V. Fejezet
~Kapcsolatok~

Matthew idegesen sóhajtott, az órájára nézett, aztán felpillantott a jelenlévőkre. A nagy asztal körül csak négyen ültek rajta kívül, nem használták ki a helyet. Az országok csendesen beszélgettek, főleg az utóbbi pár nap eseményeit hányták-vetették meg. Kanada elcsípett pár szót, pár mondatfoszlányt, de néha kicsúsztak tudatából a szavak. Túl fáradt volt. A kávéja után nyúlt, és vigasztalón megsimogatta a mélyen alvó medvéjét, aki a mellette lévő széken gömbölyödött össze. Később a kabátját is ráterítette az állatra, remélte, hogy nem fogják felébreszteni.
- Késnek – jegyezte meg Franciaország.
- Akár ideérnek, akár nem, tíz perc múlva kezdjük el – szólalt meg Magyarország komolyan. Láthatóan nem igazán volt ínyéra az ücsörgés.
- Nem is tudom, hogy Amerika akar-e egyáltalán mondani valamit – szólalt meg végül.
- Hogyhogy? – pillantott rá Francis.
- Nem értem el az utóbbi pár napban – felelte, majd vállat vont. – Biztosan csak belemerült valamibe. – Amennyire tudom, Anglia most vele van.
Na igen, az utóbbi napok… Miután felrezzent a szunyókálásból, beszélt Angliával, és reggel sietve átutazott Québecbe, hogy az ottani diplomáciai hercehurca után a következő két napot Liverpoolban töltse az ideiglenes angol parlamentben. Segített Angliának átlátni a helyzetet, és ezzel ő befejezte az ottani munkáját. Megkönnyebbült ugyan, de nem volt ideje örülni a dolognak, áthívták Vancouverbe, hogy ellenőrizzen le egy tervet az egyik kutatóközpontban, ami a későbbiekben nagy hasznukra válik majd, s így aznap reggel hatkor jelentkezett be a párizsi szálloda recepcióján. Francis emberei kedvesek, figyelmesek voltak, és minden tőlük telhetőt megtettek, amiért nagyon hálás volt. Nyugodtan adta ki a várt országok polgári nevének névsorát, meghagyva, hogy ha valaki érkezne bármelyikükkel, őt is engedjék be. Foglalt szobát azoknak, akikről tudta, hogy jönnek, és plusz hármat is, ha esetleg mégis érkezne még valaki, akit nem vár. A konferenciatermet gyorsan belakta, mindezek után maradt egy kis ideje zuhanyozni és reggelizni is, mielőtt a valódi házigazda a közép-európai lánnyal megérkezett volna.
Mire végiggondolta ezt, kivágódott az ajtó, és Amerika berontott rajta. Nyúzottnak, fáradtnak és ingerültnek tűnt, mögötte Anglia jött, ő határozott és komoly, mint bármikor, az arca volt csak sápadtabb a szokásosnál.
- Angleterre! – kiáltott fel Franciaország, kikerülve a villogó szemű Amerikát, már ott is volt a szólított előtt, végigmérte, aztán megölelte. – Jó látni, hogy egyben vagy – mondta komolyan.
- Jézusom, Francis, hé, szállj le rólam! – tiltakozott azonnal az angol, de elmosolyodott, aztán visszaölelt. Alig pár pillanat volt, mire a hosszú hajú eltolta magától, és újra meg újra végignézett rajta. Végül elhúzta a száját.
- Utoljára nagykamasznak voltál ilyen sovány – jegyezte meg a fejét csóválva.
- Ha nem tetszik, nem kell nézni – morogta, mire a másik felnevetett, és átkarolta, úgy vezette oda a helyére.
Nem volt hangos bolydulás, de láthatóan mindenki megkönnyebbült örömmel fogadta Angliát. Svédország alig észrevehetően biccentett felé, ő vissza, Finnország intett, Magyarország rámosolygott, és azt mondta:
- A többiek örülni fognak neked.
Kanada elnézte a pillanatnyi feloldódást, ám amikor a bátyja leült mellé, rápillantott.
- Késtetek – jegyezte meg.
- Naés – rándította meg a vállait nyeglén Amerika.
- Nem vetted fel a telefont – folytatta.
- Nem volt rá időm – morogta türelmetlenül.
- Aha – hagyta rá kétkedő hangon. – Ránéztél a tervekre?
- Nem.
- Kaptunk jelentést a projektről, láttad?
- Nem.
- Még jó, hogy csapatban dolgozunk – mormogta maga elé a kanadai enyhe gúnyos hangsúllyal.
- Leszállnál rólam?! – emelte fel a hangját, és a szemeiben harag villant. Matthew szenvtelenül figyelte a vonásait.
- Ahogy óhajtod – felelte nyugodtan. Aztán felállt, végigpillantott a jelenlévőkön. Svédország, Finnország, Magyarország, Anlgia, Franciaország, Amerika.
- Hát akkor kezdjük el – szólt, miután megköszörülte a torkát. – Szóval ezekben lehet hiba, lehet ötletelni, de tényleg csak én néztem át őket, mert valaki nem volt hajlandó rápillantani sem – magyarázta, ahogy egy gombbal aktiválta a háromdimenziós kivetítő szerkezetet (amerikai holmi, néha ugyan meggyűlt vele a baja, de igencsak hasznos volt a szemléltetéshez), ami az asztal fölé alakította Európa domborzati térképét az aktuálisan ott állomásozó hadalakulatokkal együtt, apró lebegő zászlókkal jelezve, kihez tartoztak.
- Muszáj beszólni? Más dolgom volt – mordult fel Amerika.
- Sűrűn adódik más dolgod – jegyezte meg mintegy mellékesen, a monitort figyelve. – Tehát, első lépésben úgy vettem, hogy Szentpétervár a miénk, és-
- És ha nem? – szólt közbe Amerika enyhe gúnnyal a hangjában. Kanada figyelmeztetően rávillantotta lilaszín tekintetét a szemüvege felett.
- A-tól D variációig vannak tervek, és van, ahol nem vettem az elfoglalt területek közé, de tudnád, ha hozzányúltál volna, ahogy ígérted – válaszolta rendíthetetlen. Ismét folytatta a beszédet, míg a bátyja újra közbe nem szólt. – Figyelj, Alfred, most te beszélsz, vagy én? Mert ha annyival jobban tudod, akkor gyere ide nyugodtan, engem igazán nem zavar. – Erre aztán csend lett. – Mindjárt gondoltam – jelentette ki gúnyos lejtéssel.
- Te komolyan élvezed ezt?! – mordult rá a másik.
- Fura, pont ezen gondolkodtam én is veled kapcsolatban – mondta, mire Alfred felpattant, dühösen nézett rá, de ő nem hátrált meg. Álltak egy percig egymás szemeibe meredve, egészen közel.
- Mintha kicsit szándékosan elfelé húznál – morogta, egész tartásából néma fenyegetés áradt, ahogy kihúzta magát.
Kanada egy pillanatra lehunyta a szemeit, megtörve ezzel a szemkontaktust. Aztán olyan gyorsan lendült a karja, és olyan erővel, hogy Amerika a mellettük lévő falig repült.
- Mondd csak, neked tényleg teljesen elment az eszed?! – kérdezte felé fordulva, kissé megemelve a hangját. Nem kiabált, ez talán a visszafogottságának számlájára volt írható. – Elméletben csapatban dolgozunk, te mégis ellehetetleníted az egészet! Szerinted jól van ez így? – Nem hagyta, hogy válaszoljon. – Gratulálok, hogy éppen tönkreteszed az egyetlen olyan örökségünket, amit senki nem vehet el tőlünk, komolyan, művészi szintre tudod emelni a gyökérséget! – Elhallgatott egy pillanatra, aztán a többiek nem értették a további szavait, mert valami olyan nyelven beszélt, amit az európai nemzetek nem tudhattak. – Szegény anyánk, és szegény nővérünk, borzalmasan szomorúak lennének, ha most látnának! Mondd csak, hol van az ígéreted, amit akkor tettél, ott az égbenyúló templomban?! „Majd én vigyázok Északra". Egy fenét! Hol morzsolódott el? Hol?! Szegény Capotlan Tenan! Még, hogy a sas vezessen! Inkább valami gerinctelen féreg, nemde?![1] – Mérgesen szusszantott, elfordult tőle, a többiekre nézett. – Elnézést – mondta sokkal nyugodtabban.
Felkapta a medvéjét, és a kabátját, majd kiviharzott a helyiségből. A mély csendben csak az hallatszott, hogy Amerika felpattan és kirohan a teremből, a lengőajtót nem tudta bevágni maga mögött.

