XIII. Fejezet
~Csapda~

- Még mindig az összeesküvés-elméleted szövögeted, Kanada? – huppant le mellé Dánia hirtelen. A medve rájuk sem hederített.
- Ne mondd, hogy elfogadod azt a variációt, hogy megijedt tőlünk – pillantott rá a szemüvege felett. A tűz meleget adva lobogott közöttük, jólesően, bár amúgy sem volt túl hideg, ez mégiscsak adott valami hangulatot az egésznek. Finnország Svédország vállára dőlve aludt, párja finoman karolta a derekát, jól mutattak együtt. Lábuknál összegömbölyödve aludt a kis fehér kutya.
- Hát, azok alapján, amit a többiek meséltek, tőled végül is félhetne – vigyorgott rá Christensen, és ez a széles jókedv egy kicsit a bátyjára emlékeztette.
- Ti is háborúztatok vele, és tőletek mégsem fél – mutatott rá. – Szerintem akkor is készül valamire.
- Paranoiás egy kölyök vagy, Matty – jelentette ki a férfi, és vállon veregette.
- Jobb félni, mint megijedni – suttogta. – Egyébként a nevem Matthew.
- Klassz, kitől szerezted?
- Hagyd már békén – szólalt meg Berwald halkan, a hangja mormogásnak tűnt, pedig tisztán beszélt.
- Franciaországtól. – Megvonta a vállát. – Biztos csak azért, mert a francia alakját Anglia nem tudja kimondani.
- Vagy azért, mert úgy gondolta, hogy az vagy, aminek hív[1] – szólalt meg félálomban Tino, aztán felpislogott a svédre. Halkan váltottak pár szót, aztán úgy döntöttek, ideje nyugovóra térniük. Elnézte őket, ahogy bemásznak a sátrukba, csendesen beszélgetve, nyugodt összhangban és muszáj volt elmosolyodnia azon, amit a finn mondott neki.
Franciaország…
Francis…
Két hete csak a hangját hallja a telefonban, vagy a leveleit olvassa. Már meg sem lepődik, amikor valahonnan a vállára röppen egy Pierre, lábához kötve a rövid levél, kalligrafikus, gyönyörűen ívelt, tökéletes, kissé balra dőlő betűk, csupa-csupa kedves szó, édes semmiségek, hiányzol, szeretlek, sokszor csókollak, ma veled álmodtam, vigyázz magadra, csak lenne már vége, százszor is ölellek…Mosolyogva gondolt ezekre a kis üzenetekre, egyenruhája belső zsebében tartotta őket, a szíve felett.
Aznap reggel, amikor Anglia felhívta Franciaországot, a főnővér meglátta, hogy csókolóznak. Úgy penderítette őt ki a kórteremből, hogy a lába sem érte a földet, megtiltotta minden látogatását, semmilyen esetben nem engedte volna vissza a férfihoz (mert elvonja Francis figyelmét a gyógyulástól), így aztán kénytelen voltak azt a napot külön tölteni. Másnap Francist elengedték, és ez már az a nap volt, amikor vissza kellett utaznia a Déli frontra. Matthew szándékosan nem hagyta el a tiszti épületet, nem akart vele találkozni.
Aztán… Francis egy szál rózsával állított be hozzá, mosolygott, és mire észbekapott, már forrón, hevesen csókolták egymást. Végre magány, végre nyugalom. Gyűrődésmentes tiszti egyenruhájuk megszégyenülve hullott a földre, és ők jóleső sóhajjal dőltek el az ágyán, a francia ott csókolta, simította, érintette ahol érte, míg fel nem nevetett rajta.
- Hé-hé… nem szaladok el – mosolygott rá, és beletúrt a hosszú szőke tincsekbe. – Lassíts egy kicsit – kérte halkan, mire a férfi bólintott, engedte, hogy cirógassa, megcsókolja. Óvatosan végigsimított az erős, izmos vállakon, amiket azelőtt kötés fedett. – Már jól vagy? – kérdezte aggódva.
- Minden rendben – suttogta visszamosolyogva, és a tekintetében hála volt, talán az aggódásért, talán mert megmentette.
Ugyanazzal a finomsággal érintette a napokban beforrt bordák helyét is, Francis erre felkuncogott, és ő szándékosan csiklandozta meg. Összesimultak, izzás, gyengéd érintések, csókok, elfúló lélegzet, hosszú sóhajok, lágy ringás, rekedt nyögések, és elpihenő, ragaszkodó, puha ölelés.
- Ugye most vigyázni fogsz magadra? – kérdezte Kanada, hangjában aggodalom csengett, és mélyen a szemeibe nézett.
- Ígérem, nem esik bántódásom – válaszolta, bár tarthatott tőle, hogy nem tudja betartani. – De te is vigyázz magadra.
- Vigyázok – suttogta. És engem véd egy áldás, aminek nagyobb ereje van, mint gondoltam volna.
- Hamarosan ennek is vége lesz.
- Remélem – susogta a mellkasára hajtva a fejét.
Alig tíz perccel később Francisnak mennie kellett, mert indult a gépe. Másnap reggel ő is csatlakozott az Északi fronthoz, mely végigsöpört a Balti államokon, felszabadítva azokat.
A legfurcsább az volt, hogy az orosz katonák visszavonultak Fehéroroszország határai mögé, szinte harc nélkül szabadították fel Tallint és Rigát, pillanatok alatt kiépítették a SAVE-et, és helyőrségeket alakítottak a helyi katonai erőkkel. Az egyetlen igazi ellenállást Szentpéterváron tapasztalták napokkal korábban. Ez valahol aggasztotta Matthew-t, hangot is adott neki, a többiek félig-meddig egyetértettek vele. Jelentett Amerikának is, aki azóta a Déli fronton tartózkodott, de ő sem tudott jobbat, mint, hogy folytassák a Baltiak felszabadítását, előbb-utóbb úgyis összeérnek a német seregekkel, akik a fehérorosz határon állomásoznak, jobb híján. Ha a teljes határon kihúzzák a védelmet, megtámadhatják és bevehetik Minszket is. Egyelőre ez volt a vázlatos terv.

