XII. Fejezet
~Irány a front!~

Nem volt csend, de mivel rettenetesen fáradt volt három nap szaladgálás után, ki akarta használni, hogy kaptak egy éjszakányi szabadidőt. Félig aludt már, mikor Amerika mocorogni kezdett mellette.
- Hé, Iggy – szólította halkan. – Alszol? – Csak egy mordulással jelezte, hogy hallja, amit mond. – Figyelj csak… – a hangokból ítélve közelebb csúszott hozzá a leterített tatamikon, és egy pillanat múlva állát az ő karjára támasztotta. –… hatlak?
- Mi van? – kérdezte nem túl kedvesen. Nem értette a motyogását.
- Azt kérdeztem, hogy megcsókolhatlak? – mondta ezúttal kissé hangosabban.
Kipattantak a szemei, zavartan előre meredt.
- Mi-miért… kell ezt megkérdezni? – nyögte ki nagy nehezen.
- Hát, mert a múltkor elég morc voltál miatta. És nem akarlak letámadni, vagy megijeszteni, és azt sem, hogy felgyújts vagy ilyesmi. Bár mostanában nem játszol annyit firestartert[1], mint korábban – volt az indoklás, mire megforgatta szemeit. Na persze, senkinek nem mondta a Norvégiától kapott tűzevőt.
- Talán mert a lehető legrosszabb pillanatokat választod – jegyezte meg rekedten, és óvatosan felpillantott a fiúra.
Alfred nem viselte a szemüvegét, emiatt a beszűrődő holdfény szabadon vonta ezüstbe szemeit. Mosolygott, haja borzas volt, talán megmosta, nem figyelte. Nyelt egyet, óvatosan mozdult, a hátára hengeredett, mire a másik kénytelen volt megtámaszkodni mellette. Nézték egymás szemeit, és Amerika közelebb mozdult hozzá, mire a paplanján keresztül tartotta meg a vállánál. Inkább ő támaszkodott fel félig, az engedély a szemeiben volt.
Ajkaik finoman simultak össze először, másodszor, harmadjára elmélyült az érintés, és a fiú az arcára simította tenyerét, gyengéden cirógatta. Elgyengülve kapaszkodott a nyakába, mélyen vette a levegőt, szívverése felgyorsult. Amikor felpillantott, a kék szemek derűsen ragyogtak rá. Érezte, hogy elvörösödik, és egy gyors mozdulattal visszafeküdt, a feje búbjáig rántva a takaróját.
- Alvás! – nyögte a biztonságos rejtekből.
- Héé… – hallotta a fiú hangját, és érezte, hogy az ráfekszik, majd elkezdi bontogatni róla a fedezékét. Rámarkolt a paplanra, nem, hagyja békén, hagyja… Alfred hosszú ujjai a hajába túrtak.
Felsóhajtott.
Remélte, hogy nem hallatszik.
Remélte, hogy van elég levegője.
Maximum megfullad a paplan alatt ezzel az idiótával takarózva. Könnyed gyilkosság, nem igaz?
- Sírba viszel – nyöszörögte, mikor azok az ujjak finoman a füle felett simogatták. Megremegett egy pillanatra, gerincén borzongás futott végig. Megmozdította a fejét, csak egy kicsit… lejjebb… – Ott…
- Szóval ez tetszik? – kérdezte a vidám hang a füle mellett, mire megrezzent. Alfred minden kétséget kizárólag az orrával folytatta a cirógatást, mert nagyon közelről hallotta a lélegzeteit, és a borzongás újra meg újra végigrohant rajta. Nyöszörögve dugta ki orrát a paplan alól, és mély levegőt vett, hogy jóleső sóhaj kíséretében fújja ki. Ezt kihasználva lejjebb került róla a védelme, de a nyakánál megint megtartotta. Félprofilból azonban védtelenné vált, és ezt a másik ki is használta. – Ne félj már – suttogta a fülébe, de alig értette a szavakat, csak a forró leheletet érezte, megfeszülve markolt az ágyneműbe. – Nem foglak bántani – nyugtatta csendesen, és megbökdöste orrával a fülét, mire élesen szívta be a levegőt.
- Ne… – nyögte elhalóan.
- Miért? – kérdezett rá, és ajkai közé vette a cimpáját. – Egy jó okot mondj, és esküszöm, abbahagyom – mondta végighúzva ajkait az érzékeny testrészén.
- Mert… – Nem tudta a jó okot, nem jutott eszébe. Aztán mégis erőt vett magán, ellökte magától az amerikait, lerúgta magáról a paplant, és felpattant.
A következő pillanatban összecsuklott.

