XI. Fejezet
~Télhatár~

Kanada rohant. Mit rohant, fejvesztve csörtetett előre a fák között, számszeríját testéhez szorítva, a medvét erősen fogva. Fémes csilingelés törte meg a művi csendet, amit talán rajta kívül nem hallotta volna meg más. Talán csak egy másik ország. Végre elérte az utat, és rákanyarodhatott a hídhoz vezető, széles betoncsíkra. A medve idegesen morgott, és mikor nem figyelt rá, kabáton keresztül belemart a karjába. Ez végre megállásra késztette.
- Mi van?!
Kumajirou előre nézett. Most vette csak észre, hogy a hidat találat érte, és a közepe leszakadt. Ez még azelőtt történhetett, hogy sikerült felszerelni a SAVE-et, ezzel védve az elfoglalt területek légterét. Oldalra pillantott, a vasúti híd olyan egy mérföldre lehet, túl messzire. Sietnie kellett.
Fegyverlövés rázta meg a tájat, rögtön utána egy robbanás. Az egyik egészen közelről, a másik a város felől jött, távolabbról. Élesen szívta be a levegőt. Előre lendült, akkor is a hídon kell átjutnia, akármi lesz is. Nem lehetett nagy hatóerejű bomba, mert a híd egyik oldalába csapódott, a másik még viszonylag épnek volt mondható, bár egyedül a gyalogút volt félig-meddig járható, azt is repedések tarkították, és úgy két méteren csak a korlát tartotta egyben az építményt.
- Kapaszkodj a nyakamba – mondta, és a hátára vette az állatot, hogy összecsukva a fegyverét, a tegezbe tegye a nyílvesszők mellé. Mindkét karja szabaddá vált, és óvatosan egyensúlyozva indult meg a betontörmelékkel borította hídon. Finoman megrázta a korlátot, a híd maradéka vészesen megingott, és reccsent párat. Mélyet sóhajtott.
Hátrált pár lépést, és nekirohant a távolságnak, lesz, ami lesz alapon. Bakancsa alatt döngött a beton, ellökte magát, és csak kis híja volt, hogy elkapta a korlátot a túloldalon, éppen idejében rántotta fel magát, a teljes súlyától a szerkezet tovább omlott, hosszú léptekkel vágtatott előre, mielőtt még a túlparti oldal összeroskad alatta. Zihálva nézett vissza a még rosszabb állapotban lévő építményre, aztán nem foglalkozott vele többet, és rohant tovább.
A talpa meg-megcsúszott, ahogy letért az útról, és a lejtőn lefelé igyekezett; egy helyen teljesen megcsúszott a domboldal az esőtől, ami a napokban esett, és ezen a szakaszon megtorpant, aztán csak hagyta, hogy lecsússzon, egyensúlyozva, hogy ne essen el.
Újabb fegyverdördülésbe rázkódott bele, ám ez legalább megadta az útirányt. Kapkodva hátranyúlt, szétpattintotta a számszeríjat, kikapott egy nyílvesszőt, és a húrra illesztette. Hangokat hallott, muszáj volt lassítania, négy alakot pillantott meg a fákon túl, de rögtön felismerte azt, aki célként szolgált. Süvítve röppent vessző, épp csak megtorpant célozni.
Meglepett kiáltás hallatszott, ő nekisimult egy fának, és újabb nyilat vett elő. Lassan letérdelt, letette a medvét a földre.
- Talán szükségem lesz a segítségedre – suttogta neki. – Addig is, maradj a közelemben – kérte, és egy gyors mozdulattal átugrott a következő fa fedezékébe, közben pedig lőtt. Nem tudta, hogy ezúttal pontos volt-e a találata.
- Gyere elő, akárki is vagy! – hallotta azt a vidám, gyerekesen hajlított hangot. Mintha csak bújócskáznának. Nem hitt neki.
- Majd ha fagy – suttogta válaszul maga elé, és kipillantva látta, hogy az egyik alak elválik a többiektől. Újabb nyílvessző, de ezúttal nem lőtte ki azonnal, a fához lapulva várt. Kumajirou a lábánál ült, és szerencsére lélegzetét sem lehetett hallani.
- Vigyázzatok rá – adta ki az utasítást Oroszország hangja, és inkább csak hallotta, hogy elindul befelé, a fák közé. Várt, nyugodtan. Számolta a lépéseket. …hat, hét, nyolc, kilenc… – Tudom, hogy itt vagy – szólalt meg Ivan jóval közelebbről. – Érzem a jelenlétedet. Nemzet vagy. És ellenség. Mutasd magad! – A felszólításra egy pillanatra elgondolkodott, talán engednie kéne. Inkább nem. – Bújócskázni akarsz? Hé… Tino, te vagy az? – a hangszíne egy pillanatra bizonytalanná vált. – Nem, ő nem bujkálna. – Ezzel vissza is tért a gyanakvó, mégis gyerekes hangsúly.
A terv alakot öltött a fejében. Lassan odanyúlt az övéhez csatolt kis táskához, kigombolta a tetejét. Hála, hogy gondoltak a hallhatatlanságra. Ujjai rásimultak a hideg fémre. Vigyázva, szemmagasság alatt lesett ki rejtekéből, Oroszország balra figyelt, neki félig háttal. Felemelte a számszeríjat, most pontosan, nyugodtan célzott. Vállon lőtte, és ahogy látta megrándulni, megtámasztotta lábával a törzsnél fegyverét, kihúzta a kézigránát biztosítószögét, és egy könnyed dobással a férfi mellé ejtette.
…három, négy, (szívdobbanás) ba-da-bumm.
Ellökte magát a fától, megkerülte a robbanás helyszínét, és kivetődött a cserjésből.