Merengéséből Dánia verte fel, aki most felugrott, és elmaradhatatlan sörös dobozával együtt bejelentette, hogy felhívja Norvégiát, majd jön. Biccentett felé, magára húzta a takaróját, és nekidőlt a medve oldalának, a fehér bunda kényelmes volt, kellemesen meleg. Lepillantott az alattuk húzódó lapos tengerpartra, egy kikötőváros közelében állomásozott a flotta Lettország partjainál.
Dániával, Svédországgal és Finnországgal csak ők négyen jöttek fel ide; szemmel tudták tartani a kikötőt és elhúzódhattak egy kicsit az emberektől, szükségük volt egy kis nyugalomra, csendre, békére. Litvánia előző nap utazott el Németországékhoz, Észtország és Lettország lent maradtak felügyelni a történéseket és tárgyalni a vezetőikkel. Elgondolkodva szemlélte a csillagokat, aztán lehunyta szemeit. Kellemesen hűs tengeri szellő járta a tájat, az otthonára emlékeztette. Már majdnem egy hónapja nem volt otthon, még a születésnapját sem ünnepelte meg. Kapott pár üzenetet és telefonhívást, ennyi emlékeztette július elsejére, de valószínűleg Alfred is így járhatott, és Francis is így fog, pár nap múlva.
Elszundított, és Dánia sem ébresztette fel, mert már hajnalodott, mikor felrezzent valamire. A medve mozdult meg alatta, ennyi az egész, mégis körülpillantott, hűvös nedvességszag, harmatillat, tengeri só, ázott hamu. Sóhajtott, végre igazán minden rendben megy.

~RA~

Dánia majd' felrobbant mérgében, dühösen járkált fel-alá, surranójának talpa keményen csattogott a linóleumon.
- Hagyd már abba – szólt rá Svédország, felpillantva a laptopjából.
- Nem hagyom! – mordult a dán, dühösen villogtatta rá a szemeit. – Ha az a rohadék egy ujjal is hozzáér Norhoz, én tövestül tépem ki mindkét karját! – fogadkozott, és megint bezárt nagymacskához hasonlóan kezdett járkálni a helyiségben faltól-falig.
- Az a kérdés – vette vissza a szót Észtország –, hogy kit tudunk nélkülözni, amíg a helyzet megoldódik.
- Engem – vetette oda Christensen azonnal.
- De valaki még kell melléd… – jegyezte meg óvatosan Lettország, a dán rávetette parázs tekintetét, mire a fiú összerezzent és nyelt egyet. – Ú-úgy értem, hogy egyedül…
- Igaza van, Ivan helyismereti előnyét is szem előtt kell tartanunk – szólalt meg Finnország.
- Pont rohadtul nem izgat.
- És ott van a Tél…
- Olyasvalakinek kell mennie, aki megbirkózik vele is – szögezte le a finn, és oldalra pillantott, az eddig csendben ülő Kanadára, aki eddig a laptopja mögül figyelt.
- Szívesen Dániával tartok, ha tudok segíteni – mondta halkan, kissé megilletődötten talán, hiszen úgy volt vele, hogy ő segíteni van itt, és a többiek akarják majd letudni a nagyját.
- Van egy ötletem – szólt megint Tino, és úgy tűnt, végiggondolja a tervét, aztán biccentett. – De kelletek hozzá ti is – pillantott a két skandinávra, akik bólintottak. – Na akkor – csapta össze a tenyereit. – Nekem van egy kis dolgom, addig ti tegyétek meg, amit kérek, rendben?

