IV. Fejezet
~Akár a főnix!~

- Szálljunk le!
- Nem lehet! Tönkremenne a gép, és mi is rosszul lennénk!
- Szálljunk le!
- Idefent is megsirathatod!
- Ha nem teszed meg, katapultálok!
- Jól van, jól van… – morogta Amerika a szemeit forgatva. Az, hogy Anglia végre összeszedte magát, egyet jelentett azzal, hogy a makacssága is helyre került, amit talán jó lett volna, ha elfelejt. De ez túl nagy kérés egy olyan országtól, mint ő. Szóval kénytelen volt rádiókapcsolatot létesíteni a legközelebbi repülőtérrel, bejelentkezni és magáncélú leszállási engedélyt kérni a lebombázott London területén.
Ez volt a legfurcsább bombatámadott város, amit valaha látott. Volt ideje párat megnézni, de ez igazán túltett mindenen. London (és úgy összességében a támadás sújtotta angol területek) ugyanis nem pusztultak el teljesen: a földtől úgy tíz-húsz centiméterig tarolt le mindent a bomba, alatta ugyanúgy álltak a házak alapjai, a lecsonkolt fák, virágok, a folyó, és minden, alacsonyabban fekvő részeken akár egy méter magasan.
- Ez a Trafalgar tér… – pillantott körül Arthur elhűlten, és megkocogtatta a köveket a talpa alatt. – Nem azt mondtátok, hogy atombomba volt? – nézett hátra Alfredre.
- Az volt – biccentett a fiú.
- Akkor itt most kráternek kellene lenni, és radioaktív földnek – fűzte tovább a gondolatmenetet.
- Reméltem, hogy te választ tudsz adni a dologra – vont vállat. – Negyven mérföldes körzetben semmi nem maradhatott volna…
Az angol hümmögött, és újra végighordozta tekintetét az egykori fővárosán. Mindennek csak az alapjai voltak meg.
- Azt mondtad, tollakat hullattam, mikor megtaláltál? – tett fel újabb kérdést, már sejtve a választ.
- Nem keveset – hagyta rá. – Mire gondolsz?
- Azaz ostoba… – mormogta maga elé kelletlenül. Előre nyújtotta a kezeit, tenyérrel lefelé, behunyta a szemeit, és mormogott valamit az orra alatt. Semmi nem történt, de mintha ezt várta volna, leeresztette a karjait. – És Walest sem találjátok – jelentette ki.
- Fogalmunk sincs, hol van – erősítette meg. Arthur sóhajtott, és hirtelen felé fordult.
- Átmegyünk Skóciához – közölte ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nem hinném, hogy szívesen fogadna minket. Engem konkrétan kidobott, mikor elmentem hozzá – húzta el a száját, mire Anglia fölényes félmosolyra húzta a száját, amitől egészen úgy tűnt, hogy teljesen jól van. Amerika azonban látta rajta, hogy ez nincs így. Sokkal óvatosabban mozgott, sápadtabb volt, látszott, hogy kimerítette a politikusaival, vezetőivel folytatott vita az ideiglenes parlamentjében, Liverpoolban.
- A királyságomhoz tartozik – jelentette ki magabiztosan. Alfred pontosan tudta, hogy ettől függetlenül William Arthurt is ki akarja majd dobni a házából. Csakhogy ő ezt nem fogja hagyni.
- Rendben, menjünk – adta meg magát végül, és egy kicsit örült, hogy maguk mögött, illetve alatt hagyhatják a várost. Hátborzongató hely volt.

~RA~

Skócia háza leginkább egy pubhoz hasonlított. Legalábbis, ami a fogadóhelyiséget, vagy más néven nappalit illette. Rendben, William Kirkland háza valóban ivó volt. A bejárattal szemben önmagában is nyikorgó falépcső vezetett az emeletre, alatta volt kialakítva az átjárás a konyhába, az ajtó és a lépcső között azonban régi, tölgyfa bárpult kezdődött, és húzódott egészen a bejárat melletti ablakig. Elegánsan ódivatúra tervezett magasított, bőrhuzatú fém székek álltak előtte sorban, ahogy több faragott, intarziákkal díszített asztal is állt, s ezek különböző korokból kerültek oda, mindegyiket egy-egy méretre és formára vágott üveglap védett az esetleges sérülésektől. A bárpult mögött italos szekrény állt, bár William csak egyféle italt tartott, de annak minden fajtáját. Akadt egy poharas szekrény is, ebben mindenféle relikviák felsorakoztatva, tisztán tartva, hogy az egész külön gyűjteménynek hatott. Az oldalsó falon vörösmárvány kandalló, az egész helyiséget hajópadló borította, a falakat ódon barnacsíkos szövettapéta fedte. A sötét színek domináltak, amire rátett egy lapáttal a cirádás, halovány füstszerű mintákkal ellátott falilámpák félhomálya is. Az egyik sarokban árnyékba burkolózó zongora, a másikban régi, félszekrénynyi méretű polírozott rádió állt.