Üvöltés, hangok orkánja a fejében.
- Visszavonulunk! Nem bírunk el velük!
- Vissza! Vissza mindenki!
Egy pillanatra, végtelen percre a fronton találta magát, Szentpétervár felett, ahol a francia csapatok az északi oldalról támadtak. Várták őket, de arra kevésbé számítottak, hogy a finnek oldalba kapják őket a Balti-tenger felől. Teljes zűrzavar a kirendelt orosz egységeknél, de ez még mindig nem volt elég, hogy bevegyék a város északi és nyugati oldalát. Visszaverték őket, kíméletlenül, százával hullottak a katonák. Néhány napja érkeztek.
Felkapta a fejét, nem direkt, és meglátta, hogy a súlyos felhők alól repülőgépek hullnak alá, hihetetlen manőverekkel. Felismerte a Szövetség gépeit, amerikai szupergyártmány, de az ő légierejük nem itt állomásozik, hanem…
A szélben fellobbant valahol egy vörös-fehér zászló mögöttük, és mindenhol megkönnyebbült kiáltások hallatszottak.
- L'Unifolié![1] – üvöltött valaki. A rádió recsegett, de az interferencia mellett is érthető volt, amit sugároztak.
- Ne aggódjanak… pár perc és odaérünk… a légierő már biztosította a területet… a deszantosok mindjárt érkeznek… tartsanak ki! – Franciául beszélt, de nem franciák voltak.
- Kanadaiak! – újságolta egy újabb hang a golyózáporon át. – Egylevelű! Rengetegen vannak! – és valóban… (Franciaország…) a szövetségi egyenruhát viselő katonák olyan higgadtsággal siettek a (Franciaország, kérem…!) segítségükre, mintha (Franciaország, térjen magához!) mindig is ezt (Hallja, amit mondok?) tervezték volna, a legeslegelejétől…
Ezerötszázharmincnégy.
- Franciaország! – Felnyitotta a szemeit, homályosan látta csak a körvonalakat. Egy szemüveg lencséi lebegtek a feje felett. A fájdalom… inkább meghalt volna pár percre. Csak egy kicsit… Na… nem olyan nagy ügy.
- Mi… történt? – erőltette ki magából a kérdést mégis, mire megkönnyebbült sóhajok szakadtak fel a körülötte térdelőkből.
- Valaki megtámadta Oroszországot – mondta nagyon halkan talán Lettország. – Kérem szépen, gyorsabban meggyógyulnak a sebei, ha engedi, hogy kivegyük a golyókat. – Haloványan elmosolyodott.
- Kölykök… maradjatok csak nyugodtan – mormolta, bár a kép megint kezdett elsötétülni. Víz került az arcára, amitől felébredt egy kicsit.
- Értünk hozzá – szólalt meg Litvánia. – Mit gondolsz, Észto-
- Shh, valami készül – szólalt meg a szemüveg tulajdonosa, és a lencsék hirtelen eltűntek. – Hasra! – kiáltott hirtelen, mire robbanás rázta meg a tájat, egészen közelről, érezték a forróságát.
- Mi volt ez? – kérdezte valamelyikük riadtan.
- Alighanem kézigránát – hangzott a válasz. Dobbanó léptek a földön, egyenletesen, sietősen, dobb-dobb-dobb, surranó, mint amikor végigdübörög a hajópadlón… Csak ő hallhatta, mert közel volt a földhöz. Hunyorogva kereste a feléjük tartót. Zöld egyenruha, és a furcsa, seszínű kabát, aminek szőrös a kapucnija. Meg a fehér villanás a lábainál.
- Mathieu… – suttogta kiszáradt szájjal, és elmosolyodott.
- Francis! – a riadt hangja… angyali üdvözlet. – Istenem, Francis, meg ne merj halni itt nekem, hallod?! – hadart, és azt sem tudta volna megmondani, hogy milyen nyelven beszél.
- Csak… a karjaidba ájulok… mit szólsz? – Az a suhanó mosoly megérte a könnyeket.
- Ne, ne! Jobban leszel, tarts ki! Csak egy kicsit! – Elmosódott, zaklatott, hadart szavakat hallott csak egy ideig, míg egy igazán bosszantó, felettébb kellemetlen hang ki nem vált a többi közül, és úgy nem hatott, mintha metsző hidegségével csak őt hallhatta volna. Végigrohant rajta a hideg, pedig az időjárás ezt nem feltétlenül kívánta volna.
- Ejnye, Kanada, mit képzelsz te magadról? Idejössz, és azt hiszed, elveheted csak úgy a zsákmányomat?

