9. Fejezet - "Te voltál az?"

Szent ég... mit tettem?! - gondolta Byakuya mikor elhátrált Minamitól. Elég meglepett volt, mert azzal még ő maga se számolt, hogy ilyet tegyen főleg nem a saját tisztjével. Nagyon is ellene volt a munka kapcsolatoknak, de most nagyon össze volt zavarodva. Minaminál se volt ez túl eltérően, bár ő ezt sose tette volna meg, még véletlenül se, de a történtek után úgy érezte, hogy valami a csók folyamán megváltozott, ám hogy mi, azt maga se tudta.

Hosszú volt a csend köztük. Byakuya nagy belső kényszert érzett a folytatásra, de kezdett visszatérni az a nagy önuralma.

- E-ezt...miért? - szólalt meg nagyon bátortalan hangon Minami és a tekintete olyan gyámoltalannak tűnt. Byakuyanak nem volt mentsége és kifogása a történtekre, de abból kifolyólag, hogy hozzá szólt győzött a hírtelen vágyakozás a halvány önuralom ellen. Közelebb került ismét hozzá, majd a kezét Minami derekára téve szépen lassan magához húzva egy szenvedélyes csókot lehelt ajkaira. Minami esze azt diktálta neki hogy ellenkeznie kéne, de nem tette, ugyanis a szíve semmi kép nem bírt ellenállni ennek a helyzetnek. Elmélyülve a hosszú csókban átkarolta kapitányát és engedett a csábításnak.

Byakuya ismét szorosan az ajtónak nyomta Minamit és szorosan a karjaiba fonta, mint ahogy azt első tisztje is tette nem rég. Ravasz módon a csók közben az ágy fele terelte Minamit könnyedt léptekkel, és végül le is teperte szép lassan. Minami megadóan hagyta, hogy ezt tegye vele Byakuya, és a csók is egyre forróbb, egyre szenvedélyesebb lett.

Hírtelen behallatszott a szobába hogy jó hangosan kicsapódik a bejárati ajtó.

- Megjötteeeeeeeem! - üvöltötte el magát Keiji nagy lelkesen, de nem épp az a fogadtatás várta, amire számított ugyan is az asztalnál nem volt senki.

Minami a bátyja hangját hallva gyorsan eltolta magától Byakuyat, aki szintén kapcsolt és pillanat alatt felállt és elhátrált Minamitól. Ez után nem sokkal Keiji be is nyitott.

- Nahát, mi ez a nagy gyülekező a vendégszobában? - kérdezte meglepve tőlük.

- Még is mi lenne?! - szólt vissza Byakuya ridegen és leszúró hangon. Nagyon csalódott volt hogy megzavarta őket.

- Jól van na, megenne azért nem kéne, de... miért vagy így kipirulva? - döbbent le hírtelen mikor észrevette Byakuya arcán a pírt.

- Miről beszélsz... - majd elfordult azonnal amint elhangzott a válasza. Minami ezen meglepődött. Nem gondolt volna, hogy ennyire beleélte magát a csókjukba, hogy még ki is pirul.

- Hát jóóó...- mondta sejtelmes hangon Keiji mert nagyon furcsállta Byakuya viselkedését,- annyit akartam csak, hogy akár itt is éjszakázhatnátok, mert már úgy is sötétedik. Na és persze a drága tökfejkémet is szeretném picit szeretgetni... - mondta nagy vigyorral és elkezdte nagy lelkesen ölelgetni Minamit.

- Legyen, de holnap kora reggel indulunk vissza, még sok a dolgom...! - bólintott rá Byakuya a dologra, de a hangja nagyon rideg és tartózkodóvá vált. Próbálta elfelejteni a történteket, de nem ment neki, nagyon is nem.

- Szuper, akkor ez a te szobád lesz ha már így befoglaltad. - mondta vidáman Keiji, - na de én megyek, csinálok kaját magamnak... és ha éhesek lennétek, csak szolgáljátok ki magatokat! - folytatta még a mondandóját majd kiment.

Ez után ismét nagy csend lett a szobában. Minami lábai olyannyira megfeszültek állás közben mintha gyökeret eresztett volna a lába. Kellemetlenül érezte magát a kínos csend alatt de nem ez volt a legnagyobb gondja.

- Magamra hagynál! - törte meg a csendet rideg hangon Byakuya mire Minami szó nélkül sietve távozott és egyenesen a bátyja szobájába rohant majd bezárkózott. Byakuya meghökkenve nézett utána hogy így elrohant. Ez után lehuppant az ágyra és tűnődve nézett maga elé. Kellett nekem eljönni otthonról...aztán még ez is...ekkora "szerencsém" nem lehet, vagy igen?! - Mérgelődött magában tűnődve a csókjukon, de folytatta tovább az elmélkedést, - Na persze ez semmin se fog változtatni. Csak egy apró malőr volt. Ez...ez a csók...nem számít...miért is számítana?! - Sóhajtott egy nagyot majd eldőlt az ágyán, ám annyira belemerült a gondolkodásba, hogy szépen lassan elaludt.

