XI. Fejezet

LegyőZöTTeK

Mint a kártyavár, ahogy előre megjósolták, úgy omlott össze az egész időzavar. Egy helyen megszűnt az idő, a résbe a többi be akart nyomakodni, egymásba csúsztak, elsodorták egymást, összedőltek, megszűntek, és az összes többi, az összes többi velük omlott, ahogy ha a vár egyik tartódarabját mozdítják el. Hullottak a síkok, holtan egymásra, mint vesztes katonák, és végül maradt egy, egy igazi, ahol ők együtt voltak, és éltek. De egy ilyen harcnak sosem lehet vége, a ház felesküdött ellenségnek, a nemzetek pedig nem adják fel, mert nem tehetik, az ő sorsuk az idő kezdete óta a harc, és fogják is tenni az idő végéig, ha semmi értelme, ha utolsó leheletük száll el, akkor is.
Anglia varázstollai táncoltak a levegőben.

~*HetaOni*~

Olyan borzalmasan gyorsan történt minden, hogy ép ésszel követhetetlen volt az egész. Az egyik pillanatban még ott álltak mindannyian, a következőben összetörték az órákat, a legközelebbiben pedig démonok özönlöttek elő a három folyosóról. Borzadva figyelték őket, egyszersmind megnyugvással. Tehát ha átvágják magukat rajtuk, szabadok lesznek. A szabadságért harcolnak, azért, hogy visszajuthassanak a saját világukba, a saját korukba, a saját, egyedi jelenükbe, és élhessék a saját életüket. Ahogyan azt megszokták. Nincs apelláta vagy más lehetőség. Ennek kell történnie.
Németország mozdult először, hangját kieresztve üvöltött, és a szörnyek mind őt lesték. Felrohant a lépcsőn, a démonok tömegével rohantak utána.
- Ne, Doitsu, ne…! – kiabált utána Veneziano. – Nem válhatunk szét! – kiáltotta, de már mindegy volt. Franciaország is jó ötletnek tartotta a csapatok megosztását. Poroszország utána vetette magát, aztán Kanada is, és emiatt Amerika is, a konyha felé tartó folyosóra rohantak.
Romano elkapta az öccse karját, kattant egyet a gépfegyver. Két pár zöld szem villant össze, Spanyolország bólintott, meglendítette a csatabárdját. Két oldalról védték legfiatalabb testvérüket. Felugatott a fegyver, suhant a bárd.
Japán letépte a bejárat kulcsát az övéről, odadobta az olasznak, és felrohant a német után az emeltre.
Anglia egymaga maradt középen, az ajtó és a lépcső között, mivel Oroszország és Kína a szembe folyosó felé indult meg. Tekintete parázsként égett, ahogy összedörzsölte tenyereit, kinyújtotta karjait, és felfénylett körülötte a mágia. Csendes, egyre hangosodó kántálásba kezdett, aminek eredményként megszülető varázsvillanások először a lépcsőn felfelé tartó lényeket állították meg. És azután a többit, elsöprő erővel harcolt.
Nihon rohant, az útjába kerülő lényeket egy-egy vágással terítette le, vagy a nyakukat metszette el, vagy egyik lábukat, tőből, ha járni nem tudnak, tehetetlenek. Segítenie kell Németországnak, egyedül nem győzhet annyi ellenfél ellen! Befordult a sarkon, a rémület egy pillanatra megbénította. A menedékhelyükre vezető szoba ajtaja nyitva, szörnyetegek nyomultak be rajta folyamatosan. Nekik rontott, ott vágta őket, ahol lehetett, s azok lassan, de fogyatkoztak. Saját sebeivel nem törődött, egyre küzdött, de mire beért, talán már régen késő volt. Olyannyira meglepődött az üveges kék szemek láttán, hogy még a kardját sem emelte fel védekezésül, mikor a szörny lecsapott. Minden ösztöne leállt, minden védekezés hiábavaló volt. Hiszen Németország olyan erős… ő nem halhatott meg, ő nem… Egy pillanatig még ez visszhangzott benne, aztán elejtette a kardját, hallotta koppanni, de már semmi mást.