~RA~

Matthew nem várta meg a liftet, inkább felkocogott egy emeletet a lépcsőn, és bezárta maga mögött a szállodai lakosztály ajtaját. Ledobta a kabátját az ágyra, Kumajirou-t mellé tette, betakarta, mire az álmos medvebocs hamarosan visszaaludt. Berontott a fürdőszobába, s csak azután hagyta kitörni a könnyeit, hogy kivette a kontaktlencséket. Remegve ácsorgott, végül úgyis mindegy alapon levetkőzött és bevetette magát a zuhany alá.
Homlokát a hideg csempének döntve némán zokogott, míg túl fullasztó nem lett a helyiség levegője a gőztől. Próbált megnyugodni, mély levegőket vett, könnyei lassan elapadtak, így kikászálódott a zuhanyrózsa alól és magára kanyarított egy puha és meleg fürdőköntöst, hogy utána percekig a párizsi forgalommal szemezzen a nyitott ablakból. Főzött egy kávét, és csendes sóhajjal nekiült az elmaradott vagy aktuális feladatait átnézni és rendezni. Még, jó, hogy csak a pendrive volt a sajátja a megbeszélés anyagából.

~RA~

- … nem kell aggódnod, kerítünk neked embereket, pár nap az egész – ígérte Franciaország komolyan. Anglia biccentett. – Akkor végeztünk mára? – pillantott körbe. Bólogattak. – Nekem maradnom kell még egy kicsit, de a gép téged visszavisz – pillantott Magyarországra, aki biccentett.
- Rendben, kösz – felelte a lány, és összerendezgette a jegyzeteit.
- Ti maradtok? – pillantott a skandináv páros felé.
- Nem – felelte Svédország, már készülődtek is menni.
- Iggy? – pillantott a zöld szemű férfira.
- Kénytelen vagyok – vont vállat. – És jobb lesz, ha utánuk nézünk – jegyezte meg.
- Remélem, Amerika egy kicsit most magába száll – jelentette ki, ahogy kikapcsolta az asztalfőn lévő laptopot.
- Nem gondoltam, hogy Kanada lesz az, aki helyre teszi.
- Ő legalább még szót ért vele, ami nem mindenkiről mondható el – vonogatta a vállát. – De igazat adok, jobb, ha utánuk nézünk – ezzel kiindult a teremből. – És az is jobb, ha én keresem meg Mathieu-t, mert…
- Amerikával egymásnak esnétek – bólintott rá.
- Hát az bizony meglehet. – Kétfelé indultak, de Francis hirtelen megállt. – És Angleterre… – Arthur felé fordult. – Igazán örülök, hogy jobban vagy. – Az angol erre elfordította a fejét, zavartan egy ajtót bámult.
- Ne várd, hogy köszönetet mondjak – morogta maga elé. Francis nevetett.
- Nem várom – felelte vidáman. Aztán folytatták útjukat.

