IX. Fejezet
~Tervek~

- Szóval azt mondod, hogy ez a barátságosabb útvonal? – kérdezte Amerika, és végighúzta ujját az interaktív térképen, Anglia északi partjaitól a Panama csatornán át San Diegóig, majd Hawaii-on át a Japán partokig. A program kékre váltotta vonalat, egy pillanattal később felderengett előttük, hogy milyen hosszú az út mérföldben és kilométerben, hány országot érint, milyen idő várható a térségben a következő két hétben, ennek fényében mennyi időre testálja a megérkezést, időzóna lépéssekkel együtt.
- A fene sem fog felmenni, hogy északról kerüljünk – morogta Anglia. – Teljesen mindegy, mit csinálunk, a vak is látni fogja, hogy mire készülünk, és több érv szól a déli kerülő mellett, mint ellene, még ha az valamivel hosszabb is. Egyrészt az időjárás, nem kell fűteni, másrészt az, hogy arrafelé sokkal többet hajóztam már, és mégiscsak a szövetségi területek között maradhatunk. A túloldalról a Bering-szorosnál ripityára bombázhatják az egész flottát, ha úgy adódik, és a fene sem akar Alaszka partjainál vízbe fúlni.
- Rátelepíthetjük a hajókra a SAVE-et – jegyezte meg a fiú.
- Teszteltétek tengeralattjárókra? Nem. Jobb lesz a Panamán átkelni – döntötte el.
- Ez sehogy sem jó – csóválta fejét Alfred, és vett egy mély levegőt. – Figy', mi lenne, ha inkább az én hajóimmal mennél? Nagyrészüket felszereltük San Diegóban, átszállítjuk a tengerészgyalogságot, pikk-pakk, két nap az egész, nagyobb is, gyorsabb is, erősebb is, meg közelebb is van Japánhoz, szóval harmadnapra már úton lehetsz Hawaii felé. Csapunk egy ünnepélyes átadást, megírják a történelemkönyvek, és mindenki boldog lehet, hogy az Új Atlanti Szövetség felszabadítja Japánt, na? – Elvigyorodott, látszólag nagyon elégedett volt a tervvel, és joggal várta a két férfi beleegyezését.
Japán nem nagyon szólt bele a tárgyalásba, csak azt mondta el, amit biztosan tudott az otthoni helyzetről, és rábólintott a tervek rá eső részeire. A többit a két másikra bízta – Amerika vállalta a Királyi Haditengerészet légi úton való fedezését, így elhalasztotta az európai déli frontra való utazását (amit abban az estben ejtett volna meg, ha Kanadának nem sikerül meggyőznie Oroszországot a békeszerződés aláírásáról, amire sajnos jó esély volt. Ezért kezdték megbeszélni az ő felszabadításának részleteit. Kanadáról jelenleg annyit tudtak, hogy bejelentkezett, majd elhagyta Varsó, és ezzel Lengyelország légterét.)
Anglia eddig is határozottan kijelentette, hogy részt kíván venni a háborúban, és a SAVE aktiválása csak megerősítette ebben, mert így már biztonsággal tehette meg ezt. Első terve az volt, miután megtudta Japán elfoglalásának részleteit, hogy neki segítsen, és erre mindenki egyöntetűen rábólintott, amikor felhozta a képviseleti ülésen. A hivatalos hadüzenet elküldésével azonban várt addig, míg híreket kap a diplomáciai küldöttség eredményeiről.
Ám most a haragtól sápadtan bámult az amerikaira, és érezte, hogy fellobbanna körülöttük a sebtében berendezett iroda, ha a tűznyelő nem ugrana, és vonzaná magához összes tüzet, amit kibocsát magából. A szőrmók tényleg hasznosnak bizonyult. A háta közepére sem kívánt egy tűzvészt az ideiglenes parlamenti épületben.
- Eszednél vagy te?! – mordult fel.
- Eh…? Én csak segíteni akarok…– védekezett kezeit maga elé tartva a meglepett Alfred.
- Senki, ismétlem, senki nem kérte a segítségedet! – vágta rá sértetten, zöld szemei dühösen lángoltak, felforrósodott körülötte a levegő.
- Te hívtál fel!
- Miután rám akaszkodtál, hogy jössz te is, igen! Előtte egy percig nem volt róla szó, hogy be akarsz kavarni nekem! Nehogy azt hidd, hogy nélküled nem tudom megoldani! A Royal Navy és a Royal Air Force[1] bőven elég erre a hadmozdulatra! – húzta ki magát. Amerika elhűlten nézett rá, aztán felugrott a székéből.
- Oké, akkor vedd úgy, hogy nem is szóltam! Akart a halál segíteni, mikor ilyen vagy! Jól van, hajókázz csak le délre, de hogy a partjaimon nem kötsz ki, az is biztos! – Arthur vállán a tűzevő csendes ciripelésbe kezdett, amit a férfi nem tudott mire vélni. – Szia, Kiku – köszönt el biccentéssel, felkapta Kanada medvéjét (mi a fenét keres nála?) és kivágtatott, bevágva maga mögött az ajtót.
- Ostoba kölyök! – füstölgött Anglia, ő is felpattant, odarohant az ablakhoz, és szinte feltépte. A hőség a helyiségben lassan közelítette az elviselhetetlent. – Azt képzeli, hogy ő itt az Atyaúristen!
Kiku félredöntött fejjel figyelte az angol hátát, aztán ráérősen lépdelt mellé, és odakönyökölt az ablakpárkányra.
- Én azt hiszem – szólalt meg halkan, mély hangjában valamiféle nyugtatással –, hogy Amerika-san csak neked szeretne segíteni – mondta. – Mert, ahogy mondtad, a te haderőd is elég lenne, de ő ott akar lenni, ahol te harcolsz, mert nagyon aggódik érted. És szeretné, hogy elismerd az ügyességét, hogy büszke legyél rá. Higgy nekem, én is fiatalabb testvér vagyok. – Arthur meglepetten bámult rá, de Kiku nem fordult felé, sötét tekintete a távolságot kémlelte, ami a harmadik emeleti ablakból végül is nem volt olyan rossz, csak az ajkain játszott nagyon enyhe félmosoly, ami feloldotta mindig érzelemmentes, már-már komor arcát, és évekkel fiatalította őt. Megértette, hogy ugyanolyan rossz Kína ellen harcolnia, mint neki annak idején volt Amerika ellen, és mélyet sóhajtva beletúrt így is kócos hajába.
- Jobb lesz, ha bocsánatot kérek tőle, igaz? – kérdezte megadóan. Japánnak megvolt az a nagyon furcsa képessége, hogy a szavaival elérje, amit más senki: még ha nem is jelentette ki gondolatait nyíltan, mégis pontosan érthető volt, és néha annyira… annyira gyereknek érezte magát mellette. Talán a komolysága, higgadtsága miatt. Talán amiatt, mert sosem merte megkérdezni, hány éves.

