A fejezetben némi yaoi tapasztalható Franadáék részéről~ Szóltam. Jó olvasást!

VI. Fejezet
~Vészjelzés~

Matthew csendesen nyöszörgött, ahogy Francis gyengéden a nyakát csókolgatta, fogait finoman a bőrébe mélyesztette, nyelve óvatosan siklott felhevült bőrén. A fiú szorosan karolta magához, igyekezett visszafogni a hangját, de egyre nehezebben ment, mert a francia kényeztetése őrjítő volt, némán tűrhetetlen és túl jó, túl jó, ha ennél tovább menne, elégne. Elporladna. Felgyulladna a világ. De Francis tovább ment, és akaratlanul kiszökött belőle egy hangos nyögés, amikor a gyengéd kéz végigsimított az érzékeny testrészén. Ijedten kapta kezét a szája elé, tenyerébe nyöszörgött. A férfi felemelte a fejét, odanyúlt, elhúzta a fiú kezét, rámosolygott.
- Imádnivaló a hangod – suttogta kedvesen. – Ne fogd vissza magad, nem kell.
- O-oké – súgta zihálva. Újra végigsimított raja, Matt felnyögött, ujjai rászorítottak a lepedőre. A csókok egyre lejjebb haladtak a testén, hiába próbált ellazulva tűrni, de lehetetlennek tűnt. Francis forró lélegzete érte a bőrét, megremegett, felnyögött, teste megfeszült. A férfi mosolyogva, pajkosan végighúzta orrát a fiún, az szinte kiáltva nyögött az érintésre. Aztán a nappaliból felhangzott Kanada telefonjának csengőhangja, mire kínjában nyöszörgött. Lassan felült, és reszkető kézzel próbálta finoman arrébb lökni magától a franciát, aki azonban tiltakozott.

- Fel kell vennem – mormolta, és egy pillanatra lehunyta a szemeit, nyelt egyet. Francis úgy nézett rá… – Kérlek – suttogta. – Lehet, hogy fontos.
- Majd visszahív – vont vállat.
- Francis…
- Jól van, jól van, menj csak – hagyta rá, és elfeküdt az ágyon. Kedvtelve nézte, ahogy Kanada kibújik a nagyjából így is bokájáig csúszott nadrágjából és alsóneműjéből, hogy utána csak a szemüvegét felkapva siessen ki a helyiségből.
- Itt vagyok – szólt bele a telefonba kissé rekedten, ezért megköszörülte a torkát. Kapkodta a levegőt.
- Na végre! – mordult Amerika a vonal végéről. – Mi a fene tartott eddig?
- Dolgom volt, és ne gorombáskodj – válaszolta.
- Bocs'. Párizsban vagy még?
- Igen, miért?
- Franciaország is ott van?
- Iiigen…
- Akkor nagyon gyorsan kerítsd elő, és mondd meg neki, hogy úgy két óra múlva ott vagyok egy vadászgéppel, sietős. És kell egy nyugodt hely, ahol beszélhetünk. Meg jönnek még páran. Mármint országok.
- Mi történt, Alfred? – kérdezte, és meg sem próbálta palástolni hangjában az ijedtséget.
- Majd ott elmondom – vágta rá. – Nem telefontéma, tudod. És kérdezd le, hol tart a projekt.
- Rendben – válaszolta. – Még valami?
- Anglia ott van még?
- Nem tudom. Talán Francis tudja, majd megkérdezem.
- Ha nincs ott, hívd fel, hogy jöjjön ő is. Ha kell, átmegyek érte, csak szóljatok.
- Értem.
- Akkor később.
- Rendben, szia. – Megszakadt a vonal, és vegyes érzelmekkel tette le a készüléket. Amerika hangjában remegett valami…
Visszaosont a meleg fényű hálószobába, zavartan lépdelt közelebb az ágyhoz és ereszkedett le a szélére.
- Kénytelenek vagyunk rövidre fogni – suttogta inkább magának, mint a férfinak.
- Annak semmi értelme, mon cher – rázta fejét.
- Akkor megyek zuhanyozni – jelentette ki, és felemelkedett az ágyról. Francis a vadászó nagymacska sebességével vetődött utána és kapta el a karját. Megállt, visszanézett rá.
- Mi a baj? – kérdezett rá kedvesen. – Az előbb még lelkes voltál.
- Amerika… – mondta, aztán pár mondatban összefoglalta az előbb hallott utasításokat. – Zaklatott volt a hangja, megijedtem.
- Semmi baj – nyugtatta halkan. – Biztosan csak túlreagálja. – Odahúzta magához a fiút, gyengéden a karjaiba vonta, meztelen felsőtestük összesimult, és a fiatalabb úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta, miután levette a szemüveget, arcát a vállába fúrta. Francis végigsimított a hátán a gerince mentén, finoman cirógatta a bőrét, míg Matthew fel nem sóhajtott.
- Intézkednünk kellene – susogta szinte érthetetlenül.
- Öt perc, rendben? Öt percig felejtsd el minden gondodat – suttogta a fülébe, mire beleegyező bólintást kapott.
- Kapcsold le a lámpát – kérte halkan, legnagyobb megkönnyebbülésére a férfi megtette. Puha sötétség borult rájuk, és az idősebb folytatta a simogatást, gyengéden, figyelmesen, ezúttal csak a partnere izmainak rándulásaira, halk hangjaira figyelve.
- Zavarban vagy? – érdeklődte mosolyogva, csókot nyomva a forró arcra.
- A helyemben te is biztosan így éreznél… – mormolta halkan.
- Félsz is?
- Tőled? Ne viccelj – nevetett egy kicsit, aztán a férfi vállára támasztotta az állát. – Csak szeretném, ha te is jól éreznéd magad velem…
- Akkor ne erőlködj – válaszolta, és finoman eltolta magától a kanadait. – Máris teljesült a kívánságod – suttogta közel hajolva hozzá, végigsimított ajkain az ajkaival, aztán olyan odaadással kezdte csókolni, hogy a fiú beleremegett. Vigyázva visszafektette a párnára, s kezdődött az egész elölről, a világot beborító forróság, ami pillanatok alatt lepte el, és perzselt fel mindent körülötte, míg már csak ez a férfi létezett, az ő érintései, csókjai, a nyelve, ahogy végigsimít rajta, ahogy kényezteti, az őrületbe kergeti, s még azon is túl, mikor már csak a nevét tudja ismételgetni, s még azt sem. Amikor a világ hirtelen felrobbant, és elgyengülve zihált szemeit lehunyva, távolinak hallotta a suttogó szavakat, alig érezte a kedves csókokat az arcán.