Reggel tért csak magához, és amint megrezzentek pillái, Amerika finoman hozzáért a vállához.
- Ébren vagy? – suttogta nagyon halkan. Bólintott, felnézett. Nagy, riadt kék szemek. – Kérlek, ne haragudj, nem gondoltam, hogy megint rosszul leszel, sajnálom! – hadarta ijedten, mire lágyan elmosolyodott. Ez a gyerek… Alfred megnyugodni látszott, annál nagyobb volt a rémülete, mikor megragadva a pólóját, dühösen lobbanó szemekkel magához rántotta.
- Ezt meg ne próbáld még egyszer! – sziszegte az arcába, aztán hátralökte, Amerika fenékre esett és nyekkent egyet. – Nem hiába akartam aludni, idióta!
- Ne haragudj – ismételte lehajtva a fejét, olyan volt, mint egy összeszidott kisgyerek. Vagy kölyökállat. Mélyet sóhajtott, beletúrt a hajába.
- Jól van – mondta ki. – Bocsánatkérés elfogadva, ha nem csinálsz ilyet többet.
- De…
- Nincs de! – vágott közbe erélyesen. – Megmondtam a múltkor is, hogy erre nincs időnk! Erőm sincs, mint látod. Mégis mit hittél? Hogy majd rám mászol és minden meg van oldva?!
- Nem! Csak neked akartam jót! O… Olyan feszült vagy, gondoltam, ha elterelem a gondolataid egy kicsit…
- Miről?! Hogy kis híján meghaltam?! Hogy elvesztettem valakit, aki fontos volt számomra?! Hogy London a földdel vált egyenlővé?! Hogy oda a királyi család, majdnem minden fontos vezetőm, csak a fővárosban tizennégymillió ember, egy csomó visszahozhatatlan, rekonstruálhatatlan érték?! Hogy mindennek felelősségét egy barátomra testálták?! Hogy az egész miattad történt, és még csak haragudni sem tudok érte, mert én is pont ezt tettem volna?! Ha lenne egy kis eszed másnap lerohantad volna Ivant, és már régen meg lenne oldva minden problémánk! – Zihálva dőlt vissza a párnára, mélyet sóhajtott.
- Azt hiszed, hogy ezt magamtól nem tudom? – szólalt meg a csendbe komoly hangon. – Borsódzik a hátam, ha csak arra gondolok, hogy mennyire fájhat ez neked. És érzem az emberek bánatát, azokét, akik együtt éreznek, és azokét, akik siratnak valakit tőled. Ez nem csak neked volt veszteség, tudod. Londonban azért… rengetegen voltak, akik nem hozzád tartoztak. És… igazad van, talán tényleg azt kellett volna tennem, amit mondasz, de nem sikerült. Mert ott feküdtél a karjaimban, egy szál lepedőben, véresen, és egyszerűen nem bírtalak volna túl sokáig magadra hagyni, pedig nem tudtál a világról, egészen olyan voltál, mint valami játék baba, meg sem mozdultál. És vigyázni akartam rád, hogy ne essen semmi bajod. Olyan nagy bűn ez, hogy nem hagytam, teljesen lebombázzanak? Ott bőgtem a válladon, mert már fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, és nem tértél magadhoz, csak mikor már kezdtem feladni. És nem értetted, miért nézek rád olyan rémülten, mikor mosolyogtál rám – basszus, nem is szoktál mosolyogni! De legalább már ébren voltál, és rohadtul megkönnyebbültem, hogy életben maradsz.
Most meg olyan hülyén viselkedsz, hogy a fene se érti, mit akarsz igazából. Mert amikor bénázom, kisegítesz, ha én megyek, mindig elküldesz, hogy hagyjalak, és ezt így rohadtul nem értem, szóval nyugodtan megmondhatnád, hogy mégis mi a pálya, mert ez így nem megy.
Anglia sóhajtott. Próbált nem sírni, nem hagyni, hogy a gyász megint eluralkodjon rajta. Egyszer már kibőgte magát a fiú vállán, másodjára már kissé problémásnak érezte volna.
- Hé, na. Ne sírj már, nem akartalak megbántani – motyogta, mire felnyitotta könnyes szemeit. Amerika fölé támaszkodott, vigasztalón mosolygott rá, és az ő paplanjának sarkával leitatta könnyeit az arcáról. Aztán óvatosan odafeküdt mellé, feje egészen közel került az arcához, átkarolta, finoman belesimított a hajába, és az arcát cirógatta.
A fiú közelebb mozdult, leheletfinoman csókolta arcon, várt egy kicsit, talán, hogy ellenáll-e, de dermedten tűrte a második, harmadik érintést is, csak a szíve gyorsult fel, és a levegőt is egyre gyorsabban vette, ahogy a forró, nedves ajkak a bőréhez értek. Végül kissé oldalra döntötte fejét, a másik felé, mire ajkaik találkoztak.
És megnyugodott, ahogy odasimult a fiúhoz, elmerült a csókjában, ölelésében, cirógatásában. A vállához hajtotta fejét, lehunyt szemekkel hallgatta szapora lélegzetüket, és egy rövid pillanatig úgy érezte, egyszer talán minden rendbe jöhet.
A következő pillanatban azonban Amerika telefonja felüvöltött valami heroizáló zene keretében, a tulajdonos meg elmorgott pár szitkot, mert kénytelen volt őt elengedni, hogy felvehesse. A hátára hengeredve szólt bele a készülékbe, tárgyalt egy percig, majd letette.
- Megérkezett a Royal Navy – jelentette ki azután. Szusszantott, újabb gondok.
- Jobb lesz eligazítanom őket – mormolta maga elé, ahogy felült. – Elkérhetem a telefonodat?
- Minek? – kérdezte összevonva a szemöldökét.
- Az enyémben úgy tíz szám van csak. Fel akarok hívni valakit.
- Kit? – kíváncsiskodott, ahogy átadta a szupermodern készüléket.
- Az magánügy – jelentette ki, mire Amerika elkapta a kezét, és finoman megcirógatta a kézfejét. Visszarántotta a végtagját. – Ne essünk túlzásokba – morogta zavartan félrefordítva a fejét.
Alfred félredöntötte a fejét, visszamászott hozzá, nyomott egy vigyorgós puszit az arcára, miközben végigsimított a vállán és a karján, majd felugrott, és kitrappolt a fürdőszoba irányába. Vagyis, amit jobb híján ők annak hívtak. Kikunál minden kicsit furcsa volt, vagy bonyolult. Vízcsobogás, locspocsolás, Amerika már biztosan nyakig vizes, milyen jól kirajzolhatja alakját az a vizes, fekete póló… Na, essünk neki a telefonszám megszerzésének.
Első akadályt a leküzdhetetlen android rendszer jelentette. Hogy a fenében tudja ezt bárki kezelni?! Aztán, mire végre sikerült megtalálnia a neveket és számokat, rakatnyi F betűs volt benne, és… Franciaországnak csak öt száma szerepelt. Gyorsan átírta mindet a sajátjába – hálát mormolt a qwertzes[2] telefonjáért – és amikor az amerikai hurrikán visszatért (meglepően szárazon), visszaadta neki a készülékét.
