XII. Fejezet

eND

„- Mi fog történni, ha visszaszerzed az összes mág- hm, erődet?

- Angyallá változom."*

~*HetaOni*~

A ragyogás betöltötte egy pillanatra az egész helyiséget, elvakított mindenkit, s mire elfoszlott, a szörnyeteg sehol nem volt. Franciaország leengedte a szemei elé rántott karját, és mindenre készen felpillantott. A látványtól azonban elakadt a lélegzete, és még a hangját is nehezen találta.

- Ez nem lehet… – suttogta maga elé döbbenten, és pillanatokig csak bámulta a jelenést alig két lépéssel maga előtt. Törékenynek tűnő, vékony test, túlvilági ragyogású bőr, saruba bújtatott lábak, lágy esésű tóga, hófehér tollú, hatalmas szárnyak, aranyszőke haj, és az érzelemmentes zöld szempár. – Britannia Provincia! – a szólított felé fordult, ő maga összerezzent a kutató pillantás alatt. Biztosan jó ötlet megszólítani őt? Az angyal lassan fél térdre ereszkedett előtte, kinyújtotta felé egyik kezét, mire ő csak most vette észre, hogy a mágiahullám miatt a földön van. Fél karral magához ölelte Gilbertet, de nem tiltakozott. Mégis halk sóhajjal simult bele arcával a hűvös érintésbe, és érezte, hogy minden fizikai fájdalma, szellemi fáradtsága és félelme elpárolog. Mosoly derengett fel a vértelen ajkakon, amolyan igazi ártatlan, angyali mosoly. – Tudsz rajta is segíteni? – kérdezte Francis óvatosan, és a poroszra mutatott. – Későbbi fivéred…
Megismételte a mozdulatot, Poroszország fizikai sérülései eltűntek, csak a vére maradt az egyenruháján, és a szakadások. Aztán Britannia felegyenesedett, és a másik kettőre nézett. Alfred nyelt egyet, és félig öccse elé lépett, mind a ketten nagy szemekkel bámultak a férfira. Éppen csak feltápászkodtak a földről.
- Ne féljetek tőle – szólalt meg a francia angolul. Eddig észre sem vette, hogy automatikusan latinul beszélt. Kezdett felébredni a kábulatból, és az agya is maximumra kapcsolt. Már nagyjából felfogta, mit jelent ez a fordulat.
- M-mi lett Iggyvel? – kérdezett rá az idősebb zavartan.
- Ő Angyal Britannia Provincia a Római Birodalom korából – válaszolta komolyan, és felállt, Gilbertet is felhúzta a földről. Az albínó most ébredezett. – Úgy tűnik, Anglia visszaszerezte a varázserejének egészét, így képes volt életre hívni az elődjét, hogy segítsen nekünk. Ugyan elvesztettük a kollektív és közlékeny tudatát a helyről, de azt hiszem, hogy Britannia Angel is nagy segítségünkre lesz.
- De-de… egy angyal?! Nem azt mondtátok, hogy Anglia mindig ugyanaz volt?
- Bizonyos tekintetben ugyanaz maradt, másrészről megváltozott, mint mindannyian a Római Birodalom bukása után. Hatalmas kavarodás volt akkor, nem csodálom, hogy ő is eltűnt. Azóta nem is láttam, ennek több mint ezerhatszáz éve… nem gondoltam, hogy valaha is viszont láthatom… – Rámosolygott az őt figyelőre, és latinul megkérte: – Kérlek, gyógyítsd meg őket is.
Az angyal könnyű, kecses lépésekkel ment oda hozzájuk, egy-egy tenyere az arcukra siklott, gyógyító, nyugtató érintése elvarázsolt. Matthew karja egy csapásra rendbejött, további sérüléseik, fáradtságuk, testi-lelki kimerültségük egy pillanat alatt eltűnt.
- Köszönjük szépen – suttogta a fiatalabb latinul. Aztán Britannia elfordult tőlük, és Alfred utána akart nyúlni, ám Francis ott termett mellette, és elkapta a kezét.
- Ne érj hozzá! – kiáltott rá.
- Mi-miért? – pislogott meglepetten az amerikai.
- Nem érinthetsz meg csak úgy egy angyalt! – rázta a fejét. – Senki nem érintheti meg!
- De hát az előbb is hozzánk ért! – védekezett.
- Mert azt ő akarta – válaszolta rögtön. – De ha te érnél hozzá… szúr, csíp, éget, viszket, megperzseli a lelked, elzsibbasztja a tested és összezavarja az elméd. Hidd el, nem éri meg.
- Honnan…?
- Te megpróbáltad, igaz? – kérdezte halkan Kanada, mire a férfi kínosan elmosolyodott, és vállat vont.
- Bűn lett volna kihagyni, és bűn volt megtenni, megfizettem érte, de nem bántam meg. Viszont téged most képes lenne megölni, úgyhogy jobban jársz, ha nem teszed – nézett Alfredre.
- Nem érdekelnek a sztorijaitok – húzta el a száját, és figyelte, ahogy az angyal elindul a folyosón.
- Az angyalok Isten hírnökei, tőle valók, hatalmuk miatt többek az embernél, halhatatlanok és mindenekelőtt tiszták. Sosem hálnának ember fiával, de még nemzetével sem, és annyi eszem nekem is van, hogy ne kezdjek az ártatlanság e tökéletes megtestesítőjével – jelentette ki komolyan a francia, majd a poroszhoz fordult. – Jobban vagy?
- Soha jobban! – vigyorodott el Gilbert, és felkapta a kardját, majd megsuhogtatta. – Verjük el ezeket a rohadékokat! – Francis elmosolyodott, ő is felvette a véráztatta pengéjét, és az észak-amerikaiak felé fordult.