Anglia kopogott kettőt a tömör faajtón, aztán már nyomta is le a kilincset, esélyt sem adva egy normális beinvitálásra. A bátyja a bárpult vendégfogadó oldalán ült, belépésükre feléjük fordította a fejét, üvegpohara koppant az asztalon, mielőtt megszólalt volna.
- Nahát, azt hittem, téged temethetünk – mondta enyhe gúnyos, szemtelen éllel a hangjában
- Ne örülj előre, nincs ekkora szerencséd – válaszolta hasonló hangon Arthur, és beljebb lépett a helyiségbe. Alfred becsukta mögötte az ajtót.
- Remélem, nem bánod, ha nem hatódom könnyekig az örömtől.
- Isten ments – legyintett.
- Szóval, mi kéne? – William eddig az asztal szélének támaszkodott, kicsit görnyedten ült, ám most kiegyenesedett. Magas volt és vékony, hosszú lábait fekete nadrág fedte, könyékig felhajtott fehér inget, felette azonos színű, középkék mellényt és nyakkendőt viselt. Elmaradhatatlan fekete bőrkesztyűjéhez párosult egy szivar is, a pohara mellett elegáns hamutál foglalt helyet. Rövid, pirosasvörös haja a Kirklandekre jellemzően borzasan állt, és Amerika néha elgondolkodott azon, mennyire örül annak a ténynek, hogy nem áll velük közvetlen rokonságban, az ő menőségéhez nem illett volna a kezelhetetlen hajzat.
Anglia egy hosszú percig nem válaszolt, aztán felnézett a vörösre, egyforma zöld tekintetük találkozott.
- Segítség – jelentette ki egyszerűen, mindenféle kertelés nélkül. A skót felvonta egyik finoman szedett szemöldökét.
- Nem adok sereget vagy támogatást egy eleve elvesztett háborúhoz – közölte, hangja figyelmeztetően csengett.
- Nincs elvesztve! – mordult fel Amerika.
- Aztán neked mi hasznod származik az egészből? – szegezte neki zavaróan egyenesen a kérdést. – Pontosan tudom, mit művelsz odaát: buzdítod Európát, miközben te magad kényelmesen hátradőlve figyeled az eseményeket.
- Hagyd békén Alfredet – szólalt meg Arthur, ahogy közelebb lépdelt északi szomszédjához. – A felsoroltak közül megoldom mindet magam, nem ehhez kellesz.
- Ilyen állapotban akarsz harcolni? Az orosz elfúj egy lenge szellővel – rázta a fejét, de az angol magában tartotta az erre járó kifakadását, megmutatkozott a híres hidegvére.
- Az téged ne érdekeljen – szólt rá. – Azt mondd meg: láttad mostanában Walest?
- A te húgod – vont vállat.
- Szóval nem – vonta le a következtetést.
- O'Flynn se' látta – mormogta a szivart a szájába véve. Anglia vett egy mély levegőt.
- Britannia meghalt – jelentette ki csendesen. Erre érdeklődés csillant a vörös szemeiben.
- Hogy érted?
- A szó szoros értelmében. – Még közelebb lépdelt, vetett egy oldalpillantást Amerikára, aki a rádiót vizsgálgatta. William követte a tekintetét.
- Ha hozzá mersz érni, a flancos kabátodon nyomom el a csikket! – mordult oda, mire Alfred visszarántotta a kezét. Hiába, jobb nem elrontani Iggy tárgyalását. – Szóval?
- Felfogta a támadást – suttogta komoran. – Talán megérezte, vagy nem is tudom. Átvette felettem az irányítást, mintha hirtelen erőre kapott volna. Elaltatott, mesterséges kómába taszított, csak most ébredtem fel nemrég. Amit lehetett megtett: a föld, a folyók, a tavak nem mérgeződtek meg a bombáktól, nem lehetetlen az újrakezdés. Alfred azt mondta, hullattam a tollait, amikor megtalált. Egy angyal nem pergeti szét a szárnyait bárki szeme láttára. Britannia meghalt, és Wales eltűnt, én elvesztettem minden varázserőmet. – William vidámság nélkül vigyorodott el.
- Kicsit sok ez így egyszerre, mi? – kérdezte, bár együttérzés nem csengett a hangjában, szerencsére szánalom sem. – Na, iszol valamit? – érdeklődte, és felállt, pár hosszú lépéssel a bárpult mögött termett.
