VII. Fejezet

~SAVE our souls![1]~

A fém megvillant a neon műfényében, ahogy lendületesen magasra emelkedett, és készült lecsapni. A következő pillanatban súlyos csattanás hallatszott, aztán jellegzetes csendülés, amikor vas szorul vasnak. Szikrát hányó súrlódás, zihálás. A zöld tekintet felperzselt, élesen szívta be a levegőt.
- Russia, per favore[2], nem lehetne, ho-
- Citto, Veneziano[3] – szólt hátra összeszorított fogakkal. Hangja nem parancsoló volt, nem is tudott volna rámordulni a fiúra, inkább csak megkérte.
- Ma Ungheria…[4]
- Hallgass csak Elizavetára, kicsi Olaszország, jobban jársz – mosolyodott el az orosz is. Újra mozdította a karját, a nő kardja gyakorlott vívó mozdulattal állt a csap útjába. Ismét egymásnak feszültek.
- Hol van Japán?! Mit csináltál vele? – kérte számon, ám a férfi csak mosolygott, és nem válaszolt.
Amerika szerint Kikut nem a vezetői környékén kellett keresniük, hanem valahol egészen máshol, egy külvárosi birtokon.
- Ezt mégis honnan tudod? – érdeklődte kétkedő hangon Franciaország, mikor ezt felvázolta.
- Vannak beépített embereim – válaszolta magától értetődőn.
- Azt hogy?
- Nálam születtek, de japánok, stimmt? A nemzetiségi kavarban hallom a gondolataikat – rándította meg a vállát.
- A gyereknek mérhetetlen a kreativitása, ha az ellenséget kell kijátszani.
- Nem is tudom, kitől örökölte – jegyezte meg Anglia.
- Hát, én se – vigyorgott rá a francia. És egy pillanatra egészen olyan lett a hangulat, mint régen, amikor még nem voltak képesek elpusztítani egymást csak úgy.
A birtok kertje kész labirintus volt, ráadásul rengeteg őrrel találkoztak. Már-már lehetetlennek tűnt úgy bejutniuk úgy, hogy nem veszik észre őket. A probléma tetőzésére ráadásul Olaszország elkóborolt a sor végéről, így aztán meg kellett állniuk rövid tanácskozást tartani.
- Majd én utána megyek – jelentkezett Magyarország önként. – Tudok rá vigyázni – címezte a mondatot a feszült Németországnak, és az aggódó Franciaországnak (mégiscsak az öccséről volt szó). – Nem lesz semmi baj. Majd szólok, ha megtaláltam. A rádió működik – bökött a fejére. Senki nem kételkedett benne, hogy a lány anyai, de legalábbis nővéri érzelmeket táplál a fiatalabb olasz iker irányába. Hagyták menni, tudták, hogy nem keveredik szándékosan bajba. Nem is keveredett, viszont Felicianót Ivan fogságában találta.
- Nem csináltam semmit Japánnal – válaszolta kedélyesen a férfi. – Semmi baja.
- Ajánlom is! – morogta dühödten.
- Ugyan, ne légy ilyen heves, mikor én csak közös barátunk, Kiku helyett vagyok jó házigazda – kérte már-már kedvesen Oroszország.
- Azzal, hogy megkötözöd Felicianót, mi? – vonta fel egyik szemöldökét a lány. – Nem túl bizalomgerjesztő. – Meglendült a kezében a kard, de a másik védte a csapást. A magyar mozgástere le volt korlátozva, nagyon ügyelt, hogy mindig az olasz előtt lavírozzon, nehogy az orosz még egyszer rátehesse a kezét. Nem bocsátaná meg magának, ha a fiúnak bármi baja esne (még úgy sem, hogy sérüléseik hamar gyógyulnak, bár a háború miatt lassabban, mint egyébkor), pláne a német és a francia nem bocsátanák meg neki. Az ikertestvéréről nem is beszélve. Romano talán nem is tudja, hogy itt vannak.
- Mint ahogy az sem, hogy betörtök ide. Miért pont most? – Erzsébet elmosolyodott. Csak időt kell nyernie. Oroszország nem tudja, hogy Japán segélyhívást intézett az Új Atlanti Szövetséghez.