- Srácok? – Kanada éppen a tegezét lendítette a vállára, egyik kezében felhúzott számszeríj, másikban a medvéje. Amerika tárat cserélt, az üres hangosan koppant a padlón. Elvigyorodott.
- Esélyük sincs – jelentette ki magabiztosan, és kibiztosította fegyverét. Futólépésben indultak a bejárat elé.

Romano tára üresen kattant, hangosan szitkozódni kezdett mérgében, majd bevetődött Németország és Japán mögé. A német fel akart rohanni a lépcsőn, de az öccse utána kapott, nem engedte el. Csak a többiek rohantak el a jobb felé, a konyha irányába.
- Túl sokan vannak, így nem jutunk az ajtóhoz – morogta dühösen maga elé, miközben oldalra lőtt. Egy démon átjutott Ludwig mellett, és az öccsére támadott volna. – Te sem ugrálsz már – vetette oda.
A változás hirtelen érte őket. Fehér fénysugár röppent, amelyik szörnyeteget elérte, az rögtön fénypászmákká változva foszlott semmivé, míg őket csak kellemesen bizsergette. Odakapták a fejüket, és mindannyiuknak elállt a szava.
- Mamma mia… - suttogta maga elé Lovino, ahogy az angyalt nézte. Annak lábai nem érintették a padlót, szárnyai kitárva, finom légörvényt kavartak csak, apró szellőt. Ahogy kecses mozdulattal kinyújtotta a karját, a démonok mind eltűntek. Pillanatok alatt pusztította el az összeset.
Veneziano hatalmas, könnyremegő szemekkel bámulta a jelenést, aki mellettük ért padlót, és feléjük fordult. Anglia hűvös szemei pillantottak rájuk, a tekintet súlya alatt a fiatalabb testvér térdre esett. Britannia lassan térdre ereszkedett vele szemben, két keze közé fogta az arcát, és szemeit lehunyva homlokát az olaszénak döntötte. Egy percig maradtak ebben a néma mozdulatlanságban, aztán Olaszország felsóhajtott, letörölte a könnyeit, és felegyenesedett.
- Igazad van – suttogta latinul. – Köszönöm. Mindent köszönök, Britannia. – Átölelte az angyalt, és az hagyta, a fiúban valószínűleg meg sem fordult, hogy ez helytelen cselekedet lenne. Elengedte, talpra ugrott, és megfogva szőke kezeit, felhúzta őt is a földről. – Kérlek, kérlek, gyógyítsd meg a többieket is!
Britannia bólintott, Romanóhoz fordult, fejet hajtott előtte, majd tenyerét a fiú arcára simította. Megkönnyebbülten sóhajtott, halkan megköszönte a segítséget.
- Doitsu, Nihon, ő Angyal Britannia Provincia, még Róma Nagyapus idején élt a Birodalomban, én már sajnos nem találkoztam vele, csak hallottam róla. Anglia azért hívta, hogy segítsen nekünk – hadarta vidáman, és amíg ezt végigmondta, Britannia meg is gyógyította őket.
- Nahát, milyen általános jókedv alakult itt – jegyezte meg Francis, ahogy előkerültek a folyosóról.
- Az angyalok békét hoznak – mondta halkan, egészen furcsa hangon Lovino. Elnézte a spanyolt, aki mosolyogva hajtott fejet neki, és mondott valamit, amit nem értett tisztán.
- … rég találkoztunk, ugye?
Döndülés és súlyos léptek dobogása a lépcsőn, összerezzentek, a megnyugtató közeg szertefoszlott. Mintha álomból ébredtek volna, jutott eszükbe, hol is vannak egyáltalán. Britannia szárnyra kapott, futólag érintette Kínát és Oroszországot, aztán a lépcső elé toppant, feltartotta a kezét, és tenyeréből fénypontok milliárdjai özönlöttek elő, megállítva a lefelé tartó szörnyetegeket.
- Lehidalok, ez repül! – nyögött fel Amerika.
- Ne most ámuldozz! – lökte meg a vállát a francia. – Japán, a kulcsot!
- I-igen, máris! – bólintott, levette övéről a bejárat kulcsát, és az ajtóhoz igyekezett vele.
- Várj! – szólt utána Italy, és a naplót kezdte lapozgatni. – Még valamit meg kell tennem előtte – mondta, és suttogott valamit, majd a féltve őrzött piros könyvet a bátyja kezébe lökte. – Spagna, per favore[1], add kölcsön a fegyveredet.
- Mit akarsz te ezzel, Ita? Nem is bírod el – rázta fejét zavart mosollyal Antonio.
- Elbírom – válaszolta, és valóban: ahogy a bátyja óvatosan a kezébe tette a fegyver nyelét, ő annál biztosabban tartotta meg.
Kattogás.
Összerezzentek, a konyha felőli folyosónál megjelent a hatalmas ingaóra. Ütemesen, megállíthatatlanul verte a másodperceket, mintha soha nem állna meg, a csendben úgy tűnt, mintha végigvisszhangozna az egész házon.
Veneziano felemelte a kölcsönkapott csatabárdot, és lassú, méltóságteljes léptekkel indult felé. Lépései egy ütemre szóltak minden harmadik kattanással, és elhaltak, ahogy megállt a szerkezet előtt.