~RA~

Alfred ült a szálloda tetején, hagyta, hogy a szél átfújjon rajta, miközben átkozta, mert emiatt nem tudta meggyújtani a cigarettáját. Az öngyújtó nem ilyen időre lett tervezve, hiába próbált némi szélárnyékot teremteni a tenyerével. Aztán a szál vége mégis felparázslott, de biztos volt benne, hogy nem neki sikerült csodát tenni. Felpillantott, Anglia tartott felé az ajtóból. Pedig direkt azért jött fel, hogy senki ne találja meg… Fújhatja az egészet.
Arthur mégsem szólt egy szót sem, csak leült mellé, hátát a kerítésnek vetve. Amerikát egy perc múlva zavarni kezdte a csend.
- Miért jöttél? – kérdezte végül újabb perc után. Anglia ránézett, tekintete kutató, pillantása perzselt.
- Senkinek sem előnyös, ha ti ketten nem bírjátok egymást a testvéreddel – válaszolta nyugodtan.
- Azt én is tudom – morogta maga elé.
- Akkor miért kellett felidegesítened? – kérdezett rá. Nem kapott választ. – Amerika…
- Elegem van – mondta ki hirtelen. - Ivanból, hogy azt hiszi, bármit megtehet, meg abból, hogy nem vághatok vissza neki egyenesen, hogy összeszarja magát, mert akkor téged bántana, és azt nem tudnám elviselni! Elegem van az egész helyzetből, és rohadt szar, hogy nem tudok semmit csinálni ellene, csak apró hülyeségeket, amiktől én nem fogom magam jobban érezni. És Matt is olyan furcsa mostanában, mindenki olyan furcsa, nem ismerek a világra, és ez így rossz! – Arthur hallgatott egy ideig.
- Kanada előnyére változott – jegyezte meg aztán. – Tényleg. Ügyesen csinálja a dolgait. Lelkiismeretesen megtesz mindent, amit csak tud.
- Az mondjuk… igaz – ismerte el halkan. Pár perc csend, és Anglia újra kérdezett:
- Miért?
- Mit miért?
- Miért nem tudnád elviselni, ha bántana? – kérdezett rá egyenesen, valóban kíváncsian a válaszra. Alfred erre összekucorodott ültében, lábait felhúzta és átkarolta a térdeit, a cigaretta csendesen füstölt a szájában, ahogy maga elé meredt.
- Én… – kezdte, aztán elhallgatott. Sokáig csendben volt, hogy utána újra nekifusson egy rendes válasznak. – Én borzalmasan megijedtem, amikor megtudtam, mi történt… Egy pillanatra azt hittem, komolyan meghaltál, úgy tényleg, és úgy gondoltam, hogy akkor most vége a világnak, ennyi volt. Mármint… Nélküled nem lenne ugyanaz, nagyon nem, és tudom, hogy sokáig nem bírtuk egymást, de na, akkor is van közünk egymáshoz, akár akarjuk, akár nem, és én nem tudom elképzelni, hogy mégis mit csinálnék akkor, ha nem lennél. – Beszéd közben elnyomta a csikket a betonon, és a térdeire fektette a fejét. Úgy érezte, hogy most hülyét csinált magából, de nem érdekelte.
Anglia a vállára tette a kezét, megsimogatta aztán rámosolygott.
- Akárhogy is, Ivan pontosan tudta, hogy nem fogok meghalni – jelentette ki magabiztosan. – A világ nem szabadul meg tőlem ilyen könnyedén. – Lassan felállt, és felhúzta magával Amerikát. – Szóval megnyugodhatsz. Most pedig mész, és kialszod magad, hogy utána szépen bocsánatot kérj a testvéredtől a viselkedésedért.
- Uhm… oké – biccentett beleegyezően, és megindultak vissza az ajtóhoz, majd a lifttel le a harmadikra, ahol a szobáik voltak. Amerika rápislogott a kulcsra, aztán megállt az ajtó előtt. – Hé, Iggy… nem jössz be? – kérdezte óvatosan a zöld szeműre pillantva. Az felvonta a szemöldökét, és kissé félredöntötte a fejét.
- Esti mesét szeretnél, vagy mi? – érdeklődte megütközve.
- Nem – vágta rá hűvösen. Aztán visszakozott. – Tudod mit? Felejtsd el, megyek aludni – ezzel a zárba lökte a kulcsot, és elfordította, de Anglia megragadta a karját.
- Bökd ki, mit akarsz – szólt rá türelmét vesztve.
- Nem tudom, oké?! – emelte meg egy kicsit a hangját, aztán sokkal bizonytalanabbul megismételte. – Én… Ne… nem tudom. Tényleg.
- Azt hiszem – szólt némi csend után Arthur, és megköszörülte a torkát –, hogy most mind a ketten túl fáradtak és ingerlékenyek vagyunk ahhoz, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. Jobb lenne, ha holnap reggel futnánk neki újra?
Alfred végre felé fordult, de nem nézett a szemeibe. Megadóan biccentett.
- Jobb lenne – visszhangozta.
- Akkor jó pihenést – mondta, és biztatóan vállon veregette, míg egyenruhája zsebében a kulcsát keresgélte.
- Neked is – válaszolta csendesen, és lenyomta a kilincset. Az igazság az volt, hogy nem akarta szem elől téveszteni Angliát. Alig pár napja tért magához rendesen, nem volt hajlandó pihenni még egy kicsit, rögtön egyenruhát öltött, és berontott a parlamentjébe, hogy rendet rakjon. Persze, Kanada ott volt vele, és amikor neki el kellett mennie, akkor ő indult vele a rövidnek ígérkező, mégis hosszúra nyúló London-látogatásra. Nehezen vallotta be magának, de aggódott a férfiért, főleg, hogy többször rosszul lett nap közben. Igaz, a barlang óta semmi baja, de…
Már a plafont bámulta, mikor eszébe jutott az öccse. Soha nem látta még ilyen dühösnek Matthew-t, és soha nem hallotta még így beszélni. Volt valami a szemeiben, amitől valósággal perzselt a tekintete, és valami mély bánat, csalódás ült benne, és a szavai… Mély, reszketeg sóhaj szakadt fel belőle, ahogy hasra fordult, és a feje alá gyűrte a párnát. Jobb most aludni…