- Nem – hangzott a tömör felelet. – Ez a helyzet, és sürgősen változtatni kell rajta. És te tudsz segíteni a varázslatokkal kapcsolatban.
- Én ugyan nem – rázta a fejét. – Kérd meg inkább Írországot, úgyis olyan nagy cimborák vagytok – tanácsolta gúnyosan, és felhajtotta itala maradékát.
- Dehogynem. – William keze megállt a mozdulatban, mikor újra akarta tölteni a poharát. Nagy szemekkel bámult Angliára, aki várakozón figyelte a vonásait.
- Elment az eszed! Hányszor akarsz meghalni, mi?! – emelte fel a hangját, és dühösen csapta az asztalra az üveget.
- Ahányszor szükséges – hangzott a magabiztos felelt.
- Adok én neked, eltöröm a nyakad és ledoblak a várfokról, aztán megnézheted magad! – fenyegetőzött, de nem mozdult. A hangos szóváltásra az amerikai is közelebb ténfergett hozzájuk, ha kell, közbe tudjon avatkozni.
- Ez az egyetlen esélyem – közölte. – A koboldvarázs ebből a szempontból semmire nem jó.
- Makacs öszvér! – köpte a szavakat. – Csak neked lehet ilyen ostoba ötleted! – morogta, és csak úgy, meghúzta a whiskys üveget. – Rendben, ha annyira akarod, menj fel a szigetekre, és kérd meg a sárkányt, hogy adja neked a tüzét, ennél többet én nem fogok tenni a hülyeségedért, ne is várd! – Anglia biccentett.
- Ez pont elég – jelentette ki, és elégedettnek tűnt. – Akkor mi most megyünk is – ezzel már hátat is fordított, és kivonult a helyiségből. Alfred sietősen utána.
- Mi a franc volt ez? – kérdezett rá, mikor a távolabb álló helikopter felé haladtak.
- Majd meglátod – felelte titokzatosan. – Mindenesetre be kell még mennünk egy helyre, van elég üzemanyag?
- Felrepülhetnénk az északi sarkig meg vissza Washingtonba – válaszolta.
- Rendben – biccentett. – Akkor előbb bemegyünk a kastélyba, aztán felmegyünk északra – adta meg az útirányt.

~RA~

A vár magányosan állt a semmi közepén. Az utak elkoptak, benőtte őket a gaz, visszahódította az erdő, csak magányos vadcsapások kanyarogtak itt-ott, amik fentről alig látszottak.
- Mi a fenének jöttünk ide? – kérdezte fogait csikorgatva Amerika, és előre hajolt, hogy körülnézzen. – És hogy a francban fogunk leszállni?! – tette fel a következő, égetőbb kérdést.
- Repüljük körbe a hegyet – adta ki a parancsot Arthur. Sokáig rezzenéstelenül, a gondolataiba mélyedve ült a másik ülésen, hátradőlve, kényelmesen elhelyezkedve, olykor a szemeit is hosszabb időre lehunyva. Aztán mégis felnézett, kissé megélénkülve nézett le a tájra, és kicsit finomított az útirányon.
- De ha a másik oldalon sincs legalább egy tisztás, én hazamegyek! – morogta idegesen a szemüveges, és feljebb irányította a botkormányt, hogy átrepüljenek a vár felett. Az idősebb inkább nem reagált semmit, csak fürkészőn nézte az alattuk elterülő hegyes-fás tájat. Végül megpillantotta a tisztást, ami bár elég távol esett a várkastély bejáratától, több volt, mint a semmi.
- Ott leteheted a gépet – mondta, és visszadőlt a kényelmes ülésbe, egészen addig lehunyt szemmel ücsörgött, míg földet nem értek.
Alfred egyhangú szavakat használva, de dühösen szidta a természet burjánzását, mivel a növények a derekáig értek. Arthur nem foglalkozott velük, csak felnézett a várra (úgy öt kilométer, egy óra gyalog, menetfelszerelésben, ha az ember pihent), és elindult, árkon-bokron-patakon át előre. Nem volt értelme kerülgetni a facsoportokat, és sietniük kellett. Alfred mogorván lépdelt mögötte, Arthurnak pedig nem volt ideje foglalkozni a fiúval, mert azon gondolkodott, mi lesz, ha be sem jutnak a kastély falai közé. A kék szemű bizonyára olyan dühös lenne, hogy itt hagyná egyedül éjszakára.