,,Az ifjú Byakuya épp hazafele sietett egy pici csomaggal a kezében. Havazott miközben rohant a ház fele. Nagyon is izgatott volt annak ellenére hogy szörnyű napja volt, de nagyon is jól tudta hogy semmi se ronthatja el az estéjét, ma nem! A megszokott módtól eltérve a hátsó kerítésnél mászott át ahol rögtön a szobájába tudott besurranni és nem kellett szembesülnie Ginreivel aki ma már csak nem három alkalommal gázolt bele a lelkivilágába, amit egyébként szinte soha nem mutatott ki másoknak. Mikor végre beért a szobájába valaki már rögvest ráugrott.

- Byaki-samaaaa! - ujjongott nagy lelkesen a kislány aki már nagyon hosszú ideje Byakuya oltalma alatt volt, - azt hittem már sose jössz haza, pedig megígérted, hogy ma nem maradsz sokáig gyakorolni.

- Úgy ismersz, mint aki nem állja a szavát? - mosolyodott el enyhén Byakuya és legugolt a tökmaghoz, - és persze hoztam neked valamit... - majd ezzel át is nyújtotta a kis ajándék dobozkát, - de előre szólok hogy ma nem alhatsz velem! - mondta gúnyos hangon.

- Gonosz vagy, de...köszönöm. - mondta nagy mosollyal az arcán és kinyitotta a kis dobozt. Két csengő volt benne ami egy vörös selymen függött. A picurka lány nagyon megörült és Byakuya nyakába ugrott.

- Köszönöööööm! - ujjongott ismét és közben nagy nevetésbe kezdett.

- Hé, csendesen. - próbálta csitítani a lánykát.

Hírtelen egy sikítás törte meg a jó hangulatot, ami az utcáról jött. Ezt követően nagy zajongás, emberek kiáltásai és a szomszédos épületek összerombolásának hangja hallatszódott.

- Byakuya, azonnal menj a búvó helyre! - kiabált a folyosóról Ginrei, és a fiatal Byakuya egyből engedelmeskedett. Felkapta az ölébe a már ijedt lánykát és kirohant vele a hátsó udvarra, onnan pedig egyenesen ki az utcára és futott a robajtól minél messzebb. Eléggé feszült volt. Jól tudta, a várost támadás érte.

- Byaki-sama egy nagy szörny követ! - mondta ijedten a lány, de nem kellett több Byakuyanak és gyorsított a tempón. Egy lidérc vérszomjas üvöltése hallatszódott a háta mögül, és azok a nagy léptek ahogy rohant utána, csak még inkább megrémítették ő is. Rettegett, hogy nem tudja megóvni a lányt akit szorosan a karjaiban tartott. Váratlanul a lidérc felugrott és Byakuyaék elé ugrott. Ő elesett a váratlan helyzet miatt, a lány pedig kiesett a karja közül és egy kicsit arrébb került tőle. A lidérc vérszomjas tombolásba kezdett és rengeteg törmelék esett a két fiatal közé. Byakuya kétségbeesetten próbált volna felállni, de esés közben kificamodott a bokája így hát próbálkozása reménytelen volt. A lányt nézte és kinyújtva a kezét próbálta menteni és a nevét kiáltotta.

- MINAMI! - kiáltott fel Byakuya felébredve az álmából, de rögvest fel is ült az ágyában. Kiverte a víz és zihált a rémülettől annyira beleélte magát az álmába, de aztán már csak a döbbenet volt az úr elméjében. Te voltál az, Minami?! - gondolta magában de ezt követően nyílt a szobaajtó és Minami jött be már hálóingben. Körülbelül úgy festett mint egy alvajáró mert annyira kómásan festett szegény, azonban már éjfél is elmúlt.

- Igen, baj van uram? - szólalt meg nyöszörögve és nagyon álmos hangon.

- N-nincs...elmehetsz... - hebegte döbbent hangon.

- Rendben, jóéjt. - és azzal kivánszorgott a szobából és lassan becsukta maga után az ajtót.

Byakuya ezután egy percet se tudott aludni, csak feküdt az ágyában bámulva a plafont és kavarogtak benne az emlékei erről a támadásról, hogy valóban Minamit szorongatta azon az éjjel a karjaiban. Így az éjjel folyamán rájött minden szembetűnő hasonlóságra abban ahogy viselkedett, ahogyan kinézett, és ahogy viszonyult bizonyos dolgokhoz, de nem tudta eldönteni hogy mi tévő legyen. Annyira kusza volt minden. Szóval, tényleg te voltál az aki annyira fontos volt nekem annak idején?! - zárta le az elmélkedést a kérdéssel Byakuya és már csak arra eszmélt fel ezután hogy kezd egyre világosabb lenni...