~RA~

Anglia lelapult a növények közé, úgy szemlélte a sötétben a strázsáló őrséget. Fene, hogy a japánok mindent ilyen átkozottul komolyan vesznek!
- Most mit csinálunk? – kérdezte suttogva Amerika.
- Van egy cigid? – kérdezte Arthur.
- Értem én, hogy stressz, de nem most kéne rágyú-
- Csak adj egy cigit! – mordult fel kissé hangosabban, mint kellett volna.
- Shh, meghallanak! – susogta Franciaország.
- A terv a következő – szólalt meg az angol komolyan –, amint szabad a bejárat, balról kerülünk, és bemegyünk.
- Mitől lesz szabad a bejárat, Iggy? Ezek eléggé ott vannak – vakarta tarkóját Amerika.
- Ettől ni – parázslott fel ujjai között a szál cigaretta, és pár méterre odébb pöckölte a növényzetben. – Balra, remélem, mindenkinek világos. – Kesztyűs kezével csettintett egyet, mire méretes lángnyelvek csaptak fel a csikk helyén. – Let's go![5]
Az őrök kiáltozásba kezdtek, és amíg vízért, vagy vödörért rohangáltak, ők könnyedén besurrantak az épületbe. Belül is kész labirintus volt, ráadásul a külső burkolat, miszerint tradicionális japán épülettel van dolguk, igazán megtévesztő volt: semmi nem volt tradicionális a helyen. Semmi.
- Rádiókat izzíts, kétfelé megyünk! – rendelkezett Amerika, és már rántotta is magával Angliát az egyik folyosó felé. A zöld szemű követte, reccsent egyet a mikrofonok fülese, ahogy a rövid hullámhosszú adóvevők megoldották az összeköttetésüket. Még, ha be is mérik őket, már mindegy. Hatan (heten!) kiverekszik magukat bármilyen probléma is jönne szembe, nem igaz?
Futólépésben, óvatosan lépdelve haladtak végig a folyosókon, csak a zihálásuk hallatszott az erőltetett tempótól, a felszerelések súlyától. És akkor a halk kattanás.
- Srácok, megtaláltam Olaszországot. Ivan is itt van. – Elizabeth hangja higgadt volt, és tárgyilagos. A tüzet a szemeiben hordta, a hangja csak akkor lobbant fel, ha szónokolt.
- Hol?! – kérdezte azonnal Arthur, és megtorpant. Fémes csilingelés. Harcoltak.
- A ház jobb oldalán másztam be egy ablakon, attól a ponttól számolva, ahol szétváltunk… – érezhetően folytatta volna, ám valami megakadályozta benne. Dulakodás, vívás hangjai, Olaszország kiáltása. Magyarország szitkozódott egy jót, aztán folytatta a jelentést: – Két vagy három folyosót mentem csak.
- Megtalálunk – hallatszott Franciaország. – Tarts ki.
- Ne féltsetek ti engem – közölte hetykén, és sokáig csak azok a félszavak értek el hozzájuk, amiket a mikrofon elkapott. Cipők dobogása, fegyverek hangja.
- Ti keressétek meg Kikut, Ivant majd mi elintézzük – szólalt meg Arthur.
- Biztosan jó ötlet ez, Angleterre?
- A legjobb ötlet – vágta rá. – Vita nincs.
- Vettem – morogta a francia hangja kelletlenül.
Szinte végigdübörögtek az épületen, próbálva megtalálni a magyar által körülírt helyet. Anglia bizonyult jobbnak tájékozódásban; megmondta, merre járnak abból, hogy kinézett az ablakon, ha elhaladtak egy mellett. A legfurcsább az volt, hogy nem találkoztak őrökkel idebent. De nem volt idejük ezen gondolkodni.
Egészen közelről hallottak egy csattanást, és az angol megtorpant. Szembeperdült az amerikaival.
- Nem jöhetsz be – jelentette ki.
- Miért?!
- Ivan és a hülye fenyegetése. Nem biztos, hogy túlélném, ha megint… Kint maradsz – közölte, és már fordult is vissza, hogy berobbanjon a helyiségbe.

Magyarország könnyed mozdulattal kitért a támadás elől, és visszatámadott. Igazából csak szórakoztak egymással. Az orosz mindenképpen fizikai előnyben volt vele szemben, de ezt valamiért nem fitogtatta. Talán, mert azt akarta, hogy ideérjenek a többiek is? Ostoba dolog lenne, hiszen ha többen vannak, kevesebb az esélye. Vagy csak… tudni akarja, kik vannak itt? Amerika!
A felismerés miatt egy pillanatra megingott az ellenállása, és a férfi kiütötte kezéből a szebb napokat is élt kardját. (A palacsintasütője kissé komolytalannak hatott volna egy ilyen esetben, és nehezebb magával hordani.) Feliciano elé ugrott, készen rá, hogy akár puszta kézzel védje meg a fiút, ha kell.
A magasra lendült csapot azonban egy kesztyűs kéz állította meg. Furcsa hőhullámot érzett, a fém felizzott az orosz kezében. Egyetlen pillanat alatt felhevült, vörössé változott. Erzsébet egy pillanatig sem tétovázott. Megperdült a tengelye körül, felemelte az olasz kezeit, és megvizsgálta a láncokat, melyekkel megkötözték. Hiszen a sima köteleket ők könnyedén el tudják tépni.
- Csak egy pillanat, Feliciano – mondta halkan. A láncok engedtek az erejének, legalábbis el tudta tépni őket, hogy ne akadályozzák annyira a fiút a mozgásban. – Kiszabadítottam Olaszországot, hogy álltok Japánnal?
- Némi idő kérdése… hozott valaki valamit, amivel fémet tudunk vágni?
- Ne legyél már töketlen, Franciaország! – Amerika a helyzet ellenére is jót röhögött.