~RA~

- Oh… szia – köszönt meglepetten a férfinak, mikor kinyitotta az ajtót. Hamarabb számított a bátyjára, mint Franciaországra. Mégis haloványan elmosolyodott. – Gyere csak be. Miben lehetek a segítségedre? – kérdezte készségesen, ahogy arrébb lépett az ajtóból.
- Csak a mai megbeszélésről akartam mondani, hogy… – kezdte, miközben beljebb lépdelt, és visszafordult felé.
- Igen, tudom, nem viselkedtem a helyzetnek megfelelően, de valakinek helyre kellett tenni Amerikát, és nekem jogom van hozzá – mondta lehalkítva a hangját, és lehajtva a fejét. Egy pillanatra újra torkát kaparta a sírás, de igyekezett nem tudomást venni róla.
- Ehhez kétség sem férhet – bólintott elmosolyodva. – De csak gratulálni akartam, hogy ilyen jól levezetted az egészet.
- Oh… – pillantott fel meglepetten, aztán lassan mosoly olvasztotta fel vonásait. – Köszönöm – mondta halkan. – Igazán nem volt nehéz, a te embereiddel nem kellett vitáznom, határozottan kellemes volt, hogy nem akart senki keresztbetenni – magyarázta, és mosolya hálássá változott. Francis zavartan összevonta a szemöldökét a fiú szavaira, ahogy megértette a mögöttes tartalmakat.
- Ki veszekszik veled? – kérdezte.
- Már senki – legyintett. – Kérsz kávét? Nemrég főztem.
- Te nem kávézol – jegyezte meg, mire Kanada vállait megrázta a néma nevetés.
- Eleget. Nincs sok értelme, az igaz, de egy egészen kicsit hat – vonta meg a vállát. A következő pillanatban megszédült, kénytelen volt hátát az ajtónak támasztani, hogy ne essen el. – Jaj… – emelte a homlokához az egyik kezét, és lehunyt szemekkel várta, hogy a feje ne húzzon egyik oldalra se. Francis hangja jóval közelebbről hallatszott, mikor megszólalt.
- Mikor aludtál utoljára? – szegezte neki a kérdést szigorúan.
- Reggel… – mormogta.
- Mennyit?
- Mennyi idő ide Vancouver repülővel…? – kérdezett vissza zavartan. – Ja nem… volt még egy konferenciabeszélgetésem közben…. Talán három órát.
- És előtte?
- A repülőn Liverpoolból is meghunytam egy kicsit… miért? – Francis komoran nézett rá.
- Holtfáradt vagy – jelentette ki komolyan.
- Mi? Ugyan, dehogy, csak néha szédelgek, semmi bajom, jól vagyok – rázta a fejét.
- Kit akarsz becsapni, Mathieu?
- Senkit – vágta rá. – Igen, tudom, hogy máskor többet alszom, de most nincs időm rá, sok dolgom van, szóval…
- Túlterheled magad.
- Dehogy! – leeresztette a kezét, és konokul nézett a kék szemekbe.
- Látszik rajtad. Nyomás lefeküdni! – szólt rá, mire összevonta a szemöldökeit, és makacsul összefonta karjait a mellkasa előtt.
- Jól vagyok, Francis, rendben? El kell végeznem a feladataimat, különben nem tudom kézben tartani a helyzetet.
- Nem kell egyedül megoldanod mindent – mondta nyugtatón.
- Ezt magyarázd el a bátyámnak is, oké? – morogta, aztán kezei ökölbe szorultak. – Inkább ne, akkor csak összevesztek – tette hozzá, hátha sikerül elterelnie a gondolatait.
A francia nem válaszolt, csak karon ragadta, és magával húzta a hálószoba felé.
- Hé-hé, mit akarsz? Mondtam, hogy nem alszom! – tiltakozott zavartan.
- Egy masszázst azért elfogadsz, ugye? Oldja a feszültséget – mosolygott rá.
- Az talán jól esne – bólintott rá. Kihúzta karját a fogásból. – De előtte felöltöznék – ezzel visszalépdelt csomagjához, hogy előkeresse belőle a pizsamának használt ruháit, és becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Még mindig csak a fürdőköntös volt rajta.
