II. Fejezet
~Ébredés~

- Szeretném látni Francist – jelentette ki egyszer. Talán három hét telt el, de lehet, hogy már négy is. – Ugye megengeded?
- Meg, persze – bólintott rá kis gondolkodás után. – Holnap, oké? Holnapra idehozom neked.
- Igazán kedves tőled – mosolyodott el. Üres mosoly volt, a hangja is halk, mintha bezárt ajtó mögül szólna, de ezt ő nem vette észre. Amerika próbált természetesen viselkedni vele, de ez néha borzasztóan nehéz volt, és megterhelő.
Anglia csak félig-meddig tért magához nyitott szemű kómájából. Öntudata fele még hiányzott, pont az a fele, mely érzékelné veszteségeit. Így azonban csak jó kedélyű, ám üres hangú férfi volt. Egy csodálatosan szép, belül üres, kívül viszont minden bájt magán viselő baba. Szörnyen sebezhető, gyenge és könnyen befolyásolható, ám már legalább beszél, mozog magától, elfogadja az ételt, és rövid sétákat tesz a házban.
Francis rettenetesen elesettnek látta a fehér pizsamában, amin még átsejlett a kötés, ami a hátán lévő sebeket fedte. Színes virágcsokrot tett a vázába, odahúzta a széket az ágy mellé.
- Hogy érzed magad? – érdeklődte kedvesen. Elhatározta, nem engedi látni, hogy' elszorul a torka, mennyire fáj a szíve, ha csak ránéz – viszont nem tudta megállni. Folyamatosan figyelte az üres tekintetét, arcának nyugodt vonásait. Mintha leolvadt volna róla a tartás, a szigorú álarc, a ragyogás a szemeiből. Mégis elmélyülten tanulmányozta, hátha talál benne valamit, újra meg újra elmerült benne, nem akarta elhinni, hogy a felszín alatt nem rejtőzik más, nem rejtőzik semmi.
- Olyan… furcsán. De minden rendben. Most még gyengélkedem. De Alfred szerint hamarosan jobban leszek. Csak még nem teljesen. Ahhoz idő kell. – Mintha mondatai nem lettek volna teljesen sorban. Mintha a logikájában baj lenne, mintha nem tudná rendesen összetenni a mondandóját, túl laza a kapcsolat, túl laza, nincs értelme, paradoxon…
- Bizonyára igaza van – helyeselt Francis kissé rekedten.
- Szerintem is – bólintott rá. Tekintete a virágokra siklott. – Szépek – mondta egyszerűen.
Gazok, ezt mondanád, ha magadnál lennél.
- Alfred azt mondta, szeretnél látni – szólalt meg némi csend után.
- Igen – újra biccentett, és visszanézett a franciára. – Nem… nem is tudom, miért, csak…
- Hiányoztam? – vigyorodott el, s ez végre őszinte volt. Arthur oldalra döntötte a fejét, úgy pislogott rá.
- Igen – hagyta rá, mire Francis arcáról leolvadt a mosoly. Anglia soha nem mondana neki ilyet. Na jó, talán bizonyos helyzetekben, de az nem most van. Arthur olyan volt most, mintha csak ember lenne, ismerte őket, tudta, kicsodák, de nem emlékezett a múltjukra. Nem tudta, hogy ő az Egyesült Királyság, nem volt tudatában önmagával.
És Francis megértette, miért. Ilyen sokk után teljesen természetes volt, hogy magába fojtja a nemzet-énjét, hogy megvédje magát, a testét és lelkét a fájdalomtól. Előre félt Arthur tekintetétől, viselkedésétől, ha egyszer rájön, megérzi, mi történt vele. És várta a haragját, és várta a bosszúját. Nem lesz kegyelem, ebben teljesen biztos volt.
- Ennek örülök – mondta, és átült a férfi mellé az ágyra, megfogta az egyik, eddig az ölében pihenő kezét, gyengéden az ajkaihoz vonta, és lágy csókot lehelt rá. – Lehet, hogy most furcsán érzed magad, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan jobban leszel.