- Kiku biztos készült valami pálcikás reggelivel, majd gyere te is – mondta még, és kivágtatott, ahogy volt, pizsamában, csak az akadályozta, hogy a tolóajtót nem tudta maga mögött bevágni.
Sóhajtott egyet, visszadőlt a párnájára, a feje fölé emelte a telefont, és feltárcsázta az első számot. Nem csengett ki. A másodikat Spanyolország vette fel. Két percet beszéltek csak, megtudta, hogy a déli front már nagyon számít Amerika segítségére. A harmadik a francia parlamentben csengett ki, amit némi ideges szabadkozás után tett le. Mély sóhajjal tárcsázta a negyediket. Ismerős hang szólt bele.
- Halló?
- Na végre! Van fogalmad róla, hogy jóformán elérhetetlen vagy?! – mordult fel.
- És neked van fogalmad, hogy itt hajnali fél három van?! – hangzott a hasonló kedves felelet.
- Tehetek én róla?! – vágott vissza. – Idefigyelj, szükségem van rád – jelentette ki.
- Ó, és milyen formában? – érdeklődte mosolygósan.
- Elég a hangod.
- Ahh, Angleterre! – nyögött a telefonba.
- Meg az agyad, idióta – tette hozzá sóhajtva. Miért veszik körül őrültek? Francis kuncorászott a túl végen, és egy pillanatra eltakarta a telefon mikrofonját.
- Csak a tiéd vagyok – jelentette ki. – Mi kéne?
- Amerikáról van szó – vezette fel, akaratlanul lehalkítva a hangját.
- Mon Dieu… Jól indulunk. Mi van vele?
- Ezt te fogod megmondani – közölte. – Hogy viselkedett… amíg én… nem voltam magamnál…? Érted.
- Úgy érted, hogyan viselkedett irányodba, míg magatehetetlenül feküdtél a karjaiban? – tette fel a kérdést újra. Arthur morgott.
- Úgy.
- Nos, erről talán Kanadát kérdezd, ő látott párszor titeket, ugyanis a kedves Alfred rajta kívül senkit nem engedett a közeledbe. Míg meg nem látogattalak, azt sem tudtam, hol van a kis sasfészke, ahol elrejtett a világ elől. Pedig elhiheted, hogy oda akartam menni…
- Féltékeny volt…? – kérdezte nagyon-nagyon halkan.
- Az nem kifejezés! – vágta rá. És Anglia felkacagott. Nem értette, miért, csak valami szorító érzés elengedte a mellkasát. – Iggy…? Iggy?! Hé, eszednél vagy? Arthur? Szerintem neked valami nagyon az agyadra ment…
- Fogd be, vagy kitaposom a beled, ha legközelebb találkozunk!
- Hah, ez komolyan hiányzott – sóhajtotta a francia. – Bár egy cseppet elkéstél vele, Ivan megtette helyetted.
- Az övét is! – vágta rá.
- Ugye nézhetem? – kérdezte félig nevetve.
- Ja. Amúgy megmaradsz?
- Sajnos. Ágynyugalomra vagyok ítélve pár fehérköpenyes és Mathieu által – felelte csevegve.
- Ezt meg sem hallottam – hallotta az említett hangját a háttérből.
- Kanada is ott van? – vonta fel a szemöldökeit. – Nem egy kórházi ágyat nyomsz?
- Kaptam külön kórtermet, és Mathieu bajtársiasságból meglátogatott.
- Éjjel fél háromkor? – kérdezte rosszat sejtetőn.
- Nem tudott aludni. Éppen elbóbiskoltunk, mikor hívtál.
- És van ágya, vagy melletted alszik?
- Van egy üres ágyunk – felelte Francis gyanútlanul. – Gyakran nem tud aludni.
- Vagy csak nem hagyod – morogta.
- Biztosíthatlak, hogy ha pihenni akar, van rá módja.
- Komolyan az alvási szokásaimról tárgyaltok? Amúgy üdvözlöm Angliát.
- Én is üdvözlöm – mormolta a telefonba, Francis csivitelve adta át az üzenetet. – És ne merészelj kikezdeni vele.
- És ne merészeljek kikezdeni vel- – ismételte egy darabon engedelmesen, aztán megakadt. – Na-na, Iggykém, lassan a testtel! Elhiszem én, hogy jobban vagy, és ébredeznek a mindenféle kedves érzelmeid a szeretett testvérkéid irányába, de ad egy: én vagyok a kollektív nagy tesó, ad kettő: Kanada éppenséggel nem kisgyerek már.
- Akkor is… – kezdte, de belé lett fojtva a szó.
- Láttad volna a minap, úgy kilyuggatta Oroszt, mint annak a rendje, és nem csak elverte, hanem visszaszorította a vonalaikat, Ivan Szentpétervár alatt menekült előle, te sem csinálhattad volna jobban, én mondom. És most, ha nem bánod, pihennénk még egy kicsit, mielőtt valaki más vodkás jó reggelt kukorékolna nekünk az ablak alatt, rendben? Szép napot, mon ami.
Megszakadt a vonal, Anglia egy darabig nézett a telefonra.
Franciaország és Kanada.
Kanada és Franciaország.
Amerika!
Felugrott az ágyból, és kivágtatott, hogy fékezve az ebédlő előtt lássa, Japán és Amerika nyugodtan reggeliznek. Alfred a pálcikákkal bűvészkedett.
- Te! – mutatott az utóbbira, aki érdeklődve felnézett rá.
- Én?
- Tudod, hogy Franciaország megrontja az öcsédet?!
- Ja, nem olyan rég Matt mondta. Halálszerelmes Francisba. Szerintem még ő is belé. Szóval tök jól megvannak – biccentett a fiú nyugodtan.
- Az öcsédről beszélsz – habogta. – Kanadáról!
- Ja, igen, Matthew, mi van már? Iggy, hűtsd le magad, oké? Vagy féltékeny vagy? Melyikükre? – A kérdés olyan… ártatlan volt. A szemei tiszták, nyugodtak, vidámak. Mintha nem zúgna háború a fejük felett.
- Nem vagyok féltékeny – jelentette ki felhúzva az orrát.
(Az nem kifejezés!)
- De Kanada…
- Pont annyi idős, mint én, és azon nem lovagolsz, hogy én mit csinálok. – Most aztán pimaszul ragyognak azok a szemek. Kihívás.
- Más!
- Mért is? – tudakolta Alfred nyugodtan. – Hé, figyu, Iggy. Ne játszd a gonosz mostohát, jó? Matt boldog. Tényleg. Te nem láttad őket korábban, mikor ez a zűrzavar kitört. Mert Mattnek kellett valaki, és ha már Franciaországon keresztül figyelte az európai eseményeket, néha beszélgettek egy kicsit másról. Aztán több másról és sok másról. Tökre nem meglepő, hogy egymás mellett kötöttek ki. Szerinted Francis miért ment északra? Mert utána ment. Na, ne idegesítsd magad, nem fog tőle változni semmi, tudod. Ülj le szépen, tök finom a reggeli, és megeszem a részed, ha nem vigyázol.
- De fog, ha beverem a béka képét! – morogta, ahogy leült.
Kiku, aki hallgatásba merülve figyelte a jelenetet, mint aki ott sincs, most csendesen felnevetett. Szája elé húzta a kezét, könnyű kimonója ujja lágyan lengett utána, és tényleg nevetett. Először azóta, hogy kiszabadították.
- Elnézést – mondta lassan elkomolyodva. – De pont úgy veszekedtek, mint egy házaspár. – Alfred felröhögött, ő zavartan fordult el. Aztán hozzákezdett a reggelijéhez. Csak egy tea után tudott napirendre térni az információk felett.
Akkor sem teljesen.