~RA~

Dánia még akkor kiosztott egy csomó parancsot, mikor a levegőben voltak Szentpétervár felé, s utána csak a tervük rá eső részére koncentrált. Ennek keretében szerzett egy motort, maga mögé ültette, és elrobogtak arra, amerre információik szerint Oroszországot találják.
Az utcák kihaltak voltak, a frontvonal a város alatt húzódott, ám Ivan valahogyan bejutott mögé. Nem volt ez meglepő, bizonyára pontosan tudta, hogyan juthat be anélkül, hogy bárki észrevegye. Norvégia azonban amint megtudta ezt, a keresésére indult, amitől a szőke dán csak még idegesebb lett. Kanada nem is szólt hozzá feleslegesen, amúgy is arra koncentrált, hogy ne essen le a motorról a kanyarokban: egyik kezével a válltáskát tartotta, amit Finnországtól kapott, a másikkal a medvét fogta, hátán ott volt a számszeríj és a tegez. Dánia könnyed mozdulatokkal vezetett, egyik kezével a csatabárdját lóbálta maga után, a másikkal fogta csak a kormányt, de mégis jócskán a városi sebességhatár felett hasítottak.
Átlesett az előtte ülő válla felett, a SAVE-re kapcsolt GPS csak pár utcával jelezte a keresett személyt előttük, így a következő kanyarnál Christensen lefékezett, hogy majdnem felborultak.
- Az ott jó lesz – intett egy magas, laposabb tetejű épület felé. – Megbirkózol vele? – kérdezte.
- Nem gond – ugrott le a járműről, és megigazította vállán a tegezt, a táskát.
- Jól van – biccentett. – Tíz-tizenöt perc. Kapcsold be a rádiót.
- Vettem – hagyta rá, és letette a medvét. – Gyerünk, Kuma – mondta neki. – Sok sikert – pillantott hátra, és futólépésben megindult az épület felé. Hallotta felbőgni a motort, hűvös szél söpört végig a városon, és a távolban felmorajlott az ég.
Az ajtó zárva volt, de nem volt ideje ezzel törődni, eltörte a zárat, és már rohant is felfelé a lépcsőházban, nyomában a medvével. Meglepetésére senkivel nem találkozott, és ahogyan az utcáról látszott, a tetőtérben voltak ablakok, ahonnan ki tudott mászni a tetőre.
- Idelent maradsz – mondta a medvének. Letérdelt elé, megsimogatta a fejét, aztán lehunyta a szemeit. – Hold-szülött Szellemmedve – suttogta a nevét, érezte a mágia rezzenését, s mikor felnézett, a medve már hatalmasan és fenségesen állt előtte, orrával megbökve a kezét. – Minden rendben – szólt irokézül. – Finnország szerint nem lesz rád szükségem, de nem fog ártani, ha te is itt vagy. Maradj nyugton, rendben? Nemsokára kimehetünk innen. – A medve félredöntötte fejét, sötét szemei okosan csillogtak, elnézte, hogy a gazdája kimászik az egyik tetőablakon, és eltűnik a szeme elől.
Előbb a számszeríjat húzta fel, és tette oda a keze ügyébe, majd gyorsan kinyitotta a táskát is.
- Kölcsönadom, mert nekem most nem kell – mondta Finnország, mikor átadta neki. – Kérlek, vigyázz rá nagyon, jó? – Megígérte, hogy így lesz, s most nagy odafigyeléssel szerelte össze az orvlövészpuskát. Pár perc múlva már csak elhelyezkedett, és várt. A feje felett lobbant egy villám, a délutáni fényt viharfelhők szűrték, egészen sötét lett.