Felperzselt a mágia, egy-egy támadás pusztító ösvényt hagyott maga után a démonok közt, azok ádázul küzdöttek, de a mágus sokkal ádázabb volt. Elvégre az a legerősebb, aki másért küzd, nem önmagáért, és Anglia rájött: ha az erejét csakis arra használja, hogy a többieken segítsen vele, ha nem önző bizonyítási vágyból, akkor sokkal erősebb. Önmagát is meglepően erős.
A konyha folyosója tiszta volt, amíg ő képes volt elérni. A szembeni folyosó felé fordulva segített az Orosz-Kína párosnak, aztán a déliek felé fordult. Két mágiahullám elég volt, hogy szorult helyzetükből kihúzza őket, aztán megfordult, és rohamtempóban indult Franciaországék után.
Nyugodtan tudott gondolkodni, a váratlan helyzet ellenére is… nem eshet pánikba, akkor nem sikerülhet az egész. Emberi érzéseit egy pillanat alatt leállította, (pedig ha lehet, az ostoba francia után veti magát, aztán Amerika és Kanada, és végül Kiku után…) semmi érzelgősség, semmi fáradtság, semmi lelki vagy fizikai fájdalom. Engedte az országlényét előre, aki most ugyan gyenge volt, de mégsem annyira, hogy ne tehessen semmit. Engedte a varázslatot végigfolyni az ereiben, csak semmi gondolkodás, ösztönből, pusztuljon az útjából az ellenség, semmit nem érnek ezek, hírmondó se maradjon belőlük…!
És a látvány.
A látvány, ami megállította.

Kanada rohant, ketten kevesek lesznek, de még talán hárman is. Hallotta Alfred cipőinek kopogását a nyomában. Nem hagyja egyedül, vele tart. Egyszer az életben ő döntötte el, merre.
Francis és Gilbert egymásnak háttal küzdöttek, ők ketten szinte berobbantak a jelenetbe. Alfred egyetlen pofonjától repül az ellenség, pisztolyának csöve dörög, akár heves viharkor az ég, minden más zajt elnyom, szinte megsüketít. Suhognak a nyilak, a keze egészen jó, igaz, ballal lő inkább, nem tudná hátra lendíteni a karját, az ép jobb szedi a nyilat, illeszti helyre, és a rossz bal, hiába remeg, tud célozni, pontosan, csak a szemére, akkor nem lát, nem ér semmit látása nélkül a gonosz szörnyeteg.
Francis felkiáltott mögöttük, odafordult, Gilbert a fal tövében feküdt, egyenruhája szakadt és véres, szemei lehunyva. A francia üvöltve vetette rá magát a szörnyetegre, aki bántotta, aztán kardját eldobva térdelt le a férfi mellé. Látszott az arcán a megnyugvás, Poroszország él, elvégre másodjára igazán senki nem halhat meg.
A kardot eldobni ostobaság volt, a következő szörny, egy másik, egy hatalmas és erős, már támadott is, és a szőke férfi nem érte el a fegyverét.
- Francis! – szakadt fel belőle a kiáltás, és előre ugrott, a szörnyeteg útjába. Csak oldalról, a szeme sarkából látta közeledni, ahogyan a barna foltot a képbe ugrani.
Nem, ne, nem teheted, ostoba vagy, mit képzelsz…?
Alfredet úgy söpörte félre a lény, mint falevelet az őszi szellő, hallotta reccsenni a csontját, de neki nem a karja tört, ó, nem, a gerince. A halk nyögés, és még felemelte a kezét, még lőtt, igaz, homályos szemekkel már nem tudott annyira célozni, de ő soha nem lőtt mellé kétszer, még behunyt szemmel sem, ő annyira profi volt. A démon nem halt meg, aztán mégis, Francis, Gilbert kardjával szúrta le, hátra rántotta őt, de nem is érezte, mikor földet ért. Csak bámult a kék szemekbe, a szemüvegen keresztül, és nem akarta elhinni, hogy a testvére, igen, a testvére, akivel folyton összetévesztik, aki hamburgert zabál, és kólát iszik, nem érteni tőle mit mond, aki éjnek évadján is beállít hozzá, hogy hozott egy filmet, nézzék meg, akivel együtt lovagoltak a prérin, hullócsillagot néztek, és nyájat tereltek a cowboyokkal, akivel az indiánoknál aludtak, és beszélgettek velük, akivel együtt nőtt fel, akivel biliárdozni jártak, és célba dobtak, és kacagtak az embereken, akik azt hitték, jobban dobnak náluk… nincs többé. Megmentette őt, és emiatt ő meghalt. Micsoda igazságtalanság ez?!
Forróság csorgott az arcán, azt hitte vér, de átlátszott, szóval csak könnyek. Sós könnyek, amik nem hozzák vissza a bátyját. Az egyetlent, aki mindig tudta a nevét, és tudta, hogy ő Kanada, a Föld második legnagyobb országa, igen, Tengertől tengerig, és aki megértette, akivel tudott beszélgetni, és aki…
Francis beszélt valamit, csak nézett rá, és nem hallotta, nem értette mit mondott. Őszintén, egyetlen szót sem, és mondhatta volna franciául, vagy angolul, kínaiul, olaszul, spanyolul, vagy az őslakosai nyelvén, nem értette volna. Mert így a világnak nincs értelme, nincs értelme egyáltalán.
A francia felrángatta a földről, megállt a lábán, de semmi egyéb. Kapott egy pofont, egy igazán erőset, belecsikordult a nyaka, és rázuhant a valóság. Könnyes szemeivel felnézett Francisra, (ő erős, ő mindent tud, megvédi majd, ugye, megvédi…) és elkerekedtek a szemei. A hosszú hajú hátra kapta a fejét, de csak közelebb simult hozzá, búcsúszavai, ha voltak is, belevesztek az újabb sokkba, ahogy a súlyos test rázuhan, és mozdulni sem mert. Aztán a szörnyeteg ránézett, gonosz fekete szemek, és vigyorogni látszott. Vigyorogj, persze, megölted az ellenséget, rendben, itt vagyok én is, én már nem veszíthetek többet, tényleg nem. Behunyta a szemeit, érezte a fájdalmat, de nem érdekelte. Még egy utolsó villanás, aztán az a finom, elnyugvó csend.

