4. Fejezet -

Kuchiki Byakuya a tegnapi rémes nap után hülyére dolgozta magát, annyira ideges volt. Egész éjjel szinte semmit nem aludt. Még a szemei alatt se voltak karikák reggel, ami az alvás hiányra utalt volna. Na persze nem csak dolgozással töltötte az estéjét akkor. Sokat gondolkozott és igen csak érdekes pontra jutott. Elhatározta magát, hogy meglép egy kis időre innen. Mivel át gondolta, milyen fontos is ez a kötelesség, amit igazából rákényszerítettek, de ha már egyszer még meg van az, hogy saját maga válasszon... hát nem taszítja el a lehetőséget. Már azt is kigondolta, hogy miként fog távozni. Először is, nem hagyja magán az egyenruhát. Valami átlagos kimonót fog felvenni így legalább nem lesz az egyből hogy ő egy fontos személy.

Ezzel gyorsan haza is ment, útközben nagy is ügyelt, hogy senkivel ne találkozzon. Miután hazaért átöltözött, ahogy azt eltervezte, némely szükséges dolgot magához vett, és nem is tétlenkedett ott tovább. Rögtön el is indul, méghozzá elég sietősen. Minél előbb vágyott a nyugalomra... Lassacskán elég messzire is került a várostól.

- Akkor megteszed, hogy elviszed ezt a csomagot a bátyádnak? - kérdezte semleges hangnemmel Kenpachi.

- Igen, már ma elviszem neki Zaraki Taichou. - mondta kicsit visszafogott lelkesedéssel Minami, ugyan is eléggé furdalta a gondolatait a tegnapi kis incidens Byakuyaval.

- Nehogy eltévedjél út közben Tökfejke, hiszen a bátyuskád nem a városban lakiiiik, hihihi... - figyelmeztette Yachiru.

- Ugyan, a tenyeremen jobban eltévednék, mint a bátyám házához vezető úton. - és ezt követően elég magabiztossá vált és elmosolyodott.

- A lényeg hogy kapja meg, az nem érdekel, hogy mennyi ideig tart, vagy hogy eltévedsz-e és így tovább, értetted? - Tért vissza a lényegre Kenpachi.

- Igen is... nem lesz semmi probléma, pikk-pakk végzek ezzel a kis feladattal. - jelentette ki nagyvonalúan Minami, azzal távozott az irodából. Rögtön el is indult kifelé a városból. Hisz minél előbb túl akart esni ezen az apró kis feladaton.

- Minami! - kiabált utána Renji, és oda is szaladt hozzá.

- Mi az, baj van? - eléggé meg volt lepődve, és semmi ötlete nem volt arra mit keres itt a hadnagya.

- Bocs, de nem láttad valahol a Taichout, még nincs bent az irodában, és azt gondoltam talán veled van. - mondta Renji és látszódott rajta hogy eléggé tanácstalan.

- Én ma még nem is találkoztam vele, de szerintem még otthon lehet.

- Elképzelhető, egyébként te hová készülsztél?

- A bátyámhoz, - válaszolt és a hangjából kifolyólag nem vetette szét a boldogság, - ezt a kis csomagot el kell neki vinnem, Zaraki Taichou kért meg rá.

- Elég különös...

- Még is micsoda? – Furcsállta a kijelentést.

- Hát Zaraki Taichoura nem jellemző, hogy küldözget bármiféle csomagot is, nem mondta mi van benne? – kíváncsiskodott tovább Renji.

- N...-nem...de tényleg, furcsa, na mindegy majd elmondom mivolt benne ha átadtam a bátyámnak. – Zárta le a beszélgetést Minami.

- És mond csak, nem fogsz te eltévedni? - Értetlenkedett továbbra is Renji.

- Aj már, miért gondolja mindenki azt hogy eltévedek?! - Puffogott Minami és megint kicsit zavarba jött.

- Egyértelmű, mert akárhányszor tetted is ki a lábad a városból, eltévedtél...- válaszolta szemrehányóan Renji.

- Nem is igaaaz! - mentegetőzöttm de hiába. Ő maga is jól tudta, hogy ez pontosan így volt. A beszélgetésük ezenfelül, nem tartott túl sokáig. Renji visszaindult az irodába.