~RA~

Odatartotta arcát a szélnek, mély levegőt vett. Víz, só, háború és villámlás illata keveredett valamivel, amit alig lehetett észrevenni. Ha nem tudja, talán észre sem veszi. Az emberek soha nem fogják megérezni. Ő mégis azonnal rájött. Mágia aromája a levegőben, de azt nem tudta eldönteni, hogy kié és milyen szándékú. Nem volt egyértelmű, és az illető egyelőre csak gyűjtögette az erejét. A vihar mégis elárulta. Annyira váratlan volt, és annyira erős, hogy bizonyára nem a természet műve. Valaki a városra küldte, és azt pontosan tudta, hogy kinek állhat szándékában ilyesmit tenni.
Koppanó léptek a betonon, az érzékei elárulták, de a másik is biztosan tudta, hogy ott van. Az országok érzik egymás jelenlétét, főleg ha elég közel kerülnek egymáshoz. Összefont karokkal támaszkodott egy ház falánál, Oroszország a szemben lévő utca félhomályából lépett ki. Csapja a kezében, mégsem tűnt túl fenyegetőnek. Egyelőre.
- Milyen kihalt lett a város – jegyezte meg Ivan eltűnődve. Mintha csak magában beszélne.
- Te okozod a magad rákfenéjét, nem mondták még? – szólalt meg Norvégia halkan, hangja hűvös volt, mint a jeges északi szél.
- A vihar elől mindenki behúzódott – folytatta. Lukas felhúzta egyik szemöldökét. – Te átkoztad meg a várost, igaz? – pillantott hirtelen rá.
- Nem – válaszolta az igazságnak megfelelően.
- Akkor melyikőtök volt?
Nem felelt. Oroszország sem lesz előrébb, ha tudja a választ, és neki sincs semmi haszna abból, ha megmondja.
- Mindegy is – legyintett a csappal, és lassan megindult felé. Egy pillanat alatt végigsöpört tudatával a frontvonalon tartózkodó emberei gondolatain. A város határában mozgósított katonák hökkenten figyelték a közelgő orosz tankalakulatot. Komolyan tüzet nyitnak Szentpétervárra? A felettük kialakuló viharzónára való tekintettel csak a különleges repülőegységet engedték felszállni. Felkészültek rá, hogy megvédik a várost, ameddig esélyük lehet a győzelemre. Norvégia nem számolt azzal, hogy hagyja visszafoglalni Szentpétervárt. Fontos pontja a haditervüknek, nem akadhatnak el itt, ha egyszer már elindultak, hogy bevegyék Moszkvát. S ha minden jól megy, azzal végre vége lesz ennek az újabb őrületnek.
A következő villám fellobbantotta az orosz lilaszín szemeit. Nem tetszett neki a rögtönzött vihar, de ellene tenni nem tudott. Mégis, valahogy hűvösebb lett, ahogy közeledett, és nem a széltől. Kit érdekel, gondolta Norvégia, a hideggel nincs különösebb problémája.
Nem mozdult, figyelte a közeledőt, rezzenéstelen arccal, de ugrásra készen. Felnézett Ivanra, alig pár lépés választotta el őket egymástól. Újabb villám hasította ketté az eget, és éles reccsenéssel dördült az ég. Figyelte a hideg tekintetet, és amikor meglátta a villanást, ő is mozdult. Előre lendült, felizzottak a varázslatszikrák, és lehajolva az orosz hasának feszült minden mágikus és fizikai erejével. Mivel az fizikai támadásra készült elsősorban nem védekezett időben, hátrazuhant. Norvégia felkapta az eddig a lábánál fekvő puskát, ám két lövés után beszüntette a tüzet. Valami nem stimmelt.
Golyóállómellény, villant át az agyán. Hát persze, Kanada egyszer már szitává lőtte, nem követi el kétszer ugyanazt a hibát. A végtagjait nincs értelme lőni, túl gyorsan gyógyulnak, és általában ügyet sem vet a sérüléseire (alaposan kihallgatta a baltiakat mielőtt elmentek volna). Azért ellőtte a maradék golyókat, kárba ne vesszen, és figyelte, ahogy az ellenfele felkel a betonról.
A felhők kavarogtak a fejük felett, a villámok egymást érték, a vihar kiteljesedni készült. Egyszerre két dolog rohant át rajta: az egyik, hogy eső nem lesz; a másik, hogy a varázslat szándéka romboló, pusztító erejű, de nem ellene irányul.
Hirtelen söpört végig a jeges szél a környéken, ahogy Oroszország felé fordult. Nem hűvös, mint a nyáréjszakákon, határozottan jeges, és hópihéket kergetett a szél. Norvégia maga elé emelte egyik kezét, halkan varázsigéket suttogott, halványkék ragyogás vette körül, szemei felvillantak, és a zöld alak az árnyékból lépett elő, ahogy a levegőből, a felhők közül a zúgó Tél megjelent. Hegyomlásszerű hanggal és orkán erejű széllel csaptak össze, Ivan szemöldök felvonva figyelte harcukat, azután az őt figyelő Lukasra pillantott. Úgy tűnt, a norvégot nem érdekli a két lény csatájának kimenetele, vagy túlságosan bízott a saját varázsának erejében.
Egy pillanat volt, jégbörtön kúszott egyik karjára, ám éppen csak észrevette, egy mozdulattal lerázta magáról, az darabokra zúzódott, kopogva hullott a betonra. Ellentámadása eltérítette a következő ilyen próbálkozást, de célba nem talált. Kénytelen volt ellökni magát a faltól, és a tágabb térre hátrálni, ahol azonban kis híján elsodorta Oroszország szelleme, de a troll még éppen idejében ugrott elé, hogy megvédje. A két szellem egymásnak csattant, dörrent egyet az ég, és utána hirtelen mély csend ereszkedett a városra, amit egy motor hangja vágott ketté.