- A rádió… – susogta, és tapogatózni kezdett a ruháiban. – Órák múlva bevesszük Szentpétervárt – hadarta. – És holnap indulunk a ti felszabadításotokra. Gyorsan mozgatjuk a hadsereget, hogy ne legyen idejük felkészülni, és ellenállni. Amerika és Anglia éppen partra szállnak a szövetségi csapatokkal Japánban. Velünk vagytok? – pillantott fel a meglepett hármasra. Azok összenéztek, és egy emberként bólintottak. Az a rohadt rádió, nem akart előkerülni! Aztán rájött, hogy az is a gombos táskában van. Elővette.
Megdermedt, és úgy érezte, a könnyei is az arcára fagynak Oroszország hangját hallva. Lassan a fegyvere után nyúlt, a rádiót odaejtette Franciaország mellé.
- Kumagoro, vigyázz rájuk – szólt rá a medvére halkan, de komolyan. – Hívjatok erősítést. Mondjátok, hogy a Medvebocs összeakadt a Naggyal. Helikopter kell, mert a híd leszakadt.
Gyors mozdulattal megtörölte szemeit, megszorította a számszeríjat, és megfordulva felegyenesedett. Ivan mosolygott, de a szemei sötétek voltak, csapját vér és korom szennyezte, ruhái több helyen elszakadtak, megégtek, de ő épnek tűnt. Csak a vállánál volt vörös vérfolt, és egy kicsit lejjebb, az alkarjánál, ahol meglőtte.
Tudta, hogy őrült, hogy minden valószínűség számítás hiábavaló, éppen ezért nem erőlködött azzal, hogy taktikát találjon ellene. Most nem. Felemelte a felhúzott számszeríjat, rászegezte az oroszra, és hűvös hangon megszólalt.
- Az Új Atlanti Szövetség nevében felszólítalak, hogy tedd le a fegyvert! – Minek is, de a formaság, ugye.
- Mert ha nem? – érdeklődte kissé félredöntve a fejét.
Meghúzta a ravaszt. Rezzenéstelenül, huss, a vessző. Szándékosan célzott, és még a mozdulással együtt is célba talált.
- Akkor most megismétlem – mondta egészen halkan. – Tedd le a fegyvert.
Ivan meglepetten nézett a karjából kiálló fekete, áramvonalas, nem túl hosszú vesszőre, aztán csak megfogta, és kirántotta magából. Kellemetlen cuppanó hang, és száraz szakadás, ahogy a ruhái is engedtek akaratának.
- Nem – jelentette ki, és megindult felé. A következő két nyílvessző elsuhant a feje mellett. A harmadik elérte ugyan, de csak felszaggatta a ruháját, és talán némi bőrt, de nem volt túl nagy sérülés az előbbiekhez képest. És azokat sem vette észre. A negyedik lövés felrepült, amikor a csap útjába lökte a fegyvert, azzal próbálva megállítani. Tett egy lépést hátra, megvetette a lábát, és hátravágódott, mikor az ütés a mellkasát érte. Fulladozva terült el a földön, és reccsent a karja, ahogy a súlyos csizma rálépett. Fájdalom lobbant, összerándult, de csak összeszorította a szemeit, és a fájdalomkönnyeken keresztül ellentámadott: kirántotta a tőrt a saját lábbelije szárából, és teljes erejéből a rajta taposó combjába vágta, az markolatig merült benne. Oroszország hátrált pár lépést, meglepetten, addig Kanada felugrott, ő oldalazott, vissza akart kerülni a többiek elé. Óvatosan mozgatta közben ujjait, zsongító fájdalom, de nem borzalmas, a regenerációja rendben van, még nem érték túl nagy veszteségek. Sem a fronton, sem itt. Alkalmas fegyver után kutatott a szemeivel, és egy pillanattal később meg is találta: Francis vívótőre ott hevert a földön, alig pár lépésre. Felkapta, és azzal hárította a csap támadását.
Ő ugyan már kevésbé a kardcsattogtatós időkben nevelkedett, de tudott vívni. Azzal biztatta magát, hogy Oroszországnak sem lehet sokkal több tapasztalata nála. És őt nem egy kalóz tanította a kardforgatás művészetére. Ez látszott is, mert szép lassan hátrálásra kényszerítette a férfit, és lényegesen gyorsabb volt nála.
- Átállhatnál az oldalamra – jegyezte meg hirtelen Ivan, mire annyira meglepődött, hogy hárítás közben megbotlott, a fém tompán csattant a hátán, felnyögött, ahogy hasra esett, de azonnal a hátára gördült, felrántotta a kardot, nem volt értelme, mert a másik félrecsapta, kiesett a kezéből, és rávetődött. Magatehetetlenül vergődött az orosz szorításában, miközben azt sziszegte:
- Soha!
- Milyen kár – mondta, és lila szemei felvillantak, ahogyan még nem látta. Valami történt, valami rezzent, nem értette mi, csak az ösztönei súgták, hogy valami… nincs… rendjén…
Hópihe. Havazni kezdett körülöttük. De hát nyár van!
Nem kapott levegőt. Valami, nem az orosz kezei, de a nyakára tekeredtek, mint egy… Kitágultak a szemei döbbenetében, ajkai némán formálták a ruhadarab nevét. Ivan jól láthatóan kellemesen szórakozott rajta, még a kezeit sem fogta le, ahogy a próbált megszabadulni a sáltól, csak ült a csípőjén, és nézte.
Kapkodta a levegőt (hópihék), görcsösen szorította az anyagot, mely nem eresztette (valaki szólt a háttérben, de nem mert közelebb jönni) annál erősebben szorította a nyakát (Oroszország felnevetett), elhomályosult a kép, valami fehér (medvebocs), köhögött és könnyezett (hópihék). És valami beugrott. Mint egy villámcsapás a síkon. Beszélni próbált. Ő is parancsot adni. Segítséget kérni.
(és vigyázzon rátok a jaguár) Mondta a nővérük, de mit mondott? Nem is ő mondta, hanem a szél suttogta, vagy egy hal azon a folyóparton, akkor régen. (hogy a medve neve nem Kumajirou) Hanem…
- Hold-szülött Szellemmedve – hörögte utolsó kapaszkodóként, és érezte.
Mély morgás, valami súlyos test mozdult, és a következő pillanatban kapott levegőt. Tépte, szaggatta magáról a sálat, amíg a hófehér, hatalmas medve leterítette Oroszországot. Ő a hasára fordult, nagyon lassan, köhögve, öklendezve bírt csak lélegezni, négykézlábra emelkedett, és felnézett. Egész testében reszketett, tüdeje sípolt, és meg-megszédült. Még látni is fájdalmasnak tűnt.
Egy perc múlva jobb volt, talpra kecmergett, nyelt egyet, szárazon kattant a torka.
- Menj onnan – szólt rá irokézül a medvére, az engedelmesen visszakocogott őrhelyére a többiekhez. Tényleg esett a hó. Előhúzta a pisztolyát, amit a kabát belső zsebében tartott eddig, és valahogy nem is jutott eszébe, hogy ott van. – Ezt nem teheted büntetlenül, nem, és megfizetsz, amiért bántottad a szeretteimet! – suttogta rekedten, ahogy kibiztosította a fegyvert.
Oroszország nem mosolygott. Felnézett, és szél támadt. Matthew elhűlten figyelte a felhők alól kibontakozó árnyat, ami süvítéssel, csontfagyasztó hideggel, széllel és hózáporral érkezett. A medve morgott rá, kivicsorította pengeéles fogsorát, de el nem ijeszthette. A havazás egyre sűrűsödött, már alig látta a többieket, odafordult, és rohant hozzájuk, hogy csak ott perdüljön vissza a vélt irányba.
A háta mögött fogvacogva mondott valaki valamit, amit nem hallott rendesen a széltől, és hirtelen fullasztóan érezte, hogy bármi is azaz árny, ha eléri őket, mind itt fagynak. A reakció ösztönös volt, ahogy kihullott ujjai közül a fegyver, előre nyújtotta kezét, és a medve mellette felmordult. Kiáltott valamit, akadályt állított a feléjük rohanó sötétségnek, az nekiütközött, de áthatolni rajta nem tudott. Megrohamozta párszor, de képtelen volt megtörni az irokéz sámánmágiát és az azték áldást, így visszavonult, és az árnnyal együtt Oroszország is eltűnt.
 (Hogy futnak a gyávák a saját hazájukban!)
 Kimerülten esett térdre, a hó pár pillanat alatt vízzé lett, és mikor bágyadtan felemelte a fejét, az árny helyén egy helikoptert látott, körülötte szövetségi vadászokat. Mélyet sóhajtott, és nem bírt magához térni. Az egyetlen kézzelfogható bizonyítéka az előbbi jelenetnek a medve volt, aki még mindig hatalmasan, tömött, vadság illatú bundában pihent mellette, néha megbökdösve a kezét, hogy simogassa meg.