~RA~

- Beszélnünk kell – jelentette ki Amerika komolyan nézve rá. – Négyszemközt – tette hozzá. – Mennyi idő, míg…
- Öt nap. Tesztidő nélkül. Szóval tizenhárom – válaszolta.
- Hagyjuk el a tesztet – legyintett.
- Nem – közölte határozottan Kanada, és megcsóválta a fejét. – Nem lehet. Először egy hónapról volt szól, aztán már csak hetekről, hét nap még így is túl kevés.
- San Diegóban tökéletesen működik két hónapja – jegyezte meg.
- San Diego nem a Föld – válaszolta. Alfred felvonta a szemöldökét, amit úgy értelmezett, hogy most megsértődött. – Mivel tesztelted?
- Mindennel, amivel nem szégyelltem – vont vállat.
- Bővebben?
- Álcázott magnéziumbombákkal – vallotta be. Kanada sóhajtott.
- Értsd meg, bármikor belemennék, hogy indítsuk el, de most nem lehet. Országok sorsa múlik rajta. Mi van, ha azt mondjuk, működik, és mégsem? Mit csinálsz akkor? A felelősség minket terhel. El tudnál számolni a lelkiismereteddel, ha valakinek komolyabb baja esne?
- Nem várhatunk! – csattant fel türelmetlenül.
- Miért nem? Mi történt? Mondd el! – Az amerikai odahajolt hozzá, elsuttogta. – Oh… Ez… egy kicsit megbonyolítja a dolgokat… – Mély levegőt vett, lehunyt szemekkel fejszámolást végzett. – Kellenek az embereid. Minden mozdítható informatikus, aki képes programozni a jeladókat, és mindenki, akit be lehet szervezni a hálózat azonnali kiépítésébe. Negyvennyolc óra, onnantól kezdve, hogy lehúztam a kártyát belépéskor Vancouverben. – A kék szemű elmosolyodott. – És ha vége a háborúnak, egy évig fizeted a kávéellátmányomat. A holtidőben pedig imádkozunk, hogy ne történjen semmi. Magaddal kell vinned egy alakulatot, legalább a nagyobb városokat felszerelni, és… telefonálnom kell – jelentette ki hirtelen, és a zsebeiben máris a mobilját keresgélte. – Itt maradok a megbeszélésen, aztán megyek haza. – Alfred biccentett, és bement a tárgyaló helyiségbe.
Mindenki feszülten, várakozásteljesen nézett rá.
- Egy pillanat – mormolta, ahogy elővette a laptopját, és felnyitotta. Az üdvözlőzenéje egy dalversszakig betöltötte a teret.
„I raise my flags, dye my clothes
It's a revolution, I suppose
We'll paint it red to fit right in
Whoa
I'm breaking in, shaping up, then checking out on the prison bus
This is it, the apocalypse
Whoa"
- Hawaii-on fogták ezt a jelet, továbbították Washingtonba, mármint az államba, nem D. C.-be… mindegy. Szóval nem tudtuk pontosan bemérni, mert nagyon ügyesen zavarták, de arra pont elég volt, hogy minden interferencia mellett meghalljuk. Nagyjából öt órán át ismételte folyamatosan, és erős a gyanúnk, hogy Tokió valamelyik külvárosából kezdték sugározni. – Megnyomott két gombot, mire a termet betöltötte a Morze-jelek jellegzetes pittyegése, fehér zaj mellett.
 Ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti, ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti, ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti, ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti, ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti-ti-tá-tá-tá.
 Vagyis: S-O-S, S-O-S, S-O-S, S-O-S, S-O-S-J.
Kanada az utolsó taktuskor osont be, lépteit alig lehetett hallani, a felismerés kiült az arcára. Az utolsó hang is elhalt, s mielőtt még újrakezdődhetett volna, Amerika kikapcsolta.
- Remélhetőleg mindenki egyetért azzal, hogy ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül – jelentette ki.
- És mit teszünk? – érdeklődte Anglia.
- Kiszabadítjuk, természetesen – vágta rá magától értetődő hangnemben.