- Nahát, te vagy az, Anglia? – érdeklődte, forróvá váló fegyverét eldobva Oroszország. Megragadta a férfi vállát, hogy ne tudjon mozdulni, ám az valamiért nem is tervezett ilyesmit. Szemei izzottak, de nem, mint a kavargó zöld tenger, hanem mint a legveszélyesebb tűzvész. Tűzfészek volt Arthur tekintetében.
- Te utolsó, szemét rohadék! – sziszegte, és szabad kezével olyan erővel vágta orrba a másikat, hogy az hátraesett.
- Ezt most ki kapta? – kérdezte Francis hangja a headsetből. – Eliza', mon chéri[6], tudósíts a kedvünkért!
- Kuss legyen! – mordult az angol.
Az orosz nem esett neki, helyette fellökte a magyart, és Olaszország mellé perdülve előkapott valahonnan egy pisztolyt, amit a fejéhez fogott.
- Igazán nem szeretném bántani – kezdte csevegő hangon, kedvesen mosolyogva. Léptek koppantak, gépfegyverrel a kezében, katonai egyenruhában besétált a jelenetbe Fehéroroszország is. Szigorúan mérte végig a felálló magyart, és az angolt. – Mondanom kell, hogy ne mozduljatok? – A két zöld szemű összepillantott, kénytelenek voltak megadni magukat. Legalábbis egyelőre.

- Japán! – a sötét szemek elkerekedve néztek fel rájuk.
- Doitsu-san… Furansu-san… Mit kerestek ti itt? – kérdezte furcsán halkan, mély hangja rekedtnek tűnt.
- Küldtél nekünk vészjelzést, nem?
- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar…
- Tudod, milyen a mi hősünk – kacsintott rá Francis. – Na, mindjárt kiszedünk innen. – A rácsok azonban túl erősek voltak, még Németországgal közösen sem tudták megmozdítani őket.
- Semmi értelme – suttogta Kiku. – Már próbáltam.
- Nana, eljöttünk idáig, nem hagyunk itt. Hé, Amerika, gyere csak ide, kellene az a fene nagy fejed, hátha jó lesz faltörő kosnak!
- Kac-kac, baromi vicces vagy. Hol vagytok?
A házigazda segítségével elmagyarázták, hogyan talál oda, és Alfred lélegzeteinek hangja elég árulkodó volt a rohanásáról.

Csak a robbanást hallották, ami megrázta az egész helyiséget, és kitépett egy falat a helyéről.
- Veszed. Le. Azt. A. Mocskos. Kezed. Az. Öcsémről, de tüstént, te rohadék ruszki?! – üvöltött Romano hangja, és határozott mozdulattal élesítette gépfegyverét. Ivan meglepve bámult az idősebb olaszra, fél szemmel látta, hogy egy csatabárd éles, villogó pengéje tartja sakkban a húgát.
- Maradjon nyugton, hölgyem, és nem esik bántódása – mondta kedvesen Spanyolország.
Anglia előre lendült, támadása elsodorta az oroszt, a földre döntötte és ezúttal nem kímélte, perzselő tűz lobbant érintései nyomán a másik ruháján.
- Fogjátok Italyt, és nyomás kifelé! – kiáltott hátra. – Hogy álltok Kikunál?
- Csak egy perc – hangzott Alfred válasza. – Mi történik odaát?
- Erősítést kaptunk – hadarta Erzsébet. – Antonio és Lovino berobbantak. Kézben tartjuk a dolgokat.
- Vettük!
Lovino megszabadította öccsét a láncoktól, aki hálásan borult volna a nyakába, ha hagyja neki, ám nem volt idejük erre. Arthur felkapta a magyar kardját, úgy hátrált el az orosztól, aztán odabólintott a spanyolnak, aki beljebb lökte a helyiség romjai közé a fehérorosz lányt is.
- Csúnyán megfizetsz az egészért – közölte, s felemelte egyik kezét, mindkét alakot élő fáklyává változtatva.
Kifelé nem keringtek annyit, inkább az első szembejövő ablakot alkalmassá tették a távozásra, kiugráltak rajta. Anglia lángba borított maga mögött két folyosót is, aztán elhagyta a házat. A csapat másik fele akkor csörtetett végig a kerten. Japánt támogatni kellett, de mindannyian megvoltak. Ellenállásba nem ütköztek, később megtudták azért, mert az őrök számítottak az érkezésükre, és biztonságban akarták tudni az országukat – csak éppen nem úgy, ahogy azt Oroszország gondolta.