- A pólót veheted is le – fogadta Francis a hálóban, és addigra az éjjeliszekrényből elővett egy testápolót. Neki fogalma sem volt, hogy ilyesmi is van a szobában, de persze a francia van itthon, tudnia kell, mit tartanak a szállodájában. Csendben engedelmeskedett, magának megjegyezte, hogy a szemüvegét az éjjeliszekrényre tette, aztán kényelmesen elfeküdt az ágyon, arcát a párnára hajtva, kedvesen megsimogatta a rápislogó Kumajirou bundáját. – Csak próbálj ellazulni – kérte, mikor a hátára folyatta a hideg kenőcsöt, amitől egy pillanatra összerándult. A férfi ezután szétsimogatta bőrén a fenyőillatú krémet, majd gyengéden masszírozni kezdte az izmait. Matthew lassan ellazult, halkan sóhajtva engedte át magát a kényeztetésnek, kezeit a párnája alá csúsztatta. Tudata lelassult, elnyugodott, elbágyadt, és tudta, hogy a férfi direkt csinálja, de nem volt kedve tiltakozni, olyan kényelmes, kellemes és meghitt volt az egész.
- Érződik, hogy nagy nyomás nehezedik rád – jegyezte meg egyszer.
- Nemzet vagyok én is – szólalt meg halkan. – Kibírom.
- Nem mindegy, hogyan.
- Én sokkal jobban aggódom értetek – mondta ki, ujjával a huzat sarkát birizgálta. – Ti kint kockáztattok a fronton, amíg én jóformán teljes biztonságban ülök és tárgyalok itt meg ott, ez egyáltalán nem az, amit valóban tennék, ha lehetne, mert nem szeretek háborúzni, de inkább lennék ott, hogy lássam, mi történik.
- A diplomatákra is szükség van – válaszolta Francis lágyan.
- Elsősorban mi mégis a háborúskodáshoz értünk – vágott vissza.
- De felvágták a nyelved – nevetett fel jókedvűen.
- Mintha nem tudnád… – mormolta mosolyogva a párnának. Teljesen ellazult a masszázs hatására, a fáradtság lassan erőt vett rajta. Nem akarta, hogy gyengének lássák, ezért dolgozott keményen és megállás nélkül, ezért vállalt mindent magára, amit csak lehetett, mert egyszerűen képtelen lett volna nyugodtan ülni, míg a többiek a fronton harcolnak. Teljességgel elképzelhetetlen volt. S mivel eddig Amerikával együtt kimaradtak a háború nagy részéből, így tűnt logikusnak: megpróbál mindent elrendezni az európai külpolitikában, amit az ENSZ és a többi státusza megenged.
Amerika…
Megint sírhatnékja támadt, ha arra gondolt, miket mondott neki, és hogyan nézett rá a testvére a szavai hatására. A bűntudat átjárta, és egyszerűen nem tudott tőle szabadulni, hogy esetleg a bátyja nagyon megutálta most. Fogalma sem volt, mit kezdene nélküle… érezte megremegni a vállait az elfojtott sírás miatt.
- Hé, mi a baj? – szólalt meg a férfi, ahogy megsimogatta a hátát, és ráborította a paplant.
- Fi… figyelj… szerinted Alfred most nagyon utál engem? Olyan csúnya dolgokat mondtam neki, de már annyira felmérgelt, és nem akartam bántani, mert szeretem őt, de mi van, ha most utál…? – kérdezte kétségbeesetten, megremegő hangon. Fenébe minden tartással, Francisban bízhat, ő nem fogja kinevetni, vagy bántani azért, ha aggódik a testvére miatt.
- Nem hinném, hogy utál – hangzott a megnyugtató válasz. – Legalábbis nagyon remélem, hogy több esze van ennél. Szerintem most magába száll egy kicsit, aztán bocsánatot fog kérni legalább tőled, ha a többiektől nem is, és elmondhatod neki, mennyire nem tartod helyesnek a viselkedését magaddal és a többiekkel szemben. Meg fog hallgatni, és megfogadja majd, amit mondasz, mert nem tehet mást, egyszerűen képtelenség. Szóval nyugodj meg, rendben? Inkább aludj egyet.
- Rendben… – sóhajtotta. – Maradnál még egy kicsit? Most olyan jót beszélgetünk… Persze, csak ha nincs valami nagyon fontos dolgod, nem akarlak feltartani, meg semmi – kezdett a meghívás után azonnal mentegetőzni.
- Persze – válaszolta, és mellé feküdt, rámosolygott. Matthew valahogy nagyon nyugodtnak érezte magát a férfi társaságában, és még az sem zavarta, hogy esetleg más furcsállná a helyzetüket, de neki természetes volt. Hiszen a hazai hideg telekben számtalanszor aludtak összebújva, amikor még kicsi volt. Percek múlva elaludt, és meg sem rezzent arra, hogy Francis fél karral magához ölelte.