- Hogy gondoltad? – kérdezett rá Franciaország. – Nem állíthatsz oda egy hadsereggel, hogy jöttél felmenteni! – Pillantása célzatosan az angol felé villant, aztán vissza a szemüvegesre.
- Mi megyünk kiszabadítani Kikut – jelentette ki. – Ki tart velem? – nézett körbe, és magasra lendítette a kezét.
Anglia felemelte a karját, mire Franciaország is hasonlóan cselekedett, majd Németország, Magyarország és Észak-Olaszország is megtette. Amerika nyugtázta a dolgot.
- Már csak az a kérdés, hogy hová akarod vinni? – kérdezte Németország.
- Hozzátok hozzám – szólalt meg Kanada. Mindenki meglepetten nézett rá. – Vancouver nincs messzebb Japántól, mint bármelyik katonai támaszpontod a nyugati parton.
- Ez veszélyes – tiltakozott Francis.
- Mert az, hogy talán csapdába sétáltok, nem az? – szegezte neki a kérdést. – Egy biztos: Amerikához nem mehet, mert az talán azonnali következményeként hozná magával Oroszország fenyegetésének beváltását. Nem mondom, hogy nálam mekkora biztonságban lenne, de hivatalosan én nem háborúzom, tehát Ivannak meg kellene fontolnia, hogy mivel próbálkozik, mert ha engem is megtámad, számolnia kell azzal, hogy hadat üzenek, mivel engem nem jelölt meg a fenyegetésében, márpedig ha én is beszállok, nehézkessé válna az ellenállása. Másrészről a területi adottságaimnak köszönhetően nemigen tudna nagy kárt tenni bennem, vagy csak nagy ráfordítással, ami viszont nem áll rendelkezésére – magyarázta higgadtan, érveit már akkor felsorakoztatva, mikor még nem is kezdtek tiltakozni. – Ha meg annyira akar, így is, úgy is talál magának valami kézenfekvő okot, hogy megtámadjon, csak idő kérdése.
- Idő kérdése – visszhangozta Alfred.
- Holtidő kérdése – biccentett.
- Csapda? – kérdezett rá Feliciano aggodalmasan.
- Van benne valami – jegyezte meg Arthur. – Elvégre lehet, hogy Kiku idős, de az biztos, hogy egy régi rádióból meg egy eldobott rágógumiból is tudna magának jeladót eszkábálni, szóval kérdés, hogy miért csak most küldött segélyhívást?
- Talán most volt rá alkalma – tippelt Ludwig.
- Most tudta úgy megtenni, hogy senki ne fogjon gyanút az ellentáborból – vont vállat Alfred. – Nem mindegy?
- Nagyon nem – rázta fejét Francis. – Ha számolunk a lehetőséggel, hogy csapda, óvatosnak kell lennünk. Feltételezem, senki nem akar Ivan karjaiba rohanni.
- Hát van jobb elfoglaltságom – dőlt hátra a székén Alfred a száját húzva.
- Én igen – jegyezte meg Arthur, mire mindenki furcsán nézett rá. – Nem tenné zsebre, amit tőlem kapna.
- Hatan elegek vagyunk ellene? – pillantott végig az asztaltársaságon Ludwig.
- Ha rajtam múlik, egymagam is szétrúgom a seggét, úgyhogy fejezzétek be a hisztit! – szólalt meg Erzsébet, aki eddig csak hallgatta a beszélgetést, most azonban végighordozta perzselő pillantását a többi országon. Ő volt az egyetlen, akivel Amerika nem számolt eredetileg, a lány akkor határozta el, hogy eljön a találkozóra, mikor kiderült, hogy Japánról volt szó. „Az én barátom is, szóval megyek!" – jelentette ki.
- Efelől senkinek nincs kétsége, Elizabeth – biccentett felé az amerikai.
- Nos rendben, akkor mikor indulunk? – kérdezett rá.
- Este van értelme – szólt Matthew. – Szélcsend lesz és nyugodt tenger.
- Szerintem is.
- Észak-amerikai időjárás jelentőinket hallották – mormolta a francia halovány mosollyal.
- Szóval, részletek?
- Felszerelést meg gépet szerzek, a pontosabb információk úton vannak, csak el kell indulnunk és meg kell csinálnunk – közölte Amerika.

