IX. Fejezet

- Őszintén, srácok, ki adott a jenkinek mikrofont? – kérdezte Franciaország, amikor lezuttyant melléjük.
- Ki kapcsolta be neki a hangfalat? – jött a kérdés valaki mástól.
- Azt be tudja üzemelni magától is, mai gyerek – legyintett Anglia. – Örüljetek, hogy nem Metallicát üvölt.
- Annak legalább te örülnél – húzta el a száját Francis. – De ez valami gépzene.
- Én meg voltam győződve, hogy Bryan Adamset fog énekelni.
- Csak, hogy idegesítsen, mi? – vigyorodott el. – You can't take me, I'm free[1] – dúdolta a francia, mire az angol vágott egy grimaszt. És szépen közéjük kúszott Alfred hangja, ahogy újra rázendített az utolsó versszakra:

„We can change the whole world, gonna take it over, gonna start it over
Don't you know that we could be
A new beginning, fighting til we're winning
Tell me that you're in it
Don't you wanna be
A superhero, superhero, superhero
Don't you wanna be
A superhero, superhero, superhero
Anybody could be
Aaah"[2]

TiK-TaK

Mi lenne, ha nem esnék pánikba? Azt amúgy is nehéz, gondolta Kanada, és inkább az asztal lapját kezdte fixírozni, ahelyett, hogy a zavart zöld, vagy a kezdődő düh szikráiba pattanó kéket figyelje.
- Azonnal ereszd el Kanadát, Oroszország! – parancsolt rá Amerika határozottan, ahogyan csak ő tud, és felemelte a fegyverét. Erre azért Matthew is feljebb emelte a pillantását. Úgy tűnt, mintha a pisztoly csöve őt nézné, pedig tudta, hogy nem érné őt a golyó.
- Ugyan, Amerika, tedd el azt a játékot, mielőtt megsérül valaki – kérte a mögötte álló nyugodtan, kedves hangon, keze azonban jól láthatóan mozdult a nyakán. Moccanni sem igazán mert, és már a levegővétel is nehézkesebb volt. Ekkor jutott el másodszorra a tudatáig, hogy a medvéje dühös morgást hallat.
- Kumajirou, elég lesz – szólalt meg, hangja nem volt több suttogásnál, az állat mégis elhallgatott.
- És Anglia, spórolj az erőddel, később szükséged lehet rá – tette hozzá, mintha Matthew meg sem szólalt volna. Nem mintha az angol mozdulni akart volna, pláne nem bevetni az erejét. Szerencséjére azonban senki nem tudott a mágia természetéről, így mégis számoltak vele, mint tényezővel. De ez a helyzet más volt, itt valóban nem használhatta.
- Mit akarsz itt, Ivan? – kérdezte Arthur komolyan, ám a fenyegető élt elhagyta a hangjából.
- Azt mondtam, ereszd el Kanadát! – ismételte el Alfred, ezúttal, hogy nyomatékot adjon a szavainak, kibiztosította a fegyvert. Csendes kattanás.
Ivan elmosolyodott. Ezt nem látta, csak hallotta, ahogy megszólalt.
- Van nálam valami, ami a tiéd, és talán szeretnéd visszakapni – jelentette ki. Érezte a mozdulatot, aztán az orosz előre nyújtotta a másik, szabad kezét, amiben ott pihent a csendesen tik-takkoló óra.
Alfred rábámult a szerkezetre, s az szinte megbabonázta. Lassan leeresztette a pisztolyt tartó kezét, és tekintetét nem tudta elszakítani tőle.
- A tiéd, igen, a tiéd – bólogatott Ivan, és a tenyerébe rejtette a tárgyat. – Választhatsz, mit szeretnél vissza: a kedves kis Kanadát, vagy az órát? – Az Amerikai rávillantotta tekintetét, és szemeiben most jól látható gyűlölet égett. Matthew testét egy pillanatra megrázta az elfojtott, kínos nevetés, ám arcára nem engedte kiülni a kétségbeesést, csak újra az asztallapra fordította a tekintetét. – Talán félsz? – érdeklődte tőle a férfi, félreértelmezve a reakcióját, egészen közel hajolva a füléhez.
- Félni? – ismételte a szót, ám az annyira csendesnek hangzott, hogy megköszörülte a torkát, és nyelt egyet. – Nem, nem félek – mondta ki. – Pusztán nevetségesnek tartom a viselkedésed, ennyi az egész.
- Ó, valóban? – kérdezett rá, mire legszívesebben bólintott volna.
- Igen – hagyta rá, és nem nézett fel. Ne szóljatok közbe, ne, ne… – Valóban ezt akarod? Újabb vihart kavarni, világégést zúdítani a Földre, amibe akár mi magunk is belehalhatunk? Ne hívd ki magad ellen a sorsot, hisz az már egyszer Damoklész kardjaként lebegett feletted, és lecsaphatott volna, ha akar. Nem jobb a béke?
- Naiv, ostoba dolgokat beszélsz, Kanada – csóválta a fejét. – Ne avatkozz bele a nagyok dolgába. Szóval, Am-
- A nagyok dolgába? – ismételte a szavakat, közbevágva. – Elfelejted, hogy utánad én következem – jegyezte meg, mire az ujjak kicsit szorosabban fogták. – Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? Sarokba szorítani Amerikát? Elég ostoba ötlet, főleg most. Ha úgy akarta volna, már rég nem élnél.
