VIII. Fejezet

~Küldött~

Csak három napja működött rendesen a SAVE, amikor leültek tárgyalni. Mindketten a belügyeiket intézték addig, most azonban Amerika New yorki ENSZ központjának épületében ücsörögtek, igaz csak hárman. Japán hálásan fogadta a VIP hálózattal ellátott asztali számítógépet, amit Alfred a rendelkezésére bocsátott azzal, hogy úgyis véget ért YouTube-on a lejátszási listája. Ami amúgy csak röpke tizenkét óra volt. Megérkezésükkor járt egy kört az irodában, főzetett kávét maguknak, addig csak apróbb dolgokról beszélgettek.
Kiku fél füllel hallgatta őket, amíg a monitor előtt ült, és figyelme nagy részét arra fordította, hogy bejusson pár szigorúan zárolt oldalra, amik segítségével talán tájékozódhatna az otthoni helyzetről. Na persze Oroszország nagyon sok mindenre gondolt vele kapcsolatban, rengeteg oldalt megsemmisített önkényesen, rengeteg adatbázisát építheti majd újra morzsákból, ráadásul a hálózatelérési blokkokkal is kell majd kezdenie valamit. De azért őt sem kellett félteni, ha informatikáról volt szó, feltalálta magát. Azért nem próbált beleolvasni az emberek gondolataiba, mert tartott tőle, hogy nem lenne képes kiválogatni az értékes információkat. Maradt a világhálónál.
- Nem! – Amerika hangja élesen csattant a csendben, ő is felkapta a fejét. – Ez őrültség, Matt! Ezt nem engedem! Sem, mint a Szövetség tagja, sem, mint a testvéred! Taktikailag semmi értelme, és csak veszélybe sodrod magadat! Totál hülyeség!
Kanada határozott lila szemeivel nézett vissza rá. Pontosan tudta, hogy ellenállásba fog ütközni. Számított rá és készült ellene.
- Csak azt felejted el, hogy én nem vagyok a hirtelen döntések híve, mint te. Alaposan átgondoltam a dolgot, és meg akarom próbálni.
- Semmi értelme – közölte az amerikai határozottan. – Kiku, mondd meg neki!
- Japán jelenleg még nem a Szövetség tagja, a szavazata nem számít hivatalosnak – jelentette ki.
- De ha meg is említed ezt egy nagyobb ülésen, akkor is mindenki ellened fog szavazni – állította Amerika.
- Nem, ha meggyőzöm őket – felelte dacosan.
- És mit csinálsz, ha valami bajod lesz közben? He? Akkor mi lesz?! – szegezte neki a kérdést.
- Összedolgozhatsz a parancsnokaimmal, meg tudod oldani nélkülem is. Határozott és elég sok mindenre tervet biztosító hadmozdulatokat írtam össze, amiket könnyen módosíthattok. A Vöröskeresztes csapatokat már lepasszoltam Hollandiának, elvégre ő mégiscsak közelebb van, jobban rálát a dolgokra. Majd keresek még valakit az ENSZ seregre is, nem lesz nagy feladat. Ha úgy adódna, nélkülem is meglesztek – hangzott az összeszedett válasza.
- Na nem – rázta meg a fejét. – Körbe fognak röhögni a szövetségi ülésen. Nem nyered meg egy ilyen tervvel a többséget.
- Most nem bízol bennem, vagy ennyire aggódsz? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.
- Még szép, hogy aggódom! – vágta rá. Kanada kihúzta magát ültében.
- Ne essünk túlzásokba – kérte egészen szelíden. – Nagyobb bajom nem eshet, mint eddig bármikor, igaz? A SAVE működik, úgyhogy nincs okunk aggodalomra. Minden rendben lesz.
- Akkor sem támogatlak benne – jelentette ki komolyan az idősebb.
- Számítottam rá – biccentett, és mielőtt kaphatott volna valamiféle választ, megcsörrent a telefonja. – Ezt most felveszem – jelentette ki, és felugrott, majd kisietett az erkélyre.
- És még én csinálok őrültségeket – morogta maga elé a kék szemű, és fellökte magát a tárgyalóasztaltól. – Haladtál valamerre, míg mi elvoltunk? – érdeklődte odalépdelve Japánhoz.
- Igen – biccentett, és egy billentyűparanccsal kitörölte a böngészéséi előzményeit. – Köszönöm.
- Ugyan – legyintett. – Figyelj csak… mondanom kell valamit.
Na igen. Amerika határozottan úgy gondolta, hogy növekszik a bocsánatkérési rátája, ami igazából mindig nulla közeli értéket mutatott élete során. De ha egyszer Anglia nem hajlandó vele személyes dolgokról beszélni (csak hadügyekről, de ott is a lényegre szorítkozva, és ha megpróbált másról beszélni, a zöld szemek felvillantak és Arthur akaratlanul felgyújtott ezt-azt), amíg meg nem ejti ezt, nem tud mást tenni. Amúgy is, most az egyszer elismerte, hogy tényleg elég nagy gyökér volt.
- Én csak bocsánatot akartam kérni, hogy úgy rád támadtam, nem lett volna szabad, szóval sajnálom – mondta ki, és meglepően könnyen ment. Kiku arca nem változott, de mintha a szemei egy kissé kivilágosodtak volna…
- Én sajnálom – szólt végül halkan.
- Nem te tehetsz róla… Hoztam neked valamit – tette hozzá, és visszavitorlázott az íróasztala mögé. – Tudom, hogy nem pótolhatja az eredetit, de talán jól jön majd, mikor kivágjuk Ivant a szigeteidről – ezzel visszament a férfihoz, és felé nyújtott egy hosszú, fekete anyagba csavart tárgyat. Japán érdeklődve bontotta le róla a borítást, és egy fekete hüvelyű katana hevert az ölében. Meglepődve húzta végig ujját a tokon, aztán lassan felállt, oldalához szorította a fegyvert, megragadta a markolatát, és egy mozdulattal kirántotta a helyéről. Amerika elhátrált a közeléből, és csak figyelte, ahogy a japán megsuhogtatja a pengeéles kardot maga körül. Annyira nem illettek össze: a tradicionális kard és az öltöny, amit visel…
- Köszönöm szépen, Amerika-san – hajolt meg, és csúsztatta vissza hüvelyébe a pengét. – Egészen biztosan hasznát veszem majd – jelentette ki komolyan, mire a fiú csak elmosolyodott, és az erkély felé nézett, ahol Kanada még mindig tárgyalt valakivel.