~RA~

Tervének egyetlen hátulütője a hirtelen rátörő fáradtság volt. Mindhárman ugyanabban a szállodában kaptak helyet (mivel neki Londonban volt a háza, illetve vidéken egy birtok, de az északabbra, szóval bármikor utazott az országában bármi miatt, mindig szállodában lakott addig), így egy taxival meg is oldották a közlekedést. Elköszönt Japántól, és beszállt a liftbe, ám mikor annak ajtaja kinyílt, szinte már csak támolyogni volt képes.
Összeszorított fogakkal tette meg az utat az ajtóig, próbálva nagyon határozottnak mutatni magát. A recepción megkérdezte, és Amerika negyedórával ezelőtt vette fel a szobakulcsát, úgyhogy mindenképpen itt kell lennie. Szépen bocsánatot kér, aztán elvonul, vagy elvánszorog, mindegy, csak ne a fiú előtt essen össze, az problémás lenne.
Kopogásra emelte a kezét, a mozdulat elég vérszegényre sikeredett, de az ajtó így is kitárult. Megkapaszkodott a küszöbben, legszívesebben nekidőlt volna, de nem lett volna túl előnyös a megjelenése. A fiatalabb ragyogó kék szemei egy pillanatra megkettőződtek, mire pislogott egyet. Erre az ajtókeret mozdult el a helyéről. Menni fog, akkor is…
- Figyelj, Ame- – Mégsem ment.