Az egyik utcából hirtelen kifarolt a fekete járgány, Dánia ugrott le róla, és megszűnt a szél, a villámlás, az égzengés. Apró sárga szikrák pattogtak körülötte, ahogy feléjük sietett, és amikor érzékelte, hogy az orosz megint támadni próbál, a földhöz csapta fegyverének nyelét. A villám fényétől fehérré változtak szemei, a beton több helyen felrepedt, és Ivannak esélye sem volt védekezni ellene. Fémes szag és forróság maradt a levegőben a támadás után.
- Ugye jól vagy? – kérdezte felé nyújtva a kezét, ahogy odaért mellé.
- Mi a fenét keresel te itt? – szegezte neki a kérdést Norvégia, és összefonta karjait a mellkasán. Christensen elmosolyodott, további kérdés nélkül megragadta a kezét, és maga után húzta.
- Kérd meg a barátodat, hogy foglalja le őket egy kicsit – szólalt meg, és felemelte a csatabárdot, mikor Tél Tábornok jeges árnyként feléjük suhant, és egyetlen suhintással elvette a kedvét bármilyen támadástól.
- Mit művelsz? – kérdezte elhűlve, suttogva.
- Ezt a háborút már nem nyerhetjük meg fegyverekkel – mondta ki, és felkapta a motort, amit csak úgy eldobott, mikor megérkezett. – Gyere, van még egy kis dolgunk.
- Itt hagyjuk csak úgy? – kérdezte.
- Utánunk fog jönni, ne aggódj. Csak úgy foglalhatja vissza a várost. Na, gyerünk! – felugrott a motorra, és Lukasnak nem volt mit tennie, követte. – Gyite! – kurjantott a dán, és felbőgette a motort, mire az megugrott alattuk.
- Dánia.
- Igen? – pillantott hátra.
- Ez egy motor.
- Ahogy mondod.
- Mikor tanultál meg motort vezetni?
- Úgy tíz perce – válaszolta vigyorogva. Norvégia úgy döntött, nem fog reagálni. Nem is lett volna ideje, az elöl ülő elharapott szitkozódása, aztán a jármű hátsókereke kisiklott alóluk, és felborultak. Éktelen csikorgás, egy éles csattanás, métereket csúsztak a betonon. – Nor? Nor?!
- Ne üvölts már a fülembe – morogta maga elé, ahogy lerúgta magáról Dánia újabb őrült ötletének és így a kétkerekű maradékát. Kellemetlenül sajgott mindene, de nem érezte úgy, hogy bármije eltört volna, úgyhogy felállt. – Mi történt?
- Nem tudom… egyszer csak felborultunk, és- oh. – Dánia megakadt a mondatban, kék szemei elkerekedtek.
- Mi van?! – kérdezte.
- Semmi – mosolyodott el szeretőn, és ahogy felegyenesedett, odanyúlt, ujjaival fésülte helyükre összekócolódott tincseit, aztán egyenruhája ujjával finoman megdörgölte egy helyen az arcát. – Minden rendben – mondta elégedetten. Elképedve nézte a magasabb férfit, aki esés közben fél arcát lehorzsolta, mégis egy koszfolt miatt aggódott az ő arcán. Aztán gyorsan végignézett rajta, de úgy tűnt, hogy van valami haszna nyáron is egyenruhában szaladgálniuk, egyikük sem sérült súlyosabban külsőleg.
A motorra pillantott, és megértette mi történt: annak hátsó kereke teljesen megfagyott, azért vált irányíthatatlanná, és nem Dánia félkezes vezetési stílusa miatt, mint ahogy először gondolta. Most emlékeztette magát, hogy ennyi idő alatt Oroszország akár magához is térhetett. Elnézett az utca vége felé, de a sötétben semmit nem látott, és Christensen az előbbi villámos akciójával valószínűleg tönkretette a fél város áramellátását, ugyanis a közvilágítás sem működött. Éppen felemelte a kezét, hogy valami fényt varázsoljon, de a másik elkapta.
- Még ne – kérte, és lehajolt a motorhoz, levett valamit a kormányról, mint kiderült, helymeghatározó volt. Sárga szikrák pattantak, ahogy előre nyújtotta a karját, mire a semmiből ott termett a csatabárdja. – Csak két utcával vagyunk lentebb – mormolta. Az utca vége felől léptek koppantak, és megérezték a hűvös szelet. Dánia megforgatta fegyverét, a villám végighasított az utcaszakaszon. – Ez majd lelassítja egy kicsit, mennünk kell – ragadta karon, és ellenkező irányba kezdte maga után húzni.
- Mégis mi a fenéről van szó? Mire készülsz? – kérdezte, ahogy futólépésben haladtak a járdán. – Miért menekülünk el?!
- Csapdába csaljuk – mondta halkan, és futásra váltott. – Ne aggódj, minden el van rendezve.
Nem kérdezett, csak szorosan a másik nyomában rohant. Kénytelen volt megbízni a tervben, bármi legyen is az. És amúgy is… Christensen bizonyára nem vezetné bele olyan szituációba figyelmeztetés nélkül, ami veszélyes lehet. Bár az, hogy használja a mágikus képességeit, ráadásul pont ezt, jelent valamit… talán csak azt, hogy képes kiállni Ivannal, bármivel is próbálkozzon.
Ellenőrizte a csata állását, ahogyan számított rá, még mindig nyerésre álltak a besegítő dán csapatokkal együtt.