~RA~

Franciaországot elvitte a mentőhelikopter, ők négyen két terepjáróba szálltak be, vagyis ő odakucorodott a szellemmedvéhez a platón, és nem érdekelte a zötykölődés, csak az, hogy biztonságban érezte magát a rengeteg fehér bunda közelségétől, és talán el is aludt, míg visszaértek a sebtében összerakott táborhoz.
Arra emlékezett tisztán és borzasztóan, hogy Dánia vigyorogva hátba vágta, és a kezébe adott egy kis poharat, talán csak négy cent, és mondta, hogy igya meg. Némán, gondolatok nélkül engedelmeskedett. Aztán azt hitte, lángra lobban a belsője, az ital valami bődület-erős vodka volt, ami a szőke férfi szerint hadizsákmány, éppen ezért mindenkit körbekínált vele, aki csak szembejött. Mindenesetre eléggé felrázta ahhoz, hogy tudjon rendesen gondolkodni.
Pár perccel később Finnország borult a nyakába, valamit nagyon hadart, de túl fáradt volt, hogy értse is, csak egyetlen szó öltött határozottan alakot: köszönöm, mert azt az észak-európai franciául is kimondta. De, hogy miért, arról neki őszintén fogalma sem volt.
Megkérdezte egy parancsnokát a felfordulásban, mi van a várossal, az nyugodtan közölte vele, hogy bevették, már alakítják a helyőrségeket, a további problémákra hamarosan gondot fordítanak, de a lakosság nem tanúsít különösebb ellenállást, hamarosan beköltözhetnek a megürült, közelebbi kaszárnyákba, és felszerelhetik a várost is a védelmi rendszerrel. Bólogatott, mintha értené egyáltalán, aztán megkérte, hogy kerítsenek egy nem túl szem előtt lévő helyet a medvéjének.
Rohant, hogy megkeresse Franciaországot, de bármennyire is győzködte zsongó fejjel az orvost, az azt mondta, hogy most nem mehet be hozzá. Nyűgösen, zavarodottan, sírhatnékkal hagyta ott a kórház gúnynevű épületet, és pontosan tudta, hogy csak azért érzi magát így, mert Dánia megitatta vele azt a borzalmas löttyöt. Na meg, mert hulla fáradt, de most tényleg.
Ponyvasátrat húztak fel a szellemmedvének, ő kerített egy olajlámpát meg egy takarót, aztán bevackolt hozzá. Küldött egy üzenetet Francisnak, hogy szóljon neki, ha felébredt, felhívta Alfredet, pár szóban megbeszélték a hadmozdulatok sikerét, aztán odabújt az állathoz, és pár perc kétségbeesett könnyhullatás után el is aludt.

~RA~

- Kopp-kopp – hallotta a hangot egészen halkan, és mosolyogva felemelte a fejét.
- Gyere csak – hívta örömmel, és Matthew beljebb lépdelt hozzá. – Ülj csak le – intett a kórterem egyetlen székére. A fiú bólintott, becsukta maga mögött az ajtót, és odahúzta a széket az ágyhoz, közben megkérdezte:
- Hogy vagy?
- Voltam már jobban is, de rosszabbul is, Norvégia azt mondta, pár nap, és rendben leszek – felelte.
- Járt nálad?
- Azt hiszem, csak muszájból. Mert az orvosok nem tudnak sokat mondani, csak kiszedték belőlem a töltényeket és csodálkoztak, hogy két altató, és egy nyugtató után is vígan társalogtam velük. Aztán rájöttek, hogy kár rám pazarolni a delírt, úgyhogy csak fájdalomcsillapítót kaptam, azzal viszont nem spóroltak. – Elmosolyodott, és óvatosan kinyújtotta kezét Kanada felé. – Gyere kicsit közelebb – kérte.
Matthew mozdult, összesimította arcukat, bújt hozzá. Finoman átkarolta, mindkét válla őrülten sajgott, de nem érdekelte, belesimított a tincseibe, belélegezte megnyugtató, ingerlő illatát. Tiszta egyenruhát húzhatott, és kellemes fenyves erdő illata volt, meg valami finoman édes aroma, és ismerős fafüst, vadság, hószag. Otthonos, szeretett minták a levegőben. Fordította a fejét, hogy megcsókolhassa, bizsergető rezzenés, a vágy, hogy megint érintse, ahol csak lehet… De a fiú enyhe pírral az arcán visszavonult, leült, csak a kezét fogta meg, cirógatta a bőrét, kedvesen, szeretőn. Megköszörülte a torkát, ellazulva simult a párnájának.
- Mi történik odakint? A költözés óta semmit nem sikerült kiszednem az emberekből. Várjunk csak, neked nem szabadnapod van? – vonta fel a szemöldökét.
- Az csak azt jelenti, hogy nem kell kimennem a frontra – vonta meg vállait. – A helyzet az, hogy mivel fogalmunk sincs, hol van Oroszország, de azt biztosan tudjuk, hogy nem a Baltiaknál rejtőzik, egy kicsit nyugodtabban indítottam útjára a csapatokat. Finnország, Svédország és Dánia mentek velük hajókon és a légierővel, Norvégia a város alatt, a déli oldalon állomásoztatja a csapatait, a tieid is ott vannak, mi most az északi helyőrségen vagyunk, itt meg aztán mindenkitől vannak emberek. A városiak nem tanúsítanak túlzott ellenállást, és rengetegen voltak, akik azzal keresték meg a parancsnokokat, vagy más tiszteket, hogy elmennének, de egyelőre csak azok utazását szervezzük az ENSZ embereivel, akik tanulni vagy dolgozni vannak itt, vagy akik állampolgársága nem orosz, és hazamenne. A repülőtérről kerülővel szállítják majd őket Nyugat-Európába, többek között hozzád is, hogy utána mindenkit egyszerre tudjanak a hazájába juttatni. De már létrehoztunk egy irodát azoknak is, akik emigrálnának, és bárki mehet majd, aki nem politikus vagy valami vezető szerepe van, mondjuk a rendőrségnél vagy ilyesmi – magyarázta nyugodtan. – Meglepő, hogy a közhangulat itt rettenetesen háborúellenes, és volt, aki azt mondta, örül annak, hogy ideértünk. Kérdezgettünk néhány embert, mit tudnak az ország többi részéről, és azt mondják, hogy fogalmuk sincs, miért kellett kirobbantani ezt a háborút, ők is meglepődtek. Persze, kapták a propagandát, de akinek volt egy kis esze, az nem hitt neki. Furcsa. Mindenesetre nagyon igyekszünk, hogy a békés lakosságnak semmi baja ne essen, azért vonult a sereg a város két szélére, hogy ne zavarjuk őket annyira, és a kimenőket is korlátozták, nehogy bármi baj legyen. Arról, hogy a Balti államoknál mi van, még nem kaptam jelentést, persze, bele fog telni némi időbe, mire minden rendben lesz, addig itt csak annyi a dolgunk, hogy egy esetleges visszatámadás esetén megvédjük a várost. – Franciaország bólintott. – Megkaptam a jelentést egy emberemtől Japánból, a partra szállás sikeres volt, és már tengeri blokádot szervezik, úgyhogy lényegében amennyire én tudom, simán ment. Jó, Alfred lezuhant egy géppel, de kinézem belőle, hogy direkt csinálta, úgyhogy ez nem jelent semmit. Majd később még felhívom, ha náluk már reggel lesz.
- Rendben – bólintott. – Veled ugye minden rendben?
- Persze. Csak megijedtem. – Nem nézett rá, összefűzött ujjaikat figyelte.
- Pár nap, és rendbe jövök – ismételte el.
- Tudom, de… nem kellett volna idejönnöd. – Szinte csak suttogta a szavakat.
- Hogy érted? – hökkent meg.
- Csak miattam jöttél ide, igaz? Előtte eszedben sem volt feljönni északra… Úgyhogy most megkérlek, hogy amint felgyógyultál, menj vissza a testvéreidhez. – A lila szemek mély bánattal, aggódással és határozottsággal néztek rá.
- Miért küldesz el, ha a közeledben akarok lenni? – kérdezte komolyan.
- Mert hálát adok, hogy csak megsérültél, és Oroszország nem vitt magával fogolynak. Mert megtehette volna, és az minden szempontból súlyos veszteség lett volna, így is a fél sereged odavan – hangzott a megfontolt válasz. – Kérlek, ennek így semmi értelme. Délen jobban éreznéd magad.
- Ha így is történik, kiszabadítottál volna, nem? Vagy Anglia…
- Neki így is van elég baja – vágott közbe zaklatottan.
- Te is nagyon erős vagy…
- De nem vagyok ő, igaz? – tette hozzá, szemeiben megbántottság és… könnyek? Felugrott a székről, nem tette vissza a helyére, csak kiviharzott a helyiségből, még az ajtóból hátravetve annyit: – Jobbulást.
- Mat-! – Tudta, hogy nem fog visszajönni, hogy hiába kiabál utána. Morgott valamit, fejét a párnára ejtve sóhajtott egyet. A fenéért nem gyógyul még?!