~RA~

Franciaország kért egy pótkulcsot Kanada szobájához, miután pár óra múlva magára hagyta a fiút, hadd aludjon. Kora este volt, és beszélnie kellett a vezetőivel, el kellett kezdenie megszervezni azoknak az angol zászlóaljaknak az összeállítását, amik jobb híján az ő seregében harcoltak, mivel Anglia hivatalosan nem volt részese a háborúnak. Csak reggel fél kilencre ért vissza a szállodába, ám Kanadát már ébren találta.
- Jó reggelt! Kávét? – mosolygott rá a fiú, ezúttal a melegítőnadrág mellé pólót és vékony pulóvert viselt. A nappali asztalán iratok és a számítógépe szétpakolva, a fehér medve halkan szuszogott a karosszékben. A másik ország nyilvánvalóan nem vette zokon, hogy csak úgy bement hozzá.
- Mióta vagy fenn? – kérte számon azonnal a férfi.
- Úgy egy órája – válaszolta. Francis biccentett.
- Normális reggeli…?
- Majd eszem később – legyintett.
- Mathieu!
- Jó-jó, rendelj valamit, ha annyira meg akarsz etetni, a te szállodád – vont vállat, aztán figyelme megint a monitorra szegeződött. Francis ráncolta a szemöldökeit, aztán felhívta a szobaszervizt, és kiadós reggelit rendelt mindkettejüknek. A kanadai még befejezte, amit elkezdett, aztán lepakolt az asztalról, és egy pillanatra eltűnt a fürdőszobában. Mikor újra előjött, éppen a haját fogta össze hátul.
- Meddig maradsz? – kérdezte hirtelen a házigazda.
- Egyelőre nincs semmi sürgős dolgom – vont vállat. – Rendbe kéne még tenni a konferenciatermet.
- Már megvolt – legyintett. – Levágjam a hajad? Látom, hogy zavar.
- Nem szeretem, hogy ilyen hosszú – mondta, és bólintott. – Majd délután, ha ráérsz, jó lenne.
- Rendben – mosolygott rá kedvesen, mire válaszul kapott egy hasonlót, de látszott, hogy Kanada mégsem érzi magát teljesen jól, és ennek bizonyára köze van az ostoba és keményfejű bátyjához.