~RA~

- Tiltakozom! – rikkantotta elsőként Amerika, mikor pár nappal később képviseleti ülésen Kanada felvezette az ötletét. Biccentett felé, hogy elfogadja az álláspontját, aztán érdeklődve a többiekre nézett.
- Én sem tartom jó ötletnek – szólalt meg Franciaország. Ezt is várta…
- Csoda, hogy elértünk eddig, de egyet értek a békával – mondta Anglia. És, mint a Nemzetközösség vezetője, elsőszámú feladatnak tekintette lebeszélni Kanadát az ötletéről. (Nos, rendben, az is sokat nyom a latban, hogy az ülés előtt Amerika odarohant hozzá, elhadarta, hogy bocsánatot kért Japántól, és szent a béke, demostazonnaltiltsamegmattne khogyoroszországbamenjen.) Valójában azonban saját magától is ezt tette volna. Alfred aggódását látva viszont csak még inkább ezen az állásponton volt.
Kanada nem volt bosszús, még csak csalódott sem, úgy ült a helyén, mint aki pontosan ezt várta. Nem sütötte le szemeit, és nem látta be, hogy ez egy rossz ötlet. Nagyon rossz ötlet, ami azt illeti, de ő szentül hitte, hogy talán csak ennyi kell. Kérdőn pillantott Norvégiára, aki merőn bámulta. Az asztalon könyökölt, a tartása sugárzott valami eleganciát, de a tekintete, arca kifejezéstelen maradt, nem rítt le róla semmi. Talán csak az, hogy unja ezt az egészet.
- Ha menni akarsz, menj csak. Én nem tenném be a lábam oda, de ha neked ez kell a megnyugváshoz, tedd csak meg. – Egy pillanatig még a szemeibe nézett, aztán tovasiklott a tekintete. Matthew nem tudta, miért, de úgy érezte, hogy a férfi keres benne valamit.
- Köszönöm – mondta végül, és visszafordult a többiekhez.
Dél-Olaszország hátravetette magát a székén, és fújt egyet.
- Csinálj, amit akarsz – morogta anyanyelvén, mire muszáj volt elmosolyodnia. Franciaország viszont mellette csúnyán nézett rá a szeme sarkából az öccsére. Az már kettő a három ellen!
Ausztria megköszörülte a torkát. Fáradtnak és nyúzottnak tűnt, mint mindenki, aki a fronton harcolt. Ő azonban először jött ülésre, Francis szerint azért, mert úgy küldték, hogy pihenjen egy kicsit.
- Ha van esély rá, hogy véget érjen ez az értelmetlen háború, akkor támogatlak – jelentette ki határozottan. Magát is beleértve négy-három. Akkor már csak a családját kellene meggyőznie… Sokat gondolkodott azon, hogy melyiküket tudja a legjobban kikezdeni, bár nem szívesen tette volna, mégsem volt választási lehetősége, döntő többség kellett, hogy véghezvigye a tervét.
Amerikával nem fog tudni mit kezdeni, ez teljesen biztos. Vagy Angliát, vagy Franciaországot kell átállítania a saját oldalára… Franciaország… Francis… nem is találkoztak azóta…
- Na ne már! – csapott az asztalra a francia. – Roderich, te is tudod, hogy ez őrültség! Ismered Ivant!