~RA~

Álmában egy irokéz ment oda hozzá. Annyira valós volt, hogy érezte a szellőt, ami az épületek között járt. Hátát a medvének vetette, az éppen csak megmozdította egyik fülét, de nem különösebben foglalkozott furcsa látogatójukkal. Az irokéz rézbőrű volt (hát persze) keresztcsíkok az arcán, és teljesen természetes karvalyorra volt, amitől tényleg egy madárra emlékeztetett. Leggingset viselt, és vászon inget, övén tomahawk.
- Kismedve vagyok a Teknősbéka családból[2] – mondta, és törökülésbe leült elé a betonra.
- Az én nevem Mat- – kezdte, de elhallgatott. Zavartan lehajtotta a fejét, és átvillant rajta, hogy nem mondhatja a nevet, amit a keresztségben kapott. – A nevem Észak – mondta végül. – Awenhai fia vagyok.
- A Nagy Szellem kegyeltje, tudom – mosolygott Kismedve, és úgy tűnt, hogy szórakozik valamin, de csak a szemei nevettek igazán.
- Hát az… már nagyon-nagyon régen volt – motyogta maga elé.
- Az ilyen dolgok sosem múlnak el igazán – mondta nyugodtan az irokéz, elmerengő, mély hangon. Matthew úgy érezte magát, mintha egészen kicsi, tudatlan gyerek lenne.
- Csak ha nem foglalkozunk velük, akkor – válaszolta.
- Lehet valamivel nem foglalkozni, ami te vagy? Ami a véredben van? – érdeklődte derűsen Kismedve.
- Határozottan mondhatom, hogy igen – bólintott. És erre nem volt büszke, de az európaiak azt várták tőle, hogy tagadja le az indián vért, hogy ne foglalkozzon vele…
- És attól majd elmúlik?
- Talán – motyogta.
- Nem vagy biztos magadban – jelentette ki az irokéz férfi.
- Ebben igazad van – hagyta rá mélyet sóhajtva, és felhúzta egyik lábát, hogy átkarolja.
- És miért nem?
- Nem igazán számít, hogy én mit gondolok. – Megvonta a vállát.
- Halk Szavú Észak nem mer kiáltani – jegyezte meg. – Hadd adjak valamit – nyújtotta felé a kezét.
Gondolkodás nélkül a tenyerébe ejtette a sajátját. Nem tartott tőle, tudta, hogy nem veszélyes. Mégis megrezzent az érintéskor. Mintha valami sebesen végigkúszott volna a kézfejétől egészen a válláig, és ott alig érezhető, de zavaró viszketésbe váltott volna. Zavartan nézett Kismedvére, és kigombolta az ingét, hogy megnézze a vállát. Mintha valaki vörös festékkel medvenyomot rajzolt volna a bőrére…
Mire felnézett, Kismedve eltűnt.
- Ez aztán a furcsa ember, ugye, Kumagoro? – megrezzent valami, a varázsszálak elszakadtak, és ő hátraesett. Feltápászkodott a hideg betonról, körülnézett, a maci felprüszkölt, és rápislogott.
- Ki vagy? – Megint bocsméretű volt.
- Kanada vagyok – sóhajtotta. – A gazdád, te lökött. Ez… egy fura álom volt – jegyezte meg magának, és megvakarta a vállát. Aztán összeszedte magát, felkapta a macit, és elővette a telefonját. Késő éjszaka volt, senki nem járt a kaszárnyák közt a pár őrön kívül, aki a rendre felügyelt, de legalább a világóra szerint Tokióban már reggel van. Feltárcsázta Amerikát.
- Szia, mizu? – rikkantott a telefonba Alfred lelkesen.
- Szia… zavarlak? – kérdezte óvatosan.
- Éppen rohanok innen oda, úgyhogy nem – hangzott a válasz. – Baj van?
- Nem… nem. Csak… Semmi. Jó hallani a hangodat.
- Mit motyogsz? Figyelj, ha még mindig az embereid miatt vagy elkenődve, akkor…
- Egy irokézzel álmodtam – bökte ki hirtelen.
- Hogy he?
- Egy irokéz jelent meg álmomban – ismételte meg lassan. – Odajött hozzám, és azt mondta, hogy akkor is az vagyok, ha nem foglalkozom vele. Hogy én akkor is… Awenhai fia vagyok – halkult el a hangja.
- Ne foglalkozz para ezoterikus dolgokkal – mondta neki Amerika.
- Nem érted – közölte. – Amikor Oroszországgal harcoltam… én azt hiszem, varázsoltam. Rendes, törzsi védelmi varázslat volt. Mert Oroszország rám uszította azt a… fogalmam sincs, mi volt az. Havazott, Alfred. Nyáron! És én kivédtem. Nem fegyverrel, hanem mágiával. Valami rettenetesen fura dolog történik, és fogalmam sincs, mit csináljak.
- Kérdezd meg… Franciaországot.
- Pont őt? Keresztet vet, ha azt hallja „mágia", és pogányt kiált, ha azt mondom, „indián". – Arról nem is beszélve, hogy nincsenek beszélő viszonyban.
- Akkor… kérdezd meg Norvégiát, mit tudom én, ki ért ilyesmihez Iggyn kívül.
- Ne haragudj – mondta halkan.
- Most miért?
- Nem akartalak ezzel zavarni – suttogta, és érezte, hogy a torkát szorítja valami. „Nem vagy biztos magadban." Hogy lenne, ha fél megszólalni? Ha minden egyes szava előtt retteg attól, hogy ismét csak süket fülekre talál, hogy senki nem veszi észre, és megint évszázadokra magára marad? Hogyan lehetne magabiztos, ha sosincs fogalma, kire számíthat, ha segítség kell?! Fázósan húzta össze magát, és karolta szorosabban a medvét.
- Matt, figyu, nem zavarsz, oké? Egy kicsit ideges vagyok, na. Igen… határozottan furcsa dolgok történnek mostanában. Tudtad, hogy Japánnak van egy sárkánya?
- Sárkánya? – ismételte a kérdést meglepetten.
- Ja, halál para egy jószág, folyton úgy néz rám, mint jenki a hamburgerre. – Ezen muszáj volt elmosolyodnia. – Persze, Kiku azt mondja, hogy nem fog megenni, de ki tudja, mégiscsak egy sárkány. Olyan gyíkszerű, mint a… Spirited Away-ben![3] Azt láttad? Tök olyan sárkány, csak lila sörénye van!
- Figyelj csak.
- Hm?
- Járjunk esőtáncot. – Mindketten felnevettek. – Amúgy megkérdezni Norvégiát nem rossz ötlet.
- Sok sikert!
- Köszönöm.
- Nekem most…
- Menned kell, rendben. Szia.
- See ya!
Határozottabban indult meg a tiszti szálláson kijelölt szobája felé. Reggel megkeresi Lukast, és beszél vele.