~RA~

Amerika megállt az ajtó előtt. Toporgott egy kicsit, de tudta, hogy többet nem húzhatja az időt. Így is, mikor reggel felkelt, előbb lerendezett egy csomó hivatalos ügyet, telefonált és a laptopját bűvölte, jelentéseket olvasott (azt is, amivel elmaradt), és még Kanada haditerveit is megnézte. Jobban megnézve mindegyikben volt ráció, megfontoltság és a rá jellemző óvatosság is. Az öccse, bár nem szeretett háborúzni, jó taktikus volt.
Aztán próbált ebédelni (amihez elhagyta a szállodát, mert nagyon nem akart összefutni Angliával, pedig tudni akarta, hogy van), de végül csak egy séta lett belőle. Visszaérve megkérdezte, melyik az öccse szobája, és most ott állt az ajtó előtt. Vett egy mély levegőt, és bekopogtatott. Meglepetésére azonban Franciaországgal nézett szembe, aki meglehetősen szokatlan felszerelésben nyitott ajtót. Haja összefogva, ingének ujja könyékig felhajtva, leginkább főzéshez használatos kötényben, itt-ott vízfoltokkal tarkítva. Mindent összevetve furcsa volt, ráadásul ő volt az utolsó, akivel jelen pillanatban találkozni akart.
- Öhm… a recepción azt mondták, hogy ez Kanada szobája… – mondta zavartan. – Szóval, bocs, ha zavarok – ezzel már menni is akart, de Francis utána szólt.
- Remélem, bocsánatot akarsz tőle kérni – jegyezte meg kissé csípősen. – Ez az ő szobája, amúgy.
- Ki az, Francis? – lesett ki a vizes hajú Matthew a francia válla felett az ajtóból. – Ó, szia, Alfred – váltott a köszönés erejéig angolra, aztán a franciára pillantott. – Megtennéd, hogy később visszajössz?
- Persze – biccentett. – Ne szedjétek szét a lakosztályt, ha lehet – kérte még, ahogy elhagyta a helyiséget.
- Nem fogjuk – ígérte, aztán a testvérére nézett. – Gyere be. – Becsukta az idősebb mögött az ajtót, aztán előre sietett. – Ülj csak le valahova, egy perc és jövök – mondta még, és belépett a fürdőszobába, de nyitva hagyta az ajtót. Egy törölközővel próbálta szárítgatni a haját, mikor visszatért. Alfred nem ült le, így ő sem tette.
- Én csak… – kezdte, de nem nézett fel – bocsánatot akartam kérni, mert…
- Rendben – vágott közbe.
- Mi? – kapta fel a fejét.
- Rendben – ismételte a szót. – Elfogadom.
- De…
- Nem, ne vitázz – szólt rá. – Mindketten tudjuk, hogy nem vagyok haragtartó. És… nekem is bocsánatot kell kérem tőled, amiért olyan csúnya dolgokat mondtam neked. Sajnálom, nem kellett volna. – Összefonta karjait a mellkasa előtt, tenyerei a válla alatt simultak a karjára. A mozdulat egyértelműen védekező volt, és Matthew lehajtotta a fejét.
- De igazad volt! – tiltakozott.
- Nem – súgta, és megrázta a fejét. – Nem mindenben – tette hozzá elszoruló torokkal. Vállai megrázkódtak, és hiába szorította össze a szemeit, könnyei apró cseppekben hullottak a szőnyegre.
- Felejtsük el – kérte. – Hé, ne sírj már, nem történt semmi – lépett közelebb hozzá, és megölelte. Matthew tüdejéből a zokogáshoz tartozó elfúló lélegzet szakadt fel, ahogy megszorította Alfred hátán az inget, és arcát a vállának döntötte.
- Sajnálom – suttogta rekedten. – Tényleg. Nagyon. Nem kellett volna, ne haragudj, nem akartalak bántani, én nem is gondolkodtam, bocsáss meg.
- Shh, nyugi-nyugi, nem haragszom, rohadtul megérdemeltem, de tényleg, úgyhogy ne emészd magad, oké? Na, gyere, üljünk le – húzta magával, és leültette a kanapéra. Matt a szemeit, arcát törölgette, szipogott, és magához ölelte az ölébe mászó medvéjét.
- Tényleg nem? – kérdezte végül.
- Tényleg – ismételte határozottan.
- Akkor… akkor jó – fújta ki hosszan a levegőt.
- Szent a béke, oké? – mosolygott rá a fiatalabbra, aki haloványan ugyan, de viszonozta.
- Szent a béke – ismételte. Hosszú ideig csend volt, aztán Amerika mégis megtörte.
- Sokat változtál mostanában – jegyezte meg mintegy mellékesen.
- Ezért utálsz annyira? – kérdezte a szemeibe nézve, óvatos-halkan. A lila szempár elsötétült, egy pillanat alatt beleköltözött az a könnytelen, néma bánat és fájdalom, ami majdnem két évszázadig ült benne.
- Nem utállak! – rázta a fejét hevesen. – Igen, tudom, hogy tényleg elég elviselhetetlen voltam az utóbbi időben, de az nem neked szólt, ideges vagyok és dühös, de nem rád – igyekezett megnyugtatni, és sóhajtott egyet. – Ez a helyzet… kikészít.
