5. Fejezet – Ölembe hullt szerencse

Byakuya eléggé döbbent volt mikor feldolgozta a rövid eseménysorozatot, hogy valaki csak úgy az ölében landolt. A számára még ismeretlen személy viszonylag gyorsabban észbe kapott és kimászott az öléből és rögvest kezdte is a bocsánatkérést.

- Jesszusom, én annyira sajnálom a dolgot remélem nem haragszik... - és itt el is akadt a mondandójában és teljesen meg volt lepődve, - T...Taichou?! - szólalt meg újra Minami, ugyan is ő volt az, aki az ölébe esett. Azt is hozzá kell tenni, hogy nem csak ő volt ledöbbenve, de Kuchikit is eléggé meglepte a dolog. Mindenre számított csak pont a hiperaktív, lelkes első tisztjére nem.

Körülbelül öt percig biztosan döbbenten néztek a másikra, bár egy idő után Byakuya erőt vett magán és kérdőre vonta az előtte ücsörgő Minamit.

- Hogy kerülsz ide?! - megpróbálta tartani magát a szigorú hangneménél, de jelen pillanatban ez nem volt valami sikeres, ugyan is inkább a meglepettség volt az ami jobban kivehető volt.

- É...-én csak...feladatot teljesítek...d-de...magának koránt sem itt kellene lennie!

- Nem egészen, mert...

- Mert? - kíváncsiskodott tovább Minami.

- Mert fontos dologban járok el. - vágta rá gyorsan a kifogását Byakuya, bár azt maga se tudta miért füllent pont a saját beosztottjának.

- Nadeeee...akkor miért nincs egyenruhában? - kezdett már gyanakodni Byakuyara hogy itt valami sántít. Itt meg is akadt a faggatózás, ugyan is nem tudott tovább érvelni.

- Na jó, nem áll szándékomban elmondani miért, de... - és itt Minami azonnal félbeszakította.

- Az újraházasodás miatt ment el, igaz?

- Istenem, már te is tudod! - Fogta a fejét Byakuya és megint elfogta az a nyomasztó érzés amit még a kapitányi gyűlésen érzett.

- Nem akarok illúzióromboló lenni Taichou, de...szerintem már mindenki tudja.

- Akkor jól tettem, hogy elmentem...- jegyezte meg halkan Byakuya. Ezt követően felállt és most már ugyanolyan komoly volt, mint általában, - minden esetre foglalkozz a feladatoddal, és felejtsd el, hogy velem találkoztál. - majd ezt követően tovább is sétált. Minami kapott az alkalmon és felpattant.

- Had menjek magával Taichou! - kezdte óvatos hangsúllyal fűzni Byakuyat.

- Nem! - Szögezte le az álláspontját elég erőteljesen.

- Hát jóóóó... akkor szerintem én visszamegyek és elmondom, hogy merre lépett meg a Taichou.

- Kétlem, ugyan is biztos vagyok benne, hogy eltévedtél. - vágott vissza elég magabiztos hangon, és egy nagyon pici mosoly is megjelent az arcán.

- Ez nem is igaz! Tudom hogy most hol vagyok és hogy merre kell hazamenni! - ijedten mentegetőzött Minami de már rég elbukta a dolgot ugyan is nagy zavarában nem volt elég meggyőző a hangja. Byakuya ezt hallva nem fordult ugyan vissza de megállt.

- Akkor mond meg hol vagyunk most épp.

- H-hát...öhm...i-izé...jó, oké, tényleg eltévedtem. - ismerte be végül duzzogó hangon , - de most képes lenne itt hagyni?! Hiszen azt se tudom merre kellene mennem! - kezdett bepánikolni Minami. Byakuya ez után csak egy nagyot sóhajtott.

Bosszantó egy helyzet, de tényleg nem lenne valami okos dolog itt hagyni. - gondolkodott el a dolgon Byakuya majd visszanézett a durcás, de leginkább kétségbe esett első tisztjére.

- Jól van. Velem jöhetsz.

- Juhééééééééé...- örvendezett nagy lelkesen Minami és még rá is ugrott Byakuya hátára, - és merre megyünk?! ja és a Taichou errefele szeretne párt találni, juj ugye segíthetek a vadászatban? kéreeeem!

- Álljon meg a menet! Csak annyit engedtem meg, hogy velem jöhetsz, de semmi több. - mordult rá Byakuya a lelkes lánykára.

- Ez nem fer, pedig a hasznára lennék..

- Megoldom magam is! - mondta elég rideg hangon, amire Minami megadóan leszállt a hátáról. Egyenlőre úgy volt vele, hogy nem feszegeti tovább Byakuya idegeit. Nem akart megint úgy járni, mint legutóbb.

Ez után tovább indultak és kis csend ült be közöttük, bár Minami nagyon fel volt dobva, hogy nem kell egyedül bolyongania. Byakuya viszont minden volt csak lelkes nem, ugyan is nem egészen így tervezte el a kis "szabadságát" , de azért nem volt teljesen ellene a dolognak.

- Taichou...segít eljutni a bátyámhoz, ő az Északi 77-es körzetben lakik. - Szólalt meg kicsit visszafogott hangon Minami, viszont nem látta meglepetnek Byakuyat ahhoz képest hogy az egy igen csak veszélyes környék volt. Elég távol volt a várostól ezért ott volt a leggyakoribb Lidérctámadás, ezért sincsenek ott olyan sokan, mert veszélyes az egyszerű lelkek számára.

Egy rezzenési kétség se volt a kapitánya arcán, úgy tűnt mintha mindent tudna a bátyjával kapcsolatban. Egy pici csend után válaszolt csak.

- Nem bánom, de mennyire sürgős odaérned? - kérdezte higgadtan Kuchiki.

- Zaraki Taichou azt mondta, hogy nem sürgős csak hogy kapja meg a csomagot.

- Értem, rendben van!

Ezt meg beszélve ismét csend lett köztük. Byakuya felidézett néhány emléket, ugyan is az igazság az volt, hogy nagyon is jól ismerte Minami bátyját, túlságosan is jól. Egy idősek voltak, ezért egy csoportba is kerültek régen. Bár ez nem volt egy egyszerű barátság, sokkalta inkább vetélytársak voltak. Minami bátyja sokat piszkálta Byakuyat, hiszen ő is épp olyan hiperaktív volt legtöbbször, mint a huga. Sokszor volt olyan is hogy megküzdöttek egymással, veszekedés szinte minden napos volt, de ennek ellenére volt olyan alkalom is, amikor úgymond "tűzszünetet" tartottak és akkor jól megfértek egymás mellett. Hogy ki volt az erősebb?! Azt a mai napig nem tudták eldönteni, ugyan is mikor egymással küzdöttek legtöbbször döntetlenre végződött, csak pár alkalom volt mikor vagy Minami bátyja, vagy Byakuya győzött.

- ELFOGYOTT A SÜTIM! - sipított fel hírtelen kétségbe esetten Minami, megzavarva ezzel Byakuya gondolatait.

Minami még reggel egy zacskó sütivel felszerelkezve indult el otthonról, remélve hogy kitart vele egy jó darabig, de mint általában a délután kis része alatt befalta az egészet.

Byakuya furcsállva nézte a kétségbe esett első tisztjét, de nem akart hozzá fűzni semmit, inkább csak sétáltak tovább, és egy idő után Minami nagy nehézségek árán de belenyugodott, hogy nincs több dugi sütije a zsebében...