~RA~

Amikor a férfi szobája előtt állt, már nem gondolta magát ennyire határozottnak. Norvégia nem a vendégszeretetéről volt híres, pláne, ha valami olyasmiről volt szó, amiről tudta, hogy nem szereti megosztani másokkal. Mégsem fordulhatott máshoz.
Megpróbálta elmagyarázni a történteket, de nem emlékezett pontosan minden részletre, és a hűvös lila tekintet mintha a veséjébe látna azokkal a szemekkel, és érezné, látná minden ki nem mondott gondolatát. Végigvillant rajta, hogy talán az európai szondázza az agyát és ellenőrzi az emlékeit vagy a szándékait, hogy biztosan nem akarja kifürkészni a titkait.
- Akit láttál, és aki ellen megvédted magad, nem más, mint Tél tábornok – kezdte a válaszadást lassan, elgondolkodva, mintha a hallottakon merengene. – Finnországtól kérdezz még róla, ha érdekel. Mindenestre veszélyes, és nagy hatalma van. Ennyit tudok róla. – Elhallgatott, sokáig az ablakon bámult ki, mintha nem lenne több mondanivalója. Kumajirou a karjaiban fészkelődött, megrángatta az egyenruhája ujját.
- Éhes vagyok – mondta, mire Norvégia érdeklődve felé fordult. A bundás jószág felpislogott rá, kissé félredöntötte a fejét, és megkérdezte: – Ki vagy?
- Shh, Kuma, ne légy-
- Egyszer… – kezdte, de elakadt, mintha nem lenne biztos abban, amit mondani akar. – Egyszer, még régen, találkoztam valakivel Észak-Amerika partjainál. Egy nővel, aki olyan volt, mint Görögország harcos amazonjai, csak épp díszes fegyverzet nélkül. Állatbőröket és törzsi jeleket viselt, sötét szemei voltak, és úgy küzdött varázslattal, mint a legerősebb druidák egykoron, megvédte a földjét, nem engedett megtelepedni.
Meglepődve hallgatta a szavait, még soha, senki nem beszélt neki nyíltan arról, aki előttük ott volt, Amerika Ősanyáról, aki az égből hullott alá és fiúkat szült utána…
- Awenhai Ősanya[4] – suttogta nagyon halkan. – A Nagy Szellem, Owaniyo[5] kegyeltje… – hirtelen a szája elé kapta a kezét, és ijedten nézett Norvégiára. Nem szabadna ilyeneket mondania!
- Ha az ő erejét bírod, nem kell tartanod tőle – mondta hirtelen Lukas, és felállt a székéből. – Mindazonáltal óvatosan bánj vele. Ennyit mondhatok.
- É-értem… Köszönöm – szólt, és felpattant. Sietősen hagyta ott a helyiséget, és mélyet sóhajtott, ahogy kifelé indult. – Hát, nem lettünk sokkal okosabbak, igaz, Kuma? Viszont… – sóhajtott egyet, és szorosabban tartotta a karjaiban a medvét. – Hagyjuk. Nem hinném, hogy képes lennék megint használni a sámánmágiát… És remélhetőleg nem fogok megint veszélybe kerülni… – Kiért az épületből, és a tiszt aki elhozta az északi kaszárnyákból, most szalutált neki. Visszaszállt az autóba, megkérte, hogy vigye vissza a központjukba.
Elköszönt a tiszttől, és bár lett volna dolga, mégis inkább úgy döntött, hogy sétál még egyet, kiszellőzteti a fejét, mielőtt nekikezd a feladatainak. A laktanya épületei közt bóklászott, gyakorlatozó katonákat figyelt, és egyáltalán nem vette észre a közeledőt.
- Megvagy! – rikkantotta a fülébe, ő úgy megrezzent, megrémült, hogy elsőre fel sem ismerte, csak mikor már fegyvert fogott rá. A kék szemek zavartan villantak rá, ő fáradtan sóhajtott.
- Jézusom, a frászt hoztad rám – motyogta, ahogy leeresztette a pisztolyt.
- Ne haragudj, nem gondoltam, hogy megijedsz – szabadkozott. Eltette a fegyvert, és hirtelen rájött, mi zavarja.
- Neked feküdnöd kellene! – Franciaország szenvedő arcot vágott, és megrázta a fejét.
- Már halálra untam magam! Nincs nekem semmi bajom, úgyhogy gondoltam, megkereslek – hangzott a válasz. Matthew a homlokát ráncolta, Francis igyekezett ártatlan arcot vágni.
- Na persze. Irány vissza a kórtermedbe! – adta ki a határozott utasítást.
- De csak ha te is jössz! – kezdett alkudozni komolyan, mire felsóhajtott.
- Csak zavarnálak a gyógyulásban – rázta meg a fejét.
- Viszont én szeretnélek látni, mielőtt még visszaindulnék a déli frontra. – Zavartan bólintott, és letette a macit a földre, hadd bóklásszon utánuk. Arra gondolt, hogy megint fogalma sincs, hányadán állnak egymással, de azért az a tegnapi dolog bántotta kissé. Tudta, hogy valahol, mélyen, legbelül Franciaország és Anglia kedvelik egymást, nem is lehetne másként, meg amúgy is, Francis viselkedése, korábban soha nem emelt volna kezet Alfredre, most meg azért szépen egymásnak estek párszor, szikrázott a levegő, mindezt Anglia miatt…
- Felmegyek a szobámba, kell a laptop meg ilyenek – szólalt meg, mikor a tiszteknek fenntartott épület előtt álltak. – Vigyázz rá, jó? – hajolt le a medvéhez és simogatta meg a bundáját.