- Figyelmeztettelek – suttogta. – Megmondtam, hogy nemzetként elpusztítom ezt a helyet. – Fél kézzel emelte fel a bárdot, meglendítette, és teljes erejéből belevágta az órába, az a szó szoros értelmében félbeszakadt a csapástól. Az óra mutatói őrült ütemben kezdtek jobbra-balra forogni, míg a nemzet rá nem lépett, betörve az előtte lévő üveget, szétzúzva a szerkezetét. Ordítás hangzott valahonnan fentről, és dobogás. Italy megperdült. – Kifelé, mindenki!
Japán odaugrott az ajtóhoz, belelökte a kulcsot a zárba, elfordította, és kitárta az ajtót. Kitódultak az előkertbe, az utolsó kilépő Britannia volt, aki még felvillantotta különös mágiáját, majd az ajtó becsukódott.
- Kint vagyunk… - sóhajtott valaki.
- Kint vagyunk! – rikoltott Amerika torkaszakadtából, vidáman.
- A többiek? – pillantott körül Italy, visszaadta a fegyvert, és visszaszerezte a naplót.
- A hátsókertben lehetnek – jegyezte meg Japán.
- Kaparjuk össze őket, és húzzunk a fenébe! – ajánlotta Amerika, és sietősen indultak a többiek keresésére. A kert napfényes, szinte hihetetlen, hogy szörnyek ólálkodnak benne, de hamarosan megtapasztalták, hogy bizony így van. A démonok körülrajzották őket, de ők már nem estek kétségbe.
- Aki kettőnél többet vág le, az vendégem egy italra – szólalt meg Francis vigyorogva.
- Diszkriminálod a lőfegyvert, mondták már? – mordult fel Alfred, mire a francia felnevetett.
Kirobbant a harc, de ez már sokkal egyenlőbb volt, mint korábban, bent a házban. Nagyobb mozgásterük volt, nem voltak fáradtak és sérültek, fegyvereik könnyen lendültek, és velük volt Britannia Angel mágiája is, aki minden egyes démont könnyűszerrel eltüntetett, aki valamelyik olaszhoz öt méternél közelebb került. Aztán jött a segítség: az északiak, a lányok, Ausztria és Korea, a többiek, akik a keresésükre indultak. És hullottak a szörnyek, végük volt, mert ekkora erővel nem szállhattak harcba, akárhányan vannak is. Mégis megpróbálták, és Italy megremegve nézett a hadsereggel felérő szörnyhadra. Azonban még mielőtt bármelyiküket elérhette volna, Britannia a két csoport között ereszkedett alá, kitárt karjai és szárnyai körül felragyogott a levegő, hátrapillantott válla felett, tekintete egy pillanatig összekapcsolódott az olaszéval.
- Igen… A kapuhoz! – kiáltott fel.
- Mi? Nem hagyom itt Angliát! – rázta a fejét Amerika azonnal.
- De igen – vágta rá Franciaország, és karon ragadta a fiút, húzta maga után. – Irány a kapu! Mindenki! Nem lesz semmi baja, gyere már! – pillantott az ideges amerikaira.
- Igaza van, nem akarsz itt lenni, amikor elszabadítja az erejét – bólogatott a spanyol is. Alfred beadta a derekát, és velük tartott, ám sűrűn hátra-hátranézett még, amíg a növények és a ház el nem takarta előle a kilátást.
Furcsa érzés volt átrohanni a kapun. Egyszerre felszabadító, érezték, ahogy visszatér az erejük, a képességeik, és rájuk zuhantak a különböző emlékek, kellemetlen fejfájást okozva. Mégis elsősorban a ház felé pislogtak sűrűn, mikor történik már valami, mikor kerül elő az angyal, aki egymaga vállalta, hogy feltartja a szörnyetegeket, amíg a többiek kijutnak a ház bűvköréből.
Éles villanás, mintha fényes nappal villámlott volna, aztán természetellenes csend. Szinte visszafojtott lélegzettel várták, hogy Britannia megjelenjen, ami úgy két percen belül meg is történt. Vesztett a különleges, derengő kisugárzásából, tollai sűrűn hullottak, s úgy tűnt, mintha zihálna, holott eddig bármit is tett, nem gyorsult fel a lélegzete. Lassan ereszkedett le a kapu előtt, tollai már csomókban hullottak. Léptei már nem voltak olyan magabiztosan kecsesek, mint először. Fáradt volt. S amikor átlépett a kapun, hirtelen változott, üres tekintete fénnyel telt meg, egy másodpercnyi rezzenés, s már a megtépázott, véres zöld egyenruha ölelte körbe a testét, szárnyai felfénylettek, és ahogy kitárta őket, mintha hirtelen havazni kezdett volna, úgy foszlottak el. Lépései ingatagok voltak, s összecsuklott volna, ha Amerika nem kapja el.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva, ahogy magához ölelte, és megtartotta.
- Igazad volt… - suttogta Anglia kissé rekedten. – Két másodperc tényleg elég… - Alfred összevonta a szemöldökét.
- Ez nem ér, a hősiesség nekem jár, és te lopod a szerepemet! – Arthur megpróbált a lábára állni, de csak annyit ért el, hogy reszketni kezdett a fáradtságtól. – Hé, maradj nyugton, nem vagy jól – szólt rá az amerikai. – Fogsz még ilyet csinálni? Ezt az angyalos dolgot…
- Nem hinném – mormolta. – Fárasztó.
- Pedig nagyon menő – jelentette ki, mire többen felnevettek.
- Egy fenét. És most hagyj aludni – parancsolt rá, bár az eredeti hangjához képest ez halovány árnyék volt csak.
- Vettem, főnök – biccentett vidáman.

