XV. Fejezet
~Utolsó pillanatok~

Robert Garten a vancouveri kutatóintézet földszinti recepciós pultjának támaszkodott, egy műanyag kávékavarót rágcsált, lelkesen ecsetelve a két hölgynek hétvégi randevújának részleteit az új barátnőjével. Az egyikük – a másod unokatestvére, Elisya – elragadtatottan figyelt, míg a másik – véletlenszerű, ám barátságos kollegina, Cinthia – a fejét csóválta, és jókat nevetgélt. Az épület lassan záráshoz készült – legalábbis a félbehagyható munkákat leállították, az éjszakások úgy egy óra múlva kezdtek befelé szállingózni, és az utolsó turistacsoport (akiknek a felső három szintet mutatták meg) két órája távozott, így nekik éppen semmi dolguk nem akadt.
- Esküszöm, lányok, ő az igazi – jelentette ki Robert úgy ötödjére, mire Cinthia megint felnevetett, és megkérdezte:
- Komolyan, nincs jobb dolgod, mint itt beszélgetni? A feletteseid nem lesznek rád mérgesek?
- A feletteseimet nem érdekli, mit csinálok – legyintett jókedvűen. – Tudod azt csinálok, amit akarok, amíg nincsen pontosan kijelölt feladatom, és nem hagyom el az épületet. Szép kis betonkalicka. Ráadásul ez a világ legjobb melója. Nem kell a fronton lenni Európában, és nem kell az ideiglenes menekülttáborokban rendfenntartót játszani.
- El fogsz lustulni, Rob – jegyezte meg kissé csípősen Elisya. – És ne viccelődj a háborúval, nem szép dolog. Egy csomó kollégád ment Skandináviába segíteni az ottaniaknak.
- Nem viccelődtem! – rázta a fejét. – Jó gyerekek, tutira megnyerjük a háborút.
- A háborúnak nincsen győztese – vetette közbe szárazon Cinthia, és felpattant, mikor kinyílt az épület fotocellás főbejárata. – Üdvözöljük, sajnálom, de az épület már zárva van, kérem jöjjön vissza holnap reggel kilencre – mondta kedvesen, de a bevett, monoton szöveget.
A férfi rájuk pillantott, tekintete megállapodott Robert katonai egyenruháján, elnézte pár másodpercig, azalatt Elisya is megszólalt, szinte ugyanazt mondva el, mint a társnője. A látogató meg sem rezzent, még mindig a katonai egyenruhát nézte, a karján virító Maple Leaf Flaget[1].
- Hé, uram – szólította meg végül Robert, kissé figyelmeztetően –, nem hallotta? Záróra van. Kérem, ne okozzon gondot a hölgyeknek.
A férfi villámgyorsan mozdult, a fegyvere már ki volt biztosítva. Meglőtte Robertet, de nem volt pontos célzás, csak a vállát találta el. A katonának még volt annyi ereje, hogy átvetődjön a pulton, és magával rántsa a két nőt is.
- Hívjatok erősítést most rögtön! – sziszegte összeszorított foggal, és mindhárman behúzták a fejüket, mikor az egyik számítógép monitora szétrobbant felettük egy golyótól. Az asztal alá volt szerelve egy gomb, amit ha megnyomtak, az egész épületben riadót fújt. Robert ép karjának kezével a vállát szorongatta, Cinthia az ő adó-vevőjét kapcsolta be és zaklatott, remegő hangon azonnal elhadarta, mi történt. Közben léptek koppantak az ajtó felől, többen is érkezhettek egyszerre, és csendes hangon, egymásnak odavakkantott szavakkal beszélgettek. Elysia elsápadt.
- Oroszok... – suttogta, szemei tágra nyíltak a rettegéstől.