Amerika a szeme sarkából figyelte a férfit, ahogy dúlva-fúlva tesz-vesz, berobog a fürdőbe, ki onnan, öltözködik (a hegek a hátán), morog, és átkozódik, mikor megszólal a telefonja (szikrák körülötte), és idegességében az emberei gondolataira válaszol, nem a kimondott szavaikra, aztán a tatamira dobja a telefont, és legszívesebben megtaposná (milyen szép). Kivágtatott az udvarra nyíló erkélyfélére, zokniban lépett a fűre, és egy pillanattal később zöld egyenruhástul vált a természet részévé.
Meresztette utána a szemét, még a szemüvegét is lekapta, megtörölgette a lencséket az ingében, odapillogott szabad szemmel – semmi – visszalökte Texast, és utána indult.
- Hé, Iggy, légyszi, ne gyújtsd fel Kiku kertjét – suttogott. A reggel felaranylott a leveleken, a szellő megsuhogtatta őket, vízcsepegés, a halak a tóban pancsolnak, évszázados nosztalgia, ez a kert már akkor így nézett ki, mikor ő még a világon sem volt. Nyelt egyet. Nyugalom, a sárkány nem mozdul el Kiku mellől, ugye? Nincs itt semmi baj. Nincs itt semmi érdekes… (valami kivelcseszett fura dolog van a levegőben)
Lopakodásra váltva lassan tovább lépdelt a négyzet alakú kövek által jelzett ösvényen. Lábujjhegyen osont, lélegzetvisszafojtva, minden egyes lépésnél megnyugodva, hogy nem ugrott még rá sárkány, ninja, szellem, démon, kommandós, szamuráj, jakuza, földönkívüli. Egy kanyar után látott egy apró gyíkot tovaszaladni a kőről, és utána nézve végre megpillantotta Angliát, aki egy virágágyás mellett guggolt, arcát érdeklődve hajtva a szirmok fölé.
- Iggy… – súgta nagyon halkan, és odaosont mögé, letérdelt, átkarolta, arcát a hátára hajtva. (Még úgy is, hogy másik egyenruha, hogy nem volt otthon mióta, az illata nem változott…) – Hé, mi a baj? – kérdezte meg óvatosan.
- Semmi, Amerika, igazán semmi – hangzott a beletörődő sóhaj, és igazán nem győzte meg.
- Azt nem így mondanád – motyogta. – Na, mondd el.
- Ezt te nem érted – mormolta.
- Akkor úgy mondd el, hogy megértsem – kérlelte.
- Kapj el hullócsillagot…
- Mi?
- Ejts teherbe egy tököt,
Súgd meg, hol a tűnt a napok
Vagy ki patkolt ördögöt,
Hablány hol zeng,
S mi segítsen,
Hogy az irigység
Ne csípjen.
Furcsa dolgokra vagy itt?
Vonz, ami nem látható?
Vágtass tízezer napig,
Míg nem hull hajadra hó,
S elidőzve a csodáknál
Esküdj meg, hogy nem láttál
Oly szép-[3]
 Amerika zavarodottan hallgatta a kántálássá erősödött verset, és egy pillanatra attól tartott, hogy a férfi átkot mond, de aztán hirtelen megakadt, a hangja elcsuklott. Attól kezdett félni, hogy megint sírni fog, és akkor nem tud vele mit kezdeni, mert annyira nem volt jó mások megvigasztalásában, és Anglia most amúgy is vigasztalhatatlan, hiszen mivel tudna neki segíteni, úgy egyáltalán? Jóformán semmivel.