- Ezt hallgatom már egy ideje – húzta el a száját. Aztán, mintha hirtelen változott volna, reszketegen sóhajtott egyet. – Gyengének érzem magam, Francis. Ugye elmúlik? – a hangja olyan csendesnek és kétségbeesettnek hangzott, hogy a francia közelebb mozdult hozzá, óvatosan a karjaiba zárta, fejét finoman a mellkasára vonva ölelte vigasztalón.
- Persze, hogy elmúlik. Egykettőre erőre kapsz, hidd el nekem, hamarabb, mint gondolnád – biztatta csendesen.
- Remélem – suttogta.
- Te erős vagy, Iggy – mosolygott rá. – Talpra állsz majd. Én tudom.
Ebben a pillanatban rontott be hozzájuk Amerika, vagyis Alfred és furcsán meredt kettősükre. Tekintete kihűlt, úgy nézett Franciaországra, mintha a pillantásával akarná felnyársalni, ő azonban ezt nem vette figyelembe. Arthur azonban, mintha észre sem vette volna a levegő megfagyását, rámosolygott az érkezőre.
- Hogy érzed magad? – érdeklődte az amerikai.
- Kellemesen – válaszolta könnyedén.
- Kellemesen – ismételte a szót. Vagy úgy, Francis karjaiban kellemes, igaz?
- Igen-igen – bólogatott, láthatóan nem értve Alfred hangsúlyát, és a szó amúgy beszédes élét. A szemüveges igazán dühös volt, de ezt nem mutatta. Tudta, hogy a francia látja rajta, de ezzel meg nem foglalkozott. Vegye csak észre! Ne játssz a tűzzel, Francis, ne játssz, ne játssz, ne-ne-ne.
- Akkor jó – bólintott végül. – Szeretnél valamit?
- Hoznál nekem teát, kérlek? Tejjel. – Az őt ölelő felkuncogott, egész teste beleremegett a visszafojtott kacagásba, és Arthur zavartan húzódott tőle távolabb, hogy felnézhessen rá. – Valami baj van?
- Semmi, semmi – rázta a fejét mosolyogva, de az ölelésből el nem eresztette volna. – Az ízlésed továbbra is lehetetlen – jelentette ki összeborzolva az így is ezerfelé álló szőke tincseket. Hosszabbak voltak, mint ahogyan emlékezett rájuk. – Ha legközelebb jövök, levágom a hajad, rendben?
- Az jó lesz – mosolyodott el. Alfred erre kiviharzott a helyiségből, és becsapta maga mögött az ajtót. – Mi baja? – pislogott utána a zöld szemű.
- Csak aggódik érted – mondta.
- Az feltűnt – gondolkodott el. – Néha olyan az arca… kétségbeesett. Mintha félne valamitől. Ugye… nem történt vele semmi, amíg én… amíg én aludtam? – Francis zavartan nézett rá, aztán elfordította a tekintetét róla, és mélyet sóhajtott. Visszahúzta magához szoros ölelésbe az angolt, s csak utána szólalt meg.
- Vele nem történt semmi – jelentette ki. – Csak aggasztja az állapotod, furcsa dolgok történnek a világban, de ez téged ne zavarjon. Most arra kell koncentrálnod, hogy rendbe jöjj.
- Persze, persze, tudom. Ugye jössz majd máskor is? – A hangja reménykedő volt, bizalommal teli.
- Kicsit sok a dolgom mostanában, de igyekszem beugrani, amikor csak tudok – ígérte komolyan. No meg, amikor azaz ostoba kölyök engedi. Mintha tudna ártani a jelenlétével Angliának…
- Köszönöm. – És a beszélgetés megint zátonyra futott, de mivel nem mozdultak, Francis úgy gondolta, hogy egyelőre elég az, ha itt vannak a jóleső ölelésben, és pár percre kizárják a külvilágot. Odakint úgyis fejetlenség uralkodik, pánik, káosz és pusztulás, mire volt ez jó, kinek volt ez jó? Legalább Arthur tud nyugodtan pihenni, ücsörög itt, mintha a világ gonoszsága hozzá nem érhetne el. Ő tiszta, érintetlen, tudatlan, mint egy gyermek, és legszívesebben örökké meghagyta volna ebben az állapotban, akkor nem kellene néznie a szenvedését.