Fél óra erőltetett csörtetés után az épület nem került sokkal közelebb, ő viszont leizzadt, egyenruhakabátját levette, és úgy fújtatott, mintha maratonit futott volna. Normális esetben az ő testüknek nem kellene problémát csinálnia abból, hogy fél évig egy helyben fekszenek, az izmok elgyengülését egyszerű sérülésként kéne kezelniük és gyógyítani, rendbe hozni, de azért nem az igazi, pláne nem most. Kénytelen volt megállni és egy fának támaszkodva kifújni magát. Összerezzent, mikor Amerika a vállára tette a kezét.
- Jól vagy? – kérdezte aggódó hangon, mire elfordította róla a tekintetét, és vett egy mély levegőt.
- Megmaradok – felelte tömören, és ellökte magát a fatörzstől. Még sehol sincsenek, nem adhatja fel ilyen hamar.
- Mi van a kastélyban? – kérdezett rá, ha már beszélgetni kezdtek.
- Fent elmondom. – Nem, beszélni aztán végképp nincs ereje. Két óra múlva értek oda a hegy lábához, ahol még látszott az egykori kavicsokkal felszórt út maradványa. Azon sokkal egyszerűbb volt haladni, ám a felfelé menet jobban fárasztotta Angliát, végtagjai olykor-olykor megremegtek a korai igénybevételtől.
Úgy botladozott oda a kőhídon át a vastag faajtóig, aztán nekidöntötte a homlokát, egyik tenyere a zárra simult, a másik a deszkákra. Lehunyta a szemeit, egy percig a légzését mélyítette el, és máris érezte, hogy jobban van. Ha csak egy valaki gondolna mondjuk egy szellemre, vagy egy tündérre, csak egy pillanat kell, egészen egyszerű…
- Ennyire fáradt vagy?
- Shh, maradj csendben – szólt a fiúra halkan. Amerika nem válaszolt.
Érezte a rezzenést, belékapaszkodott, nem is tartotta magánál, csak továbblökte az ajtó felé. Kattant egyet a zár, megkönnyebbülten sóhajtott. Lenyomta a nehéz kilincset, és beléptek a helyre.
Hűvös csarnok fogadta őket, szemben kőlépcső, a pihenő felett Skócia, Wales, Írország és Anglia zászlói a falba vésve, felfestve, különböző címerek sokaságának keretébe foglalva.
- Ez itt… – kezdte Alfred halkan, mire Arthur megtorpant, és büszkén mosolyogva hátrafordult.
- A Kirkland családi kúria – biccentett. – Ma már egyikünk sem használja, még nosztalgiára sem, túl messzire van mindentől, már régen elfelejtették, hogy itt áll. Egyvalamire azért jó. – Újra megindult a lépcső irányába, határozottan fellépdelt rajta, onnan nézett a bámészkodó fiúra. Annyira nem illett a helyre… – Gyere már! – Alfred felkocogott a lépcsőn. Energikusan, neki meg sem kottyant a séta.
- Mit keresünk?
- A szobámat – felelte, és befordultak a hosszú folyosóra, ahonnan ajtók nyíltak. Végül megálltak egy sötét faajtónál, Arthur lenyomta a kilincset, és belökte. – Kerülj beljebb – invitálta a fiút, ahogy belépett.
Furcsa módon itt nem ült meg a por, a levegő volt csak kissé állott. A világoszöld falakat úgy derékmagasságig színes festmények borították. Nyulak, unikornisok, madarak, tündérek, virágok, mindenféle növények, dombok, várak, sárkányok, mindenféle mitológiai lény. A nagy baldachinos ágy felett hatalmas angyalszárnyak voltak kitárva, mintha védelmükbe akarták volna venni az ott alvót. A fal egyik oldalánál öltözőládák, a másiknál hevenyészett, korhadó könyvespolc. Alig pár kötet foglalt rajta helyet.
- Te… tényleg itt laktál? – kérdezte Alfred ámulva, ahogy újra meg újra körülnézett. Valódi gyerekszoba volt a hely.
- Egészen siheder koromig – biccentett, és a ládákhoz ment. Sorra felnyitotta őket, hogy aztán előkerüljön néhány elfeledett, vagy szándékosan elrejtett holmi. – A helyzet az, hogy a pótolhatatlan és túl értékes dolgaimat nem a londoni házban, hanem itt tartom. Ide aztán senki nem dobna bombát, minden biztonságban van. Ivan azt hiheti, hogy alapjaiban rengette meg a hatalmamat, de ez koránt sincs így, mert fogalma sincs, valójában milyen természetű. – Előkerült valami szövetanyag, rá egy vaskos kódex, újabb négyzetbe hajtott anyag, melyet Alfred még így is felismert: Union Flag volt. Aztán egy kard, még egy zászló, még egy szövetcsomó. – Hát ennyi lenne…
- Ezekért a vackokért jöttünk el eddig? – kérdezte lesújtó pillantást vetve a tárgyakra. Anglia szemei megvillantak.