- Ne legyél olyan biztos benne.
- Tudod, Oroszország, a legjobbaktól tanultunk lőni, és már túlszárnyaltuk őket, szóval nem, nem túlzok – mondta halovány mosollyal. Nem, a helyzet nem olyan rossz, mint hiszi. Mint amilyennek tűnik. – Szóval, mit akarsz tőlem? Figyelsz már egy ideje, ne hidd, hogy nem veszem észre. Megfigyelni a megfigyelőt, észrevétlenül nem megy. Megölni itt és most? Tedd csak meg, területeim nem a gyilkosomra szállnának örökül, ám nem is fulladnának a tengerbe. Pontosan oda kerülnének, ahová valók lennének, a jogos birtokoshoz, az egyetlenhez, aki képes lenne megérteni engem, és aki ugyanúgy vigyázna az enyéimre, mint az övéire, mert egykor nem volt határ a kettő között. Ha viszont engem akarsz, ahhoz nekem is lesz egy-két szavam. A Mari Usqure As Mare.[3] A tenger megvéd, a helyzeti előny mindig a védőknél van, és engem nem tudsz elvágni a külvilágtól.
- Le tudnálak győzni – jelentette ki a férfi komolyan.
- Hogyan? – érdeklődte valódi kíváncsisággal.
- A Tél mindent legyőz – hangzott a nyugodt válasz. Kanada minden nyugodtsága ellenére felnevetett. Valódi vidámsággal. Ezen az orosz annyira meglepődött, hogy még a fogása is lazult a nyakánál.
- Elfelejted, hogy hideg, na, az felém is van. Sarkkör, meg minden. Havazás meg jég, és vagy húsz különböző szó a hóra az inuitok nyelvén. Meg szánhúzás, jegesmedvék, sí és jégkorcsolya. – Lassan felemelte egyik kezét, és megragadva az orosz karját, elhúzta a kezét a nyakától. Erővel, de képes volt rá. – És jégkorong, amiben teljesen véletlenül jobb vagyok, mint bárki más a világon, pedig nem egy könnyed sportág. Amihez kell némi fizikum is. – Olyan gyorsan mozdult, hogy a fogva tartójának esélye sem volt megakadályozni. Megperdült, nekilökte az oroszt a polcnak, s felkapta róla a fegyverét. Oda volt illesztve egy vessző, a férfi torkára célzott vele. Lila szemei hűvösen figyelték a meglepett Ivant. – Neked az a problémád, hogy önszántadból építesz magad köré börtönt, ami ostobaság, mert bezárva senki nem szeret lenni. A jég felolvad a napfénytől, és nekem van napom. Megpróbálnék neked segíteni, de tudom, hogy nem hagynád. Add ide Alfred óráját.
A férfi kinyújtotta a kezét, aztán hirtelen fejjel lefelé fordította a tenyerét. Az óra azonban nem koppant a padlón, a medve lelkesen kocogott oda vele a tulajdonosához.
- Ha tudom, hogy ilyen hasznos, én is tartok medvét. Hé, nem akarod nekem adni? – szólalt meg Amerika, miután a zsebébe rejtette az órát.
- Felejtsd el, Kumajirou hozzám tartozik – válaszolta, és tekintete fogva tartotta az oroszét. Látta benne a villanást, és időben reagált. Arrébb mozdult, a csap útjába lökte a számszeríjat, és hagyta a nyilat elsuhanni, a falba fúródni. Elperdült, elhátrált, és Ivan már nem tudott mit tenni, Amerika fegyveragya koppant a tarkóján, mire összeesett. A kék szemű káromkodott egy cifrát, aztán végignézett az öccsén, és a szemöldökét ráncolta.
- Idióta! És ha kitöri a nyakad?! Akkor mit csinálsz, ha?!
- Szerinted hagytam volna? – kérdezett vissza, és letérdelt, hogy összeszedje a kiborult nyilait. A medve odadörgölőzött a karjához, megsimogatta.
- Ember, pofátlanul elmondtad mindennek!
- Nem, Alfred, igazam volt, te is tudod, hogy igazam volt. Kivéve, amikor összevissza beszéltem csak, hogy húzzam az időt.
- Nagyobb problémánk, hogy Kína egyedül maradt a földszinten, és hogy Ivant vissza kellene vinni – szólalt meg Anglia.
- Na nem, majdnem kinyírta Mattet, én el nem cipelem addig! – rázta a fejét az amerikai.
- Pedig kénytelen leszel – jelentette ki Arthur. – Ti ketten felviszitek, addig én lemegyek Kínához. Megírjátok a többieknek, miért van ott Ivan, aztán befejezitek ezt a szintet a túlsó folyosón. Érthető voltam? – Amerika elhúzta a száját.
- Egyedül mész le? – kérdezte aggodalmasan.
- Meg tudom védeni magam – jelentette ki hűvösen. – Semmi bajom nem lesz, a lépcsőig meg együtt megyünk – mondta.
- Biztos?
- Nem fogod egyedül hagyni Matthew-t.
- Nem, persze hogy nem! Főleg nem a ruszkival. Ezek után lazán elhiszem, hogy leütötte Japánt…
- Viszont Yaót sem hagyhatjuk egyedül, neki még fegyvere sincs – magyarázta. – Na, kapd fel azt az őrültet, és haladjunk!
- Ne szokj vissza a parancsolgatásba – mordult, ahogy teljesítette a felszólítást, ám hangjában inkább valami vidámság bujkált, mint ingerültség.