- Kijutottunk – jegyezte meg Francis.
- Ki – biccentett Gilbert. Akartak még valamit mondani, de ekkor súlyos puffanással az avarba zuhant Romano fegyvere, mellé Spanyolország csatabárdja, és az idősebb férfi kezeit védekezőn maga elé tartva hátrált a fiatalabb elől, aki pergő nyelvvel, olaszul szidalmazta.
- … mégis hogy képzelted ezt?! Megtiltom, fogtad?! Megtiltom, hogy még egyszer így hívj, megértetted?! – Arcán könnyek folytak végig patakokban, mire Antonio kedvesen magához ölelte, és csitítgatni kezdte.
- Semmi baj, na, nyugodj meg szépen, túléltük – törölte le a könnyeit. – És nem értem, mi bajod volt a megszólítással, olyan szép.
- Felejtsd el! – mordult rá, és erőtlenül megütötte öklével a mellkasát.
- Ita! – pislogott körbe a spanyol, míg megpillantotta az olaszt, aki Németország mellett ácsorgott, s most felé fordult. – Te engednéd, hogy Bel Paesének szólítsalak? – Francis felkuncogott a kérdésen, a többiek, akik tudtak olaszul, megmosolyogták. A fiút láthatóan meglepte a kérdés, elgondolkodott rajta, aztán elmosolyodva bólogatott.
- Ha szeretnéd, nyugodtan, Spagna. Én szeretem ezt a nevet – válaszolta, mire Romano arca vörösre váltott, és küldött egy könnyes-gyilkos pillantást az öccse felé.
- Akkor sem! – sziszegte dühösen.