Anglia felemelte kezeit, nem, nem, nem, nem, az nem lehet a varázslat felszikrázott, pillanatnyi visszatérés, érzelmek, de nem engedett nekik. A szörnyeteg meghalt, az összes a folyosón. Végighordozta tekintetét a szerettein, a családján, odabentről dörömbölés (engedj ki te rohadék, nem teheted, hogy csak így állsz felettük, és semmi, nem érted?!), odalépdelt Gilberthez, de már ő sem élt. Megfordult, és sietős léptekkel a másik irányba indult. A többiek még talpon vannak, a gépfegyver még ugat, ha veszítettek is, az új esélyt biztosítani kell.

Akárhányszor lecsapott, Oroszország minden ütése egy-egy démon végét jelentette. Kína mögötte harcolt, rájött, hogy bizonyos pontok érintése ezeknél a rémségeknél is bénulást okoz, felhasználta ellenük, emiatt tünedeztek mindannyian. De nem volt elég gyors, és hiába minden, túl gyorsan fáradt. Nem tudott kitérni egy ütés elől, a vállát érte, hátratántorodott, neki Ivannak, aki felé fordult, csapott egyet a csappal, és átkarolta őt.
- Semmi baj, megvédelek – mondta kedvesen, és ő elhitte neki. Hideg volt körülöttük, a deszkák recsegtek a fagytól, a démonok azonban csak jöttek és jöttek… Ivan is kapott egy ütést, lépett párat előre, botladozott, aztán visszavágott. A következőtől már elesett, és a démon örömmel lépett rá a csapot tartó karjára, minden csontja szilánkosra tört. Yao feltápászkodott, megpróbált nekirohanni a lénynek, egy másik rögtön elkapta, a falhoz csapódott, fejéből vér szivárgott, de még látott. Látta az ibolyaszín tekintetet, biztatóan mosolygott, aztán a képbe egy erős, izmos szürke láb lépett, és utána már csak sötétség. Mindkettejüknek.