- És a helyzetünket is ismerem, ami válságos. Nem engedhetjük meg magunknak az állóháború lehetőségét, senki nem tud többet kihozni magából, mint amit eddig produkáltunk! Persze, azzal, hogy Anglia rendbejött van némi erősítésünk, és a védelmi rendszer is nagy előnyt nyújt, de három hónapja csak piszkáljuk egymást, a katonákat etetni kell, és nem jutunk előrébb! Mi lesz, ha jön a tél? Június vége van, és nem hinném, hogy bármelyikünk kihúz egy újabb telet! Leszámítva persze azokat, akiknek ez megszokott, de nem támaszkodhatunk Skandináviára és adott esetben Kanada embereire, mert Európa egyszerűen nem képes eltartani egy akkora hadsereget! A gazdaságaink így is mennek tönkre, a tavalyi termés borzalmas volt, halmozzuk az adósságot és élelemért könyörgünk Dél-Amerikának, igenis nagyon gyorsan kell lépni! – Ausztria lekapta a szemüvegét az orráról, megtörölte a lencséit egy kendővel, aztán visszalökte a helyére, hátradőlt, majd elmarta vizesüvegét az asztalról. – Közép-Európa oldaláról mindössze ennyi szól egy tárgyaláskezdeményezés mellett – tette hozzá miután ivott egy kortyot. – De szóljatok nyugodtan, ha nem így látjátok.
Angliát sosem kellett félteni, ha a saját feje után akart menni.
- Nézd, Kanada, nem azt mondom, hogy azért nem tudod megcsinálni, mert nincs meg hozzá a kellő szaktudásod, ahogy hallottam, arról tanúbizonyságot tettél az utóbbi időben, de mindenképpen be kell vallanunk, hogy Oroszország nem túl beszámítható személy. Ezt nagyjából bárki megmondja, aki tartózkodott már vele egy légtérben.
- És ott volt az Északi Sarkos eset is, emlékszel – szólt közbe Amerika. Bólintott. – Manapság már nem csinálunk ilyeneket, hogy random kitűzgélünk zászlókat. Még a tengerfenékre sem. Ő mégis megcsinálta![1]
- Tudom – szólalt meg –, hogy igazából csak aggódtok értem, de erre semmi szükség – mondta. – Meg tudom magam védeni vele szemben.
Olyannyira be akarta bizonyítani, hogy képes rá. Olyannyira ki akarta érdemelni a lehetőséget, és olyannyira bizonyítani akart, hogy… Hogy ő is valaki. Anglia mélyet sóhajtott. Ki tudja, talán a kölyöknek tényleg sikerül. Elvégre nem próbáltak odamenni Oroszországhoz, hogy számon kérjék. Magát ismerve hamarabb hasonlítana a dolog egy kínzókamrai jelenetre.
- Rendben – sóhajtotta. – Én is Kanada mellett szavazok.
- Mi?! – ugrott fel Amerika.
- Áruló! – sziszegte Franciaország.
- Köszönöm – mosolygott rá Kanada elégedetten, és hátradőlt a székén.
- Iggy, én kinyírlak, ha valami baja esik! – fenyegetőzött féltő báty módjára az amerikai. – És aztán Ivan belét is kitaposom!
- Csatlakozom! – vágta rá Francis. Egy pillanatig meglepetten bámultak egymásra, aztán elkönyvelték maguknak a páli fordulatot, miszerint most épp egy csónakban eveznek.
- A téma lezárva, öt a kettő ellen, nem tudtok mit csinálni – mordult oda az angol határozottan, aztán zavartan rácsapott az előtte lévő papírra, mert az lángra kapott. – A felelősség Kanadát terheli, nem minket.
- Ez így igaz – szólt közbe az érintett. – Ne veszekedjetek, ha kérhetem – mondta, és komolyan a testvérére majd a szeretőjére nézett. – Megígérem, hogy egyben jövök vissza. Csak egy nap az egész.
- De ha nem…! – Amerika fenyegetése jeléül befejezetlenül hagyta a mondatot.
- Nem lesz semmi baj – jelentette ki. – Tudom, mit csinálok.
- A saját érdekedben, remélem is!