- És másért is – válaszolta nyugalmat erőltetve magára. Becsukta a ládákat, az oldalára kötötte a kardot, és kihúzta a hüvelyéből. Magabiztos mozdulat volt, a fegyver pengéje tiszta, erős, mintha a mai napig használatban lenne. Anglia megnézte az élét a hüvelykujjával, megfelelőnek találta. Gyakorlott mozdulattal visszacsúsztatta a hüvelybe, és felvette a földre tett többi holmit, majd nem nézve a másikra, elhagyta a szobát. Alfred lassabban követte, ő még körülnézett egyszer, aztán behúzta maga után az ajtót. – Maradj itt – szólt Anlgia, mikor lenyomott egy másik kilincset. – Ide nem jöhetsz be.
- Miért? – kérdezett rá, de megtorpant az ajtó mellett.
- Ez William szobája. Ha megtudja, hogy bejöttem, márpedig megtudja, kitekeri a nyakam. De kell valami, ami itt van… – a hangja elhalt, és Alfred aggódva pislogott be a résnyire nyitott ajtón, ám jobbnak látta, ha engedelmeskedik. Semmi kedve nem volt belegabalyodni azokba a hókuszpókuszokba, amiket az egész család űz. Így aztán várakozott, míg a férfi odabent matatott. Nem telt el öt perc, Iggy megjelent és elégedettnek tűnt, de semmi változás nem látszott rajta. – Mehetünk – jelentette.
Sokkal egyszerűbben zárta vissza a súlyos bejárati ajtót, aztán elfordult tőle, és kiejtett a száján egy szót, ami olyan volt, mint egy hullám: csendesen előre indult, aztán végigvisszhangzott-robogott a tájon, végül elterült, mint a padlóra öntött folyadék. Anglia sóhajtott, előre indult át a kőhídon, aztán megállt, és nekidőlt egy sziklának.
- Nem megyünk? – kérdezte óvatosan Amerika, mikor mellé ért. Kis híján hátrahőkölt, mikor a férfi felpillantott rá, a komor ábrázat mellé fénytelen, megüresedett tekintet társult. Anglia borzalmasan fáradt lehetett.
- Egy kicsit még várunk – jelentette ki.
- O-oké – biccentett, majd egy kis ideig hallgatott. – Izé… ne próbáljak meg valahol közelebb leszállni a géppel?
- Nem kell – hangzott a válasz. – Amúgy sem nagyon tudnál. Itt sehol nincs elég hely.
- Akkor… felveszlek a hátamra! Na gyere, egykettőre visszaérünk a helikopterhez, és már itt sem vagyunk! – ragadta meg az angol egyik karját, ahogy közelebb húzta magához, a zöld szemű azonban tiltakozott. Kitépte karját a szorításból, és már visszavágni készült, mikor köhögés rázta meg. Előre dőlt, szája elé tartotta az egyik kezét, próbálta visszafojtani, de az önkéntelen reakció meg-megrázta, míg abba tudta hagyni. Kissé gyorsabban szedte a levegőt, és amikor Amerika megpróbálta finoman egyenesbe állítani, meglegyintette az arcát. Nem nagyon, sőt, valójában gyenge kis figyelmeztetés volt, nem akarta bántani a fiút, de dühös volt, tekintete villogott, ahogy felnézett.
- Nem kell pátyolgatni, megvagyok magam is! – morogta a meglepett arcú szőkének, akinek pillantása erre elfelhősödött.
- Egy fenét vagy! Majd' összeesel, így nem tudsz visszamenni! – rázta a fejét, bár hangjából ingerültség csengett ki.
- Megoldom – közölte szűkszavúan.
- Hogyan?! – szegezte neki a kérdést. Megzördült mögöttük a cserjés, mindketten odakapták a fejüket, Amerika feszülten körülnézett, ám semmit nem látott, ami a hangot okozhatta volna. Anglia viszont halovány mosollyal ellökte magát a sziklától, és elindult lefelé a kavicsokon. Pár métert tett csak meg, majd megállva felemelte a kezét, olyan mozdulatot tett, mintha simogatna valamit. Beszélt, mély, meleg hangon, mire hullámot vetett a levegő, aztán egy hófehér unikornis képe bontakozott ki előtte. Az állat bizonyára örült, mert orrával kedveskedve bökdöste Arthur vállát, míg ő kedvesen simogatta a nyakát, és mondott neki valamit. Aztán hátrafordult, vonásai most nyugodtak, tekintete ragyogott.