Mélyet sóhajtott, és mégiscsak megkockáztatta:
- Figyelj csak, ha tudok segíteni… – Anglia hűvös keze az övére csúszott, és megszorította.
- Rúgjuk szét Ivan seggét, de úgy rendesen – szólalt meg, és a hangja határozottan csengett.
- Nem kell kétszer mondanod – felelte elmosolyodva, de ez pengeéles mosoly volt, semmi jót nem ígérő. – Mikor indulunk Ukrajnához?
- Eligazítom a csapatokat és mehetünk.
- Oké – hagyta rá. – Akkor délután?
- Délután – biccentett.

~RA~

Amerika végigzongorázott egy csomó gombon, mire a repülőgép motorja felzúgott. A fiú határozottan és szabályosan kért felszállási engedélyt, Japán hangja válaszolt neki.
- Sok sikert – szólalt meg hirtelen.
- Minden rendben lesz – mondta Kiku.
- Hát akkor… majd ott találkozunk – búcsúzott.
- Vigyázzatok magatokra – kérte még a férfi, mire Alfred rikkantott mindkettejük fülébe.
- Én majd vigyázok mindenkire! Na de, köszi, hogy itt lehettünk, most aztán tényleg el kell indulnunk! – Meglódult alattuk a fémmadár, hirtelen sebességgel lőtt ki, egy zökkenés, ahogy elhagyta a Kennedy anyahajó fedélzetét, és már kapaszkodott is fel az égre, olyan könnyedén, akár egy madár tenné. Alfred oldalra rántotta a kormányt, az egész gép megperdült a tengelye körül.
- Mi a fenét művelsz?! – mordult fel dühösen.
- Amikor teszteltünk, nem próbálhattam ki, mit tud – fordult hátra vigyorogva. – Én azóta nem is repülhettem ilyennel. – Sóhajtott. Ez a gyerek… Úgy viselkedik egy tömegpusztító fegyverrel, mintha csak most kapta volna meg élete első villanymozdonyát…
És aztán ő is belefeledkezett a manőverekbe, mert azt meg kell hagyni, hogy Alfred bár nem spórol a hatásvadászattal, mégis elég biztonságosan vezet. És a gép tényleg fantasztikus volt a maga nemében.