~RA~

Amikor Amerika felkapcsolta a műszereket a Lady Liberty fedélzetén, a pilótafülkéket egy pillanatra lágy gitárhang töltötte be, aztán elhallgattatta a zenét. Ujjai sebesen jártak a különböző kapcsolókon, a vadászgép motorja feldübörgött, Alfred féloldalasan elmosolyodott. Engedélyt kért az irányítótoronytól a felszállásra, és a benga francia akcentusból kihámozta, melyik kifutóra gördülhet ki, s finom rándulással megindult alattuk a máskor hatalmas fenyegetést jelentő gépezet.
- Ennél nemzetközibb kötelékben még nem repültem – jegyezte meg, ahogy felkapcsolta a sugármeghajtást, és füstfelhőbe borította a kifutót.
- Ne éld bele magad – hallatszott Francis hangja a rádióból.
- Majd lassan megyek, hogy lépést tudjatok tartani velem – közölte vigyorogva.
- Francis gépe kanadai gyártmány, úgyhogy leszel szíves nem beszólni – hallották meg Matthew-t.
- És ha hangrobbanni mersz Párizs felett, megfizeted a kárt – figyelmeztette szigorúan.
- Most komolyan mindenki azt hiszi, hogy őrülten vezetek?
- Tudjuk – jegyezte meg Arthur, amit ő a rádión és a levegőn keresztül is hallott.
- Remélem, kötöttél életbiztosítást – pillantott hátra vigyorogva a másodpilóta helyén ülő angolra.
- Ejtőernyőm van, számít?
- Remélem, tudod, hogy Stars and Stripeses – mondta.
- Akkor inkább vállalok egy találkozást az anyafölddel, még ha az idegesítően amerikai is – morogta válaszul.
- Anglia kedves ma…
- Ez nem neked szólt, Matthew.
- Tudom.
- Jó enne, ha nem a szánkat jártatnánk – mordult a mikrofonjába a német.
Tíz perc múlva a négy vadászrepülőből álló kötelék (Erzsébet egyedül ült abban, amit Francistól kapott, mert a francia vállalta, hogy leteszi Vancouverben Matthew-t, mert úgy hamarabb ér oda, és valamiért sietnie kellett) elhagyta Párizs, majd lassan Európa légterét is.

