a gondolatra összevonta a szemöldökét. Már rájött, hogyan tud ellenük tenni. Ő megfizette a leckét. Most azok a szörnyetegek jönnek. És keservesen fognak nyögni, ha egyszer szembekerülnek vele!

A naplóban egyetlen sor sem változott az éjszaka, és ez okot adott némi nyugalomra. Hála Istennek, a napló velük volt. Italy nem mondhatta volna, hogy túlzottan kipihente magát, de az éjszakára összetoltak négy ágyat, így szorosan Ludwig és Lovino között alhatott, ami megnyugtató volt a számára, de így is minden aprócska neszre, egy-egy morranásra, padlóreccsenésre, vagy valaki megfordulása felébredt. Ilyenkor megmozdította ujjait, melyek a biztonságot nyújtó német erős, meleg fogásában voltak, és a sötétben rápislogott Romanóra, akinek feje a vállánál nyugodott, ujjai azonban összefűzve a spanyoléval.
Reggel (vagyis amikor már mindenki éberen bámulta a plafont, és Poroszország tanácsára kikiáltották a lámpakapcsolást) Nihon teát, Amerika kávét főzött literszám, Kína összeütött egy könnyű reggelit az alapanyagokból, a többiek meg az ő csendes diskurálását hallgatták Angliával. A szőke hajú férfi az elsők közt kelt, és a fürdőszobában eltöltött pár perc kivételével minden idejét a meglévő papírjaikra, vagy a varázskönyvének üres oldalaira való írással töltötte. Csak akkor tartott pihenőt, amikor Japán, aki amúgy mióta megkerült, még zárkózottabb és szótlanabb volt, mint eddig, letett egy csésze teát elé. Aztán akkor pillantott fel, mikor ő mellé ült, és kinyitotta a naplót.
- Már tegnap is, mikor visszafelé jöttünk, éreztem, hogy mutatni akar valamit, de azután jelent meg az írás, miután varázsoltál – magyarázta az olasz fiú hadarva, már másodjára.
- Tehát reagált a mágiámra – biccentett. – A bejegyzésből, amit mutat, azonban semmi konkrét nem derül ki. Arról számol be, hogy az órák folyton újrateremtődnek, de ebben nincs logika, az idő egy tényező, az, hogy tudjuk mérni, még nem jelent semmit.
- Ezen a helyen teljesen máshogy működik – magyarázta halkan Feliciano. – Egyszerre kerültünk fogságba általa, így hatványozottan fontos, másrészről semmi haszna, hiszen nem vagyunk hozzákötve, és az idővarázslat miatt még egymásra is csúsztatom a síkokat, mintha az egész egy kártyavár lenne. – Arthur bólintott, már régen nem csodálkozott azon, hogy a mindig vidám fiú milyen komoly.
- Találjuk meg a Szív Királynőt, és üssük le a fejét – tanácsolta Francis.
- Ez nem Csodaország – vetette oda az angol.
- Pedig a ketyegős fehér nyulat üldözzük, nem? – mosolyodott el.
- Neked agyadra ment a bezártság – morogta, és visszapillantott a jegyzeteire.
- Mi lenne, ha elvonatkoztatnánk az időtől? – Anglia megdermedt ültében. Fejében hosszan visszhangzott a mondat, Olaszország zavartan nézett rá.
- Italy… – suttogta. – Zseni vagy! – kiáltott fel, hogy mindenki összerezzent. – Elvonatkoztatni az időtől! Erre hivatott figyelmeztetni a napló! Ezért kell összetörni az órákat, hogy megszűnjön az idő! – A felfedezés izgalmától felszikrázott a levegő, apró zöld mágiaszikrák pattogtak körülötte.
- És az emlékek? – vetette fel Oroszország. – Azokkal mi van?
- Az agyunk nem képes feldolgozni, hogy egyszerre több idősíkon létezünk, az eredetik mi vagyunk, a zsákutcába futott további próbálkozásaink alkalmával létrehozott újabb és újabb síkokon csak egyetlenféle emlékünk lehet, holott már töméntelen mennyiségűt felhalmoztunk. Ezeket tárolják az órák, talán részben ezért, részben meg azért, hogy összezavarjanak minket, amikor összetörjük őket. Kiszabadul belőlük az összes emlék, és megpróbál valódiként a tudatunkba férkőzni, mert valódi is, csak egy másik síkról származik, amit mi nem érzékelünk valóságnak, mert mi itt vagyunk.
- Lassabban, Iggy, lassabban, ez egy merőben utópisztikus elgondolása a dolgoknak, túl bonyolult, hogy ezek a valamik, amik csak azt hajtogatják, hogy nem hagynak megszökni, irányíthassák ezt az egészet! – rázta a fejét Amerika.
