VIII. Fejezet

Amerika álmosan támolygott be Japán konyhájába, ahol a házigazda már sürgött-forgott, az öccse pedig a maga nyugodt szótlanságával palacsintát sütött. Furcsa volt kettejüket így látni, de mégis elmosolyodott, és köszönés után nekitámaszkodott a pultnak. Figyelte őket, aztán odaállt Kanada mellé, hogy segítsen neki.
- Neked még aludnod kéne, nem? – kérdezte halkan.
- Feltűnt, hogy felkeltél, és nem jöttél vissza – magyarázta hasonló hangerővel.
- Nem akartalak felébreszteni…
- Nem baj – mosolygott rá. – Tudtál aludni?
- Persze. Minden rendben, ne aggódj már annyit – kérte elmosolyodva, és egy ügyes mozdulattal a levegőben forgatta meg a palacsintát, amit éppen sütött.
- Oké… Japán, te jól vagy? – Fordult oda a szótlanul tevékenykedő férfihoz, aki próbált nem is figyelni a kialakuló magánbeszélgetésre.
- Igen… minden rendben. Mindjárt kész a reggeli – jelentette ki. Amerika szemei erre felcsillantak.
- Felébreszthetem a többieket…?
- Légy tapintatos – kérte Kiku, ám tisztában volt vele, hogy ez egy felesleges sóhaj volt tőle.
Alfred a konyhaszekrénybe vetette magát, és egy lábast előhúzva szerzett mellé egy merőkanalat is, és a legcsendesebb lépteivel osont az alvók közé. Japánnak meggyőződése volt, hogy a szomszédok is hallották Amerika rikoltozását és a hangzavart, amit az ébresztővel csapott.

óRáK

Italy rémülten hőkölt hátra, amikor kivette a helyéről a könyvet, és a túloldalról egy gonosz fekete szempár nézett vissza rá. Felkiáltott, elejtette a kötetet, hangja végigvisszhangzott a csendes könyvtáron. A következő pillanatban a polc lassan, szinte lassítottfelvétel-szerűen kezdett dőlni felé. A helyükön lévő könyvek előre csúsztak, hogy aztán rázáporozzanak. Magához szorította a naplót, behúzta a nyakát, behunyta a szemeit. Puffanások egész sora, s már előre érezte, ahogy a súlyos faszerkezet maga alá temeti a túloldalon lévő, akár mázsányi kötettel. Fémes koppanás, és egy halk nyögés.
Spanyolország térdei megroggyantak a súly alatt, ahogy nekifeszült a dőlő polcnak, anyanyelvén szitkozódott egy sort, de megtartotta.
- Semmi baj, elkaptam! – mondta összeszorított fogakkal. – Hogy állsz odaát? – Szavára gépfegyver ropogása felelt.
- Mehet! – hallatszott Romano hangja.
- Na, most legyen nagy a szád! – kiáltott, ahogy erőt vett magán, és visszalökte a polcot, ami hangos csattanással dőlt a következőnek, könyvei puffogással zuhantak a padlóra. És a láncreakció megindult – a falig még öt polc végezte ugyanígy a legbelsők közül, éktelen, mennydörgésszerű robajt okozva.
- Hát ezt jól elintézted! – vágta csípőre kezeit Romano a polcsor végén. – Most aztán lesben állhatunk, biztos meghallották, hogy itt vagyunk!
- Nem volt kedvem így modellt állni egy készülő márványszoborhoz, ne haragudj – vont vállat elmosolyodva, és összeütögette a tenyereit. – Jól vagy, Ita? – fordult oda a fiatalabb testvérhez. – Megütötted magad? – nyújtotta felé a kezét.
- Nem… csak megijedtem – válaszolta halkan, és elfogadta a segítséget. Leporolta magát, ellenőrizte a naplót.
- Akkor folytassuk a kutatást – szólt Antonio, és kiásta a könyvek közül a fegyverét.
- Rendben – biccentettek a fiúk.
Órák óta a könyvtárban bogarásztak, benéztek a polcok alá, a tetejükre másztak, minden rést ellenőriztek. Órát eddig nem találtak. És ez volt az első démon, amivel találkoztak.