- Anglia, mi van a többiekkel? – kérdezte Italy, amikor visszaért. Elpillantott Oroszország és Kína holtteste felé, egy intéssel felhúzta az illúzióképet, hogy még mindig harcolnak, a fiút nem kell jobban terhelni, így is nehéz neki. Lassan ingatta a fejét. Ezt muszáj volt tudatnia. A barna szemek könnyel teltek meg.
Varázs, a démonok elfogytak a lépcső felőli oldalról. Varázs, a másik oldalon is megfogyatkoztak, de Antonio még tartotta magát.
- Inglaterra[1], vidd fel őket a könyvtárba! – kiáltott hátra hirtelen. – Nincs mit tenni, vidd őket, ott az óra, Bel Paese[2] majd mutatja az utat, siessetek! Visszatartom őket!
- Nem! – kiáltott fel Romano dühösen. – Sehová nem megyek nélküled, hülye paradicsomfejű idióta! Fogtad?! Sehová! – de könnyek ragyogtak a szemeiben, tudta, hogy nincs választása.
Spanyolország megpörgette feje felett a bárdot, lecsapott egy szörnyre.
- Téged köt az esküd, emlékszel? Menj csak, nincs mit tenni, legközelebb majd sikerül. Nem engedem fel őket a lépcsőn, Arthur, vidd őket!
Anglia utoljára támadott, míg a démonok fele semmivé foszlott, egész csomókban hullott körülötte a hófehér toll, de már semmi értelme nem volt. Még lehajolt az összetört órájáért, egy villanás, a ketyegő újra kattogott, aztán megragadta az ikrek karját, és húzta őket maga után. Fellökte őket a lépcsőn, aztán már Romano ment is magától, fogva az öccse karját, menekülve a lentről hangzó szavak elől.
- Bántottátok az én kis Romanómat, adok én nektek, rohadékok, piszkálni a kisebbet, na gyertek csa-
A másodikon csend volt, démonok vére, a harmadikon viszont fullasztó némaság. Berohantak a könyvtár közelebbi ajtaján, és amint becsukták maguk mögött, Italy a falnak támaszkodva a földre csúszott.
- Germania… e Giappone… e Prussia, e Francia, e America, e… Canada… e Russia e China… e… e… Spanga… sono tutti…[3] - suttogta zokogva, reszketve, és szorítva a bátyja karját, aki maga is sírt, de csak csendesen, néha össze-összerázkódva. Anglia otthagyta őket, két sorral előrébb ment, befordult az utcába, és tenyerére vette az órát.
Felfénylett a kezében, és suttogni kezdett neki. Pár pillanat múlva visszament a testvérpárhoz, és felrángatta a fiatalabbat a földről.
- Idefigyelj, Repubblica Italiana[4]! Visszamész az időben, és mindent pontosan úgy csinálsz, ahogyan most tetted. Nem engeded Németországot elrohanni, sem Japánt, és ami nagyon fontos: akármi történjék is, nekem Amerikával és Kanadával kell mennem, amikor órát keresünk, megértetted? Ott kell csak javítanunk ezen az átkozott helyzeten, és minden rendben lesz. Megoldom a többit, neked ennyit kell tenni. Megértetted?
- I-igen… - suttogta beleegyezően. – Megértettem. Mindent, ahogyan most. Nem engedem Németországot és Japánt felrohanni, és Anglia Amerikával és Kanadával megy… Igen, igen – bólogatott. – Megértettem.
Hátralépett, elengedte a fiút. Romano közben felállt, és kézen fogta a testvérét, vezetni kezdte a könyvtárban a másik ajtó felé, ahol az óra volt.
- Nem hagyhatlak itt titeket – szólalt meg halkan.
- De igen, Feliciano, itt fogsz hagyni minket – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn Lovino.
- De…
- Nincs semmi de. Nem játszunk a kezükre azzal, hogy engedünk meghalni. Nem hagyjuk, hogy a többiek áldozata hiábavaló legyen. Igen, megígértem, hogy veled leszek, de most megszegem, mert nem mehetek veled. De csak addig kell egyedül csinálnod, míg újra meg nem jelenek, rendben? Eljövök, minden új síkon eljövök, prometto, és melletted leszek. Mert megkapom az emlékeidet, és segíteni akarok majd, érted? Így lesz. Ez téged nem jogosít fel arra, hogy megszegd az esküdet, értetted?
- Igen. Nem adom fel. A következő sikerülni fog!
- Ahogy mondod – bólintott rá, és átölelte a testvérét. – Amíg te mindent szépen elintézel, addig mi Angliával megtizedeljük őket. Ne aggódj, nem adjuk olcsón a bőrünket, harcoltunk már együtt, úgyhogy menni fog.
- Annyira sajnálom… - suttogta, arcát az egyenruhába fúrva.
- Tudom, tudom, én is. És most… siess, Feliciano. Sikerülni fog.
Odaállt az óra elé, kinyitotta az üveget, ami a számlap előtt volt.
- Gyűlöllek – suttogta, és elkezdte visszatekerni a mutatókat.
Ahogy hozzáért, Veneziano abban a pillanatban eltűnt a szemük elől, órástól. Romano oldalra pillantott Angliára, akinek nem volt búcsúszava. Pontosan tudta, hogy mi történt vele. Hagyta az országénjét felülkerekedni az emberen. Egy hosszú pillanatra lehunyta a szemeit. Rászabadította a szörnyetegre egy hódító birodalom, egy hatalmas harcos, egy százakat igába hajtó személy utódállamát. Ők ketten nem fognak meghalni.