San Diegóban szálltak le először, Amerika rohangált, intézkedett, aztán még az éjjel továbbrepültek a keleti partra, egy katonai központba. Alfred betuszkolta egy autóba, adott mellé egy kellően komoly tisztet, és azt mondta, két nap múlva találkoznak. Szigorú utasítást kapott arra, hogy pihenje ki magát, és ne foglalkozzon semmivel, amíg nem muszáj. Utasítást. Ő! Valahol mégis jól esett, hogy Alfred megpróbált figyelni rá. És két nap pihenő… tényleg jól jött, a partraszállás óta a véletlenszerű elgyengülés gyakrabban lepte meg, a legváratlanabb pillanatokban. Hol könnyebb volt leküzdeni, hol elsötétült a kép percekre, akár órákra. De az a két nap, amit nem átallott igazi, tőle idegen és egy úriemberhez méltatlan lustálkodással, semmittevéssel tölteni, tényleg feltöltötte.
Az a tiszt nem szólt hozzá, ha nem kérdezte, és ezt ő nyugodtan vette tudomásul, egyedüli, olykor csivitelő társasága a tűzevő volt, aki találkozásuk pillanatától kezdve hasonló szőkés árnyalatú bundával rendelkezett, mint az ő haja, seszínű szemei tengerzölddé változtak, kék nyelve viszont megmaradt. Teniszlabda méretűvé gömbölyödött, és csak akkor volt hajlandó engedni, hogy bárhová menjen egyedül, ha tusolni igyekezett. A lény bizonyára tartott a víztől.
A harmadik nap délutánján az első amerikai katonákkal érkezett egy Alfred vezette kötelék másodpilótájaként. A román-ukrán határon állomásoztak a szövetségi csapatok, többé-kevésbé egész Európa itt pihent; a tábor kilométerek hosszan terült el: sebtében összetákolt kaszárnyák, földutak, őrtornyok, folyton porzó út, és a SAVE pereme.
Amerika sas madár módjára körözött a tábor felett, míg a tizenötös kötelék sorra landolt a kifutókon, a többi gép Magyarország katonai repülőterén[4] szállt le, s mikor közelebb értek a határon, megpillantott valamit.
- Mi az ott? – kérdezte, mire Alfred felkapta a fejét, és lehalkította az állandó jelleggel tomboló Imagine Dragons válogatását, így a Radioactive már csak tompán zúgott a pilótafülkében. Rajta kívül soha senkinek eszébe nem jutott volna zenét hallgatni repülés közben. Nemzetközi szabvány volt rá, hogy tilos.
- Mi? – pislogott körbe.
- Egy óránál, a határon túl – felelte, és a fiú arra pillantott.
- Nem t'om. Megnézzük?
- Van elég üzemanyag?
- Ha csak ezen múlik – vigyorgott hátra Alfred, és felemelte a gépet, ahogy visszafordult. – Irányítótorony, itt Jones vezérezredes a Spirit fedélzetéről, csak tíz perc múlva szállunk le.
- Mi a fenét parádézol még ott fent, Amerika? – hangzott fel az ismerős hang.
- Ne aggódj, Elizabeth, csak megnézünk valamit – szólt közbe Anglia, mert nem akart veszekedést az éterbe. – Nem lesz baj.
- Vettem.
Felemelkedtek a magasba, az új gépek egyik erőssége a magasságváltoztatásban volt, amiről Alfred sokat beszélt neki korábban. Ezt az előnyt pedig ott használták ki, ahol csak lehetett, szabadesésben csaptak le az ellenfélre, akit ez megzavart, ráadásul a gépek gyorsak voltak, manővereiket tekintve pedig a műrepülőkhöz hasonlóak.
- Visszafelé nézzük meg – jegyezte meg Amerika. – Megpróbálom elég közel vinni a gépet, de nem repülhetünk túl alacsonyan. Nagyjából öt percünk van… mosttól.
- Öt?
- Míg ránk állítják a föld-levegő rakétákat és a nyakunkba akasztanak pár köteléket – hangzott a válasz, és zuhanni kezdtek. – It's where my demons hide![5] – rikkantotta az aktuális dal szövegét lelkesen, és a következő pillanatban kitért egy elsuhanó rakéta elől. – Na franc, ezek kiszúrtak minket – mordult fel, oldalra húzta a gépet egy laza mozdulattal, és átbillenve bezuhant két ellenséges gép közé, mire azok oldalra röppentek és pilótáik zavartan próbálták egyenesbe hozni a vasmadaraikat. – Van kedved lövöldözni? – érdeklődte hirtelen.
- Hogyan?
- A monitoron van valami kis rakétát formázó gombod, ráböksz, és a melletted lévő karokkal tudod irányítani – hadarta, ahogy könnyedén megpördültek a tengelyük körül, és kilőtt pár magnéziumrakétát, hátha azok elterelik a követőik figyelmét. – Gyerünk, Iggy, helyzet van!
- Csinálom, csinálom – morogta, ahogy a monitort figyelte, a két célkereszt a két tüzelőegységet jelentette, és karjai mozgatásával meglepően könnyen tudta célba venni őket. Finom mozdulattal ráfogott a gombra, ők nem hallották a fegyver hangját, sőt, konkrétan csak a másik gép zuhanását látta az ablakon keresztül.
- Küldjek erősítést? – kérdezte hirtelen Erzsébet hangja az irányítótoronyból.
- Nem kell, rutin felderítést végzünk – jelentette Amerika, mire ő megforgatta a szemeit.
- Persze, és a fél ukrán légierő a hátsótokban lohol, ez aztán a rutin – válaszolta a nő. – Amerika, nem azért jöttél, hogy hősködj.