~RA~

- Arthur.
- Lukas.
Kezet nyújtott volna, ám a függöny mellette lángra kapott.
- Hogy az a-! – morgott az orra alatt egy jó adag szitkot, míg sikerült eloltania a tüzet. Norvégia felvont szemöldökkel figyelte a jelenetet, majd felé nyújtotta egyik tenyerét. Anglia értetlenkedve nézett rá, mire a férfi megszólalt, de valami érthetetlent mondott, ami leginkább varázslatnak hangzott. Lilás lángok lobbantak a tenyerén, majd lassan alakot öltött egy… Angliának fogalma sem volt, mit lát. A lény apró volt, és fehér bundájú, de leginkább egy szőrös labdára emlékeztette.
- Ez egy tűzevő – mondta a norvég. – Ha visszaadtad a sárkánynak az erejét, küldd vissza hozzám. A párja a sárkányom mellett lakik.
Arthur átvette a szőrmókot, ami rápislogott, seszínű szemei voltak. Aztán ásított egyet, felvillantva nem létező fogait, és kékszín nyelvét. Megfordult, érdeklődve szimatolt füstölő függöny felé. Apró lángot lobbantott az ujja hegyén, a tűzevő azonnal felé fordult, kiöltötte meglepően hosszú nyelvét, és egyszerűen leemelte bőréről a csóvát és a szájába rántotta. Megremegett egy pillanatra, és változtatta a színét, hasonló lett, mint az ő haja. Felugrott a vállára, és megült ott, mozdulatlanul, mint egy kis pamacs.
- Megszünteti a problémádat a lángokkal – tette hozzá Lukas. – És figyelmeztet, ha hazudnak neked.
- Köszönöm.
- Csak figyelj rá – ezzel a skandináv már indult is.
- Nem tudod véletlenül, ho-
- Nem – vágta rá határozottan. – Ez a te dolgod.
Anglia utána nézett, aztán vissza a tűzevő nevű szőrmókra, és arra gondolt, hogy rettenetesen hiányoznak a kis barátai otthonról. És a háza, az ágya, és időtlen idők óta nem ivott egy jó teát sem. És néha megrohanja a fáradtság, hogy képes, és helyben összeesik. Szerencsére ennek még nem voltak szemtanúi.

