III. Fejezet

~Helyzetjelentés~

Három napig hánykolódott az ágyon, és Amerika elég nehézkes csatát vívott vele, míg legalább a körmeit levágta, hogy ne karmolja véresre magát tetézve a fájdalmait. Bár nagy valószínűséggel ezeket meg sem érezte, mégis, legalább ennyit megpróbált tenni. Csendes perceiben vízzel kínálta, halkan beszélt hozzá, de a láz minduntalan győzött, Anglia felébredt, de nem volt magánál, csak amikor a fájdalom ellen küzdött. Aztán negyed nap reggelre elcsendesedett, mintha a teste megtanult volna a fájdalommal is együtt élni.
Amikor Amerika bement hozzá, az ágy szélén ült, és felül kigombolt inge alatt a szíve környékét vizsgálta. Bőre egészséges, hibátlan. Mégis úgy fájt belül. Felnézett a fiúra, tekintete csupa láng és harag.
- Ki volt? – kérdezte fenyegető hangon. Végre a hangszálainak is volt idejük rendbe jönni.
- Örülök, hogy végre magadhoz tértél, tényleg – szólalt meg mosolyogva, bár látszott rajta, hogy megviselte az utóbbi pár nap.
- Azt kérdeztem…
- Jól ránk ijesztettél ezzel a kómával, mit ne mondjak – lépdelt közelebb, hangja még mindig könnyed, a bugyuta vigyor is arcáról letörölhetetlennek tűnt. Mikor már csak kartávolságban volt, Anglia elkapta az inge nyakát, és lerántotta magához. Nem volt még ereje teljében, de Alfredet így is meglepte, nem volt ideje tiltakozni.
- Válaszolj, ha kérdezlek! – mordult rá dühösen, mire az amerikai tekintete kihűlt, úgy szűrte fogai közt azt az egy szót:
- Oroszország.
- Tudhattam volna… – morogta maga elé. – Mit…? – fókuszált újra az előtte lévő arcára. Nem kapott választ. – Ne kelljen mindenre többször rákérdeznem!
- Atombombát – suttogta, mire a férfi keze az ölébe hullott, egész testében megdermedt. Gondolta, hogy nem kis dologról van szó, de hogy pont ez…
- Atombombát… – ismételte csendesen. – Londonra, igaz? – húzta vissza szívéhez a kezét, mely olyan lassan dobogott, mintha meg akarna állni. Tekintete elfátyolosodott, ahogy Alfred bólintott. Ó, édes, drága London!
- És Coventryre meg Southhamptionre.
- Hármat?! – kiáltott, majd köhögött fel fájdalmasan. Amerika elkapta, finoman megtartotta a vállainál fogva. Egy perc néma csend. – Meddig aludtam?
- Öt hónapig nyitott szemmel kómáztál, aztán egy hónapja felébredtél, de fogalmad sem volt róla, ki vagy… Úgy értem…
- Nem tudtam, hogy nemzet vagyok, emlékszem. Hat hónap… Mi… mi történt azóta? – nézett fel újra, mint aki csak gyorsan félresöpri az információkat, hogy helyet adjon az újaknak.
- Háború van – válaszolta azonnal. – Fegyverkezik az egész világ. Európa lángol, ki szimpátiából, ki saját érdekből, de szinte mindenki Oroszország ellen. Megalakítottuk az Új Atlanti Szövetséget, és mindenki benne van – magyarázta kimérten, katonásan.
- Te miért nem vagy ott? – kérdezett rá. Amerikának nem kellett válaszolnia, kopogás hallatszott az ajtó felől, odafordultak, Kanada pislogott be rajta.

- Szia! – rikkantott oda neki a bátyja.
- Sziasztok – súgta, és óvatosan beljebb lépett. Halvány katona-zöld egyenruhát viselt, egyik karjában a medvéje, másik oldalán táska lógott a válláról, szemüvege hiányzott.
- Jó, hogy jössz – szólt Alfred, és elindult felé. – Nekem le kell lépnem megnézni a gyárakat, meddig érsz rá?
- Holnap reggel nyolckor jelenésem van Québecben, az ENSZ Központban, helyre teszem a fejetlenséget.
- Az jó – húzta el a száját, és mikor mellé ért, a vállára tette a kezét. – Van valami? – Matthew vett egy mély levegőt. – Ludwig és Gilbert ma elindítják az offenzívát Szentpétervárra, hátvédnek Tino, Berwald és Christensen marad, Lukas a tartalék. A többiek tartják magukat a megbeszéltekhez. Tegnap megpróbáltak bevenni egy légitámaszpontot. Három gép állomásozott ott a Frecce Tricoloriból, és kettő a Breitlingek[1] közül, veszteség nélkül visszaverték a tizenöt orosz gépet.