~*HetaOni*~

Amerika beszélt. Nem volt ebben semmi újdonság, ő mindig ezt tette. Beszélt, ha szomorú volt, ha vidám, ha sírni akart, ha üvölteni, ha nevetni, ha izgatott volt, ha félt, ha fáradt vagy kipihent, ha aggódott, ha evett, ha ivott… szóval mindig. Kivéve talán álmában. Most sem volt ez másként, bár valójában Angliának fogalma sem volt, hogy a fentiek közül melyik eshetőség áll fenn igazán.
- Szóval, jobban belegondolva fejben is elég strapabíróra lettünk tervezve, sima emberek már rég a kardjukba dőltek volna, vagy egymás torkának ugranak – magyarázta vidáman. Anglia helyeslőn bólintott, Kanada egyetértőn hallgatott. Na persze, az előbbi ezt a következtetést már a középkorban, a százéves háborúban leszűrte – mentálisan kibírni száz év hadakozást nehéz, de nem roppant össze.
- Normális ember nem jött volna be ide – mormolta.
- Normális ember nem jutna ki, de mi igen – jelentette ki határozottan. – Ugye, Matt?
- Ühüm – biccentett a szólított.
- Hallgatag vagy – jegyezte meg a bátyja.
- Csak gondolkodom – válaszolta. – Nektek… nem furcsa egy kicsit Oroszország? – kérdezte tétován.
- Az mindig az – morogta Alfred.
- Nem úgy értem – csóválta a fejét. – Például az, hogy neki van térereje, miközben mi nem tudunk telefonálni. És… mikor visszahozta Japánt… őt valaki leütötte. Legalábbis fájt a feje, és volt egy szép púpja a tarkóján. Leütni az embert hátulról szokták, de Japán soha nem fordítana hátat egy szörnyetegnek, annál ő sokkal okosabb és ügyesebb. Tehát ha valaki mégis leütötte, akkor annak önszántából mutatta a hátát. Ráadásul a szörnyek nem hagyták volna életben, elvégre ő az egyik legerősebb személy köztünk – magyarázta halkan.
- Van valami abban, amit mondasz – gondolkodott el az angol.
- Ha a ruszki bántotta Kikut, kiverem belőle a szart is! – fogadkozott az amerikai dühösen.
- Moderáld már magad, civilizált ember nem beszél így! – feddte meg Arthur.
- Le-sza-rom – szótagolta pimasz mosollyal.
- Javíthatatlan vagy – csóválta a fejét az idősebb elmosolyodva.
- Nem vagyok elrontva! – halkan nevetgélt kicsit, aztán elkomolyodott. – Szóval azt mondod, Ivan készül valamire? Amúgy nem lepne meg. De hogy még itt is…
- Én nem tudom. Csak furcsa.
- Jobb lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket – jegyezte meg Arthur.
- Az már igaz – hagyta rá Alfred. Lenyelte a megjegyzést a férfi látásával kapcsolatban. Ízetlen tréfa lett volna.
Befordultak a harmadik emeleti folyosón, és megtorpantak. A szörnyeteg feléjük fordult. A levegő egy csapásra kihűlt körülöttük, az eddigi feszültségterelő beszélgetésnek nyoma sem maradt.
Alfred mozdult először, fegyverei egyszerre dördültek, a szürkés lény hátratántorodott, szemeihez kapott. Arthur életre hívta maga körül a mágiát, zöld szikrák ölelték körül, aztán az energia előre lendült, mellkason találta a szörnyet, az összerázkódott, mintha áram csapta volna meg, aztán elterült.
- Na, meg is vagyu-
Mindketten megrezzentek a halk kattanásra, majd a suhanó hangra. Egyértelműen Matthew számszeríjától származott. Megperdültek, a rémség kis híján föléjük magasodott, egyik szeméből nyílvessző állt ki, de nem úgy tűnt, mint akit ez túlzottan zavar. Kumajirou morogva hátrált előle, a fiú ujjai követhetetlen gyorsasággal illesztették oda a következő vesszőt a húrra, újra megemelte a fegyvert, és célzás nélkül lőtt, mégis centire pontos volt. A szörnyeteg hangtalan üvöltésre nyitotta száját, hörgött, majd kapott egy újabb találatot a nyakába, oda, ahol az ütőerének kellene lennie. Ekkor a lény már közel volt hozzá, ezért a következő vesszőt marokra fogta, s hegyével felsértette a bőrét, ahogy nesztelen léptekkel, kecses, és szédítően gyors mozgással kitért előle. Alfred lőtt egyet, hogy a lény feléjük figyeljen, ne vegye észre, hogy valaki a háta mögé került. Csak akkor rándult össze, mikor egy újabb nyílvessző érte.
Kanada a falnak dőlt, arca a szokásosnál is sápadtabb volt. Tekintete furcsán fénylett, és lassan, nagyon lassan vett mély levegőket.
- Jól vagy? – lépett oda mellé az amerikai.
- Persze – suttogta. – Minden oké. – Ellökte a magát a faltól, és lehajolt, hogy felvegye a vérfoltos padlóról a nyílvesszőket. Amikor a démon eltűnt, azokat hátrahagyta. Legalább nem fogyóeszköz.
- Szép volt. – Az északi megrántotta a vállát.
- Ha nem én ölöm meg, ő öl meg engem. Most túlélésre játszunk – magyarázta, mintha csak magát is meg akarná győzni. Ugyan részt vett a háborúkban, mégsem kedvelte túlzottan a vérontást, ráadásul a tudat, hogy a két kezével tette…
- Ahogy mondod – bólogatott Amerika, és valahol mégis fájt neki a furcsán csillanó lila szempár. Meg akarta védeni az öccsét.
- Gyerünk a zongoraszobába, még dolgunk van utána is – szólt Anglia, és ők bólintva mentek utána.
A helyiséget gyorsan átkutatták, és semmit nem találtak benne. Következett a második emelet. Éppen a folyosón lépdeltek, mikor fegyverropogást hallottak a fejük felől, majd hangos csattanások egész sorát.
- Mi a fenét művelnek ezek odafent…? – kérdezte Anglia a plafont bámulva.
- Átrendezik a könyvtárat, ahogy hallom – tippelt Alfred. – Haladjunk.