- Itt jó lesz – fékezetett le hirtelen, és matatott valamit, majd kattant egy pisztoly, és éles fehér jelzőfény röppent fel. – Most már varázsolhatsz nekünk fényt – mondta halkan Dánia. Nem kellett kétszer mondani, nem túlzottan díjazta a sötétséget, ami ellepte őket. Összedörzsölte tenyereit, majd az egyiket a szája elé tartotta s úgy tett, mintha finom port fújna el a bőréről. Szentpétervár felett fellobbant a sárga-kék-zöld sarki fény. – Most megvárjuk a jó öreg Ivan cimboránkat, hogy elbeszélgessünk vele – jelentette ki elmosolyodva. Övéről levett egy pisztolyt. – A biztonság kedvéért – mondta. – Be van tárazva – nyomta a kezébe.
Norvégia nem gondolta, hogy szüksége lesz rá.

~RA~

- Látod, menni fog, igaz?
- Igen, menni fog – suttogta. Felemelte a puskát, célzott vele, egy pillanatnyi ordító-néma csend.
- Egy kicsit jobbra ránt, érezted, ugye?
- Éreztem – biccentett engedelmesen.
- És emiatt egy kicsit balra kell tartanod, ha pontosan célba akarsz találni. Próbáld meg újra!
Megtöltötte a puskát, határozott mozdulatokkal, figyelve, hogy a keze remegése ne tűnjön fel. Újra vállának támasztotta a fegyvert, és ismét célzott vele. Ezúttal tökéletesen célba talált.
- Szép volt! – rikkantott Anglia. – Most már meg tudod magad védeni, ha arra kerülne a sor.
Bőgni akart, elzokogni, hogy ő erre nem képes. Kire lőne?! Emberre vagy országra? Az emberi élet fontos, kioltani bűn… országok meg… ki az ellenfél? Alfred, Franciaország? Inkább elszenvedi a golyóhalált, de egyiküket sem bántaná.
- Nagyon fontos, hogy mindig olyan helyre célozz, ami létfontosságú. Ellenség, az igaz, de nem akarjuk, hogy sokat szenvedjen. Ha a szívére vagy a nyakára célzol, szinte meg sem érzi, már elmúlt. Érted?
- Értem…
Hirtelen odabújt a férfihoz, nyugalmat remélve fúrta arcát a vörös kabátba, és Anglia magához ölelte, nyugtatón ringatta, megsimogatta a haját, a hátát, és arról beszélt, hogy Alfred igenis visszajön hozzájuk, mert így lesz. Ő hitte ezt.

Hallotta a surranós lépteket, siettek. Hallotta a csendes beszélgetést is, de nem értette pontosan, és nem tudta volna megmondani, melyik hang kihez tartozik. A jelzőfény erősen lobbant fel a szemhéjai mögött, és utána egy másik, állandó világosság. Felnyitotta szemeit, a sarki fény hullámzott finoman, Norvégia varázslatának köszönhetően. Gyönyörű volt, ám nem volt ideje foglalkozni vele. Pislogott párat, megigazította orrán a szemüvegét és odahajtotta fejét a puska távcsövéhez.
Hamarosan meglátta közeledni Oroszországot. Nyugodt, ám fürge léptekkel, a csap ott pihent a kezében, mögötte az a sötét árny. Oldalra pillantott, a tetőablak nyitva, alatta a fehér medve várja. Nincs mitől tartania. Annyira más ez így, hogy tudja, mi következik. A villámok egy ideje már nem vakították el, és most gondolt először arra, hogy talán Dániának köze lehet a hirtelen időjárás változáshoz. Recsegett a rádió a fülében.
- Minden rendben? – kérdezte a dán hangja.
- Igen – súgta.
- Nem fog téged észrevenni, ne szalaszd el.
- Vettem.
Lehunyta egyik szemét, és a célkereszt egyenesen Oroszország szívére mutatott.
- Éreztem…
Hogy elakadt a lélegzetük, elfogyott a levegőjük, önmagukban Istenhez imádkoztak, lelkük üdvéért, családjuk boldogságáért…
Nem vagy más, csak egy gyilkos…
 - Vezessen utadon a sas madár, kicsi Dél. Téged vezessen a kígyó, kicsi Észak, és vigyázzon rátok a jaguár. És most menjetek! A Nap házában majd újra találkozunk…
Nagyon fontos, hogy mindig olyan helyre célozz, ami létfontosságú. Ha a szívére vagy a nyakára célzol, szinte meg sem érzi, már elmúlt…
 Különben az áldozat szenved.