Alfred ismét szétzúzta a rájuk telepedő nyugalmat, ezúttal tálcát egyensúlyozva a tenyerén érkezett, és a francia kénytelen volt visszaülni a székre.
- Ha végeztél, mennem kell – szólalt meg. – Legközelebb hozzak magammal valamit neked?
- A virágok szépek – mondta elgondolkodva. – Mintha eszembe akarna jutni róluk valami…
- Majd rájössz, ne erőltesd. Hozok virágot – ígérte elmosolyodva, és a vállára tette a kezét.
Arthur visszatette a tálcára a kiürült teáscsészét. Lassú mozdulattal nyúlt a másik keze után, egy pillanatra odaemelte az arcához, hozzásimította bőrét, aztán elengedte. Francis felállt, odahajolt hozzá, adott egy csókot a homlokára.
- Gyógyulj meg hamar – kérte kedvesen. Elvette a tálcát az öléből, és felegyenesedett.
- Vigyázz magadra – válaszolta.
Elindult az ajtó felé, a tálcát egyensúlyozva, gondolatban már készülve egy kiadós veszekedésre az amerikaival.
- Meghaltak – szólalt meg Arthur. Francis megtorpant, zavartan fordult vissza. A férfi nem rá figyelt, az ablakon nézett kifelé, arcát fürösztötte a napfényben.
- Kik, Iggy?
- A tündérek – mondta. – Mind meghaltak. A virágokról jut eszembe. Furcsa, nem? – pillantott hirtelen felé, és elmosolyodott.
- De, nagyon – suttogta elszoruló torokkal, és lenyomta a kilincset. Szinte menekült ki a szobából.

~RA~

Francis fel volt készülve, az első ütést mégsem tudta védeni. Nekiesett a falnak, tenyeréről lecsúszott a tálca, a fém csörömpölve esett le, a porcelán egyetlen, vékonyabb, tömörebb hangot hallatva tört ezer darabra. Szemet szemért, rendben, de eddig és ne tovább! Elkapta az amerikai karjait, erős fogásába zárta csuklóit, mire az rávillantotta hideg kék szemeit. Visszanézett, ugyanazzal a tekintettel. Egy percig csak a felgyorsult légzésük hallatszott, a lassú-csendes változás, ahogy az ütés nyoma elmúlt a francia arcáról.
- Megengeded, hogy idejöjjek, hogy aztán büntess azért, mert jólesett neki a változatosság?! – kérdezte aránylag nyugodtan. – Hol itt a logika?
- Semmi közöd hozzá! – sziszegte a fiú feldühödve, és megpróbálta kirántani kezeit a fogásból, de nem járt sikerrel.
- Sokkal több közöm van hozzá, mint neked valaha lesz – válaszolta fölényesen elmosolyodva. Alfred ezen annyira felbőszült, hogy megpróbálta hasba rúgni, ám Francis egyetlen villámgyors mozdulattal ellépett előle, így térde keményen reccsent a falon. – Ejnye, Amerika, nem látsz a dühtől, így akarsz harcolni? Ha én is legyőzlek, mi lesz veled élesben? Nyakadba veszed a rabigát, és jó gyerek leszel?
- Fogd be! – mordult rá. – Fogd be, fogd be! Megöllek!
- Úgy nem sokban különböznél a-
- Fogd be! – kiáltott az arcába.