~*HetaOni*~

A terv úgy hangzott, hogy ők ketten előbb a melléképületet vizsgálják át, majd a teljes földszintet. Sok munka, de az egész feladat ilyen volt. Szöszölős, keresgélős, és a többiek is ilyeneket csináltak. Kína vett egy mély levegőt, próbálta mereszteni a szemeit, de a kellemetlen félhomály csak sejtelmes, baljóslatú árnyékokat festett köréjük. Oroszország azonban töretlenül haladt előre. Ő aztán nem félt semmitől. Szorosan mögötte haladt. Ivan mellett nem tartott semmitől, inkább csak aggódott.
- Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt szétválnunk – jegyezte meg halkan.
- Félted a testvéredet? – érdeklődte együtt érzőn.
- Nagyon. Abban sem vagyok biztos, hogy teljesen jól van. Nem igazán bízom Anglia varázslataiban – mondta.
- Furcsa, veszélyes erővel bír – értett egyet. – Nehéz lenne sarokba szorítani – gondolkodott el.
- Hogy érted?
- Sehogy – legyintett. Hirtelen megtorpant.
- Mi az? – Ivan felemelte egyik kezét, hogy leintse. Csendes kattogást hallottak az egyik polc felől, de egyikük sem érte el.
- Bakot tartok – jelentette ki a kínaira nézve. Az bólintott, fellépett az összefűzött ujjakra, és óvatosan megtapogatva a polc tetejét. Keze hűvös tárgyba ütközött, tenyérben elférő fém óra.
- Megvan – súgta, és az orosz óvatosan leengedte. – Kié lehet? – pislogott a tárgyra.
- Hadd nézzem – kérte kedvesen. Yao odaadta neki, megforgatta az ujjai között. A számlap egyszerű, a hátoldalán viszont egy madár, pontosabban egy sas tárta ki szárnyait, dombormű volt. Ivannak volt tippje, kié lehet. – Vigyázok rá, rendben?
- Jó – hagyta rá a hosszú hajú. Számára furcsa volt, hogy még nem rontott rájuk egyetlen démon sem.
Tovább keresgéltek a melléképületben, aztán visszamentek a földszintre, és ott kezdtek mindent módszeresen átnézni, először a bejárattól balra, majd a konyhába mentek.
- Mindjárt jövök, rendben? – tette hirtelen egyik vállára kezét az orosz.
- Hová mész? – pillantott fel a konyhaszekrény kipakolásából a kínai.
- Mosdóra – felelte.
- Jó… siess vissza – kérte halkan.
Oroszország megnyugtató mosollyal bólintott, és elindult kifelé a helyiségből, ám csak a lépcsőig ment, ott felfelé indult.