- Mint mondottam: megoldom – jelentette ki, aztán fáradtság ide vagy oda, felugrott a nyeregnélküli hátasra. – Gyere te is – tett felé intő mozdulatot. – Vele igazán nem tudsz lépést tartani.
- Utálom, amikor elkezded hókuszpókuszos dolgaidat – közölte mogorván, a másikat csak némán rázta meg a nevetés. Elindultak, az unikornis könnyedén vágtatott alattuk, elsuhant mellettük egy csomó fa, átrepültek pár árkot, s mire Amerika észbe kaphatott volna, ott álltak a helikopter mellett. A lény bámulatosan gyors volt.
- Mindazonáltal tagadhatatlanul hasznosak – jelentette ki elégedetten. Megköszönte a segítséget a kedves barátnak, aztán a lény olyan gyorsan veszett bele a fák sűrűjébe, hogy talán csak hármat pislogtak addig.

~RA~

Amerika nem és nem akarta folytatni útjukat az északi szigetekre, amiből heves vita alakult ki közöttük, mikor már mindketten a helikopterben ültek. A kiabálás azonban túl hamar kifárasztotta Angliát, egy pillanatra elhomályosult a tekintete, leverte a hideg veríték, lehunyt szemekkel dőlt hátra az ülésben, percekig némán pihegett.
- Értsd meg, hogy Ivan ellen egyszerűen nem elég a fizikai erőm – szólalt meg aztán jóval halkabban.
- Nem kell vele egyedül szembeszállnod! – vágta rá a fiatalabb hevesen.
- Már hogyne kéne! – kiáltott fel, de aztán észbekapott. Nincs elég ereje egy újabb vitát végigszenvedni. – Mocskosul megfizet azért, amit velem tett, és nem hagyom senkinek, hogy elorozza előlem a lehetőséget, hogy sárba tiporjam a vigyorával együtt! Nem-nem, nekem van egyedül jogom leigázni őt; megsemmisítette a városaimat, a fővárosomat, a szívem helyét sebezte meg, megölte az uralkodóimat, elpusztított egy csomó tudást és értéket, megölte, a legbrutálisabban végzett Britanniával, amibe valószínűleg nemcsak én, hanem Wales is belehalt, lángba borította a világot a kicsinyes ostobaságával, amiért drágán megfizet, mert ezt senki nem teheti meg, senki. És ha nem viszel el oda, visszahívom Thesiát[1], majd ő elvisz a sárkányhoz, nem lesz ellenvetése!
- Britannia… neki voltak szárnyai? – érdeklődte egészen furcsa hangon Alfred.
- Igen, neki – biccentett. – Angyal volt, ha úgy vesszük. Szárnyas-tógás-glóriás. Még a provinciák idejéből. Wales meg én, az ő leszármazottai vagyunk – magyarázta.
- Akkor ő voltál, amikor megtaláltalak?
- Nem egészen – rázta a fejét. – Ez annál bonyolultabb.
- Mondd el.
- Vigyél el a sárkányhoz.
- Rendben – hagyta rá.
- Rendben – visszhangozta. Sokáig hallgatott, aztán belekezdett. – Valójában sokban hasonlítunk, mert, ha úgy tetszik, az én testem használja, ha szabadon akar járni-kelni, ami nekem rettentő kényelmetlen, mert homályos emlékképeim vannak csak azokról az időkről, mikor átveszi felettem az irányítást, és megváltoztat. Hatalmas ereje van, senki nem kelhetne vele versenyre, Rómának sem hódolt be, soha nem volt szolgája, csak megtűrte, aztán elszakadt tőle még az eltűnése előtt. Néha csak úgy előtör, néha megérzem, és visszatartom, néha nem, bár általában nem szokott semmi ostobaságot tenni, kivéve a legutóbbit… Talán a jövőbe lát, ki tudja, de mindenesetre ő hamarabb tudta, hogy veszélyben vagyunk, mint ahogy én egyáltalán rájöhettem volna, és azt hiszem, minden erejét felemésztette, hogy legalább a földeket és a vizet megvédje, és rám álmot bocsásson, ami miatt utána annyi ideig nem tudtam magamról. Részben azért, mert már az is traumának számít, hogy ő elveszett, és részben a többi miatt. Nélküle talán többet szenvedek, így legalább volt ideje a testemnek felépülni.
Azért hullattam a tollait, mert nem volt sem ereje, sem ideje, hogy eltüntesse őket az avatatlan szemek elől, így viszont elpusztultak, legnagyobb bizonyítékaként, hogy ő is meghalt. Na meg a varázserőm, ami elveszett. Legtöbbször hozzá sem kell érnem az ajtókhoz, feltárulnak maguktól, most külön procedúra volt nyitni-zárni őket… – Lassan megcsóválta a fejét, ahogy szünetet tartott a beszédben. – A sárkány nem tudja visszaadni a szárnyakat, de az utánpótlás hasznos lesz.