- Az újak jól szuperálnak – biccentett.
- Hármat vesztettünk eddig, de a roncsokat feltakarítottuk, úgyhogy semmi esélyük megnézni őket – tette hozzá.
- Hármat, azt mondod? – kérdezte elgondolkozva.
- Igen.
- Javítunk rajtuk – jelentette ki.
- Sok sikert.
- Szóval én most lelépek, sietek vissza, de nem ígérek semmit, oké? Matt, mesélj egy kicsit Iggynek, míg távol vagyok – kérte. – Hali! – ezzel kisétált a helyiségből. Kanada utána nézett, és megcsóválta a fejét. Letette a medvét a földre, és halovány mosoly derengett fel az arcán.
- Örülök, hogy jobban vagy – mondta halkan. Anglia biccentett.
- Hol hagytad a szemüveged? – érdeklődte, mivel a csend kezdett elnyúlni, súlyossá válni.
- A múlthónapban háromszor hagytam ott valahol, úgyhogy csináltattam kontaktlencsét, mert azt nehezebb elhagyni – magyarázta. – Kicsit szétszórt vagyok a személyes holmimat illetően. Mindig elfelejtem, melyik egyenruhát kell felvennem, meg ilyen butaságok. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán megkérdezte: – Öhm… kérsz valamit? Kimegyek, főzöm egy kávét – mondta. Anglia most vette észre, hogy a fiú milyen fáradtnak tűnik, a szeme alatt húzódó karikák, és a kissé borzas, már-már túl hosszú haja utalt erre.
- Nem, köszönöm – válaszolta. Matthew biccentett, táskáját óvatosan az asztalra tette, aztán katonás, igen, határozottan katonás léptekkel kivonult a helyiségből. Nem sokkal később tért vissza, egyenruhája felsője kigombolva, nyakkendőjén is lazított kicsit, mély sóhajjal telepedett le a bögre kávéjával a székre. Ezúttal a szemüvegét viselte.
- Szóval, Alfred hol tartott?
- Csak az Új Atlanti Szövetséget említette – hangzott a felelet.
- Tehát sehol – vonta le a következtetést, és egy pillanatra összeráncolta a szemöldökeit. – Ez annyira jellemző rá… – mormolta maga elé kissé bosszúsan. Aztán felnézett, és kihúzta magát. Arthur szerint a fiú egész testében maga volt a feszültség.
- Mi van a hangoddal? – kérdezett rá.
- Kiabáltam.
- Kiabáltál? – visszhangozta a szót meglepetten.
- Kénytelen voltam, egy egész konferencia terem hallgatott, és véletlenül kifogyott az elem a hangosítóban. Az ideiglenes parlamentedben nem nagyon kedvelnek, úgyhogy előfordulnak ilyen apró bakik, de kezdem megszokni – legyintett egyet. – De kezdjük inkább az elején. November hetedikén ért a támadás, és először azt hittük, hogy csak a hálózattal van gond, azért nem érjük el Londont, aztán világszerte megugrottak a radioaktivitás mérők, és megkaptuk az első híreket. Amerika eszét vesztve rohant át hozzád, mire mi odaértünk, ő már el is tűnt, fogalmunk sem volt, hogy mi van veled. Aztán Versailles-ban összegyűlt az új szövetségi alapító ülés, az összes európai országgal, kivéve Skóciát, Írországot, Wales-t, a balkáni országokat, Fehéroroszországot és Ukrajnát. Dél-Amerika is kivonta magát a dolgok alól, Ázsiát pedig nem érjük el azóta sem. Amerika meg átvette a te képviseletedet. – Kis szünetet tartott. – Valójában Wales-t sem találtuk meg. Pedig nála nagyjából minden rendben van csak egyszerűen… eltűnt. – Elgondolkodva hallgatott egy ideig, majd folytatta:
- Szóval az alapító ülés. Előtte többen próbáltuk elérni Oroszországot, teljesen sikertelenül, nem válaszolt, nem engedett be diplomatákat, a repülőtereit lezárta, a vasútvonalak csak a határokig élnek. Alfred kapott egy üzenetet Ivantól még nyolcadikán, amiben azt írta, hogy ha Amerika hadat üzen, akkor téged megöl, úgyhogy azóta sem avatkozott közbe egyenesen a dolgokba, de azért így is benne van nyakig mindenben. Végül mivel elég sokáig azon gondolkodtunk, hogy mégis mi volt a kiváltó ok, Francisnak elege lett, felugrott és közölte, hogy nem hagyhatjuk Ivannak, hogy ilyesmivel terrorizáljon minket… Hát szóval… tudod milyen, ha beszél… olyan vérbeli forradalmár. Úgyhogy mikor arról volt szó, ki tart vele, ha háborúra kerülne a sor, mindenki feltette a kezét. Még Svájc is. Ultimátumot küldtek Oroszországnak, nem reagált rá. Hadat üzentek és elfogadta. Ez november közepén volt.