A következő, amire biztosan emlékezett, az a kellemes meleg. Vagy inkább túl meleg. Nyár van, minek nyakig betakarózni?! Azonban a következő felfedezése megakasztotta a mozdulatban, amivel le akarta rúgni magáról az ágyneműt.
Így érezhette magát Kolumbusz…
Hogy tudja, mit lát és mégsem…
Hogy ismeri, de közben fogalma sincs…
A héroszok talán tényleg léteznek…
…vagy valami ostoba csoda folytán egy pont oda hullott, és nemzet lett belőle…
…mert Amerika…
- Mi a fenét művelsz, mondd csak?! – mordult fel, amint megtalálta a hangját, és a paplan gyűrődéseire bámult. – Az Isten szerelmére, Amerika, ez egy szálloda! Öltözz fel!
A fiú kuncogott, és a lépéseiből ítélve közelebb jött az ágyhoz. Ahogy az előbb ott állt… az kitörölhetetlenül az agyába égett. A redőny csíkjain besütő délutáni napfény fehérré égette bőrét, ahol érte, a többi szinte sötétbarnának tűnt a félhomályban. Nyakában felcsillant a dögcédula, ha elég ideig pislog oda, talán el tudja olvasni július negyedikét. A törölköző a nyakában, haja borzasan, kissé vizesen lóg, és nem viselt semmit, tényleg semmit. Megkockáztatott egy pillantást. Na jó, mégis volt annyi esze, hogy legalább egy alsót felvegyen.
- Én is örülök, hogy felébredtél – huppant mellé. – Jobban vagy? Kérsz valamit? – érdeklődte túlzottan készségesen.
- Álmodom…– motyogta maga elé. – Biztosan álmodom, ugye?
- Ó, dehogy is – nevette el magát, aztán odahajolt, a nyakában megcsörrent a lánc, és a kézfejét a homlokára simította. – Még mindig forró vagy. Hozzak borogatást?
- Ne – nyögte. – Inkább öltözz már fel…
- Nem megy. Az egyetlen pizsimet rád adtam. Épp szunyálni készültem, mikor jöttél, vagyis előbb tusolni, és úgy voltam, hogy biztos nem kényelmes egyenruhában aludni, úgyhogy átöltöztettelek – magyarázta.
- Átöltöztettél – ismételte kábultan.
- Aha – biccentett.
- Átöltöztettél?! – kiáltotta, és fellökte magát, majd le a paplant. Fekete alapon színes tűzijáték virított a pólóján, alatta fehér felírat: Likethe 4th of July. Hozzá egyszerű szürke rövidnadrág. Kissé nagy rá. De nem mintás. Legalább.
- Nyugi már, Iggy, ezt csináltam öt hónapon keresztül. Tök lazán elmehetnék nővérfinek is – vigyorgott. Anglia lesápadva bámult rá, kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán becsukta. És megint. Alfred csak heherészett. – Nem kell megköszönni, na – mondta végül lazán. – És értékelem, hogy bocsánatot akarsz kérni, szóval no para. És most szunyatime! – rikkantotta, visszarángatta magukra a paplant, lefeküdt mellé.
- Mi? – nyikkant cseppet sem úgy, ahogy akarta.
- Jól hallod. Ha nem alszol legalább annyit, amennyit én, ami… nos, nem nagy idő, tekintve, hogy dolgom van, de már lassan kidőlök, akkor beváglak egy wellness hotelbe egy hónapra, és jól rád zárom. Semmi értelme annak, hogy agyonhajszold magad, oké?
- Azt hadd döntsem el én – morogta maga elé. Alfred kuncogott, felé fordult, és felkönyökölt.
- Túl makacs vagy – jelentette ki komolyan. – Na, feküdj vissza szépen – kérte kedvesen. A hangja hasonlított egy másik benyomásra, korábbról… Sóhajtva engedelmeskedett.