~RA~

- Kérlek…
- Nem.
- Itt könyörgök neked térden állva…
- Az ágyamon ülsz – felelte Kanada. – És akármit csinálsz is, a válaszom akkor is nem.
- Mathieu… mit ér az egész, ha te most elfogatod magad?
- Haza fogok jönni – jelentette ki határozottan. – Azért, mert megígértem. Visszajövök. – Egy pillanatra elhallgatott, a lélegzete is elakadt. Miféle ostoba fintora ez a sorsnak, hogy a francia könyörög most neki, ne menjen, ne hagyja itt… – Én tényleg… visszajövök – suttogta.
Talán Francis is pont erre gondolt, mert nem szólt semmit.
- Megérdemlem, igaz? – kérdezte végül, mire felé fordult. Aztán elvörösödött. Az inge még nyitva volt, gombolkozott, és gyorsan elfordult.
- Nem – mondta halkan, és furcsa kézmozdulatot tett, önkéntelenül. Aztán gyorsan végiggombolta az ingét, és oda sem figyelve megkötötte a nyakkendőjét. Orrára lökte a szemüvegét, felvette a tiszti egyenruhája felsőjét, elrendezte magán, és a hajába lökte a másik szemüveget, talán szüksége lesz rá alapon. – Én most ezt tekintem kötelességemnek – mondta ki. – Nem azért, mert nem akarok háborúzni, vagyis azért is, mert ki akar, de talán elkerülhető az újabb vérontás… Ha Amerika odamegy, feldúlja Európát egymaga is, neki nem kell hozzá segítség. Ezt tudjuk.
- Túlságosan a szíveden viseled a világ sorsát.
- Ne menjünk bele, hogy kinek mi a létfilozófiája – kérte. – Annyira nem érünk rá. Egy óra múlva indul a gépem, és egy csomó dolgom van addig.
- Nem pihenned kéne? – érdeklődte kedvesen, és felkelt, odalépdelt, finoman magához ölelte a fiút, aki odasimult hozzá.
- Áh, esélytelen – legyintett, és elmosolyodott, finoman oldalra döntötte a fejét, mikor kapott egy csókot a nyakára. Lehunyta a szemeit, sóhajtott egyet, éppen rajta volt, hogy egy egészen kicsit elfelejtsen mindent, pár percig nyugodt legyen. Nem sikerült.
- Hé, Matt, megjött a gééé- …ped – rontott be hozzájuk Alfred. – Ehe, bocs, nem akartam zavarni – motyogta, és éppen kifordult volna az ajtón, mikor az öccse utána szólt.
- Nem zavarsz. – Kibontakozott az ölelésből, és alig észrevétlenül végigsimított a francia karján. – De azért máskor kopogj, ha lehet.
- Oké.
- Van még egy kis dolgom, majd szólj, mielőtt indulsz, rendben? – kérte a férfi.
- Egy óra múlva a hangárban – mondta kedves kis mosollyal.
- Egy óra múlva a hangárban – ismételte engedelmesen, adott egy csókot a szájára, és elköszönve távozott.
- Szóval itt a gép – fordult a testvére felé.
- Ja. Épp átnézik meg minden. – Bólintott. – Biztos ne adjak én embereket?
- Nem kell. Így logikus, hogy az én embereimmel megyek. Szemmel tudom őket tartani, és Ivan sem gyanakszik majd, hogy bárki idő előtt megtud valamit a szövetségesek közül – magyarázta. – Ha minden igaz, akkor a repülőn jöttek.
- Megnézzük őket?
- Csak még egy pillanat – mondta, és karjaiba vette a medvét az ágyról. – Viselkedj jól, rendben? Ha mégis történne valami… vigyázz rá – kérte halkan, és komolyan nézett a kék szemekbe.
- Ne poénkodj, Matt, mit kezdenék a medvéddel? – vigyorodott el.
- Pontosan tudod te azt – válaszolta.
- Re-rendben… De azért inkább ne történjen semmi – motyogta.
- Nem fog – biztosította. – Menjünk.
- Okés. Mit csináltatok? – kérdezte újra fülig érő szájjal.
- Semmit – vont vállat. – Egyenruhát váltottam. Talán jobb benyomást tehetek, ha a szövetségi helyett a sajátomban megyek. És kényelmesebb is.