- Ha beleszólhatsz a dolgokba, visszaváltozol? Meg vagyok rémülve, hogy elveszítelek, hogy egyszer tényleg összeveszünk valamin… Én nem akarom, érted?
- Majd igyekszem – ígérte. – Ne légy már hülye, nem tudnánk olyan durván összeveszni, mert rögtön megbánnánk mindketten, ismerem már magunkat – legyintett. – Ne izgulj emiatt – nyugtatta mosollyal.
- Ha minden igaz, nem kell már sokáig tétlenül ülnünk – jegyezte meg.
- Na ja, lassan célegyenesben vagyunk, és akkor aztán lesz nemulass – vigyorodott el, és szemei vadul csillogtak. Amerikának háború az élet.
- Megnézted a jelentést – jelentette ki.
- Bizony – biccentett. Matthew elmosolyodott. Talán mégis ért valamit ez az egész.
- Szóval téged zavar, hogy változtam? – kérdezett rá.
- Csak furcsa egy kicsit – vallotta be. – Eddig szavadat sem lehetett hallani, most meg hirtelen te tartasz előadást, mit kéne csinálni.
- Összeszedtem magam.
- Azt látom.
- A háború után majd befejezem – suttogta. – Csak tudod, jó érzés, hogy megdicsérik a munkámat, vagy megköszönik… Az előtt soha senki nem mondott nekem ilyet. Hiszen észre sem vettek, nem, hogy elismertek volna… – hangja alig volt több suttogásnál. Mint a susogó szellő, mégis annyira szomorú volt, hogy Amerika beleborzongott. Megfogta Kanada vállait, és komolyan nézett a meglepettséget tükröző szemeibe.
- Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hagyom, hogy utána megint begubózz! Nem-nem, egy fenét! Felejtsd el! – A fiatalabb elmosolyodott, kicsit megköszörülte a torkát.
- Szavadon foglak – figyelmeztette normális beszédhangerőn.
- Próbáld csak meg! – Mindketten felnevettek, és ezzel már biztos volt, hogy sikerült megbékélniük. – Amúgy, mit csinált itt Franciaország?
- Levágta a hajam… félig – válaszolta. – Már zavart – magyarázta.
- Te, mi van veletek? – kérdezett rá, mire a kanadai zavartan elfordította a fejét.
- Nem tudom… Semmi, gondolom. Mit tudom én. Kedves velem, de ő mindenkivel kedves.
- Velem nem – szúrta közbe.
- Mert te sem vagy az vele – vágta rá.
- Szóval nem lenne ellenedre, ha lenne valami? – vonta fel egyik szemöldökét, és elvigyorodott.
- Jelenleg éppen nem érünk rá magánéletet élni – tért ki a válasz elől.
- Aha, na per- – elakadt a válaszban, mert a telefonja bejövő hívást jelzett.
„Put your guns up, put your laser guns up
Put your guns up, put your laser guns up
You take a laser gun and you put it in the air
And you fire to the sky like-„[2]
- Mondom én – szúrta oda, mielőtt Alfred felvette volna. Figyelte az arcát, miközben beszélt, eddig nyugodt, vidám vonásai folyamatosan komolyodtak el. Aztán csak annyit mondott:
- Máris indulok. – Letette, felállt és zsebre csúsztatta a készüléket. – Most rohannom kell. Szóval akkor majd találkozunk… valamikor. Szólj, ha kell valami.
- Te is. Vigyázz magadra – búcsúzott.
- Persze, te is – intett, aztán kiviharzott a szobából. Matthew utána nézett. Minden rendben.

~RA~

Ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti, ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti, ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti, ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti, ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti-ti-tá-tá-tá.
Amerika dobolt az asztalon, ahogy hallgatta az ütemet, akaratlanul felvette a ritmust, amit csak minden ötödik sor végén tört meg a plusz négy ütés. Három órája sugározták a jelet, amit fogtak. Öt perce hallgatta, és a második ötös végére már pontosan tudta, mit jelent.
Elővette a telefonját, feloldotta a billentyűzárat, és kiejtette az öccse nevét. A készülék automatikusan tárcsázott.

~*KWR*~

[1] *Katie-headcanon következik* Matthew szavai egy másik ficem, a Brothers under the sun (neeeem, felejtsétek el, hogy valaha leszállok erről a dalról, amíg szerelemes vagyok az észak-amcsikba) első fejezetén alapszanak, ahol az Azték Birodalmat (Capotlan Tenan) a nővérükként ábrázoltam, és egy búcsúzáskor a saját kultúráját alapul véve megáldotta a fiúkat.
[2] Simon Curtis – Laser guns up c. dalából