~*HetaOni*~

Anglia civilben haladt át a szálloda hallján, hogy utána benyisson a tágas bárba, ahol most kivétel nélkül csak országok voltak jelen. Végigpillantott a zajos társaságon, mindenkin elegáns, hétköznapi viselet, mosolyogtak, felszabadultak voltak. Három napra felfüggesztették a világkonferenciát, és ennyi idő alatt megpróbálták magukat kellőképpen rendbe szedni, és használható indokot találni a vezetőiknek az eltűnésükre. Ő a maga részéről a háromból kettő és felet átaludt, majd mikor pihenten, sebesülések nélkül, erős fejfájással magához tért, beállt a zuhany alá, és vagy egy óráig próbálta magáról levakarni a ház közegének minden valós vagy képzelt lenyomatát.
- Felébredt a kedvenc Csipkerózsikánk! – rikkantott Francis, és integetett neki, hogy hozzájuk üljön le. Kelletlenül feléjük indult, közben szemrevételezte az asztalhoz verődött csapatot: a francián kívül Gilbert, Antonio, Alfred és Matthew ült még ott. Mind felé mosolyogtak, ami már-már ijesztőnek hatott. Az amerikai felugrott, és odapenderített neki egy széket az egyik szomszéd asztaltól, aztán megvárta, míg leül.
- Mi ez a nagy figyelmesség? – vonta fel a szemöldökét, ahogy a kék szemekbe nézett.
- Mi az, már örülni sem lehet neked? – kérdezett vissza vigyorogva a fiú, és intett a csaposnak (tévedett, ő ember), hogy hozzon még egy kört az előbbiből.
- Szóval, mit iszol? – szólt közbe Francis kedves mosollyal.
- Teát, leginkább – válaszolta.
- Ne már, Iggy, úgy viselkedsz, mint egy vénember! – karolta át Amerika, mire csak mogorván rápillantott, szemei felszikráztak, szó szerint. A fiú rémülten hőkölt hátra, majdnem leborult a székről is. – E-ez meg mi?!
- Még nem vagyok teljesen jól – magyarázta legyintve. – Úgyhogy jobb, ha magamnál maradok – tette hozzá, és odafordult Kanadához. – Te rendbe jöttél?
- Még odabent – biccentett.
- Mind rendben vagyunk, nyugi – mosolygott rá a francia.
- Ja, mindenki kiheverte a dolgot. Még Italy is úgy pörög, ahogy szokott – biccentett az olasz felé Alfred, aki lelkesen tanította Japánt biliárdozni, miközben az valójában Németországgal volt, míg ő a testvérével. – Mindenki teljesen rendben van.
- Jó tudni – dőlt hátra a székében.
- Csak nem aggódsz értünk? – vigyorgott rá Francis, mire Arthur elhúzta a száját.
- Nahát érted aztán nem – jelentette ki, mire Antonio és Gilbert felnevettek. – Még meg sem köszönted, hogy megmentettem azt a hálátlan hátsód!
- Szeretnéd, hogy térdre boruljak hatalmasságod előtt? – érdeklődte enyhén gúnyosan, és látszott, hogy jól szórakozik.
- Itt én vagyok az egyetlen hatalmas! – szólt közbe a porosz.
- Vigyázz a szádra, mert békává átkozlak!
- Kevés vagy te ahhoz! – vágta rá.
- Kipróbáljuk?! – csapott az asztalra, és a szemei újra zölden villogtak.
- Hé-hé, srácok, nyugi van, ne romboljátok le a szállodát – próbálta őket nyugtatni Alfred, de magában ő is jól szórakozott a jeleneten.
- Na jó, nem hallgatlak tovább! – vetette oda, és felpattant ültéből, hogy elviharozzon.
- Korábban rám borítja az asztalt – csóválta a fejét a francia. – Tényleg örül, hogy túléltük.