~*HetaOni*~

Nem mondhatnánk, hogy Franciaország kifejezetten jól érezte magát. Nem azért, mert félt volna, vagy a kellemetlen félhomály zavarná, esetleg az emlékek miatt, nem. Szimplán csak a helyzet töltötte el szorongással. Csendben lépdeltek egymás mellett Poroszországgal, nem sok szót váltottak, néma egyetértésben kutatták át a sorban jövő szobákat. Az idősebb mély levegőt vett, aztán csak hosszan fújta ki.
- Mondd már! – mordult rá Gilbert az ötödik ilyen alkalom után.
- Nincs semmi – válaszolta nyugodtan, ám a poroszt nem lehetett becsapni.
- Aha, persze – forgatta meg a vörös szemeit, ahogy kinyitott egy ajtót, és óvatosan bepillantott. Üres helyiség. Külön-külön kezdték leszedni a könyveket a polcokról, előttük halmozták fel, aztán arrébb húzták mindkét berendezési tárgyat is, hogy benézzenek mögéjük. Majd folytatták útjukat az alagsorba.

- Majd mi megyünk oda – szólt Francis Gilbertre pillantva, mikor szóba jött az épület ezen része a megbeszélésen.
- Az a hely veszélyes – mormolta Italy nagy szemekkel nézve rájuk.
- Minden hely veszélyes ezen kívül – vont vállat a francia, és magabiztosan elmosolyodott. – Ne félts minket, Italie[1], lehet, hogy most könnyebben halunk meg, mint máskor, ám emiatt mindannyiunkat sokkal jobban hajt az életösztön, kapják össze magukat, ha le akarnak győzni!
- Igaza van, nincs azaz Isten, hogy megszabaduljunk a franciától – tette hozzá Anglia, mire az említett bájos mosolyt és egy nemzetközi jelet villantott felé.

- Az öcséid miatt aggódsz ennyire? – érdeklődte hirtelen Gilbert, kirántva a gondolataiból.
- Miért, te nem?
- West erős, és Japánnal van. Nem eshet bajuk. Antonio is vigyáz az olaszokra.
- Az igaz, hogy mindkettejükért oda van… – bólintott, és megszokásból végigsimított kardjának markolatán.
Ekkor értek oda a rácsokhoz, bepillantottak.
- Milyen nosztalgikus… – morogta maga elé, és arra gondolt, hogy nemrég (valójában talán napok telhettek el…) még be voltak ide zárva a porosszal és az amerikaival. Nem volt egy kellemes állapot, ám legalább nyugodt, már amennyire annak lehetett nevezni.

Amerika fel-alá járkált a helyiségben, összehúzta magán a kabátját. Jól láthatóan nem nagyon tudott mit kezdeni magával, fölösleges energiáit a céltalan körökkel próbálta levezetni. Aztán hirtelen megtorpant, és az egymás mellett ülő európaiakra nézett.
- Ti nem fáztok? – kérdezte, és zsebeiben kezdte keresgélni a bőrkesztyűit.
- Próbáld meg nem idegesíteni magad – szólt kedvesen, már-már atyai hangon Franciaország, és megveregette maga mellett a hideg kőpadlót. – Gyere ide.
Alfrednek több sem kellett. Nem egy elhagyatott, fura hangokat adó pincére volt kíváncsi, amikor idejött. Leült a férfi mellé, aki automatikusan átkarolta a vállánál, és magához húzta.
- Gyűlölöm a bezártságot – motyogta a legfiatalabb maga elé.
- Egyikünk sem szereti – válaszolta halkan, hangját nyugtatónak szánva. – De a többiek biztosan keresnek már minket, és meg fognak találni.
- Furcsa, mert egy ilyen hülye ketrecet lazán szét kellene tudnunk feszíteni, nem? – kérdezte. – Tudjátok, prison break fuckyeah[2], de megmozdítani sem tudtuk…
- Talán csak nem vagyunk formában – tippelt, bár ő maga is érezte, hogy az állítása igencsak gyenge lábakon áll. Hiszen Amerika már kölyökkorában is lazán felemelt volna egy lovat. – Alszol, Gilbert? – pillantott a finoman vállának dőlő poroszra, aki kezeit egy halkan ketyegő órára kulcsolta.
- Nein[3] – mordult, bár szemei le voltak hunyva.
- Talán mégis megpróbálhatnád. Nem tudjuk, mikor jár erre valaki.
- Csaphatnánk zajt – jegyezte meg az amerikai.
- Felesleges, túl sok ajtó választ el a földszinttől, nem hallanák meg. Legyünk türelmesek. Abban is jók vagyunk.
- Nahát én nem – tiltakozott erőtlenül. – Nincs egy szál cigitek? Eskü, valami vacaknak is tudnék örülni.
- Elvonó van – szólt a porosz.
- Kösz, Gilbert, tudtam, hogy lehet rád számítani – morogta fanyarul, és ő is a francia vállára hajtotta a fejét. – Megpróbálok aludni – jelentette ki.
- Álmodj szépet.
- Ja, álmomban fehérfejű rétisas leszek, és magasról leszarom ezt a helyet – közölte önérzetesen, mire a másik megrándult a nevethetnéktől. Az albínó azonban meg sem rezzent, és ő lassan a kezeire csúsztatta a sajátját, mintegy néma biztatásként. Nem lesz semmi baj, igaz?