~RA~

Délután volt, mire elfoglalták a szobáikat Vancouver legnevesebb szállodájában (Kanada vendégszeretetének része, ám ő maga nem került elő), ahol egy egész emeletet megkaptak, és készséges emberek álltak a rendelkezésükre bármikor. Japán kedvéért váltás kimonókat szereztek neki, a kényelmükért Angliának és neki külön teát is hozattak.
Kiku túl szótlan volt, bár mielőtt elváltak volna, köszönetet mondott mindenkinek, amiért kiszabadították – bár ez sajnos koránt sem jelentette azt, hogy az országa szabad. Ennél többet azonban nem nagyon mondott. Jól láthatóan fáradt volt, megviselt és nyúzott, kerülte a többiek tekintetét, összerezzent a hangosabb szavakra, vagy ha valaki hozzáért.
Amerika felkísérte őt és Arthurt a szobájába. A repülőgépen átöltöztek megszokott, vagy csak megszokottabb viseleteikbe, megszabadulva a sok plusz holmitól. Kiku elbotladozott a kanapéig, lerogyott rá, néma fejrázással visszautasított minden ajánlatot evésre, ivásra, mosdóra, tiszta ruhára, fürdésre. Amerika tanácstalanul állt felette.
- Hé, minden rendben? – szólította meg Anglia kedvesen, mire a japán felnézett rá, és szemei furcsán ragyogtak. Megrázta a fejét, vállai megreszkettek.
- Igirisu-san… É-én… nagyon sajnálom – suttogta halkan. A kimértség ugyan jellemző volt rá, de ez a csendesség semmiképpen. Hirtelen akart felállni, de lábai nem tartották meg, térdre esett, és úgy is maradt.
- Ugyan, nem te tehetsz róla – mondta Arthur zavartan nézve Amerikára, aki vállat vont.
- De igen…
- Mi?! – kapta fel a fejét az amerikai.
- Hogy érted? – ugrott mellé az angol. Aztán inkább letérdelt mellé.
- Én… én… én voltam. Én… lőttem ki a bombákat.
A szobában egy pillanat alatt kihűlt a levegő. Anglia azonban nem dühöt érzett, hanem azt, hogy ez valahogy nagyon nincsen rendben.
- Miért?! – szegezte neki a kérdést a kezét tördelő fekete hajúnak.
- Azt mondta… ha nem teszem, megöli Nii-sant – suttogta. – Nem akartam! Annyira sajnálom! – Némán zokogott, csak a vállai rázkódtak, és lenőtt haja az arcába lógott.
- Hát sajnálhatod is! – mordult fel Alfred. – Van fogalmad róla, hogy-
- Kifelé! – kiáltott rá Arthur.
- Mi? – lepődött meg a fiú.
- Mondom: kifelé! De nagyon gyorsan! Ne is gyere vissza! Húzz a vérbe a pofátlanságoddal, idióta! – A kék szemek előbb meglepve, aztán dühösen meredtek rá, majd Amerika kicsörtetett a lakosztályból.
Óvatosan megfogta a japán kezeit, kissé közelebb mozdult hozzá.
- Nem haragszom rád, Kiku – jelentette ki nyugodtan, lassan. – Emiatt most ne emészd magad.
- De…
- Figyelj ide… – Vett egy mély levegőt. – Én is megtettem volna a helyedben. Gondolkodás nélkül. Te is áldozat vagy. Nem rád haragszom, hanem Oroszországra. Nyugodj meg szépen, pihend ki magad, és kitaláljuk, mi lesz, rendben?
Japán biccentett, arcát a vállába fúrva némán zokogott, Arthur pedig magához ölelte, simogatta a hátát. Jó fél óra múlva a keleti megjegyezte:
- Nem illene így viselkednem, igaz?
- Nem érdekes – nyugtatta elmosolyodva. A sötét szemek óvatosan felpillantottak, de a zöld tekintet nem volt vádló.
- Én… köszönöm szépen a megértésedet – mondta halkan. – Amerika-san mérges rám, igaz?
- Vele ne törődj, meg van kergülve – legyintett. – Megbékél.
- A többiek…
- Nem kell tudniuk róla. Jobb is, ha nem tudják.
- Rendben.