Közben a világon olyan forrongás vette kezdetét, ami még a nagy forradalmi hullámkor sem. Emberek milliói vonultak utcára egyik napról a másikra szimpátia tüntetéséket tartva a nagykövetségeid környékén, az ellen való tiltakozásukat kifejezve, ami történt. A belső békék megőrzése érdekében a hazamenni akaró orosz származású családok és egyetemistákat engedték, meg persze őket be is engedték, kifelé már nem ez a helyzet, rengetegen ott ragadtak, akik haza akarnak jönni. Ott volt például a Plusz Négy is… – Elhallgatott, belekortyolt a kávéjába.
- Plusz Négy? – kérdezett rá Arthur érdeklődve. Matthew bólintott.

- Négy angol egyetemista Moszkvában, három fiú és egy lány. Egy tanulmányi kirándulás keretében megpróbáltak pokolgépet elhelyezni a parlamentben. Elkapták őket, és mire mi egyáltalán értesültünk a dologról, már nem tudtuk őket hivatalos úton kikérni. Amikor az egyik ülésen összesítve lett a civil áldozatok száma, valaki az eredmény után megszólat „plusz négy fő", már csak így emlegetik őket. Alfred mondta, hogy ha vége ennek az egésznek, Wahingtonban akar nekik szobrot állíttatni a nagykövetségeddel szemben, ami szerintem szép gesztus tőle. – Biccentést kapott válaszul. – Amikor megkezdődtek a tényleges harcok, rengeteg amerikai katona ment ki, hivatalosan őket a szövetségi erőkbe sorozták be, és ezért is terveztünk új egyenruhát, így egységes mindenki. Persze valójában ezt nem lehetne, de adtak egy új jelentést a dezertációnak. Alfred amúgy így is nagyon sokat segít nekik, még akkor is, ha ő nem harcolhat. Összeültek az olasz, a francia, a török meg az én repülőgép tervezőimmel, és olyan gépeket találtak ki, amilyeneket még nem látott a világ. Ráadásul az alakulatok felvették a műrepülő alakulatok neveit, a Breitling, mint egyetlen nem katonai fenntartású kötelék még örült is, hogy adhatja a nevét az egészhez, szóval ebben is gyorsan haladt az egyezkedés. Azóta Amerika másból sem áll, csak vadászgépgyártásból.
- És te? – kérdezett közbe.
- Én maradtam a diplomáciai ügyeknél, a tervezőasztal mellett, próbálom távolról vezényelni az ENSZ és a Vörös Kereszt alakulatait, igyekszem elrendezni a hozzám menekülő európaiakat, és próbálom fenntartani a viszonylagos rendet nálad, mert azt Alfred olyan szépen rám hagyta, hogy öröm volt nézni. Elmondása szerint nem ért az egész rendszerhez, egyszer úgy kellett lefognom, hogy ne borítsa rá az asztalt a politikusokra. Mondjuk amúgy is elég ideges mostanság, nem tesz jót neki a helyzet, ráadásul Francisszal is úgy szikrázik körülöttük a levegő… Amennyire én tudom, kétszer estek csak egymásnak, de már nem merjük őket egymás közelébe ültetni megbeszélésen, mert folyton asztalt borogatnának. Francis rossz néven vette, hogy Alfred csak úgy idehozott téged anélkül, hogy bárkinek szólt volna.
- Idióták – morogta Anglia, mire Kanada halványan elmosolyodott. Aztán megszólalt a telefonja a zsebében.