- Iggy akarta! Őt piszkáld!
- Tényleg én kértem – szólt közbe békítés céljából.

- Tengerentúliak – morogta Magyarország, és szusszantott. – Nem foglak titeket kiskanállal összeszedni, értve?
- Vettük – felelte Arthur, miközben a célkereszttel követett egy ellenséges gépet, és még mielőtt rájuk állíthatta volna a fegyvereit, kilőtte.
- A helyzet az, hogy nem maradhatunk, szóval vessünk egy pillantást a cuccra, és lépjünk le.
- Vettem – hagyta rá. Alfred felrántotta a gépet, aztán mikor már három gép a nyomukban volt, hirtelen lefelé fordult, elzuhant mellettük, és a pont az épületek felett voltak, meg tudták nézni őket: lapos tetők, antennák, őrök, és fegyverek a tetőn. – Mi a fene van ott benn…? – mormogta maga elé elgondolkodva.
- Nem tudom, de elhúzunk, oké?
- Rendben – hagyta rá, bár felkészült, hogy kilője a feléjük jövőket, Amerika egy pillanat alatt visszakormányozta a gépet a SAVE biztonságot nyújtó védelme alá, ezzel minden irányított támadás ellen védve voltak, s a semmiből három másik szövetségi gép zuhant alá, ez elvette az ellenség kedvét a további légi csatától.

~RA~

- Ah, Angleterre, jó látni, hogy egyben vagy a kis kalandotok utá- – Röpke mozdulat volt, Franciaország viszont repült egyet. Amerika felröhögött mögötte, a körülöttük lévő katonák érdeklődve figyelték az orrát szorongató franciát és őt. – Ez bost bért? – nyögte Francis orrhangon, ahogy egy zsebkendőt rángatott elő egyenruhája valamelyik zsebéből.
- Mert megérdemled, azért! – vágta rá Anglia hirtelen támadt haraggal.
- Ne csórd a reklámjaim szövegét, hé! – mordult fel, ahogy kihúzta magát, és szipogott ugyan, de az orrvérzése elállt. Lenézett a villogó szemű angolra, tekintete csupa kihívás, és a következő pillanatban már a kettejük alkotta tömegverekedésben fetrengtek a földön.
- Mindig ezt csinálják – legyintett Amerika a csodálkozó emberek felé. – Na, nincs itt semmi látnivaló, menjenek a dolgukra! – adta ki a parancsot, és fél szemmel még visszapillantott a két európaira. Anglia épp bizalmas közelségbe hajolt Franciaországhoz; előbbi terpeszkedett utóbbin. Elhúzta a száját, és otthagyta őket.
- Volna egy kis dolgom a határon túl, és kellene valaki, aki eljön velem – jelentette ki kissé kapkodva a levegőt, miközben féken tartotta a másikat.
- Miért nem viszed Amerikát? – érdeklődte mindent tudón elmosolyodva a másik.
- Mert ő a pilótánk lesz – közölte ellentmondást nem tűrőn.
- Szóval engem ért a megtiszteltetés, hogy veled tarthatok az ellenséges vonalak mögé. Mon Dieu, micsoda izgalom! És mit keresünk ott?
- Még nem tudom pontosan. Hogy nem tűnt fel nektek az a szigorúan őrzött épület, itt van az orrotok előtt!
- Éppenséggel feltűnt, de nem tartottuk túl érdekesnek, meg amúgy is túlzottan őrzik, és- – hirtelen hallgatott el, ahogy a zöld szemek felcsillantak.
- Idióták – forgatta szemeit, és talpra állt.
- Azt hiszed, nem fordult meg a fejemben, hogy ahol annyi őr van, ott bizonyára valami kincs is van? – morogta. – Na, mi van, már fel sem segíted jó öreg Francis barátodat? – nyújtotta felé segélykérően a kezét. Arthur felé nyúlt, hogy a következő pillanatban a háta keményen csapódjon a betonon, és a francia fölé hajoljon. – Ah, revánsot venni mindig édes – mosolyodott el.
- Az lesz édes, ha lepörkölöm a hajad! – közölte fenyegetően, mire a másik csak nevetett. Ezúttal mind a ketten felkecmeregtek a földről, és nem törődve a feléjük pislogó emberekkel, bajtársi egyetértésben indultak meg a tiszti épület felé.
- Azt amúgy nem mondtad meg, hogy miért estél nekem – jegyezte meg Francis, mire Arthur egy tarkón vágással segítette előrehaladását.
- Kikezdtél Kanadával, te állat! – volt az indok, mire a másik felnevetett – ő olyasmit is tudott, amiről Angliának fogalma sem volt.