~RA~

- Tegnap eltűntél – jegyezte meg Arthur hirtelen.
- Egy percre eltűnünk az éterből, srácok – szólt a rádióba, aztán kikapcsolta. – Talán nem most kellene megbeszélnünk – mormolta maga elé.
- Hanem mikor? Ha tiszta ideg leszel Kiku miatt?
- Most is tiszta ideg vagyok – morogta, és bekapcsolta a zenét. Együtt dúdolt a dallal.
- Ne menekülj előlem – figyelmeztette. – Úgysem teheted sokáig.
„I'm breaking in, shaping up, then checking out on the prison bus
This is it, the apocalypse"
- Én nem menekülök – igyekezett leszögezni, mégis nagyon örült, hogy a férfi nem látja az arcát. – Egy hős nem fut el. Soha.
- Akkor?
- Dolgom volt. Lerendeztem Mattet.
- Bocsánatot kértél?
- Ja, aztán ő is. Azt hitte, dühös vagyok rá… még bőgött is. A'sszem ő is kivan egy kicsit erre az egészre. De azért megnyugtattam. A lelke mélyén megmaradt mimózának.
- De már ügyesen leplezi. Nélküle nem tartunk ott, ahol most. – Alfred felkuncogott.
- Ó, ha tudnád…
- Szóval?
- Mit szóval?
- Nem válaszoltál a kérdésemre.
- Melyikre?
- Mit akarsz tőlem? Mit vársz, mit tegyek?
„Whoa, I'm radioactive, radioactive
I raise my flags, dye my clothes
It's a revolution, I suppose
We'll paint it red to fit right in"
- Nem tudom, oké? Hadd gondolkozzam – kérte, ám az angol nem így gondolta.
- Ki akarsz sajátítani – jelentette ki nyugodtan.
Alfred elgondolkodva maga elé nézett. Aztán megpillantott valamit csillanni a szeme sarkából, és villámgyorsan cselekedett. Oldalra rántotta a kormányt, a gép meredeken jobbra dőlve ereszkedett, ez alatt visszakapcsolta a rádiót.
- Ki a faszom lődöz ránk, hogy rohadna ketté ott helyben?! – kiáltott fel, ahogy még erősebben rántotta jobbra a kormányt, így a gép fordult egyet a tengelye körül, majd a víz felett száguldott.
- Föld-levegő rakéta – mondta Erzsébet. – A nyomodban van.
- Na, abból nem eszel, rohadék – morogta maga elé, és felrántotta a kormányt, szinte kilencven fokban emelkedett. – Húzzatok előre, levakarom magamról, és megyünk mi is!
- Csak tudnám, hogy keveredett ez ide…
A rakéta követte őket, ahogyan azt Alfred várta, és amikor magnézium bombákat hagyott maga mögött, a fegyver még csak nem is reagált rájuk. Nem hőt követett.
„All systems go, sun hasn't died
Deep in my bones, straight from inside"
- Ragaszkodik – jegyezte meg Anglia. – Nem látom a felségjelzést.
- Hát kapja be! – sziszegte maga elé. Egyenesbe hozta a repülőt, megvárta, míg a rakéta is követi, aztán egy felhőpamacsba repült, és hirtelen lebukott. – Remélem, Iggy, te sem vagy tériszonyos – szólt, és felhangosította a zenét. Valahogy illett a zuhanásukhoz.
„I'm waking up, I feel it in my bones
Enough to make my systems blow
Welcome to the new age, to the new age
Welcome to the new age, to the new age
Whoa, whoa, I'm radioactive, radioactive
Whoa, whoa, I'm radioactive, radioactive"
A víz felett való repüléssel mindig az a probléma, hogy sosem tudhatod, mikor vagy túl közel hozzá. És amikor Anglia már látta a fodrozódó hullámokat, elgondolkodott azon, hogy vajon milyen érzés repülővel hullámsírba veszni, főleg, ha rögtön mögöttük felrobban egy rakéta is. Ilyesmit még sosem próbált.
Szerencsére Alfred az utolsó pillanatban rántotta fel a gépet a halálosnak ígérkező zuhanásból, és finom ívben emelkedni kezdett, míg a bomba vizet ért, és felrobbant.
- Háhá, ezt neked! – rikkantott vidáman, és a Lady Liberty megperdült egyszer a tengelye körül, mielőtt irányba állt volna, hogy folytassa útját Vancouver érintésével Washingtonba. Azt, hogy mi van velük, nem beszélték meg, továbbra sem.