Célzott, lőtt. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer húzta meg a ravaszt, mielőtt a hóförgeteg ellepte volna, szédítő üvöltéssel.
Jó kínozni az ellenséget, Oroszország? Remélem, az a két másodperc visszaadta azt, amit másoknak okoztál…
Fordult egyet, Finnország orvlövészpuskája koppant odabent a padlón, remélte, hogy nem lett semmi baja. Felkapta a számszeríjat, és beugrott az ablakon, az üveg darabokra roppant a hirtelen hidegtől, az arca elé kapta a karját, hogy védje magát, a szellemmedve előbb csak felmordult, aztán dühös üvöltéssel próbálta elijeszteni a Tél-szellemet. Az azonban nem tudott másfél méternél közelebb menni Kanadához, ahogyan azt Finnország jósolta, amikor a másik két skandináv varázslatot mondott rá, hogy a saját áldásával együtt olyan védelmet kapjon, amivel ez a szellem nem képes dacolni.
- Gyerünk – szólt a medvére, és a fegyverét magához szorítva kirohant a tetőtérből. Kettesével vette a lépcsőfokokat, a fordulók üvegein jégvirágok nyíltak, meg-megrepedeztek, Tél Tábornok mégis akkor rontott rá igazán, mikor kilépett az épületből.
A szellemmedve gazdája elé állt, hogy megvédje, a süvítő-szél-kísértet nem tudott mit tenni vele, pedig igazán dühös volt. Egy furcsa zöld lény vetette rá magát, volt ideje körülnézni. A két skandináv a vérben fekvő oroszt figyelték, feléled-e. Matthew visszanézett a szellemekre, majd a medvére pillantva annyit mondott az indián nyelven:
- Kapd el.
A szellemmedve bundája felragyogott, gazdáján a vállától kiindulva borzongató meleg futott végig a testén. Attól a vállától, ahová álmában az irokéz Kismedve a tetoválást tette. Odakocogott a többiekhez, Norvégia csak egy gyors pillantást vetett rá.
- Gratulálok, és most mit akarsz kezdeni vele? – kérdezte Dániától kissé talán idegesen. – Nem zárhatod be a saját földjén, olyan volna, mint bombát tenni a tábor közepére.
- Lepasszolhatnánk valakinek – gondolkodott hangosan a dán. Hópihék kezdtek szálingózni, aztán egyre nagyobb pelyhekben hullott a hó, és ismét hirtelen zuhant a hőmérséklet.
- Ha így folytatja, pillanatok alatt lehűti a környéket, hogy mi sem húzzuk sokáig – jegyezte meg a norvég.
- Mit nekünk egy kis hideg?
- Ezt varázslat okozza, nem a természet…
Kanada már nem rájuk figyelt, azt nézte, ahogyan a Tél-kísértetből jégcsapok hullnak alá egyenesen a medvéje felé.
- Kuma-! – Ijedten a nyelvére harapott, de már késő volt. A varázslat szálai elszakadtak, ő előre lendült; mély koppanások, ahogy a súlyos jégdarabok a fagyott, repedezett betonon darabokra törnek. Elkapta a medvét, összeszorította szemeit, lehajtotta a fejét, pontosan tudta, hogy nem élheti túl ő sem, ha felnyársalják az éles jégszilánkok.
Mély csend, csak hó illat. Felnézett, de torkára fagyott a kiáltás. Ősz haj, hűvös, fekete szemek, ráncos arc. Egészen közelről figyelte a férfi.
- Te vagy a Tél-szellem – suttogta alig érthetően.
- És te? Te ki vagy? – kérdezte mély szélsuttogó hangon.
- Kanada vagyok – válaszolta halkan. – A Nagyszellem kegyeltje, Awenhai fia, az Észak-amerikai kontinens szülötte. A nevem Matthew Williams. – A szellemet nem különösebben érdekelte a válasz. Felegyenesedett, Matthew a számszeríj után nyúlt. – Oroszország el fogja veszíteni ezt a háborút, hiába bocsátasz fagyot oda, ahol jársz – mondta megtalálva a hangját.
- Ne légy ebben olyan biztos, Nagyszellem kegyeltje, Awenhai fia, Kanada. – Megfordult, orkánüvöltést hallatva rontott a két európaira, majd felkapta Oroszországot, és a gomolygó felhők között eltűnt vele.
Dánia megforgatta csatabárdját, egyszerre több helyen villámlott, behálózva az eget, ám nem érhette utol a menekülőket.