~*HetaOni*~

Kína csendesen tett-vett a konyhában. Egy szekrényből pakolt ki, meg-megállva, hallgatózva. Elmerült a munkájában, a közeledő léptekre azonban felkapta a fejét. Végre itt vagy! A szörnyeteg egyenesen ránézett, pontosan tudta, hogy hol van, holott eredetileg csak a feje búbja látszhatott ki a bútor mögül. Yao tekintete ide-oda villant a konyha berendezési tárgyai között alkalmas fegyver után kutatva, ám semmi nem akadt a közelben, ami kézre esett volna. A szürkés lény egyre közelebb ért hozzá, léptei nem épp csendesek, a felakasztott edények összekoccantak. A kínai tudta, hogy legjobb védekezés a támadás, hogy jobban jár, ha ő kezdi…
Hol van már Ivan?!
Előre lendült, hosszú léptekkel, és elkerülte a felé csapó erős kart, helyette ő vitt be egy rúgást. Kis híján felkiáltott: neki jobban fájhatott, mint az ellenfélnek. Hátra ugrott, rálépett a lábára, de szerencsére nem érzett komolyabb sérülést. Aztán bevillant valami, és oldalra vetődött, mikor a démon meg akarta ütni, és kirántott egy fiókot. Fém evőeszközök zuhantak fémes csörömpöléssel a padlóra. Felmarkolt pár kést és villát, ujjai közül sorban röppentek az éles tárgyak, de a lényről leperegtek, nem tettek benne kárt, s egyre csak közeledett.
Yao nem tudott mit tenni, sarokba volt szorítva, Ivan sehol, egyedül pedig nem fog tudni győzni. Csak csapatban van esélyük a megerősödött démonok ellen, azonban most nincs vele senki, ráadásul fegyvertelen…
A sötét szemekben gonosz fény csillant, a lény hirtelen összerándult, szája néma üvöltésre nyílt, ahogy előre dőlt. A kínai kiugrott alóla. Anglia gyorsan vette a levegőt, leeresztette karjait, ujjai körül még vibrált a mágia, egyetlen apró, hófehér fényű toll hullott alá mellette, ami elporladt, mikor padlót ért.
- Jól vagy? – kérdezte a meglepett Yaót.
- I… gen… Mit keresel te itt? – kérdezte, ahogy felállt és leporolta magát. – Hol van Ivan?
- Oroszország nincs magánál… - gyorsan elmagyarázta, mi történt odafent, Yao elsápadt, szemeiben aggodalom csillant. – Van ötleted, mi lelhette? – kérdezte végül Arthur.
- Nem… fogalmam sincs, tényleg – rázta a fejét.
- Kanadára mindenesetre jól ráijesztett – morogta maga elé. – Szóval, hol tartasz?
- Van még itt két szekrény és a belső helyiség, aztán a szoba a szomszédban.
- Akkor essünk neki!
Az eggyel beljebb lévő helyiségben, ami valamiféle kamra lehetett, találtak egy órát, aminek hátlapján két kitárt, tollas szárnyat ábrázoló dombormű volt. Arhur a markába rejtette a ketyegőt, aztán felnevetett.
- Szóval kihívjátok magatok ellen a sorsot, mi?! Állok elébe, rohadékok!
Az óra azt akarta, hogy összetörje. Azonnal.
Élvezettel állt ellen a kísértésnek.