~RA~

Miután Kanada megkérte a párizsi irányítótornyot, hogy szóljanak a kanadai légierőnek az érkezésükről, sokáig nem szólt többet. Ez a röpke sok résztvevős eszmecsere után volt, mielőtt még felszálltak volna. Hiába ő volt a „másodpilóta", fél szemét mindig a műszereken tartotta, közben pedig a tájat fürkészte alattuk. Kiszuperált Breitling géppel utaztak, gyors és könnyű, ezek voltak a főszempontok. Ha tudták volna, hogy csatázni mennek, nem ilyenbe ülnek.
- Mathieu.
- Igen? – kapta fel a fejét. Leellenőrizte a radart, és a többi kijelzőt. Nincs baj.
- Egy kicsit mi is kilépünk – szólt Francis mindenkinek, aztán lekapcsolta a rádiót. – Azt hiszem, beszélnünk kellene.
- Itt? Most?
- Ki tudja, mikor lehetünk legközelebb kettesben – mondta.
- A következő két napban biztosan nem – mormolta. – Szóval? Mit szeretnél?
- A tegnap estéről… csak nem akarom, hogy tévképzeteid legyenek rólam, vagy arról, ami történt. – Kanada várta a folytatást, a szavakat, amik lényegében képesek minden reményét tönkretenni a férfival kapcsolatban. Ám a francia csendben maradt.
- Akkor… oszlasd el a tévképzeteimet – sóhajtott végül halkan. Nem volt benne biztos, hogy valóban hallani akarja, de nem volt választása. Jobb, ha nem hazudik magának. Majd valahogy túléli, igaz?
- Szerintem te egy nagyon különleges ember vagy, egy gyönyörű ország, és elbűvölően tudsz viselkedni, ha akarsz – jelentette ki.
- De?
- Nincsen semmiféle de. Én meghajlok az akaratod előtt.
Sokáig hallgatott, próbálta értelmezni azt az egy rövid mondatot, és szívét fokozatos boldogság járta át. S mivel nem válaszolt, Francis visszakapcsolta a rádiót.
És elhúzott mellettük az a rakéta.
- Alfred, vigyázz! – kiáltott fel, de hiába, a testvére nem hallhatta. A francia addigra már jóval feljebb emelkedett, a másik két gép szétrepült, kilométerekre helyezkedtek el egymástól, hátha akad több támadó. De csak azaz egy volt, ami elől Lady Liberty olyan könnyedén elperdült.
Miután elhangzott Amerika utasítása, még követte tekintetével a repülőgépet, de Alfred a nyílt tenger felé tartott, ők meg már majdnem elérték az új kontinens határát. Nem sokára a rádiókapcsolat is megszakadt, de alig pár perc múlva egy halk kattanás jelezte, hogy visszakapcsoltak.
- Látta valaki, miféle rakéta volt?
- Nem.
- Csodás.

Vancouver hűvös levegője mindkettejüket megborzongatta, ahogy a kifutón megálltak, és felnyílt a pilótafülke ajtaja. Matthew ügyes mozdulattal ugrott ki a repülőből, magához karolta a medvéjét, a vállára akasztotta a kisebb táskáját, a másikat meg az odatolt fémlépcsőre dobta. Rámosolygott Francisra, ahogy odahajolt hozzá. Kikapcsolta a rádiót, hogy a többiek ne hallhassák.
- Vigyázz magadra, rendben? – kérte halkan. – És ha lehet, próbáld meg ne hagyni, hogy Alfred hülyeséget csináljon.
- Ott lesz Iggy is, nyugalom. Majd figyelünk rá – ígérte.
- Köszönöm – suttogta, és odahajolt a férfihoz, finoman szájon csókolta. Csak egy röpke érintés, semmi több. Francis azonban máshogy gondolta, mert magához húzta, és mélyen, gyengéden, lassan csókolta pár hosszú pillanatig.
- Te is vigyázz magadra. – Matthew elmosolyodott.
- Nekem nem lesz bajom. Szia! – még egy kósza simítás, majd felkapta a holmiját, és fürgén lelépdelt a lépcsőn, hogy utána beugorjon a kocsiba, amit érte küldtek.
- Szia, kedves – köszönt el.