~RA~

- Mr. Jones? – szólította meg egy férfi a folyosón, ahogy kilépett.
- Igen? – pislogott oda. Nála kicsit alacsonyabb, farmer, vékony kabát, rövid, barna haj. Teljesen átlagos.
- Áh, sejtettem, hogy ön az – mosolyodott el. – Hasonlít Mr. Williamsre. Kérte, hogy adjam át az üzenetet, miszerint várja önt a kutatólaborban.
- El is vezet odáig? – kérdezte.
- Természetesen – biccentett. Alfred vetett egy pillantást az ajtóra, aztán az egyenruhással tartott, ki az épületből. Legalább eltereli a figyelmét. Nem kérdezett semmit, pontosan tudta, hogy semmi értelme nem lett volna, hiszen hadititkokról nem beszélhetnek nyílt utcán, vagy a taxiban ülve, főleg nem olyan horderejűekről, amiktől az egész világ sorsa függ. Majd Mattel szépen megbeszélik.
A város szélén állt a kutatólabor, háromszintes épület, legalábbis ami a felfelé való építkezést jelentette. A laboratórium lefelé építkezett, mínusz tizenpár emelete volt.
- Elég lesz felmutatnia a személyi igazolványát. Furcsa, hogy Mr. Williams hívat magához valakit, eddig erre még nem volt példa – jegyezte meg a férfi. Alfrednek eszébe jutott, hogy nem mutatkozott be.
- Sok időt tölt itt? – érdeklődte szinte csak mellékesen.
- Mostanában sűrűn előfordult, hogy volt pár napot – biccentett a férfi. – Bár én nem tudom, min dolgozik, titoktartás, tudja. Magának biztosan van ötlete.
- Meglehet – hagyta rá.
- Naná, maga is valami bennfentesnek néz ki, mint ő. Pletykálják ám a laborban, hogy mindenhová szabad bejárása van, és, hogy sok mindenhez ért. Kül és belügyek, informatika, programozás, politika… – Alfred elmosolyodott. – Pedig nem lehet idősebb húsznál. – Felnevetett, de megrázta a fejét a kérdő pillantásra, hogy nem válaszol.
A liftnél várniuk kellett egy kicsit, aztán megindultak lefelé. Alfred hintázott a talpán, feszülten bámult fel a szerkezet tetejére.
- Kellemes kis betonkalitka mi? – mosolygott rá a férfi.
- Aha – biccentett.
- Ne gondoljon rá, mennyi föld próbálja összenyomni az épületet.
- Ehe, kösz – morogta.
- Nem kell pánikolni, ez a hely akkor sem rezzent meg, mikor földrengés volt – nyugtatta vidáman. – Na, meg is érkeztünk. – A lift csilingelt, kinyílt az ajtó. A folyosón végig neoncsövek világítottak, és halk zúgás törte meg a csendet. Arra tippelt, hogy frisslevegőt fújnak a helyre, hogy ne fulladjanak meg. Akaratlanul is lazított a nyakkendőjén. Hogy képes bárki egy ilyen helyen fél óránál többet eltölteni?!
Megálltak egy ajtó előtt, ám az kinyílt, mielőtt kopogtattak volna. Matthew-n fehér köpeny volt az inge felett, farmert viselt, szemüvege egyik zsebébe akasztva, egy bögrét szorongatott. Elmosolyodott, mikor megpillantotta őket, szemei felragyogtak.
- Jó látni, hogy egyben vagy – mondta halkan, és odafordult a férfihoz. – Köszönöm a segítségét, Mr. Garten.
- Semmiség – a férfi jókedvű mosollyal szalutált, aztán otthagyta őket.
Kanada behúzta maga mögött az ajtót, kattant a kilincs, és elindult a folyosón.
- Majd később megmutatom – mondta. – Most van egy kis időm, futtatjuk a programot, úgyhogy felkelhetek egy kicsit – magyarázta. – Hogy ment?
- Sima ügy volt – felelte, és röviden összefoglalta, mi volt a mentőakcióval.
- Add át Japánnak, hogy üdvözlöm, ha találkoztok.
- Oké – biccentett Amerika kedvetlenül. – Szóval, itt mi a helyzet?
- Haladunk – felelte, és befordultak egy kis teakonyhába. Matthew felkapcsolta a villanyt, és rávetődött a kávéfőzőre. – Hülye kérdés, de nincs nálad tök véletlen valami édes?
Alfred kiforgatta a zsebeit, az öccse gazdagodott három szelet csokoládéval, amit hálásan fogadott.
- Ezt levonod a kávészámlából, remélem – jegyezte meg.
- Naná – vigyorgott rá, aztán hosszan nyújtózkodott. – Szóval minden jól megy, eddig nem volt semmi akadály. Az ENIAC[7] Kettő, és a VICTORIA[8] Kettő jól működnek. Folyamatosan tartjuk a kapcsolatot a többi gazdaszerverrel, és kapom a jelentéseket arról, hogy áll a hálózat. Holnap délre minden antenna ki lesz helyezve, és a tervek szerint délután ötre el tudjuk indítani a programot. Beszerveztem még előtte egy tesztet, de az már nem oszt, nem szoroz.
- Az még huszonöt óra – jegyezte meg Alfred.
- Hajnalban megadta magát a billentyűzet, amin dolgoztam – mesélte. – Ennél gyorsabban sem én, sem a gépek nem tudnak dolgozni, az embereim úgy hajtom, hogy hatórás műszakban cserélik egymást. Felerősítettük a Királyi Légierőt, támogatjuk a hadiflottát, a műholdak is folyamatosan Európát nézik, ennél többet jelenleg nem tehetünk a védelmükért. Félóránkét pásztázom az emberek gondolatait, hogy minden rendben van-e. Én is ideges vagyok, nem csak te. Mindenki az, de ha a SAVE működni fog, nem lesz mitől tartanunk. Ezekben a hülye gépekben van minden reményünk – megvonta a vállát. Közben elkészült a kávé, és Kanada elő vett egy másik bögrét is, a saját italát agyoncukrozta, a másikat a testvére kezébe nyomta. – Menjünk át a szomszédba – kérte.
A teakonyha melletti terem afféle közösségi helynek lett berendezve, legalábbis a hosszú asztalok, a rádió és a televízió, a fal mellett álló ping-pong asztal ezt hivatott jelezni. Leültek az ajtó mellé.
- Mondanék valamit – szólalt meg a csendbe a fiatalabb, és a kávéjába bámult. – Ez most személyesebb dolog.
- Ki vele – pillantott fel a testvére.
A fiú sóhajtott egyet, és nem nézett fel.
- Azt hiszem, szerelmes vagyok Francisba – mondta ki halkan.
- Miért nem vagyok meglepve? – vigyorodott el az amerikai.
- E-ennyire nem feltűnő – morogta zavartan félrenézve.
- Csak kiverte a szemem egy kicsit – felelte nevetve. – És ő?
- Hát… Épp nálam volt, mikor hívtál…
- Elvoltatok, mi?
- Hm, ja – biccentett, mire a másik szemei elkerekedtek.
- Lefeküdtetek? Komolyan?!
- Nem – rázta meg a fejét elvörösödve. – Csak majdnem.
- És ezt csak így? – pislogott meglepetten. Matthew vett egy mély levegőt, hogy elmagyarázza a dolgot.
- Egy más helyzetben talán… kértem volna, hogy várjunk. De most… Én most… rettenetesen félek – suttogta. – A háborútól, ettől az egésztől. Hogy lényegében bármelyikünk belepusztulhat, bármikor. Nézz csak rá Angliára, lehet, hogy több száz év kell neki, hogy kiheverje a történteket. Én is megrémültem, legalább annyira, mint te, és amikor ott ültünk Francisszal a szállodában, megcsókolt, és arra gondoltam, hogy mikor, ha nem most, mert lehet, hogy nem lesz holnap. Azt hiszem, kezdem érteni az embereket, érteni, mit mond a Carpe diem[9]. Hiszen eredendően más a gondolkodásunk, mint nekik, felnövünk a civilizációikkal, de nem értjük őket teljesen. Elfelejtjük, hogy éppen olyan halandóak vagyunk mi is, mint ők. Az élettapasztalat számunkra mást jelent, mint nekik. – Halkan és lassan beszélt, mintha attól tartana, hogy gondolatai feltárásával azok értelmetlenné válnak.
- Igazad lehet – hagyta rá. – Megcsókoltam Angliát – jelentette ki hirtelen.
- Tessék?! – most rajta volt a meglepetés sora.
- Elég benga lehettem, mert morc volt utána. De megmutatta, hogy kell – elvigyorodott, aztán mindketten felkacagtak.
- Ezt nekünk, mi?
- Hülye európaiak! – Csak addig lehettek magukban, míg Matthew-nak meg nem szólalt a telefonja, hogy vissza kell mennie a terembe, ahol eddig is dolgozott.
- Körülnézhetsz, ha akarsz, de vissza kell ülnöm a helyemre – mondta.
- Menjünk – biccentett.