~*HetaOni*~

Némán túrták ki a fiókokat, pakolták le a polcokat. Alfred felegyenesedett, és sóhajtott egyet.
- Figyelj, Matt… - szólalt meg, az öccse ráemelte lila szemeit.
- Hm?
- Én… téged választottalak volna – mondta ki. Kanada egy pillanatig még nézett rá, aztán visszafordult a könyvespolchoz.
- Rendben – válaszolta kétkedő hangon, és folytatta a munkáját.
- Tényleg! – kiáltott fel kétségbeesetten az amerikai.
- Láttam a szemedet. Sóvárogtál utána, akartad, mindennél jobban.
- Utána egyszer sem néztél fel! Baromira megrémültem! – bizonygatta.
Matthew hirtelen pillantott rá, tekintete szinte vágott.
- Akkor add ide az órát – nyújtotta felé a kezét.
- Mi? – nyikkant Alfred meglepetten.
- Ha tényleg hagytad volna, hogy Ivan összetörje helyetted, add ide – mondta komolyan.
- Mit akarsz vele?
- Vigyázok rá. Teljesen bekattantál tőle, percenként veszed elő, és folyton a zsebedet tapogatod.
Benyúlt a kabátja belső zsebébe, és lassan kivette belőle a ketyegő tárgyat. Odasétált az öccséhez vele, és tétova mozdulattal, de végül a tenyerébe tette. A kanadai olyan gyorsan tüntette el, hogy az szinte követhetetlen volt. Felegyenesedett, és szembefordult a bátyjával.
- Vissza fogod kapni – mondta tárgyilagos hangon. Alfred erre olyasmit tett, amire régen nem volt példa: még közelebb lépett hozzá, és megölelte.
- Nem hagynám, hogy bármi bajotok essen, oké?
- Oké – súgta válaszul, és elmosolyodott.
Döndülve vágódott ki az ajtó, összerezzenve kapták oda a fejüket. A fiatalabb kibontakozott az ölelésből, lehajolt, a vállára a dobta a tegezt, és felemelte a számszeríjat. Amerika kettőt lőtt, az egyik találata pontos volt, a másik elől a szörnyeteg elmozdult. Kanada nyílvesszője azonban a másik szemébe állt, így a támadójuk már nem láthatta őket. Alfred tárai azonban kifogytak, hiába húzta a ravaszt, üres kattanások sorozata volt csak a válasz. Nem volt ideje cserélni, ezért villámgyorsan körülkapta a tekintetét a helyen, és odarohant a kis dohányzóasztalhoz.
- Vigyázz! – kiáltott, majd felkapta a bútordarabot, és hozzávágta a földön kívülihez hasonló Valamihez. Az azonban meg sem rezzent, az asztal viszont darabokra tört. – He…?
- Inkább cserélj tárat! – vetette hátra az öccse, ahogy nyakon lőtte a rémséget. Kanada hiába volt gyors, a lény hallotta lépteit a faszilánkokon, nem tudott előle a végtelenségig menekülni, ráadásul túl kevés volt a hely. Be volt szorítva, de kitört oldalra, azonban az asztal maradványaiban megbotlott és elvágódott. Fájdalom lobbant a karjában, rémülten fordult meg és nézett fel. Két lövés dördült, a lény Amerika felé fordult, aki olyan erővel rúgta hasba, hogy az üres könyvespolcnak csapódott. Még két lövés, és kimúlt.