Már az elérhetetlen, elégetett kötéllétránál jártak, amikor meghallották a ketyegést. Egyszerre dermedtek meg és néztek össze, előkerültek a kardok.
- Keresd meg – rendelkezett Gilbert, mire Francis bólintott, és sietve tapogatózni kezdett a sötétben, arra, amerre az órát sejtette. Lassan vándoroltak a percek, a ketyegés egyre idegölőbb lett.
- Megvan – sóhajtott megkönnyebbülten, és felállt, leporolta magát.
- És most tűnjünk el innen.
- Nem tiltakozom.
Futólépésben indultak a visszafelé, és már éppen fellélegeztek volna, amikor meghallották a döngő lépteket. Rögtön futásnak eredtek, és becsapták maguk mögött a következő helyiség ajtaját, a francia nekifeszült, beletúrt a zsebébe.
- Itt az óra, menj fel, én is megyek mindjárt! – nyújtotta a porosz felé, annak szemei megvillantak.
- Nem válunk szét – közölte határozottan. – És felejtsd el, hogy egyedül hagylak! – lépett hozzá közelebb, és megragadta a vállát.
- Gilb-
Hátrarántotta maga mellett Francist, hogy az asztalig botladozott, ő maga feltépte az ajtót, és vaktában lökte előre a kardját, mely azonnal a szörnyetegbe fúródott. Felemelte egyik lábát, és hasba rúgta a lényt, ahogy kihúzta belőle a fegyverét. A támadó kapálózott befelé, mire a porosz hátra ugrott, és a küszöb recsegett-ropogott, a fal repedezett, ahogy benyomakodott a helyiségbe.
- Vigyázz onnan! – kiáltott a szőke, és irányba fordítva az asztalt szörny elé lökte, ami átesett rajta. Egyszerre sújtottak le kardjaikkal, a lila förtelem kimúlt.
Francis a helyére lökte a fegyverét, és éppen kifújta magát, mikor pofon csattant az arcán.
- Aú! Ezt meg mért?! – bámult a vörös szeműre, aki dühösen nézett rá.
- Ne parancsolgass nekem, értve?! És fejezd be a mártírkodást, mert semmi értelme! Mindenkinek nekem kell elmondani, hogy csapatban dolgozunk?! – beszéd közben fenyegetően hadonászott a kardjával, ami miatt a francia hátrált előle, míg meg nem botlott az előzőleg földre hányt könyvkupacban. Hátraesését a másik akadályozta meg, aki elkapta a karját, és magához rántva megtartotta.
- Oké-oké, felfogtam – morogta sértetten felnézve. – És nem akartam meghalni, már mondtam.
- Fogd az órát, és gyerünk – szólt, mire a másik kelletlenül bólintott, és engedelmeskedett, közben morgott valamit az anyanyelvén.