~RA~

- Mondtam, hogy ez lesz a vége – suttogta Kína. – Megmondtam: nem fogja hagyni, hogy megszállás alatt tartsd.
- Segítettél neki? – kérdezte Oroszország.
- Segíteni? Nem. Nem bízott bennem annyira, hogy elmondja, mire készül. Jól is tette. – Nesztelen léptekkel megállt az ablak előtt. Csendes volt a nyáréjszaka, hűvös levegő szökött be a szobába. – Kijátszottál minket egymás ellen. Ha lesz módom rá, megmondom neki. – Szembefordult az orosszal és felnézett rá. Sötét szemei találkoztak a lila pillantással, de nem rezzentek meg.
- Ha lesz módod? – tette fel a kérdést. Mosolygott. Mindig mosolygott. Néha ártatlanul, mint egy gyerek. Most rossz érzést keltőn tette.
- Ha lesz módom – ismételte a mondatot. – Pontosan tudtad, hogy egymásnak nem ártottunk volna. Ráterhelted az egészet, aztán a szülőföldjén zárattad be. Elfelejted, mennyi mindent tanult az utóbbi száz évben. Már nyugaton is vannak barátai. Várható volt, hogy nem hagyják egy cellában ücsörögni. Nem hódolt be neked, és így számodra nem is érdekes, igaz? Már nem sokáig élősködhetsz rajta, ez biztos.
- Ugyan, Európa még magát sem tudja megvédeni – kuncogott fel.
- És Amerika?
- Ő reszket a védelme mögött. A múlthéten is új kémműholdat lőtt fel, hogy figyeljen minket. Igazán aranyos, Broken Wings a neve. Egészen apró szerkezet, nem is tudom, mire gondolt, mit fog tudni vele tenni. – Oroszország megcsóválta a fejét. – Amerika csak egy önző, kapzsi gyerek. Mindent magának akar, magának akarja a világot, de könnyű sakkban tartani. Talán segít a Szövetségnek, de nem merne közbeavatkozni személyesen. Félti Angliát.
- És ez a te szerencséd – közölte a kínai, aztán kisétált a helyiségből.