Kumajirou lezuttyant a lába mellé, felnézett rá és félre döntötte a fejét. Leült mellé a lépcsőre, és azon gondolkodott, hogyan tudná elmondani Kanadának mindazt, amit érez, vagy gondol őróla, és azt… hogy nem akarta megbántani, tényleg. A fiú táskával a vállán kocogott le a lépcsőn, felmosolygott rá, és felugrott. Kissé hirtelen mozdulat lett, a vállaiban érzett tompa sajgás felerősödött, mosolya erőltetettnek tűnhetett tőle, ez Matthew figyelmét sem kerülte el.
- Tényleg jobb lesz, ha visszafekszel – jegyezte meg, ahogy finoman megfogta a karját, és húzni kezdte magával a pár épülettel arrébb lévő kórházhoz.
- Várj… várj egy kicsit – szólt, és megtorpant, óvatosan magához húzta a kanadait. Az érdeklődve nézte, de az ölelésébe simult, szinte akaratlan mozdulattal, és hagyta magát megcsókolni. Finoman érintette, a hajába simított, összefűzte ujjaikat, és összetámasztotta homlokukat. – Sajnálom, ha megbántottalak – mondta komolyan, mire a fiatalabb lesütötte a szemeit, de nem mozdult.
- Nem baj – mondta végül, és felnézve haloványan elmosolyodott. – Biztos csak én reagáltam túl, igaz? – Nem akarta, hogy a fiú önmagát okolja olyasmiért, amiről nem ő tehet. Meg akarta mondani, hogy nem számít, mert megmentette. Hogy nem számít, mert szereti.
- Felejtsd el, kérlek – mondta inkább, és megcirógatta az arcát.
- De csak ha visszafekszel, és ott maradsz addig, míg az orvos azt mondja, felkelhetsz – válaszolta, és a szemei pimaszul villantak rá.
- Értettem, uram – tisztelgett játékosan, amibe ismét belesajdult a válla, de nem érdekelte különösebben, mert Matthew elmosolyodott, és aztán azon az édes hangján nevetett egy kicsit, ami a borongós délelőttöt valahogy vidámmá változtatta.
Meg azt is, hogy az orvosa mogorván visszautasította az ágyba, és kivitette a szekrényéből az egyenruháját, hogy még véletlenül se lóghasson ki többet, míg nem engedi.
- Értse meg, Monseur Bonnefoy, két lőtt sebbel és három törött bordával nem szaladgálhat kedvére! Megértettem, hogy gyorsabban gyógyul, mint egy átlagember, de ennyire gyorsan azért nem! Kérem, maradjon a kórteremben, és ne nagyon mozogjon, mert a végén rosszul forrnak össze a csontjai, és műtéti beavatkozásra lesz szükség.
- Ha majd drága Párizsom átvándorol a Csatornán, akkor kezdjen az épségemért aggódni – morogta válaszul, és fejét a párnára ejtette. – Komolyan mondom, nem tudják ezek, milyen fából faragtak engem! Száz éve ennyitől még nyugodtan lóra pattantam és semmi bajom nem volt belőle!
Kanada az asztalnál halkan felnevetett, és megcsóválta a fejét. Amikor felé fordult, látta arcán a mosolyt, de nem figyelt rá, a laptopjába mélyedt. Az is elég volt, hogy láthatja, hogy tudja, jól van, itt ül alig két lépésre. Az viszont őrjítő tudott lenni, hogy nem érhet hozzá.
Elszundíthatott (letiltották a kávéról!), mert arra rezzent csak meg, hogy Matthew feljebb húzta rá a paplant, és homlokon csókolta. Lehunyt szemekkel mosolyodott el, óvatosan megölelte, arcát a másikénak simította.
- És tudod, mit tudok még így is? – kérdezte halkan, mire a fiút megrázta az elfojtott nevetés.
- Pihenj, kérlek – suttogta a halkan. – Amúgy sem lenne túl illő, mégiscsak egy kórházban vagyunk.
- Speciel egy csókra gondoltam – mormolta végigsimítva ajkaival az arcán.
- Az belefér – súgta, és szeretőn, édesen csókolták egymást, mennyire kedves, mennyire finom, mennyire szeretnivaló, mennyire akarja ennél sokkal-sokkal határozottabban és birtoklón érinteni… – Nekem most… mennem kell. Van egy kis dolgom, de még visszajövök, rendben?
- Maradj itt éjszakára – kérlelte megfogva a kezét.
- Nem hinném, hogy örülnének neki – motyogta zavartan.
- Ha megbeszélem a kedves dokival? – kérdezte.
- Talán.
- Majd azt mondjuk, fontos megbeszélnivalónk van.
- Pont úgy viselkedsz, mint Amerika. Ő is mindig talál kifogást a rebellis viselkedésre – csóválta a fejét. – Majd jövök – ígérte, megcirógatta az arcát és mosolygósan távozott.