Vett egy nagy levegőt és szép lassan elindult. Felmerült benne út közben, milyen rég nem is látta már a testvérét. Bár az is igaz, hogy jó oka volt rá hogy nem sűrűn látogatta. Nem nagyon szeretett erről beszélni másoknak, ugyan is az ő bátyja is egy halálisten volt, és ő pontosan a testvére miatt ment halálistennek még mikor sokkal fiatalabb volt. Rajongott érte, de persze ez nem tartott örökké. Mikor még tanuló volt a bátyja egyik nap lelépett és azóta nem nagyon hallottak felőle ő se. Nem hagyott neki semmilyen üzenetet hátra ami nagyon fájt neki. Csak rá egy évvel kapott egy levelet tőle, de az az egy év magány. Az volt a második pokol az élete során. Ez nagyon jól belevésődött az eszébe, és talán a szívébe is. Jó pár év elteltével azonban már enyhült kissé a kapcsolatuk, de már nem lehetett minden a régi. Hogy bánta-e? Azt maga se tudta, de egy biztos volt. Még egy olyan rossz élményt nem akart többet elviselni, és nagyon remélte, hogy nem is kell.

Mikor feleszmélt a nagy gondolkodásból, eléggé meghökkenve látta, hogy egy kicsi és számára egyáltalán nem ismerős falucskát került ki. Ez egyet jelentett azzal hogy fogalma se volt hova került és hogy hol van.

Jaj ne, ú-úgye nem?!...ne hogy már megint eltévedtem volna?! Francba már hogy Renjinek mindig igaza lesz! - Gondolta magában közben már megtorpant. Visszanézett a kicsi falura, amit elhagyott, majd maga elé tekintett, de sehol se látott egy ismerős helyet vagy esetleg egy ismerős arcot...

- Nézzétek már azt a fazont! - mondta egy rozoga ház küszöbén ülő férfi. Ő és a társai pimaszul bámulták Byakuyat, aki persze teljes magabiztossággal haladt előre céltalanul.

- Nekem valahogy ismerősnek tűnik ez a piperkőc... - mondta egy idő utána a férfi egyik cimborája.

- Miket nem mondasz te barom, még is honnan ismernéd, - azzal még tarkón is vágta a harmadik ott lévő férfi a barátját, - gondolkozhatnál néha, idióta!

Az első hangadó férfi felállt még pár másodpercet tétovázott, de aztán...

- Hé te! - szólt oda erélyesen Byakuyanak, de persze ő erre még nem állt meg, - Hozzád beszélek te bájgúnár, megállhatnál már az istenért! - Erre viszont megtorpant, de nem fordult vissza.

- Mit akarsz?!

- Nézd má'...még neki áll feljebb...- Morgolódott az egyik, aki még a küszöbön ült.

- Nem szeretjük az idegeneket, akik csak úgy bepofátlankodnak a területünkre, de az átutazók a legrosszabbak, szóval...fordulj vissza és takarodj! - a többi férfi erre csak röhögni kezdett és várták mit lép erre Byakuya.

- Nem áll szándékomban! - és ezzel tovább is indult előre.

- Mit pofázól?! - háborodott fel az egyik mire a társai már felálltak, - Ne merészelj levegőnek nézni minket!

- Nyírjuk ki! - üvöltött fel az egyik leghátulról, mire mind futásnak eredtek Byakuya fele. A másik pillanatban már mind a földre kerültek, egyik hol a lábát, másik meg a fejét fájlalta. Byakuya ezúttal feléjük fordult mire a négy férfi rémülté vált és már fogták is magukat és ijedten futottak el onnan. Ezután már békésen sétálhatott tovább és viszonylag gyorsan ki is ért a faluból. Az utat innentől már eléggé terjedelmes cseresznyefák kísérték. Meg is állt egy picit az egyik alatt, jó mély levegőt vett. Jól esett neki ez a mély csend, ám amint ez végig futotta gondolatain pont fölötte egy reccsenést hallott az egyik nagy ág felől, és a másik pillanatban már valaki leesett a fa teteéről és egyenesen Byakyuya ölében landolt...