- Maradj a térfeleden – szólt fenyegetően.
- De csak ha megígéred, hogy itt leszel, mikor felébredek – hangzott a felelet.
- Nem ígérek semmit – szögezte le morcosan. Erre Amerika a hasára fordult és jobb karját átvetette az ő vállán.
- Mocoroghatsz, de ha szökni próbálsz, elkaplak – figyelmeztette csendesen. Lehunyta a szemeit, és a következő percekben meg sem mozdult.
Arthur feküdt ott dermedten, a fiú karja szinte égette a bőrét a paplanon keresztül is. Valami jól menő tusfürdője lehet, érezte az illatát, nem volt rossz. És amit mondott… Mély levegőt vett, és a vállai megreszkettek. Villámgyorsan a másikoldalára fordult, hogy ne látsszanak előbuggyanó könnyei. Arcáig húzta a paplant, némán zokogott bele.
- Iggy? – hallotta Amerika suttogását. – Hé, rosszul vagy? Mi baj?
- Semmi – motyogta, talán túl halkan, hogy a másik értse. Érezte mozdulni, hiszen az ágy majdnem keskeny volt kettejüknek, de csak összehúzta magát. Amikor Alfred el akarta húzni a paplant, csak hirtelen felült, és azon volt, hogy felugrik, de az amerikai nem hagyta, elkapta, azzal a laza öleléssel is vissza tudta tartani.
- Hé, nyugi-nyugi. Itt vagyok – suttogta csendesen, ahogy szorosabban magához karolta. – Na, mondd el szépen, mi a baj? – Némán megrázta a fejét.
Hogyan is érthetné az egészet?! Hogyan is érthetné, hogy ő… mennyire… elveszett most? Nincs fővárosa, nincs uralkodója, nincs senki, aki igazán megmondhatná, mit tegyen, és nincs senki, akinek a kedvéért muszáj volna, hogy erős maradjon. Mert egy vezető nem láthatja elveszettnek, összetöröttnek vagy elhagyatottnak az országát, nem láthatja csak és kizárólag méltóságteljesnek, magabiztosnak, erősnek, és olyan szilárdnak, mint a szikla. De most… kinek a kedvéért kellene ilyennek lennie?!
- Miért olyan nehéz elfogadnod bárki segítségét, Arthur? – szólalt meg ismét halkan, és megrezzent, mikor a nevét hallotta. Mikor szólította utoljára így? Megvan annak már jó… kétszáz éve is.
- Nincs szükségem segítségre – mondta sírós hangon, és egy határozott mozdulattal a pólóba törölte arcát.
- Tudom, hogy érzelmileg totál impotensnek tartasz, de ez nem igaz – jegyezte meg, mire egy pillanatra halovány mosoly suhant át az arcán, hogy utána újabb forró könnyek lepjék el. Félig a másik felé fordult, de nem nézett fel rá. – Na, gyere ide…– hallotta a hangján, hogy mosolyog. Az a meleg mosoly, mint egy napsugár, olyan… Odabújt a forró testhez, hullatta rá könnyeit, remegő ujjakkal szorította vállait, hogy ne menjen el, ne hagyja itt.
Alfred köréjük húzta a paplant, és hátát simogatta, néha ringatta egy kicsit, feje a vállára bukott, állát megtámasztotta, félálomban mormogott, olykor teljesen értelmetlen szavakat, de az ölelése nem gyengült. Mintha mindenáron jelezni szerette volna, hogy vele van.
Ő is félig aludhatott már, mikor a fiú megmozdult, finoman lefektette, és újrarendezte a paplant, hogy mindkettejüket betakarhassa, és ahogy visszabújt hozzá, és megölelte, az olyan megnyugtató volt, olyan biztonságot nyújtó… Nem volt képes olyan mélyen aludni, mióta felébredt a kómából, mint azon a délutánon Amerika karjaiban.