~RA~

- There's a gun for me, there's a gun for you, Better shoot to kill, you know what to do – dúdolta-énekelte Alfred, míg öltözött. Póló, szerencsehozó dögcédula, golyóálló mellény (a miheztartás végett), fekete, hosszú ujjú pulóver. Fekete, durva szövetű nadrág, surranó. Hónaljtokban stukker, rögtön kettő is, hátra, az övébe is tűzött egyet. Övén a póttárak, és a pót-pót fegyver, adó-vevő, jeladó, kesztyű, maszk, kontaktlencse. Texas itt marad. – Put your guns up, put your laser guns up, put your guns up, put your la- [2]
- Nem hagynád abba? – mordult rá Anglia, aki hasonló szerelésben feszített. Ketten voltak a szobában, Franciaország, Németország és Olaszország már végeztek, Magyarország pedig kapott egy másik helyiséget.
- Bocs' – vont vállat, aztán az egyenruháját meg a dzsekijét egy sporttáskába gyömöszölte a szemüvegtokjával együtt. A cigarettáját előkereste egy oldalzsebből, hátha lesz még két perce valahol rágyújtani. Vállára lendítette a táskát, és már kifelé tartott a helyiségből, amikor Anglia útját állta. Egy percnyi néma, várakozásteljes, feszült csend, aztán Alfred közelebb lépett hozzá, odahajolt, és felszikrázott a levegő, amikor ajkaik találkoztak. Csak egy röpke, valószerűtlenül ártatlan csók volt, alig tartott egy-két másodpercig.
Amerika felegyenesedett, megveregette Anglia vállát, és őt megkerülve indulni akart. Arthur azonban nem így gondolta. Megperdült a sarkán, elkapta a távozó vállát, hogy maga felé fordítsa, és egy határozott mozdulattal az ajtónak lökte. A táska tompa puffanással ért földet.
- Te… eszednél vagy?!
- Most mé-?! – akarta kérdezni, de belé lett fojtva a szó, az angol az arcára csúsztatta egyik kesztyűs kezét, kicsit félredöntötte a fejét, és megcsókolta. Követelőzőn és határozottan, mégsem volt durva, Alfred tenyerei először a mellkasának feszültek, majd lassan átkarolták a nyakát. Csak egyetlen pillanatra fordult meg a fejében a tiltakozás gondolata.
Mindketten gyorsabban vették a levegőt amikor elváltak, a fiatalabb hátrahajtotta a fejét, neki az ajtónak, pár pillanatra behunyta a szemeit, aztán elmosolyodott. Az idősebb addig elfordította a fejét, és odahajtotta a mellkasára, ami most nem volt egy jó választás: a pulóverrel takart golyóállómellény kellemetlenül kemény volt.
- Hülye… – morogta. – Így kell megcsókolni valakit. – Felnézett, a másik bárgyú, elvarázsolt vigyorral az arcán nézett vissza rá, s most megint az a tizenkilenc éves kölyök volt, akit mostanában nemigen engedett látni magából. Egy pillanatra a szemei is kitisztultak, s így, szemüveg nélkül nagyon hasonlított a kamasz önmagára.
- Oké – bólintott beleegyezően. Meleg tenyerei a zöld szemű arcára csúsztak, finoman megtartották, s mint aki új tudását akarja kipróbálni, ráhajolt az ajkaira, esetlenül, de nagy igyekezettel csókolta, míg csak a kapkodó légzése engedte. Átkarolta, határozott mozdulattal megfordította magukat, aztán Arthurt az ajtó felé perdítette, lenyomta a kilincset, és finoman előre lökte. – A többiek morcosak lesznek, ha ránk kell várni – magyarázta. A hangja természetes, vidám, mint mindig. A felszereléséhez tartozó több kiló plusz súllyal is könnyed, nagy lépésekkel haladt.
És elkomolyodott, mikor megpillantotta az övék mellett várakozó másik, juharleveles zászlós gépet. Pusmogott valamit a kormoránnak öltözött csapat vezetőjével, aztán kiadta a parancsot az indulásra.