Norvégia lehunyta a szemeit egy pillanatra, egyik kezét a homlokához emelte, és mély levegőt vett. Őszintén örült, hogy megszabadultak az Oroszország-jelentette problémától, és a csapataik is megvédték a várost, és ahogy ő érezte, nem túl nagy áldozattal. Oldalra pillantott Dániára, akinek arcán már hegedtek a sebek, és most a fegyverén támaszkodott. Majd Kanadára, aki már porolta le magát, zavartan körbepislogva, szemüvege lecsúszott az orráról, ezért zsebre tette. Amikor a medve után ugrott, történt valami, amit ha pontosan van ideje megfigyelni, sem biztos, hogy teljesen megért. Valaki vagy valami megvédte a fiút, és ennek köze sem volt ahhoz a varázslathoz, amit Dánia és Svédország bocsátott rá (érezte rajta a mágiájuk nyomát, amikor elég közel voltak egymáshoz). Ez úgy nézett ki, mintha egy afféle indián szellemharcos állt volna a támadás és közé, akinek karján kígyó tekeredett, és nagymacska feszült ugrásra készen a lábainál.
Valami hihetetlen módon felborította a mágia áramlását a világukban, mert olyan eltemetett helyeken bugyog fel, ahol nem szabadna megjelennie.

~KWR~

[1] Matthew kereszt neve annyit tesz 'Isten ajándéka'