~RA~

Először azt hitte, hogy csak álmodja a zenét, de túl ismerős volt, és túl pontos. Létezik, hogy egy ilyen mély álomból csak úgy felzargassák? Igazságtalan a világ!
- Halló? Itt Alfred- – A szavába vágtak. Kipattantak a szemei, és fellendült az ágyban. – Mi van?! – kiáltott fel, mire Anglia nyöszörögni kezdett.
- Ne ordíts már…– motyogta. Nem figyelt rá.
- A francba! – szaladt ki a száján. – Most azonnal indulok. Igen. Nem érdekel! Ott vagyok… nem tom, másfél óra múlva. Vagy kettő. Rohanok. Oké. – Letette, és kivágódott az ágyból.
- Mi van? – kérdezte Anglia kábán. – Mi történt?
- Matt gépe majdnem lezuhant Párizsban! Az emberei meghaltak, ő már él, de nincs jó bőrben. Nem tudják, mi történt, mert bejelentkezett Varsónál, mondta, hogy nem sikerült a tárgyalás, de rendben vannak, és utána már csak Párizsban kért leszállási engedélyt, meg orvost, de nem mondta, hogy mi a baj, valószínű, hogy akkor már nem volt magánál. Francis szerint valami mérges gázt fújtak a repülőbe, mert ő is megszédült, mikor kihozta Mattet, és miután egy embere elájult tőle, rögtön megtiltotta, hogy bárki bemenjen a gépbe – hadarta, közben már a nadrágját, zoknijait rángatta magára. Arthur egy pillanat múlva felébredt. – Megyek vissza Párizsba, meg tudod oldani, hogy engedjenek felszállni?
- Persze – biccentett, és kikászálódott az ágyból. – Hol vannak a ruháim?
- A fotelben – intett a bútor felé, és átrobogott fürdőszobába. Egyszerre próbált fésülködni, fogat és arcot mosni. Az eredmény hűen tükrözte, hogy nincs még teljesen ébren, ingére folyt a fogkrémhabos víz… a hajából.
- Mit keres nálad Kanada medvéje? – hallotta Anglia hangját a hálóból.
- Én vigyázom rá – válaszolta. Legalábbis ő tudta, mit akar mondani. A másik kevésbé.
- Légy szíves, köpd ki a fogkefét, mielőtt megszólalsz – támaszkodott az ajtókeretnek az angol, maga előtt összefont karokkal. Ő már most tökéletesen festett. Mint akit így húztak elő, gyűrődésmentes egyenruhában. (Pedig tuti összegyűrte. Ez száz százalék.) Na jó, a haja az kócos, de mikor nem?
Engedelmesen elvégezte a procedúrát, megtörölközött, és csak azután válaszolt:
- Most én vigyázom a macira.
- Miért? – Átvágtatott a szobába, a hátizsákjába hajigálta a pizsamát, széthagyott egyéb személyes dolgait.
- Azért…– kezdte mély levegőt véve, –… hagyjuk. Úgyis visszaviszem neki. – Közben a nyakkendőjével bajlódott, szerencsére úgy ahogy sikerült megkötnie vakon is.
- Amerika.
- Ez egyfajta kimondatlan biztosíték volt – adta meg magát. – Ha vele történt volna valami, ami miatt nem tud visszajönni… Akkor összehangolhattam volna egyedül az ő emberinek hadmozdulatait az enyémekkel.
- A kezedbe adta az országa sorsát? – hökkent meg, mire rámosolygott.
- Valami olyasmi – biccentett, és magára kapta az egyenruha felsőjét, hóna alá csapta a bőrdzsekit, féloldalasan a hátára lendítette a hátizsákját, és egy finomabb mozdulattal a laptoptáskát is a vállára akasztotta. Végigpillantott a szobán (jé, az ágy is bevetve, Iggy nem tétlenkedett), de úgy találta, nem hagy ott semmit. Aztán visszarohant a medvéért, aki volt oly szíves, és nem szólt róla, hogy ottfelejtődött.