- Talán nem ők irányítják – válaszolta. – Talán ők is csak eszköz, a leghathatósabb a fegyvertárból, mint egy Jolly Joker, és az egész mögött nem is ők állnak, hanem valami más. Elvégre, ha csapdába tudtátok őket csalni, nem lehetnek túl okosak, az egész kirakós összerakásához viszont ész kell, tudás, nem is kevés. Ők csak azért vannak, hogy meghaljanak, eldobható sakkbábui a partinak, de csak őket látjuk, semmi egyebet. Lehet, nem is kell látnunk mást, ha látatlanban nyerünk, akkor is kijuthatunk.
- Ez eszelős – sóhajtott fel a francia. – Akkor mégis ki lenne az ellen, ha nem azok a toronymagas dögök?
- Maga a ház – szólt halkan Veneziano.
- Mi? A ház? – pislogott körbe zavartan, gyanakodva Alfred a szemüvege mögül, és összehúzta magát. – Nem akarok vele érintkezni – közölte nyafogva. – Iggy, varázsolj nekem szárnyakat!
- Nem lesz rá szükség – legyintett. – A megoldás az órákban kell, hogy legyen. – A varázsló újra az olasz felé fordult. – Ha a napló reagált az erőmre, talán ki kellene próbálnunk, mit szól, ha célzottan kapja.
Italy határozottan bólintott.
- Ez ugye nem veszélyes? – kérdezett közbe Romano, aki eddig csak csendben hallgatta a párbeszédet.
- Nem, nem hinném – rázta fejét és egyik kezét a napló fölé emelte, tenyeréből ragyogó pontok formájában kezdett ömleni a tiszta mágia, a piros könyvecske szomjasan nyelte el az egészet, aztán felfénylett, a lapok őrülten kergették egymást a kötésben oda és vissza. Aztán hirtelen valami furcsa füstszerű anyag kezdett előgomolyogni közülük, ami lassan alakot öltött a könyv felett.
Akkora volt, mint egy alacsonyabb ember, haloványszürkés-fehér színű, egyedül a haja volt valamivel sötétebb, ami hosszú fekete lehetett hajdanán. Szemei olyasmi mandulavágásúak, mint Kikuéi, arcberendezése is az övéhez hasonlatos, csak idősebb, talán a harmincas évei közepén-végén járt. Sötét szemekkel nézett le a megdöbbent, meglepett országokra, kifejezése kedves, baráti.
Odafordult Japánhoz, röviden meghajolt felé, és megszólalt. Hangja mély, japánul beszélt, bemutatkozóját még éppen értették (ő Ryuuzu-san emléke, a naplóból), de a további mondandóját már nem igazán.
- Azt mondja, üdvözöl mindenkit, és sajnálja, hogy nem tudott hamarabb kapcsolatba lépni velünk így, de nem gondolt rá, hogy energiára lesz szüksége ahhoz, hogy meg tudja tenni – kezdte a fordítást Japán kötelességtudón. A kísértet erre megvakarta a fejét, és előbb Italy, majd England felé fordult (aki még varázsolni is elfelejtett meglepetésében), majd újra beszélni kezdett. – Ryuuzu-san azt kérdi, meg tudnánk-e oldani, hogy ténylegesen engem használhasson szócsövéül? Mert akkor elég lenne egyszer elmondania, és ti értenétek. – Arthur összevonta a szemöldökét.
- Ilyesmit még csak visszafelé csináltam. Biztos vagy benne, Kiku?
- Nem lesz baj – biccentett komolyan a sötét hajú. Anglia azonban még mérlegelt egy pillanatig. Igazán nem akarta kockára tenni a japán épségét, de volt abban valami, amit a kísértet mondott. De annak nem volt ártó szándéka, ezt biztosan tudta. – Add a kezed – kérte, és kinyújtotta felé a sajátját, a másikat a napló fölé emelte, ahogyan az előbb.
Egy ördögűző varázsige kicserélt szavakkal, visszafelé. És működött. Kiku tekintete zavartan pillantott végig az asztaltársaságon, aztán egyenesen rá nézett.
- Köszönöm – hajtott fejet. – Így sokkal egyszerűbb lesz. Az a helyzet, hogy láttam már érdekes embereket életem során, de önökhöz fogható társasághoz még nem volt szerencsém. – Italy vette a levegőt, de leintette. – Nem kell bemutatkozniuk, a bejegyzéseidből és a beszélgetésekből nagyjából leszűrtem, ki kicsoda, azt azonban még mindig nem értem, miféle szerzetek önök, ha nem sértek meg senkit.
- Nemzetek vagyunk – válaszolt Feliciano csendesen.
- Odakint legalábbis – tette hozzá fanyarul Francis.