- Várj, ugye nem igazi sárkány? – kérdezett közbe Amerika idegesen.
- Dehogynem.
- Mi?! – nyikkant fel.
- Miért, mit gondoltál?
- Tüzet fúj? És szárnyai vannak? De ugye meg van kötve? – pislogott ijedten a férfira, az alig tudta elfojtani a nevethetnékjét.
- Megkötve? Eszednél vagy? – vonta fel a szemöldökeit. – Hogyne, így is elég nehéz természetű!
- Eh?
- William sárkánya. Most gondolj bele, hogy ő milyen, és add hozzá, hogy a sárkány mégolyanabb. – Alfred nyelt egyet. – De neked nem kell a közelébe menned.
- Még jó… Neked van sárkányod?
- Nincs. Túl sok vesződség van vele, és nem túl barátságosak. Walesnek is van, de amennyire én tudom, az egy nyugodtabb példány. – Lehunyta a szemeit. – És most te jössz – jelentette ki.
- Én? – kérdezett vissza értetlenül.
- Úgy hallottam, összekaptatok Francisszal – jegyezte meg. Ha felnézett volna, látja, hogy a fiatalabb egész testében megfeszül a francia nevének említésére.
- És akkor? – mormogta. – Kapott egy pofont meg én is kaptam egyet, ennyi.
- Mekkorát kaptál? – érdeklődte vidáman. Alfred csak morgott valamit az orra alatt. – Na, mondd csak meg, én is kaptam már tőle.
- Hát, repültem egy kicsit – közölte végül, mire Arthur felkuncogott.
- Akkor tekintsd inkább nevelő célzatú atyai pofonnak – mondta. – Ha annyira meg akart volna ütni, a nyakad töri egy mozdulattal.
- Na persze…
- Többekkel ellentétben én tudom, miről beszélek, ha róla van szó – jelentette ki, aztán mindketten hallgatásba burkolóztak.

~RA~

A sárkány barlangja hűvös volt és nyirkos levegőjű. Ráadásul olyan meredek kaptató vezetett felfelé, hogy mire odaértek, Arthur egész testében remegve támaszkodott a falnak, hiába próbált pihenni, ki volt merülve. Túl nagy vállalkozás volt ez az út, de nem halogathatta és nem fordulhatott vissza. Nem, amíg jottányi erő van a tagjaiban, egy tapodtat sem mozdul, míg nem vette rá a sárkányt, hogy adja neki a tüzét!
Ki akarta nyitni a szemeit, amikor megérezte az érintést a vállán, de túl nehezek voltak a pillái. Aztán csak az tűnt fel, hogy nem érzi a sziklafal hidegét, és erős karok ölelik, míg az arca puskapor és fém illatú ruhaanyaghoz ér. Amerikának a felszínen háború-illata volt. Na persze lehet, hogy Londonban ragadt rá.
- Nem lett volna szabad túlerőltetned magad – közölte a kék szemű valamiféle gyengéd törődéssel a hangjában, ami olyan ismerős volt, mégsem tudta, honnan.
- Ne mondd meg, mit csináljak – morogta válaszul, de nem mozdult, és lassan a reszketése is alábbhagyott, megnyugtató biztonságérzet leple borult rá.
Végül lassan felegyenesedett, összébb húzta magán a varázsköpenyét, amiből Alfred is kapott egyet, hogy a barlangban található védelmi varázsok ne ártsanak neki, és megindult a sötétben előre. Súgott valamit a sötétbe, mire halovány izzás áradt a mellkasa tájékáról, és amikor Alfred előre hajolt, hogy kilesse: egy vörös fényben izzó tekeredő sárkányt formázó fémmedált pillantott meg.
Egy ideig némán kanyargóztak előre a félhomályban, aztán Anglia megtorpant, és visszafordult felé, a medál fénye az arcukra vetült, melegszín fényben fürösztötte bőrüket.
- Nem jöhetsz tovább – mondta ki, mire a fiú arca megnyúlt, tekintetébe valami egészen különös ijedtség költözött.
- Nem hagyhatsz itt – rázta meg a fejét. Arthur rámosolygott, szemeiben vagy az arcán most nyoma sem volt a fáradtságának, fájdalmának, szerető, gyengéd mosoly volt. Lassan a vállaira tette a kezeit.