- Szóval, mit mondasz az ötletemre? – érdeklődte a liftben toporogva, csak, hogy elterelje a figyelmét. Anglia morgott valamit az orra alatt, ami leginkább egy óangol átkozódásra hasonlított, és Amerika már azt várta, mikor gyullad ki a kabátja, vagy csapja meg a férfi haragjával járó hőhullám, esetleg folyik el a tükör a lift belső falán. Mondjuk, a hangszórót nyugodtan tönkretehetné. Mi a fenének csilingel még éjszaka is az idegesítő zene?
- Mennyi helyed van a kikötőben az embereknek? – kérdezte végül, ő pedig megnyugodva fújta ki a levegőt.
- El fogunk férni – biztosította vigyorogva.
- Mikor indulhatunk? – tette fel a következő kérdést. Alfred csak magában mert ujjongani.
- Ha odatelefonálok, akkor este már tudják fogadni az embereidet a kaszárnyákban. Úgy értem, neked este. Franc az időzónákba. Na mindegy, szóval lesz hely, lesz minden – állította határozottan.
- Még egyeztetnem kell a hadügyminiszterrel, de rendben – biccentett. – És csak, hogy tudd – fordult hirtelen szembe vele, felnézett rá, és a szemei vad elszántsággal lobogtak – hogy akkor is elindítom a flottát.
- Vettem, főnök – tisztelgett laza mozdulattal, mosolyogva, és végre leértek a földszintre. – Ja és, a csomagot indítsd el.
- Meglesz.
Anglia elkísérte a repülőtérig, elintézte, hogy gyorsan felszállhasson, előtte megbeszélték, hogy tárgyalnak még telefonon, vagy online az átutazás részleteiről.

~RA~

Amerika nem tudta levenni tekintetét öccse szokottnál is sápadtabb arcáról. Óvatosan cirógatta a kezét, és megrendülten próbálta feldolgozni a látványt.
- Kapott egy kis altatót, és tiszta oxigént lélegeztetnek be vele, ennél jobb ötletünk nem volt. Fogalmunk sincs, mit kaptak – mondta halkan Franciaország. – Hamarosan jobban kell lennie, ennyi idő alatt biztosan regenerálódott, és ha a szervezete az altató ellen is fellép, már nem kell aggódnunk. Bármivel is mérgezték meg, én arra tippelnék, hogy csak az embereit akarták megölni, őt nem. Különben nem engedték volna vissza. Oroszországnak is van annyi esze, hogy tudja, egy repülőgép roncsai közül is összeszedtük volna, és másnapra a megrázkódtatáson kívül kutya baja sem lenne. – Bólogatott, de igazából csak azért fogta fel, mert nem tudott nem odafigyelni a férfi halk, mély hangjára, ahogy beszélt. Csupa szeretettel és aggódással. Átsuhant rajta, hogy talán tényleg nagyon szereti Kanadát. Nehéz volt elképzelni ilyesmit pont őróla, de ki tudja, a világ folyton változóban van…
- A macit itt hagyom – pillantott az ágy szélén összekucorodott állatra. Elnyúlt Matthew telefonjáért, pötyögött rajta valamit, aztán visszatette a helyére. – Szar ezt mondani, de nem maradhatok… Mondanád neki, hogy hívjon fel, ha rendben van?
- Persze – biccentett Francis. Felemelkedett a helyéről, odahajolt az öccséhez, finoman arrébb söpört pár tincset a homlokából, és nagyon halkan elsuttogott neki pár szót.
- Majd találkozunk – mondta még, és csendesen elhagyta a helyiséget, hogy rögtön utána Matt személyi titkárféléje állja útját a kérdéseivel, és egy köteg papírral, amit muszáj volt szignóznia.