~*HetaOni*~

Zuhanni a térben és az időben… mindig ugyanolyan érzés volt. Mintha aludna, mégis képek peregnének a szemei előtt a sötétben. Kellemetlen. Aztán megint ott találta magát a kezdőpontnál. És indult a dolog elölről.

~*HetaOni*~

„- Kérlek… Kérlek, ha kijuttok, csak fussatok. Nem számít, mi történik, ne nézzetek hátra, ne felejtsetek el, ne hibáztassatok, ne sírjatok, de az idő-„

„- Két másodperc pont elég. Megmenti egy nemzetet… tudod."

„- Nemzetként elpusztítom ezt a helyet!"

„- Alakítsunk szövetséget, de nem, mint nemzetek, hanem mint emberek!„

„- Mi fog történni, ha visszaszerzed a mág- hm, az erődet?
- Angyallá változom.
- Persze."

„- Hány… hány ujjamat mutatom?
- Sajnálom, Amerika… én már nem látom."[5]

~*HetaOni*~

„Japánnál vannak a kulcsok. Ezt valamiért fontos megjegyezni: az övén lógnak karikára fűzve. Ő tudja csak nyitni és zárni a helyiségeket a házban. Ő a kulcsőrző."

„- Fordítsunk a kockán – tette hozzá Gilbert. – Nehogy azt higgyék, hogy megijedtünk tőlük! Vadásszunk rájuk mi!"

„- Te ezt nem érted, Anglia! – dörrent rá magából türelmetlenül kikelve a fiú. Felpattant a székről, barna szemei dühösen villogtak, kezei ökölbe szorultak. – Feliciano az ikertestvérem! Közelebb állunk egymáshoz bárkinél, ha történt vele valami, nekem kell megvédenem, én vagyok az idősebb! Úgyhogy vissza kell juttatnod minket a saját időnkbe! Neked képesnek kell lenned rá, tudsz varázsolni!"

„- Figyelj rám, Feliciano! – nézett Romano komolyan a könnyes szemekbe. – Nem vagy egyedül, érted? És nem is maradsz többet egyedül, mert ezentúl mindenhová veled megyek. Prometto! – Az utolsó szó úgy hangzott, akár egy varázsige.
- Kö-köszönöm – suttogta, s egy pillanatra megfeledkezett a könnyeiről is.
- De cserébe neked meg kell ígérned, hogy nem adod fel, bármi történjék is – tette hozzá határozottan.
- Prometto – mondta letörölve a könnyeit. – Ígérem, hogy nem adom fel, akármi történjék is!"

„- Nem bírom tovább… - suttogta, és megszorította Yao karját. – Elfáradtam…„

„- Nahát, Italy, te élsz!"

„- Alfred F. Jones vagyok! Amerika, egy szabad ország! És te nem tarthatsz itt, ha én el akarok menni, világos?! Megmondod, hol a bejárat kulcsa, most azonnal!"