- Senki nincs itt rajtunk kívül – mondta megnyugtatón. – Senki. Csak a sárkány, de ő bent van, és nem jön ki. Csak ne hagyd, hogy a fantáziád elkalandozzon, és akkor nem fogsz félni, rendben? Gondolkodj racionális dolgokon, mondjuk a repülőiden vagy valami ilyesmi. De bármit hallanál, ne gyere utánam. Sietek vissza – ígérte komolyan és határozottan, mire Amerika nyelt egyet.
- Oké – egyezett bele. – De tényleg siess.
- Amennyire csak lehet – biccentett, és elengedte a fiút, majd elfordult tőle, ezzel árnyékot vetett a barlang falára, majd pár pillanat múlva eltűnt, egy perc múlva a léptei is elhaltak.
Alfred magára maradt a vaksötétben a barlangban. Lassan a falig hátrált, aztán ülőhelyzetbe csúszott, a térdeit felhúzta, és átkarolta őket. Racionális dolgok… A fény megszűnte felélesítette a többi érzékszervét, hirtelen marni kezdte a hideg, és a víz csepegő hangja egészen közel került hozzá. Lehunyta a szemeit, és úgy döntött, a legegyszerűbben akkor zárhatja ki a külvilágot, ha abba menekül: belehallgatott az országában élők gondolataiba. Nem voltak olyan erős hangok, mint ha otthon lenne, a határokon belül, de még így is tisztán kivehető volt minden, amit tudni akart.
Az emberek féltek az újabb világháborútól, bár pontosan nem értették, hogy miért csak az dezertőr katonák harcolnak, mikor az ország hadereje lehetővé tenné, hogy egy-kettőre eldöntse a háborút, ha odacsap. Mégis visszarettentek attól a lehetőségtől, hogy esetleg úgy járnak, mint Anglia. Három atombomba, milliónyi elhunyt és sebesült, harci láz, ami felperzselte a világot, és beindította a motort. Többen mondták már, hogy Amerikában háború az élet, de a maga részéről elege lett a hidegháborúban, rövidre akarta zárni a mostani dolgot, fél év már így is sok volt, hogy stresszben és sokkban éljen a világ. S mivel Anglia felébredt, minden eszköze megvolt, hogy a tervét záros határidőn belül végre is hajtsa.
Mély üvöltés hangzott fel a barlang belsejéből, végigzengett az egész járaton, összerezzent és befogta a füleit, szemeit összeszorítva hallgatta a biztosan nem emberi eredetű hangot. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, de a mély csend csak megnyújtotta, kellemetlenül soknak tűnt. És végre léptek koppantak, gyors egymásutánban, sietős, határozott lépések. A medál izzó fénye megtöltötte a helyet, mire feltápászkodott.
- Iggy?
- Hunyd le a szemed – szólt rá a férfi, hangjában valami izgatottság keveredett a határozott paranccsal. Mikor meggyőződött róla, hogy engedelmeskedett, csettintett egyet. Alfred először a kellemes meleget érzékelte, aztán felnézett. Előttük végig a barlangot megvilágítva tenyérnyi lángocskák lebegtek a levegőben.
Zavartan rápislogott Arthurra, aki elmosolyodott. Olyan félmosoly volt ez, ami semmi jót nem ígért a lángok miatt zöldaranyban tündöklő, elszánt és magabiztos tekintet ellenségeinek. Megragadta Amerika karját, és húzni kezdte magával az alagútban, amint elhaladtak egy láng mellett, az kialudt, helyette lobbant egy új előttük.
- Sietnünk kell, a végén még elégetem az összes levegőt, és megfulladunk – magyarázta, ahogy egyre szaporázta lépteit. De most nem fulladt ki az erőltetett menettől, nem kezdett remegni, és nem került az ájulás szélére.
- Mi történt? – kérdezte végül.
- Megegyeztem vele – jelentette ki. – Kicsit dühös volt, mert felkeltettem, de el tudtam úgy mondani neki, hogy megértette, miért kérem a segítségét. Annyira nem volt nehéz, mint vártam – magyarázta. – Később visszajövök, és visszakapja a lángjait.
Amikor kiértek a fényre, a fiatalabb rápislogott az órájára, aztán számolt, végül kijelentette: – Van két óránk odaérni Párizsba.
- Akkor jobb lesz, ha sietünk. – Ebben meg is tudtak egyezni.
Alfred úgy volt vele, hogy ha nem résztvevője az eseményeknek, talán soha nem hinné el ezt az őrületet, de úgy tűnik, Anglia körül mindig felfordul a világ, és a fantasy könyvek lapjai valósággá avanzsálnak.

[1] Nem kell meglepődni, nálam minden unikornist Thesiának hívnak, ami felőlem csak egy headcanon, valójában fogalmam sincs, Iggy nevezi-e valahogy az unikornisát XD