~RA~

Ragacsos álmai voltak, aztán az volt rettenetesen furcsa, hogy nem érzett szagokat. Zavartan mozdította a fejét, mocorgott egy kicsit, és hirtelen orrába tolult a világ (az a tipikus kórházi fertőtlenítő szag, a hálóing agyonmosott tisztaságszaga, eső és szél illata, hó meg valami édes, és azaz egészen különleges, bódító aroma, súlyos virágok, arcszesz, háborúszag, ami mégsem rossz, sőt…), óvatosan felpillantott, de rögtön visszahunyta szemeit, égtek a fénytől. A következő pillanatban könnyezni kezdtek. Persze, a kontaktlencse…
- Mathieu? – hallotta az ismerős hangot.
- Be tudsz sötétíteni? – kérdezte rekedten.
- Máris. – Ahogy a szemhéjai mögül kellemesebb félhomálynak érezte a helyet, felült és kivette a lencséket. Pislogott párat, majd felnézett Francisra, aki aggódva nézett rá. Megköszörülte a torkát.
- Már jól vagyok – mondta halkan, és óvatosan nyújtózott. Na persze, csak fizikailag…
- Örülök – mosolygott rá a férfi.
- Volt itt Alfred – vonta le, mikor megsimogatta a medvét. – Hallottam a hangját. Mondott valami fontosat?
- Hogy hívd fel, ha jól vagy. – Biccentett. – Mi…
- Nem sikerült – felelte, mielőtt feltehette volna rendesen a kérdést. – Megpróbáltam meggyőzni Oroszországot, minden érvemet bevetettem, amit csak össze tudtam szedni, még meg is fenyegettem az ultimátummal, de csak mosolygott és a fejét rázta. Azt hiszem, hatalmasat tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy talán nem is akarta ezt a háborút. Hogy esetleg neki is van lelkiismerete. Nagyon is akarta, és élvezte, hogy terrorban tarthatta a világot. Cseppet sem bánja, hogy majdnem megölte Angliát, hogy megszállta Japánt, vagy, hogy erőszakkal kényszeríti háborúra a Balti államokat, és itt nem csak a szintén megszállott hármasra gondolok, hanem a többiekre is, akik azért kénytelenek harcolni, hogy ne essenek ők is áldozatul. – Franciaország bólintott, de nem hagyta elterelni a szót.
- Mi történt a repülőn? – kérdezte óvatosan. A takaróját kezdte vizsgálni, aztán lelökte magáról, és felpattant. Odalépdelt az ablakhoz, széthúzta a redőnyt, a fénycsík megvilágította szemeit.
- Én sajnálom, hogy nem sikerült. Azt hiszem, belelovalltam magam valami olyasmibe, amit nem mértem fel rendesen. De ami a tárgyalás után történt, arról nem szeretnék beszélni. Mással sem. – Francis odalépdelt mögé, finoman átkarolta, és hozzábújt.
- Semmi baj… Az a lényeg, hogy te megpróbáltad azt, amit senki másnak nem volt bátorsága, és az, hogy nem sikerült, nem rajtad múlott. Így is hálával tartozunk neked.
- Én nem… nem akartam, hogy ez legyen a vége – suttogta. – Hogy meghaljanak… – elcsuklott a hangja, és a férfi maga felé fordítva mellkasára vonta a fejét, finoman cirógatva a haját.
- Persze, hogy nem akartad – értett egyet. – Békét akartál, mint mindenki.
- Hát most elég jól meg lettem győzve az ellenkezőjéről – mormolta. – Szóban már úgyis hadat üzentem. Itt az ideje kiásni azt a csatabárdot.

KWR

[1] A Brit Királyi Haditengerészet és a Királyi Légierő neve angolul