„- Vissza kell adnod a kulcsokat Japánnak, amint lehet – mondta komolyan."

„- Há-hány ujjamat mutatom? – kérdezte, és keze remegett, ahogy az angol orra elé emelte őket.
- Kettőt."

„- Ezért kell összetörni az órákat, hogy megszűnjön az idő!"

„- Országok vagyunk – válaszolt Feliciano csendesen.
- Odakint legalábbis – tette hozzá fanyarul Francis."

„- Ne parancsolgass nekem, értve?! És fejezd be a mártírkodást, mert semmi értelme! Mindenkinek nekem kell elmondani, hogy csapatban dolgozunk?!"

„- Kér-kérlek, ne vádold magad – szólt a vállára téve egyik kezét. – Te… nagyon keményen próbálkozol, és biztosan sikerülni fog."

„- Valóban ezt akarod? Újabb vihart kavarni, világégést zúdítani a Földre, amibe akár mi magunk is belehalhatunk? Ne hívd ki magad ellen a sorsot, hisz az már egyszer Damoklész kardjaként lebegett feletted, és lecsaphatott volna, ha akar. Nem jobb a béke?"

„- Nem lesz szükségem rád – jelentette ki komolyan."

„- Rémisztő a varázserőd, azt kell, mondjam – szólt halkan, ahogy követte.
- Ha kijutottunk innen, valószínűleg évekig nem tudom majd használni… Nem arra van tervezve, hogy időkapukat nyissak vele – magyarázta.
- De most jó hasznát vesszük, nem?"

„- Ez a bejárat kulcsa?"

„- Akkor háromra… - szólalt meg elszoruló torokkal Veneziano. – Uno, due, tre!"

„Mint a kártyavár, ahogy előre megjósolták, úgy omlott össze az egész időzavar. Egy helyen megszűnt az idő, a résbe a többi be akart nyomakodni, egymásba csúsztak, elsodorták egymást, összedőltek, megszűntek, és az összes többi, az összes többi velük omlott, ahogy ha a vár egyik tartódarabját mozdítják el. Hullottak a síkok, holtan egymásra, mint vesztes katonák, és végül maradt egy, egy igazi, ahol ők együtt voltak, és éltek. De egy ilyen harcnak sosem lehet vége, a ház felesküdött ellenségnek, a nemzetek pedig nem adják fel, mert nem tehetik, az ő sorsuk az idő kezdete óta a harc, és fogják is tenni az idő végéig, ha semmi értelme, ha utolsó leheletük száll el, akkor is.
Anglia varázstollai táncoltak a levegőben."

~*HetaOni*~

Rohant, ahogy csak a lába bírta. Ha minden jól megy, most sikerülni fog, nem is foglalkozott a többiekkel, ahogy a múltkor, csak rohant, hogy időben ott lehessen. „Két másodperc pont elég. Megmenteni egy nemzetet… tudod." És nem csak az a két másodperc. Az egész előző idősíkjuk erre a pár pillanatra tevődött fel, hiszen az óra… Az óra, amiben üzenetet hagyott önmagának.
„Egy későbbi önmagamnak. Idefigyelj, te érzelgős idióta, mentsd meg a csigazabálót, mentsd meg őt, és mindannyiukat képes leszel megmenteni, érted? Az pont elég löketet fog adni a hulló tollaidnak, hogy összeálljanak. Csak tedd meg!"
Látta a szörnyeteget Francis felé közeledi, aki neki háttal volt. Kanadát, ahogy mozdul, és Amerikát, ahogy ugrik. A mágiahullám elsöpörte őket démonostól, és másik dög elég ugrott, felszabadítva minden nyers mágiáját. Ha ez nem elég, akkor semmi nem az.

[1] Anglia; spanyol
[2] Szép Ország; olasz, az olaszok így is hívják az országukat : )
[3] Németország… és Japán… és Poroszország, és Franciaország, és Amerika, és… Kanada… és Oroszország és Kína… és… és… Spanyolország… ők mind…; olasz
[4] Olasz Köztársaság; olasz
[5] random HetaOni fordítások by: Katie