- Jól vagy? – kérdezte rögtön, mire csak megrázta a fejét, és felhúzta a lábait. Szemeiben fájdalom könnyei ragyogtak, Alfred rögtön odatérdelt mellé, és átölelte. – A karom – suttogta. – Biztosan eltört… - szipogva döntötte fejét a testvére mellkasának, lehunyta a szemeit. Mélyeket lélegzett, felkavarodott a gyomra, melege lett, miközben legszívesebben engedett volna a reszketésnek.
- Semmi baj – nyugtatta halkan. – Hadd nézzem.
Finoman kibújtatta a fiút a kabátjából, majd felhajtotta a pulóvere ujját. A kanadai halkan, fájdalmasan szisszent fel a mozdulataira, de nem tiltakozott.
- Innen nem látszik semmi – jegyezte meg.
- Eltört, teljesen biztos vagyok benne, törtem már el a karom – mormolta halkan.
- Akkor sínbe kell tenni, majd odafent Anglia megnézi neked, biztosan meg tud gyógyítani vagy valami… van nálad kés? – kérdezte.
- Az övemen – biccentett.
- Remek, akkor szépen ellátlak, na gyere – felállt, és felsegítette a testvérét is, aki a szokottnál is sápadtabb volt. Leültette a kanapéra, összeszedte a nyílvesszőit, a számszeríjat, és a késsel az ott lévő ágyneműből vágott hosszú csíkokat. Letört hegyű vesszőket használt sínnek, és igyekezett megfelelően rögzíteni. Aztán egy darab anyaggal a nyakába kötötte a karját.
- Hogy lehetek ilyen szerencsétlen… - motyogta maga elé a medvéjét simogatva, ami kedvesen bújt hozzá. – Tényleg teljesen használhatatlan vagyok – sóhajtotta letörten. Alfred megveregette a vállát.
- Semmi baj, egy-kettőre jobban leszel – biztatta kedvesen. – És nem a te hibád, hanem az enyém, számolnom kellett volna, hány töltényem van még, és időben cserélni, akkor hamarabb kinyírhattuk volna, és nem estél volna el.
- Én nem figyeltem… - susogta, és felnézett a bátyjára. – Nem a te hibád. Köszönöm a segítséget.
- Semmiség. Van még két szobánk, menni fog?
- Kibírom – bólintott határozottan. Felállt, Alfred visszaigazította rá a kabátot, sérült karját nem bújtatták bele. Jobb vállára vette a tegezt, felvette a fegyverét. – Mehetünk.
A szemben lévő szoba egyik fiókjában találtak egy órát, aminek hátulján egy lobogó zászló volt. Csendesen kattogott, és Kanada hagyta, hogy Amerika tegye el. Ez nem volt rá semmilyen hatással.

~*HetaOni*~

Italy befordult a könyvtár utolsó sorának utcájába, rögtön azután megtorpant. A hatalmas állóóra fölé magasodott, méltóságteljesen, hangosan kattogott. Veneziano sápadtan figyelte a mutatóját, aztán összevonta a szemöldökét.
- Nem lesz rád szükségem – jelentette ki komolyan.
Nem-nem-nem-nem, soha többé.
(De azért jó tudni, hogy a könyvtárban van.)

[1] Bryan Adams – You can't take me c. számából
[2] Simon Curtis – Superhero c. számából

[3] Tengertől tengerig; latin, Kanada jelmondata