~RA~

Az utóbbi két hónap legnagyobb gyűlését tartották aznap Párizsban. Mindenki ott volt, akire nem volt feltétlenül szükség a frontvonalakon, így aztán egészen népes volt a nagy ovális asztal. Halk pusmogás, fáradt sóhajok. Amerika energikusan kapcsolta be az asztalra szerelt háromdimenziós szerkezetet, majd felnyitotta a laptopját. Egy versszaknyi Metallica.
„What I've felt
What I've known
Never shined through in what I've shown
Never free
Never me
So I dub thee unforgiven"[10]
Közben mindenki érdeklődve figyelte a felderengő logókat, mikor Alfred csatlakoztatta a gépét a kivetítő rendszerhez. Pittyegés hallatszott, aztán egy reccsenés, mint mikor valaki felvesz egy telefont.
- Üdv mindenkinek, itt Kanada – szólalt meg a hang.
- Nem vagy még kész? – kérdezte kissé hökkenten Amerika.
- Akadt egy kis gond reggel – mondta, de ahogy képe az asztal fölé vetült, látszott, hogy nem figyel a kamera felé, viszont ujjai sebesen járnak egy billentyűzeten. – VIC egyik winchestere kifüstölt, lecsapta az áramot, az ENIAC Kettő elküldte magát az Ötösre, és volt egy ötperces pánik is, idelent nincs levegő, a tartalékgenerátor bekapcsolt ugyan, de az egész emeletet ki kellett üríteni, és leszedni az áramról a háttértárolót, közben telefonáltam, hogy Vancouver él, csak a technika nem akarja a jót, és utána vakufénynél, oxigénpalackkal álltam neki megjavítani, a légkondi nélkül lett két perc alatt ötven fok, és másfél óráig tartott, mire megint felkapcsolhattuk a rendszert – hadarta kissé talán ingerülten. Vett egy mély levegőt. – Elég indok úgy tizenöt perces csúszásra?
- Oké, oké, nyugi van, semmi baj.
- Legalább egy tesztet megspóroltunk: tudjuk, hogy a rendszer átírja magát, ha arra van szükség. Addig meséld el, mi van, majd szólok, ha készen vagyunk – mondta nyugodtabban.
- Miről van szó? – kérdezett közbe valaki.
- Mindjárt megtudjátok – felelte Amerika, aztán kihúzta magát. Jöhetett a sablonszöveg, hogy a gyűlés megnyitva, aztán életre keltette a látványt, és mindenki előtt megjelent egy-egy, a saját zászlójának mintájára festett vadászrepülőgép abból a szériából, amin a gyáraiban most dolgoztak. Farkukon az Új Atlanti Szövetség felségjelzése. – Szóval, összesen ezerötszáz gép lesz készen az indulásra még ma – jelentette ki komolyan. Megkönnyebbült sóhajok szakadtak fel innen-onnan. – Pont olyanok, mint a prototípusok, némi finomítást még eszközöltünk rajtuk, de semmi nagy dolog, betanító, karbantartó személyzet jár melléjük, üzemanyag is megy, ahova kell. – Egy percnyi csendes hálálkodás.
A repülőgépek eltűntek, helyükre a Föld lassan forgó mása jelent meg a körülötte tartózkodó műholdakkal együtt.
- Ez itt a Broken Wings – mutatott egy aprócska, fekete szatellitre, ami pár gombnyomásra közelebb került hozzájuk, így látszódott rajta a cikornyás, fehér betűkkel írott BW és a felségjelzés. - Űrtávcsővel van felszerelve, és bárki azt hihetné, hogy csak egy kémműhold, de nem az. Az előbb említett ENIAC kettes szériából van rajta a számítógép, az volt a cél, hogy Oroszország azt higgye, ártatlan nézelődésre van csak, de ennél jóval nagyobb szerepe lesz. Holnap reggel indítunk még fel kettőt a biztonság kedvéért – magyarázta, és valami furcsa, borzongató izgatottság érződött ki a hangjából. Nagyon büszke lehetett magára. – Kommunikációra, megfigyelésre tökéletes, minden benne van, amit csak lehetett, a rádiójel kibocsátása minimális, nagyjából észrevehetetlen, szabad szemmel nem látható.
- Beep-beep panic[11] – sóhajtott valaki.
- Ez jobb annál – vigyorodott el. – Hogy állunk, Kanada?
- Küldd el a jelszót – kérte a testvére halkan.
- Máris. – Pötyögött valamit a gépen, mire a fiatalabb arca megrándult.
- Most komolyan?
- Aha.
- Ez jó.
- Nem röhög, együtt érez.
- Persze. – Beütötte a jelszót, aztán odafordult a kamera felé. – A SAVE biztonsági rendszere egyedülálló, változó jelszóval működik, egy bizonyos dolog gyakori, ám változó ismétlődéséhez kötöttük, így a hálózatról bárki megtudhatja a jelszót, ha tudja, mit keressen. A dolognak annyi a lényege, hogy ha a rendszer nem ír ki huszonnégy órán belül újat, akkor megváltoztatja a feltételeket, és máshoz köti a mindenkori jelszó meglétét. Nem egy Enigma[12], viszont százötvenszer jobb annál. Ezt nagyteljesítményű számítógép sem tudja feltörni, hiszen nem számkombinációk milliói kellenek hozzá. A jelszavak kialakulásának sorrendjét ketten tudjuk; a két feltaláló közül az egyik a szomszédban alszik, a másik valahol a Kongó-medencében gyűjt pillangókat, miközben nagyjából öt ember figyeli minden lélegzetvételét. Nem eshet baja. – Hátradőlt a székén, és érezhetően a testvérének címezte a mondatot: – Az ENIAC Kettő maximumon van. A SAVE rendszere biztonságosan elindult. Két perc múlva rendezünk némi tűzijátékot valahol Ottawa és Québec között, megkapom róla a jelentést.
Amerika biccentett, és átvette a szót.
- A programot még a második világháború alatt találta ki valaki, de akkor egyszerűen lehetetlen volt kivitelezni, most viszont újra elővettük, és sikerült. – Babrált valamit a laptopon, mire a műholdak eltűntek, és a Föld háromdimenziós mása majdnem akkorára nőtt, mint maga az asztal, már látszottak a fővárosokat jelző pontok, az országhatárok. Az egészet hirtelen vörös fénycsíkok kötötték össze, mint egy nagy pókháló, úgy festett az egész. – A SAVE lényegében egy interkontinentális védelmi program, aminek alapvető szerverei az ENIAC második szériája. Antennákat szereltünk fel a világ több százezer városába, és ezek alkotják ezt a hálót. A háló pedig megvéd minket, mert úgy működik, mint egy hacker program: ha a hatósugarába kerül egy ballasztikus rakéta, feltöri a programját, meghatározza a kilövőállomást, a célt, és ha ránk lő, usgyi, vissza a feladónak. Ha nincs elég üzemanyag, simán csak fellövi a sztratoszférába, minél távolabb robbanjon fel. Számításaink szerint Oroszország és szövetségesei rá fognak jönni egy-két napon belül, hogy nem éri meg bombákat és rakétákat lődözni ránk, úgyhogy felhagynak a földlevegő támadásokkal, és ezzel lényegében kizárhatjuk egy megtervezetten programozott újabb atombomba felrobbanását.
A légiereje ellen tudunk védekezni, a SAVE a sima szőnyegbombákkal is hatásos, de a mi gépeinkre természetesen nincs hatással. A hálón keresztül új kommunikációs hálózatot is ki tudunk alakítani, még az internetet is fel tudjuk rá kapcsolni, ha kell, nem vagyunk rabjai az üvegszálaknak meg a backbone-nak[13].
Arra is gondoltunk, hogy a háttérszámítógép megsemmisülhet, ezért a program azonnal újraírja magát egy véletlenszerű és helyen lévő újabb ENIAC gépre, amiből jelenleg tizenegy a Föld különböző pontjain, illetve egy a Broken Wings fedélzetén van, további kettőt, mint mondtam, holnap lövök fel, a hét végére pedig több mint húsz gépünk lesz készenlétben, ha Vancouverben megint történne valami műszaki baki. – Vett egy mély levegőt, és elvigyorodott. – Úgy néztek, mintha legalábbis kísértetet látnátok – közölte kárörvendőn. Fagyott, hitetlenkedő csend borult a teremre. – Oké-oké Kanadának lehet hálálkodni, ő dolgozott vele többet!
Létezik, hogy Észak-Amerika anélkül nyerjen háborút, hogy valójában hadba vonulna?