~RA~

Amerika a tábor szélén ácsorgott, mélyet szívott a cigarettájából aztán felköhögött. Na igen, úgy kábé fogalma sincs, mikor gyújtott rá utoljára, annyira nem volt sem ideje, sem ingere rá, hogy a dohány ott pihent valahol a hátizsákja legalján a gyújtóval együtt, és annyi. Most eszébe jutott, úgyhogy elvonult, hogy pár perc magányban élvezhesse a csokoládés Black Devil romboló hatását, és elmerengjen egy-két dolgon.
Anglia és Franciaország összeültek tervezgetni, rohadtul nem akarta őket otthagyni, de ez van. Neki már felvázolták a helyzetet, egészen jó haditervek voltak, igazából csak arra vártak, hogy az ő csapatai is megérkezzenek, úgyhogy gond egy szál se. Hosszan fújta ki a füstöt, elgondolkodott az utóbbi hónapokban történteken.
„Ezt a háborút már amúgy sem vívhatjuk meg csak fegyverekkel. Bizonyos esetekben szintet kell lépni." Biztosan a mágiára gondolt. Anglia mindig a mágián meg a képzeletbeli barátain pörög. Meg most itt van Japán sárkánya, és amit Kanada mondott… Hallucinált vajon, vagy a Hosszúház Népének szelleme tényleg megjelent neki?
- Badarság – morogta maga elé. – Szellemek nincsenek.
Anglia varázslatai…
Na persze, neki vannak. Neki szabad. Ő mindenekfelett hódolhat a szenvedélyének, finoman ápolgathatja a hagyományokat és nem hagyja kiveszni a varázslatához szükséges hitet a világából. Ez az előjog nem jár ám akárkinek, és csak azok dönthetnek felőle, akik hatalmasok. Rendben, Anglia, hát játsszunk így. És hiába látta ő is a tündéreket, azt mondta, nincs ott semmi. Letagadta, mintha ezzel eltüntethetné őket. Nem lát ő semmit, ha nem énekelhet indiándalt a teliholdnak, ha nem járhat aszálykor esőtáncot, ha nem használhatja a törzsek nyelveit, a varázslataikat, a jeleiket, ha nem hordhat farkasfog talizmánt és nem idézheti fel újra meg újra Azték Birodalom áldását. Ha nincs varázslat számára, akkor ne legyen a másiknak sem!
És végül is, sikerült elérni vele valamit. Nem látta többé a tündéreket, és… ma már nem érez semmi érdekeset, ha véletlen lát egy indiánt, ha álomfogókkal teleaggatott helyre lép, ha hallja azt az utánozhatatlan dallamot. Nem érez semmit, mert nem érezhet, és így varázslat sincs. Matt biztos csak haluzott, mert ugye varázslat nincsen.
Kifújta a füstöt.
Jé, egy madár.
Megrázta a fejét. Körülkapta tekintetét a környéken, kaszárnya, autók, gyakorlatozó katonák, semmi extra. A szeme sarkában mintha mozdult volna valami, de nem volt benne biztos. Összehúzta magán a kabátját, amit csak ingre vett fel, és sietősen visszaindult a tiszteknek fenntartott épületek felé. Nincs itt szó semmilyen természetfelettiről. Fegyverek vannak, katonák, parancsok, gépek és számítások, ennyi az egész.
Az a sas már bizonyára gyűlöli őt.

~KWR~

[1]Firestarter, Stephen King egyik regénye, magyarul Tűzgyújtó
[2]Nem tudom, ezt ki kell-e írni… szóval az olyan mobilok, amiken rendes mini billentyűzet van, angolul qwerty néven találkozhattok vele.
[3]John Donne – Dal, részlet, Eörsi István fordítása
[4]Kecskeméten van katonai repülőtér, szoktak tartani nemzetközi repülősnapot is :)
[5]Imagine Dragons – Demons c. számból