- A világ üdvöskéje – mosolyodott el nyájasan. – Nos rendben, hogy neked is jó legyen, bevallom, hogy tényleg nem lehetne jobb helyen, távol mindentől, így biztonságban van, de ne hidd, hogy megvédheted majd önmagától. Márpedig hidd el nekem, azt fogod kívánni, bár ne lennél itt, ha egyszer magához tér. – Hangja egészen halk, figyelmeztető, szemeiben valami egészen más a harag helyett. – Nem fogod tudni felmérni a fájdalmait, és sokkal őrültebb dolog, hogy nem tudsz rajta segíteni, amikor szenved, mint hinnéd. – Amerika szólni akart, ám nem hagyta neki. – Igen, a teste meggyógyult, de mi a helyzet a lelkével? Szerinted miért nem tért már magához? Fél év telt el azóta, és csak most hajlandó tudomást venni a környezetéről, szerinted miért van ez? Ha felébred sem biztos, hogy túléli. Látszólag most jól van, de csak mert nincs tisztában önmagával. Védekezik, érted, amiről beszélek? Sokkban tartja saját magát, hogy ne kelljen elviselnie a történteket, és nem tudhatjuk, mi lesz a kiváltó ok, ami majd kizökkenti. Mindenesetre sok szerencsét hozzá. – Elengedte a fiút, az elkerekedett szemekkel bámult rá. – Ha már mást nem nagyon tehetsz, legalább ezt csináld jól. – Búcsúszó nélkül hagyta ott az amerikait, az mérgesen nézett utána.
Franciaországnak fogalma sem volt, milyen igazat beszélt, amikor Anglia poszttraumás viselkedéséről volt szó. Összességében ő is csak feltételezéseket tett a tapasztalatai és az elméletei kapcsán. Nem kívánta megérezni, amit Anglia.

~RA~

Arthur hirtelen ült fel az ágyban, kibámult az ablakon. Az eső elemi erővel ostromolta az üveget, a távolból gyenge villanások közeledtek, mély, mormogó hang hallatszott. Visszafeküdt, a másik oldalára fordult, és konokul lehunyta a szemeit. Az időjárás nem válasz semmire, márpedig aludni fog. Mégis, minél jobban nyugtatta magát, ugyan, hiszen ez csak egy vihar, az otthon is van elég, annál inkább meg volt rémülve, gyomrában ideges remegés, és lassan ott reszketett a paplanja alatt, holott fogalma sem volt, mitől fél így.
Villant egyet a kinti világ, egy, kettő, három, most vagy soha, lelökte magáról az ágyneműt, kiugrott az ágyból, és szinte futott az ajtóig. Négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc feltépte, és becsapta maga után, a falnak simult. Az égzengés megrázta a házat, de összeszorított szemhéjai alól legalább a villámlást nem érzékelte, ahogy állt a kis folyosón, ahonnan a többi helyiség meg a nappali nyílt. Hol is szokott Alfred aludni? Valamelyik ajtó mögött, igaz?
Villanás, egy, kettő, három, négy, öt, hat, hé- Még van ideje, nincs olyan közel a vihar. Alfred, hol vagy? Hiába bámulta az ajtókat, olyan volt, mintha egyszerre több lenne belőlük, mint eddig. Ha ideér a fény, meghalok. Most senki nincs, aki segítsen rajtam, mint akkor. Mikor is? Régen, mikor jött az a nagy fény.
Belerezzent a következő dörrenésbe, füleire tapasztotta a tenyereit, és lassan ülőhelyzetbe csúszott a fal mellett, térdei szorosan előtte, szemei lehunyva. A világ összeomlik, ha ez így folytatódik tovább, és ez még mindig csak egy vihar.
Szédülni kezdett, a falak egyik oldalról a másikra himbálóztak, ha felnyitotta a szemeit, de akkor is forgott, ha lehunyta őket. Hol van már Alfred? Alfred… Amerika! Egy fél földrész nem veszhet csak úgy el, igaz? Teljesen nonszensz, milyen világ lenne, ha képes lenne rá? A szél megrázta az ablakokat, odakapta a tekintetét.
A villám fénye visszatükröződött sápadt arcáról, kifakította szemeit. A dörgés fülsüketítő volt, sokáig visszhangzott a fejében, és hirtelen nem kapott rendesen levegőt, felperzseltek hátán a sebek és a szíve megállni tetszett a fájdalomtól.
Anglia felordított.