~RA~

- És mik a további terveitek? – kérdezte Anglia, amikor már kifelé tartottak a konferenciáról.
- Matt szerint, ha sakkban tartjuk Ivant, akkor lesz tárgyalási alapunk. Nem vagyok benne biztos, hogy ez sikerülni fog, de ő reménykedik, hogy megoldhatjuk a dolgot diplomáciai úton. Szerintem Ivan nem fog önként és dalolva nemzetközi hadbíróság elé állni. Szóval, ha nem sikerül, mi is hadba vonulunk. Matt azt mondta, csatlakozik az északi fronthoz, én meg megyek a délire. – Megvonta a vállát, mintha ez nem jelente túl nagy erőfeszítést.
- Miért észak? – kérdezte Franciaország mellettük.
- Ott jobban érzi magát – legyintett. – Délen túl meleg van, azt nehezebben viseli, mint a hideget. Harminc fokban már szédeleg, mínusz tízben meg fel van pörögve, hogy szép idő van. – Alfred hallgatott egy pillantig. – Nagyobb hasznunkat veszitek, ha megpróbálunk igazodni a szélességi fokokhoz.
- Nyilván – biccentett a francia, és kitalálta az évszázad ötletét. Sajnos, meglehetősen rossz ötlet volt.

~*KWR*~

[1] Save our souls, angol; az SOS feloldása. 'Mentsétek meg lelkeinket!' vagy Send our Savior: 'Küldjétek a megmentőnket!'.
[2] olasz; 'Oroszország, kérlek'
[3] olasz; 'Csitt, Veneziano'
[4] olasz; 'De Magyarország'
[5] angol; 'Gyerünk!'
[6] francia; 'kedvesem, drágám'
[7] ENIAC volt az első programozható számítógép a világon. Tudjátok, az a teremnyi méretű szépség monitor és billentyűzet nélkül :D USA, Pennsylvaniai Egyetem, 1946. február 14-én készült el.
[8] VICTORIA volt annak a programnak a neve, ami az internet kezdetén elkezdte összekötni a különböző oldalakat – legalábbis egyszerűen megfogalmazva ez volt a feladata. Kanadai találmány ezért gondoltam, hogy Matték így neveznének el egy történelmileg másik fontos számítógépet.
[9] latin; 'Ragadd meg a napot!', 'Élj a mának!'
[10] Metallica – The Unforgiven (I.), van magyar szövegfordítás, elég beírni Youtube-ba ;)
[11] A Szputnyik-1 1957-es fellövésére Amerikában pánikszerű volt a reagálás; a műhold csipogó jeleket bocsátott ki, amiket rádióval is fogni lehetett, ezért nevezték el a Szputnyik-sokkot Beep-beep panic-nak.
[12] Enigma, a németek második világháborúban használt megfejthetetlennek hitt kódja, amit végül a COLOSSUS angol számítógép fejtett meg. Eredete görög, jelentése 'rejtvény, rejtély'. (Az említett számítógép volt az első elektronikus, digitális számítógép.)
[13] Backbone: 'gerinchálózat', lényegében az Internet magja; optikai szálak sokasága, ezen „suhan" a világhálón minden információ.

És azt hiszem, túl nagy hatással volt rám az Informatikai alapok kurzus előző félévben. Ígérem, nem fogok több informatikatörténettel jönni.