~RA~

Matthew magángépe nem volt túl hivalkodó, krémbarna, és csak a farok részre volt felfestve a felségjelzés, az azonosító. Küldöttségek szállítására alkalmas, de most csak hárman utaznak majd. A gép mellett várakozott négy ember, egyikük, egy alacsony, öltönyös-aktatáskás férfi már messziről integetett feléjük.
- Áh, Monseur Williams, már nagyon vártuk! – Fontoskodó hangja volt, és érezhetően francia volt az anyanyelve.
- Elnézést a késésért – mondta, ahogy kezet nyújtott. – Minden rendben ment?
- Igen-igen, persze – bólogatott határozottan. – A kapitány és én elvégeztük a feladatunkat. – Matthew odafordult a pilótájához, és kedves mosollyal üdvözölte.
- Aztán vigyázzanak a kicsikére, jó dolog vezetni – kérte az, miközben kezet fogott vele.
- Ne aggódjon, egyben visszaadom önnek – ígérte jókedvűen, aztán a két másikhoz fordult. Különbözőbbek nem is lehettek volna.
Az egyikük vele egy magas, fekete farmert és pólót viselt, haja katonásan rövidre nyírva, tartása is utalt a foglalkozására, pedig lazán ácsorgott ott a gép mellett. Zöld szemei voltak, határozottan állta a pillantását. Anthony Edwards, született ezerkilencszázhetvenhatban, március tizedékén, Albertában. Katona, kiképzőtiszt, majd kommandós, járt Japánban kihelyezni a SAVE antennáit.
Matthew kihúzta magát, tisztelgett, s csak utána mutatkozott be.
Aztán a másikukra pillantott. Alacsonyabb, vöröses hajú férfi, finoman szeplős, Új Skóciából. Szürke öltöny, kissé talán feszült. Barna szemei okosan csillantak, és egy pillanattal később mindent tudott róla, amit akart. Negyvenkét éves, nemzetközi jogot végzett Alfrednél, beszél oroszul, és a nemzetközi konfliktusok a specialitása. Adam O'Conor.
- Megvan minden, amit kértem? – kérdezte az izgága fickótól, Nevroustól, miután bemutatkozott.
- Természetesen. A laptop, és a papírok – biccentett az afféle személyi titkár, vagy mindenes, ahogy ő hívta magában.
- A papírok önnél maradnak, és ha nem érnénk vissza harminc órán belül, írassa alá Amerikával az összeset. Minden egyébre pontos utasítást hagytam korábban.
- Értettem, Monseur.
- Mathieu! – Francis hangja egy személyzeti helyiség felől jött. – Miért nem jöttök be? Le tudtok ülni.
- Menjünk – adta ki a parancsot, és intett a hangár lépcsője felé. Ők kicsit lemaradtak a bátyjával.
- Biztos vagy benne?
- Mindketten profi szakemberek – bólintott határozottan. – Ne izgulj már annyira.
- Veled kellene, menjek.
- Viccelsz? – kacagott fel a fiatalabb testvér. – Rögtön egymás torkának ugranátok Ivannal! Nem, felejtsd el. – Megint használta azt a kézmozdulatot, felemelte kezét, tenyerét kifelé fordítva elhúzta az arca előtt. Alfred elkapta a karját. Meglepetten bámult rá, aztán a zsebébe süllyesztette kezét. – Néha megrohan valami furcsa érzés, mióta Norvégia rám nézett. Lehet, hogy átkot bocsátott rám?
- Nem hinném, tutira van jobb dolga is.
- Meglehet. – Az a szempár kutatott benne valamit, és ő tudni akarta, minek a nyomára bukkanhatott…