Italy kitörő örömmel fogadta az angolt, szó szerint a nyakába borult, aztán hadarva hálálkodott, míg Romano rá nem szólt, hogy ő jön. Akkor a biliárdasztal felé fordult, és átlebbent annak túloldalára. Arthur közelebb lépett Kikuhoz, aki csendben figyelte az olasz vidámságát.
- Hogy vagy? – érdeklődte csendesen.
- Én csak el szeretném felejteni – válaszolta igazodva a hangerőhöz a japán. – Te?
- Pár nap, és velem is minden rendben lesz – legyintett, és a vállára tette a kezét.
- Akkor jó – bólintott, és haloványan elmosolyodott.
- Nihooo~n! Te jössz! – rikkantott a fiatalabb olasz, mire biccentve otthagyta az angolt.
Antonio ezalatt csendesen Romano mögé osont, és kedvesen átkarolta hátulról, aki erre megrezzent, aztán hátravillantotta tekintetét.
- Ha miattad nem nyerek a német ellen, akkor nagyon mérges leszek – közölte morogva, mire a spanyol nevetve összeborzolta a haját, és inkább elengedte.
Közben az olaszok megnyerték a partit, aminek Lovino hangosan örült, Feliciano meg boldogan röpködte körbe az asztalt. Japán lassan visszaaraszolt Anglia mellé, és már éppen mondani akart valamit, amikor Amerika megtámadta őket hátulról, és közéjük ugorva mindkettejüket átkarolva megkérdezte:
- Szóval, mikor is tartjuk nálad azt a bulit, Kiku?

~*HetaOni*~

Álltak a dombtetőn, a nap narancsvörös fénye ősziesre festette az egész erdőt. Italy borzongott, egyik oldalt a bátyja, másik oldalt Németország kezét szorongatva nézett az alattuk álló házra. Közelebb nem mertek menni, és nem is akartak.
- Nem is lesz igazán nagy bumm – magyarázta Amerika, hangjában izgatottság, idegesség remegett. – Szóval? – pillantott az olaszokra.
- Csak csináld – szólt Lovino, Feliciano pedig rábólintott.
Alfred a füléhez emelte a mobiltelefonját, másik keze a bőrdzsekije zsebében, hintázott egy kicsit a talpán. Aztán hidegvérrel kiadta a tűzparancsot. Az amerikai bombázó repülőgép pontosan lőtte ki a rakétát, a robbanás megrázta a környéket, végigvisszhangzott a hegyeken, mint a mennydörgés. Összerezzentek, figyelték a felcsapó lángokat, a szél belekapott a ruháikba, megtépte a fákat. Aztán csend lett.
- A naplót… - Anglia hangjára hátra kapták a fejüket. – Meg akarod tartani?
Italy a fejét rázta.
- Akkor elteszem én, ha nem bánod. Kap egy varázslattal védett ládát, és majd olyan helyre teszem, ahol senki nem nyúlhat hozzá többet, rendben? – A fiú bólogatott. – Akkor ezzel végeztünk is.
A ház elpusztult, a naplóra lakat kerül. Az órák kattognak tovább.
- Nem akarok egy ideig analóg órákat látni – mormolta Amerika, ahogy az autóhoz igyekeztek.
- Pedig találtam neked karácsonyra egy igazán szép zsebórát – jegyezte meg Anglia, és figyelte, ahogy a fiú elsápad a szavaira.
- Hozzád fogom vágni – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Csak vicceltem – tette hozzá elmosolyodva.
- Még jó…
- Fali óra.
- Utállak! – kiáltott fel.
- Na persze. – Amerika inkább nem is foglalkozott vele, inkább a zsebébe nyúlva megkereste az autó kulcsát, és megnyomva a gombot, kinyitotta a zárakat.
- Haladjunk, srácok, nekem speciel elegem van ebből a helyből. – A többiek bólogattak, és alig két perc múlva maguk mögött hagyták a helyet. Örökre.

[1] Spanyolország, kérlek; olasz

Katie Cat; 2012. augusztus 1. – november 2.

Köszi, hogy elolvastad~ A véleményedre kíváncsi vagyok, kérlek, oszd meg velem~ Üdv~