- Nemzetek – ismételte a szót. – Áh, már értem. Honda-sama felvilágosított – bólintott újra. – Ezért hivatkoztál az ország nevekkel a többiekre, sehogy sem értettem a dolgot, de most már minden rendben. – Olaszország csak bólogatott. – A helyzet az, hogy ez az utolsó bejegyzés, amit írtam a naplóba, tehát többet én sem tudok. Ha a valódi énem, vagyis a rendes Ryuuzu nem úgy jutott ki a kastélyból, ahogyan legutóbb leírta, akkor nem tudok segíteni. De elmondhatom, hogy mi az, amiről bizton állította, hogy tud. Az előbb felvetett óra- és időlogika helyénvaló, a hely az idővel tart csapdában, azt kell kiiktatni. Sajnos nem tudom, mi fog történni, ha ez sikerül, így azt önöknek kell megtapasztalniuk. A probléma az önök esetében az, hogy tizenketten vannak. Tizenketten, mint az óra számlapján lévő számok. És az órák minden egyes alkalommal, mikor új idősík nyílik, újrateremtődnek, egyre több emlékkel, és itt jön a bökkenő – az összes óra személyre szól. Ha nem az töri össze, akié, akkor nem ér semmit az egész. Tizenkét órának kell lennie, mert minden alkalommal megteremtődött a személyé, aki átlépte a küszöböt, így az a lényeg, hogy megtalálják a saját órájukat, és egyszerre törjék össze mindet. Ne aggódjanak, ha már akár ötvenet is eltörtek, mert minden egyes alkalommal, mikor nem a megfelelő személy törte össze, akkor is újrateremtődnek, és máshová kerülnek. Azonban vigyázzanak, mert ezeket védik a szörnyetegek, és ha valamelyik összetörik, az odavonzza őket. Nekem szerencsém volt, én egyedül voltam, egy órát kellett keresnem, egyetlen egyet kellett összetörnöm, de soha nem sikerült kijutnom, mert valami még hiányzott. Hiába kezdtem újra az egészet, a deja vukre hallgatva egyenesen az órához mentem, az egész végigélése nem kerülhető ki, meg kell találni a kulcsokat, meg kell vívni a csatákat, s csak azok után lehet kijutni. Legalábbis a múltbéli önmagam így gondolta el az egészet, s ha nem találkoztak a csontvázával valahol, akkor így is kell lennie. Hacsak nem jött rá valamire még útközben, mikor a könyvtárból elindult a bejárathoz. De ezt kizárnám a lehetőségek közül, mert akkor leírta volna sokadik variációként, szóval kénytelenek vagyunk hinni neki – fejezete be a mondandóját. A csendben csak Anglia ceruzájának hangja hallatszott, ahogy a papíron rohan, miközben leírja a fontosabb szavakat, mondatrészeket.
- Ez… miért nem volt a naplóban? Miért nem jöttem rá? – kérdezte halkan Feliciano.
- Benne volt, csak éppen az én erőm is fogyatkozik azáltal, hogy segítek neked, és nem tudtam már megmutatni – magyarázta kedvesen. – Szerencsére Anglia ereje segített nekem. Nem a te hibád, hanem az enyém. Te eddig is derekasan helytálltál, csak így tovább!
- Ne-nem… – rázta a fejét. – Hiszen az egész énmiattam…
- Fejezd be, Feliciano – szólt rá a bátyja, és átkarolta, magához húzta. – Már megbeszéltük, hogy nem a te hibád.
- Igaza van, mindannyiunknak lehetett volna annyi esze, hogy ne menjen bele ebbe az elején, pont annyira vagy hibás, mint mindenki más – szólt Németország, és szigorú pillantására senki nem mert neki ellentmondani. De nem is akartak belegázolni az olasz fiú lelkébe, így is rosszul érezte magát.
- Így igaz – mondta Japán hangján Ryuuzu. – Sok szerencsét kívánok a kijutáshoz, remélem, tudtam segíteni.
- Rengeteget – biccentett Anglia. – Köszönjük.
- Sí, grazie mile,* Ryuuzu-san.
Sorban elhangzott még kilenc köszönetmondás, aztán Arthur megint megfogta a japán kezét, és ezúttal is kicsit alakítva, de elmondta a megfelelő varázslatot. A kísértet visszalebbent a napló lapjai közé, és mély csend telepedett a helyiségre. A varázsló sóhajtva dőlt hátra a széken, halántékát masszírozta, szemeit dörzsölte.
- Ugye nem lett baja a szemednek? – kérdezte Amerika.
- Dehogy. Csak egy kicsit fáradt vagyok.
- Akkor a tervünk a következő: megkeressük az órákat, egy helyre visszük őket, és mindet összetörjük, lehetőleg egyszerre, és mindenki a sajátját – összegezte Franciaország.
- Mintha az ilyen egyszerű lenne – húzta el a száját Kína.
- Módszeresen kell felkutatnunk az egész helyet – gondolkodott el Amerika. – Házkutatás. Centiről centire. Egy porcica sem maradhat a helyén.
- Ahogy mondod – helyeselt Németország.
- Senki nem mehet egyedül – szólt közbe Antonio.
- Az már igaz.
- Csapatokra oszlunk, mindenkinek más helyet kell megnéznie, és hagyunk idefent egy papírt a térkép mellett, ha valaki végzett, odaírja, hol járt, mit talált, és hová megy – rendelkezett Alfred komolyan. És mindenki rábólintott.

*Igen, ezer köszönet; olasz