- Hoppá… elnézést – mormogta, ahogy kigombolta a zsebet, és kivette belőle a készüléket. Ráncolta a szemöldökét, mikor a kijelzőre nézett, aztán a semmi jóra nem számító emberek nyugalmával fogadta a hívást. – Matthew Williams – ejtette a nevét tisztán és érthetően. A következő pillanatban pedig az arcáról lehullott a komor kifejezés, tekintete felragyogott, és hátradőlt a széken, kényelmesen helyezkedett. – Szia – mondta egészen más hangon, franciául. – Mi a helyzet? Hogy vagytok? Megint valami idegen számról hívsz. – Hallgatta a választ, közben lehajolt, és felvette az ölébe a medvéjét, az hozzábújt, fejét a mellkasára simította. – Értem. Az egész jó. Igen. Már jobban. Azt hiszem. Nem tudom. Elment megnézni a gyárat. Próbáld meg felhívni, ha van valami fontos. Gondoltam. – Megforgatta a szemeit. – Mi van a gépekkel? – Hallgatott egy ideig. – Ez nem verseny – jegyezte meg. – Azt mondod? Rendben, majd intézkedem. Tud várni holnapig? Akkor jó. Holnap megyek Québecbe. Csak estig. Utána, ha nem jön közbe valami, Liverpool, aztán Ottawa. Na persze az már egyáltalán nem biztos. Mindig van valami. Jó lenne… Összeülni? Várj, mikor? – elfordult a széken, és a táskájából előrántott egy keménykötéses határidőnaplót. – Hol gondoltátok? Meg kik? Akit lehet…Várj, ahogy én értesültem, nem fogunk tudni teljes ülést tartani. Mármint, túl sokan vannak olyan pozícióban, amiből nemigen mozdulhatnak ki, mert esélyt adnánk vele egy visszafoglaló támadáshoz. Legyen csak képviseleti ülés – írta fel a szavakat. – Persze, odaszólok, hívok mindenkitől valakit. Tőletek te jössz? Rendben. Összeülünk és megoldjuk. Igen. Nem fogom elfelejteni. Te szólj előtte, hogy megyek… megyünk. Valakinek el kell rendezni az elejét is. Nem, nem, te ott maradsz, ameddig lehet. Akkor négy nap múlva. Szóljatok, ha van valami. Vigyázzatok magatokra. – A válaszon majdnem elnevette magát. – Azért mégis. Szia. – Mélyet sóhajtott, ahogy egy pillanatig még a kijelzőt nézte.
Felírt valamit a naplóba, aztán tárcsázott egy másik számot.
- Szia, tudsz beszélni? Tudom, hogy elfoglalt vagy, de ez fontos. Francis most hívott… - Egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, és célzatos hangon megjegyezte: – Már megbeszéltük párszor, hogy nem vagyok kíváncsi az ilyen megjegyzéseidre. Úgyhogy megkérlek, hogy ne is hangoztasd őket. A lényeg az, hogy minden rendben náluk, és négy nap múlva meet Párizsban, addigra legyen jelentésed, meg amit még mondani akarsz, és össze kéne ülnünk tervet készíteni. – A meglepettség az arcára fagyott, sokkal halkabban folytatta. – Nem tudom, mondta-e már valaki, de rohadtul nem viselkedsz csapatjátékosként, és megmondtam neked, hogy szívesen elvállalok bármit, de nem vagyok hajlandó mindent egyedül csinálni, érted? Úgyhogy kapard magad össze, de gyorsan, mert így semmire nem mész az egyszeri segítségeddel. – Talán fél percig hallgatott. – Tudod, nincs időm hallgatni a gyerekes hisztidet. Igen, az vagy, és ez nem egy telefontéma, szóval úgy veszem, hogy felfogtad, amit mondtam, most elköszönök. Szervusz. – Sóhajtott, és csúnya pillantással illette a készüléket. – Ne haragudj, nem akartam kétszer elmondani mindent – pillantott az eddig csendben ülő férfira.
- Nem probléma. – A fiú belekortyolt a kávéjába, kelletlenül megállapítva, hogy kihűlt. – Van még valami, amit nem tudtál elmondani?
- Nem, nem hinném – csóválta a fejét. – Van valami kérdésed?
- Egyelőre nincs.
- Nálam vannak a papírjaid, ha gondolod…
- Ide velük! Köszönöm, hogy foglalkoztál az én ügyeimmel is, mikor magadnak is rengeteg dolgod van.
- Ne köszönd, mindenképpen káosz van – mormolta, és hogy ne tűnjön fel a zavara, a táskájában kotorászott. Két vastag műanyag mappát kerített elő belőle. – És van pár remek szakemberem, akik segítenek. Nem vagyok egyedül – magyarázta. – Ez nem az összes, csak a legfontosabbak. Akkor én most átvonulok a nappaliba, mert dolgom van. Szólj, ha kell valami. – A vállára akasztotta a táskát, magához ölelte a medvéjét és megfogta a kávéját, majd távozott a helyiségből.
Amikor már kint sötétedett, és Anglia ki akart menni egy pohár vízért, Kanada a kanapén ült, ölében a laptopja, mellette papírkötegek és az egyenruhakabátja. Mélyen aludt az üres kávésbögréje mellett.

[1]: A Frecce Tricolori az olasz műrepülő kötelék (a profizmusukat látva nevezze még valaki gyengének Olaszországot, komolyan – bár elismerem, hogy a sztereotípiák itt is jellemzőek, de akkor is hihetetlen jól repülnek a pilótáik); a Breitling pedig a franciák műrepülő köteléke, mint említettem, az egyetlen, ami nem katonai fenntartású, hanem magán kézben van, de a fic szempontjából ez most lényegtelen igazából. Kellett egy név, és volt egy név. : )