~*HetaOni*~

Németország minden figyelmét arra összpontosította, hogy minden egyes mozdulatra, apró neszre azonnal és a leghelyesebben reagálhasson. Azonban semmi nem történt, míg Japánnal együtt felmentek az ötödik emeletre körülnézni. Ám mégis a gondolatai közé férkőzött a jelenet, amikor a negyedik emeleten elváltak a többiektől. Ahogy Olaszország olyan beletörődő tekintettel nézett rá, és halkan annyit mondott:
- Majd ha kijutottunk leszidhatsz, rendben? – Nem sokat beszélgettek, mióta visszatért, és most megértette, hogy ezért kerülte annyira, mert tartott tőle, hogy dühös rá. Az éjszaka mégis védelmet keresve bújt oda hozzá, hogy utána amint mind a ketten felébredtek, fel is keljen mellőle. Romano nagyjából fél perccel később bontakozott ki Antonio öleléséből, és ment is utána.
- Nem vagyok rád dühös – mondta komolyan, a barna szemekbe nézve. Italy bizalmatlanul összevonta a szemöldökét, ujjai rászorultak a naplóra. Aztán lehajtotta a fejét, és vállai is megereszkedtek.
- Scusami[4] – suttogta.
- Kér-kérlek, ne vádold magad – szólt a vállára téve egyik kezét. – Te… nagyon keményen próbálkozol, és biztosan sikerülni fog. – Fogalma sem volt, hogy a vigasztalása sikeres lehet-e egyáltalán, elvégre nagyon nem értett az ilyesmihez. Ám Veneziano felnézett, tekintetében kristályszerű könnycseppek ragyogtak, mégis mosolyogott.
- Köszönöm – mondta, és megölelte. Aztán Antonio szólt, hogy indulniuk kellene, és elengedték egymást. Ludwig figyelmeztetően pillantott a Spanyolra, aki értette a jelzést.
- Külön fogok vigyázni mindkettejükre – ígérte magához karolva a két olaszt. Észak haloványan elmosolyodva simult oda a bátyjához, míg Dél morogott valamit, és megpróbált szabadulni. Aztán elindultak.
Mindenközben Japánnak azon jártak a gondolatai, amit Poroszország mondott neki, még mielőtt elindultak volna. „Ne próbálj mindent egyedül megoldani, nyugodtan kérhetsz segítséget." És azon, hogy a bensője tiltakozik az ilyen ötletek hallatán, azzal, hogy elég erős ő egymaga is, nincs szüksége segítségre. A szíve mélyén azonban mégiscsak érezte, hogy egyedül már képtelen lenne ezt tovább folytatni, és valószínűleg pont emiatt veszítette el korábban az irányítást a cselekedetei felett. Ez még egyszer nem fordulhat elő.

- Németország… – szólalt meg, ahogy sietősen visszafelé tartottak a ketrec mellett.
- Igen? Valami baj van, Japán? – pillantott rá a kék szemű aggódva.
- Nem, jól vagyok. Csak azt akartam mondani, hogy örülök, hogy itt vagy most velem – jelentette ki, aztán zavartan félrefordította a fejét. A német is hasonlóan cselekedett.
- Ez… igazán kedves tőled… – mormolta, és inkább előre szegezte a tekintetét. Órát nem találtak. A szörnyetegek a rácsok mögött maradtak.

~*HetaOni*~

Amerika a könyveket dobálta le a második emeleti szobában a polcról, Anglia két perccel ezelőtt gyújtotta meg a tüzet varázslattal, most a fiókban túrt, ő maga pedig az ajtóhoz közelebb eső polcon kutatott. Nem hallotta kattanni az ajtót, csak Kumajirou morgására kapta fel a fejét, ahogy a másik kettő is, de akkor már késő volt.
Hűvös kéz siklott a nyakára, orrába jég, fagy, furcsa fűszerek és alkohol illata kúszott, ahogy egy mozdulattal meg lett perdítve, így a szoba belseje felé nézett. A számszeríj a polc tetején maradt, a tegez lecsúszott a válláról, tartalmát szétszórva gurult el a padlón. Dermedten állt, szemei elkerekedtek a meglepetéstől, látta a megrökönyödést a bátyja és egykori nevelőjük arcán.

[1] Olaszország; francia
[2] Ez valami béna szóvicc akart lenni, utalva a Szökés c. sorozatra, aminek angol címe Prison Break
[3] Nem; német
[4] Sajnálom; olasz