A búcsúzásuk rövid volt, Kanada kiküldött mindenkit abból a kis szolgálati helyiségből, miután elmondott még mindent, amit fontosnak ítélt, és pár percig nyugodtan ölelkezhettek Franciaországgal. Váltottak egy csókot, aztán a fiú kibontakozott az ölelésből, és megint megígérte, hogy épségben fog visszaérkezni. Végül elbúcsúzott Alfredtől is, aki megölelte, és átvette tőle a medvét, és suttogott valamit, egy indián áldásféle félsorát. Talán az előbbi kézmozdulat hatására jutott eszébe, az a gesztus is „indiánul" volt.
- Figyelmeztetem önöket, uraim, hogy lehet, veszélyes útnak nézünk elébe. Most szóljanak, ha mégsem akarnak jönni – figyelmeztette az embereit, ám azok hallani sem akartak visszafordulásról. Ahogy várta. Rájuk mosolygott, kedvesen, és tisztelettel, aztán ő ült a pilótaülésre, bár Edwardsot megtanították vezetni a gépet.
Amint rendben a levegőben voltak, robotpilótára kapcsolt, és odafordult a két férfihoz:
- Bizonyára furcsállják, hogy én vezetem az akciót – szólalt meg. A két férfi összenézett.
- Az igazság az, hogy hallottunk már önről… egyet, s mást – szólalt meg előbb a katona.
- Bár fogalmunk sincs, hogy valójában mi a feladata, de azt tudjuk, hogy bejárása van a parlamentben bárhová, hogy sűrűn van külföldön, és a belügyesek is sokszor látják, mégsem tud senki a nyomára bukkanni – magyarázta a diplomata. Matthew elmosolyodott.
- Elmondok önöknek valamit, hogy értsék az utazás lényegét… de csak ha megígérik, hogy nem árulják el a titkot senkinek. A közemberek ezt nem igazán értenék meg, azt hiszem, de tudják… Minden nemzetnek, minden országnak van a Földön egy afféle őrzője, aki mindent tud az ott élőkről, és nagyon, nagyon-nagyon hasonlít rájuk, a szellemiségre, ami az adott országot uralja, és ennek a személynek a jólététől függ az ország sorsa is. Ez kicsit hihetetlenül hangozhat, de én vagyok Kanada.

~RA~

Alfred a füléhez emelte a telefont, és fogadta a bejövő hívást.
- Még Párizsban – válaszolta a kérdésre. – Matt most indult el. – Akaratlanul magához ölelte a medvét. – Rendben, akkor átugrom hozzád. Liverpool, igaz? Oké. Akkor ott találkozunk, úgy… két óra múlva, és megbeszéljük mi lesz. – Hallgatott pár másodpercig. – Várj még! Te azt vágod, hogy Franciaország áttelepül az embereivel Skandináviába? – kérdezte. – Komolyan mondom, most mondta, hogy megvárja Kanadát, aztán megy is, a sereg már el is indult! Mondom mi a fenének, mikor ott még nyáron is befagy a hátsója, de ő tudja…

~*KWR*~

[1] 2007-ben az oroszok kitűztek egy zászlót az északi-sarki Lomonoszov-hátságra, a tenger fenekére, amit végül nem fogadtak el hivatalos területfoglalásként, de az USA, Kanada, Norvégia és Dánia erősen tiltakoztak a dolog ellen.