~RA~

Talán csak egy órája aludtak, mikor megszólalt a telefon. Először azt hitte, hogy az övé, aztán rájött, hogy mégsem. Francis akkor már a mobilja után kutatott az éjjeliszekrényén, félálomban morogva.
- Halló? – szólt bele rekedten. – És neked van fogalmad, hogy itt hajnali fél három van?! – találta meg hirtelen a hangját, és a vonal másik végén lévő erre bosszúsan mondhatott valamit. Hamarosan rá is jött, kivel beszél, mert a francia megkérdezte: – Ó, és milyen formában? – Aztán elvigyorodott, és felnyögött: – Ahh, Angleterre! – Matthew megforgatta a szemeit, és szusszantva felült, majd nyújtózott. Franciaország nevetgélt, eltakarta a telefon mikrofonját és felnézett rá. Álmos volt, fáradt, de felvillanyozódott. – Megtennéd, hogy egy kicsit…
- Már itt sem vagyok – suttogta, és otthagyta a kórtermet, ám nem ment messze. Minden udvariasságát és lelkiismeretét elhagyhatta valahol, mert résnyire nyitva hagyta az ajtót, és a falnak dőlve hallgatózott.
- Csak a tiéd vagyok – hallotta Francis hangját. – Mi kéne? – Pillanatnyi szünet. – Mon Dieu… Jól indulunk. Mi van vele? – Hallgatás, a férfi fészkelődött egy kicsit, talán felült. – Úgy érted, hogyan viselkedett irányodba, míg magatehetetlenül feküdtél a karjaiban? – Alfredről beszélnek… – Nos, erről talán Kanadát kérdezd, ő látott párszor titeket, ugyanis a kedves Alfred rajta kívül senkit nem engedett a közeledbe. Míg meg nem látogattalak, azt sem tudtam, hol van a kis sasfészke, ahol elrejtett a világ elől. Pedig elhiheted, hogy oda akartam menni… – Persze, hogy oda akart menni… De mennyire! – Az nem kifejezés! – mondta hirtelen, szinte kiáltva. Aztán a hangja kissé bizonytalanná vált. – Iggy…? Iggy?! Hé, eszednél vagy? Arthur? Szerintem neked valami nagyon az agyadra ment… – Anglia valami olyasmit válaszolhatott, mint ilyen esetekben szokott, de Franciaország nem ment bele a vitába, hanem sóhajtva annyit mondott csak: – Hah, ez komolyan hiányzott. Bár egy cseppet elkéstél vele, Ivan megtette helyetted. – A feleletre félig nevetve reagált: – Ugye nézhetem? – Témát válthattak, és úgy gondolta, most már visszamehet. – Sajnos. Ágynyugalomra vagyok ítélve egy fehérköpenyes és Mathieu által.
- Ezt meg sem hallottam – jegyezte meg, amikor belépett.
- Kaptam külön kórtermet, és Mathieu bajtársiasságból meglátogatott – mondta Francis és rávigyorgott. Bizonyára azt ecsetelte, miért van ott. – Nem tudott aludni. Éppen elbóbiskoltunk, mikor hívtál – kacsintott felé, mire muszáj volt elmosolyodnia. – Van egy üres ágyunk. Gyakran nem tud aludni. Biztosíthatlak, hogy ha pihenni akar, van rá módja.
- Komolyan az alvási szokásaimról tárgyaltok? Amúgy üdvözlöm Angliát – szólt közbe, mikor kezdte idegesíteni a téma.
- Ő is üdvözöl téged. – A hangján hallatszott, hogy a másik szavait visszhangozza. – És ne merészeljek kikezdeni vel- Na-na, Iggykém, lassan a testtel! Elhiszem én, hogy jobban vagy, és ébredeznek a mindenféle kedves érzelmeid a szeretett testvérkéid irányába, de ad egy: én vagyok a kollektív nagy tesó, ad kettő: Kanada éppenséggel nem kisgyerek már. – Matthew megdermedt ültében, és aggodalmasan pislogott Francisra. Ne, nehogy megmondja Angliának, hiszen abból alaphangon is botrány lenne! – Láttad volna a minap, úgy kilyuggatta Oroszt, mint annak a rendje, és nem csak elverte, hanem visszaszorította a vonalaikat, Ivan Szentpétervár alatt menekült előle, te sem csinálhattad volna jobban, én mondom. És most, ha nem bánod, pihennénk még egy kicsit, mielőtt valaki más vodkás jó reggelt kukorékolna nekünk az ablak alatt, rendben? Szép napot, mon ami. – Ezzel letette a telefont.
- Meg fog minket ölni, ha találkozunk – suttogta nagyon halkan.
- Ugyan, dehogy fog – nevetett rá Francis, és kinyújtotta a kezét felé. Már sokkal jobban érezte magát, bár még kapott kenőcsöt a vállaira, de már nem kellett őket kötözni, és tudott féloldalasan feküdni valameddig. A bordáit is megvizsgálták a minap, azok rendben összeforrtak, de az orvos még mindig nem engedte ki, úgyhogy a kórteremből vezényelte a seregei levonulását. – Nem kell tőle tartanod, megvédelek – mosolygott rá, és ezekben a szavakban volt valami ki nem mondott ígéret.
- Rendben – biccentett, és elmosolyodott. Ásított egyet, visszabújt a kényelmetlen kórházi ágyra, amit suttyomban tolt közelebb Franciséhoz, egyelőre sem az orvos, sem a nővér nem vette észre.
- Alszol még?
- Szeretnék.
- Jó éjszakát – mosolygott rá, áthajolt az ágyáról, és arcon csókolta.
- Neked is.
Hallotta Francist helyezkedni, és arra gondolt, hogy legkésőbb holnapután visszamegy a déli frontra. Megint sokáig nem fognak találkozni, és megint elveszik az a meghitt hangulat, ami a napokban kialakult köztük. Hosszú-hosszú csókok, pillanatnyi összebújások, és nem egyszer látta a férfin, hogy sokkal többet is akarna, de tartotta magát, és ennek valahol örült. Az állapota, legfőképp a helyszín miatt.
Sóhajtott egyet, és lehunyta a szemeit. Minden könnyebb lesz, ha végre béke lesz…

~KWR~

[1] Kanada zászlajának francia neve; Egylevelű
[2] Kismedvét Anna Jürgen – Az irokézek fia c. könyvből kölcsönöztem
[3] Spirited Away a Chihiro Szellemországban angol címe
[4] Awenhai Ősanya az irokézek teremtéstörténetének főszereplője, aki az égből esett le, és aztán iker fiúkat szült
[5] Owaniyo Nagy Szellem az irokéz mitológia istene