~RA~

Kanada elmaradt mögöttük, a falnak támaszkodott, leverte a víz, és görcsösen jobb vállába markolt. Nehezen lélegzett, szemei félig lehunyva, ajkai mozogtak, de szavak nem hagyták el a száját.
- Matt? Hé, jól vagy? – Amerika zavartan fordult vissza öccséhez, kérdezett tőle valamit. Nem kapott választ, mert a fiú, úgy tűnt, fel sem fogja, hogy hozzá beszélnek. – Matt? – Alfred odaugrott hozzá, meglengette a kezét az orra előtt. – Szerintetek mi-
- Egy fegyveres… - suttogta ezúttal érthetően, aztán zaklatott, remegő hangon hadart: - A recepciónál vagyunk, a földszinten, egy fegyveres bejött, és meglőtte Robertet, aztán szétlőtt egy monitort, és- Többen vannak, de nem merünk kinézni… Robert, Robert Garten! Igen, megsérült, meglőtték a vállát! – Talán mondani akart még valamit, de aztán elhallgatott, és még egy értelmes szót mondott: - Oroszok…
- Mi az isten? – mordult fel Anglia. – Mégis mit lát?!
- Garten, ez a név ismerős – mormolta Amerika. – De honnan? Találkoztam vele, ez biztos, de mikor, hol… - Alfred hirtelen felkapta a fejét, és az arcán egy pillanatra tömény iszonyat látszott. Elkapta a kanadai vállait és finoman megrázta. – Matt, most ne velük törődj, tudnunk kell, hogy- - A fiú hirtelen görcsösen összerándult és fájdalmasan felkiáltott, összecsuklott, hiába fogta a másik, és karjaival a fejét védve összekuporodott a fal tövében, majd zokogásban tört ki.
Anglia tért magához elsőnek. Leguggolt mellé, finoman a vállára tette a kezét.
- Kanada, hallasz engem? Anglia vagyok. – A fiú nem mozdult, és nem adta jelét annak, hogy bármit is érzékel a külvilágból. Abból, ahol ő fizikailag van. – Fektessük le valahova – tanácsolta. – Amerika, van ötleted, mi történik és hol?
Alfred biccentett, és miközben felnyalábolta a testvérét, aki egyáltalán nem tiltakozott, gyorsan mondani kezdte: - Az a fazon kísért el a kutatólaborba, ahol Matt a SAVE-en dolgozott, mikor mi kiszabadítottuk Japánt. Vancouver. Ott vannak azok a rohadékok! Matt biztos figyelte ott pár ember gondolatait, hogy biztos minden rendben megy-e a gépek körül.
- Akkor azért van rosszul – állapította meg Franciaország, és kisöpört néhány homokszín tincset az arcából, miközben aggodalmasan figyelte a most csendes észak-amerikait.
- Neked nincs ott embered? – kérdezte Arthur, amint a kanadai az egyik ágyra került Francisék hálószobájában.
- Nincs.
A francia levette róla az egyenruha felsőjét, majd betakarta. Az alvóruhának használt pólójára csepegtetett némi vizet egy ásványvizes palackból, azzal törölgette át a fiú arcát, akinek erre megrezzentek pillái.
- Mathieu? – A kanadai hirtelen felült, és a mellkasát markolva köhögött, majd a torkát köszörülte és riadtan körülhordozta tekintetét a helyiségen. – Hogy érzed magad?
- Ugye átírták a programot valamelyik másik gépre? – kérdezte Amerika, mire kapott egy nagyon csúnya pillantást Franciaországtól.
- Átírták – suttogta rekedten pár másodperc feszült csend után.
- Hol van?
- Nem tudom.
- Jó. – Amerika szusszantott. Egyelőre ez is elég. – Tudsz még valamit?
- Talán nem most kellene… - kezdte Francis, de Matthew megrázta a fejét.
- Kérhetek inni? – kérte, mire megkapta az üveget. Éppen csak egy nagyon kicsi kortyot ivott belőle, aztán ismét megköszörülte a torkát, és a hangja sokkal határozottabb lett, viszont továbbra is hangsúlytalanul beszélt.
- A földszinti, utcafronti bejáratot használták, aztán szétszéledtek az épületben az emeleteken. A recepción riadót fújtak, úgyhogy számítottak rájuk, és az éles riadót érzékelve az ENIAC azonnal elküldte a SAVE programját máshová. A gépeket tönkretették, de aztán a biztonsági zárak működésbe léptek. Mégis elszöktek valahogy.
- Akkor csak egy megerősítő jelszó kell neki, és rendben van, igaz?
- Igen – hagyta rá. – Kimegyek mosdóra – mondta, és ledobva magáról a takarót felkelt. Még a medvéjét is ott hagyta.
- Elkísérlek – mondta gyorsan Francis, és utána lendült. Aztán rájött, hogy a kanadai bizonyára azt sem tudja, hol van a mosdó.
Meg akarta jegyezni, hogy Amerika mekkora egy bunkó, hogy rögtön ilyenekkel zaklatja, aztán rájött, hogy Matthew nem látott benne semmi illetlent. Neki ez volt a természetes, hogy a számítógépről és a programokról kérdezik először, és nem azt, ő hogy érzi magát, szüksége van-e valamire. Francis arra gondolt, hogy a fiú mennyire nincs tisztában önmaga személyének jelentőségével, ha hagyja ezt. Mégsem tudta, hogyan mondhatná meg ezt neki. Ritkán fordult elő, hogy nem tudott mit mondani, s ez egy olyan helyzet volt.
- Itt van a mosdó – mondta az ajtóra bökve. Kanada biccentett, és egészen fakó hangon kérte:
- Várj meg kint.
Nem tehetett mást, mint hogy teljesíti a kérést. Nekitámaszkodott a falnak, és végiggondolta az éjszakájukat. Szinte érezte az ólmos fáradtságot, ami a tagjaira telepszik a gondolatra, mennyi mindenen vannak túl. Talán, ha szerencséje van, tud pár órát aludni, mielőtt valaki rájuk töri az ajtót valami miatt.
Mikor Mathieu hosszú percek múltán sem került elő, kezdett érte aggódni, s éppen fontolgatta, hogy utána megy, mikor végre megjelent. Még sápadtabb volt, mint eddig, a tartása pedig erőltetetten feszes, a haja a szemébe lógott, nem látszott tőle a tekintete.
- Hogy érzed magad? - kérdezte nem gondolva arra, hogy hanyadjára teszi fel a kérdést aznap.
- Köszönöm, jól – válaszolta szinte gépiesen. Hazugság volt, ezt mind a ketten tudták.
- Figyelj...
- Csak telefonálni szeretnék, és pihenni egy kicsit, ha lehet – mondta halkan, elvágva az amúgy is hamvában holt beszélgetést.
- Persze – válaszolta további kérdezősködés helyett.

~RA~

Alfred ellenőrizte a SAVE beállításait, de nem talált bennük hibát. Viszont azt nem tudta, hogy a program melyik telephelyre írta át magát, de ez nem is akkora probléma. A vancouveri támadás azonban aggasztotta, mert hirtelen nagyon közel kerültek ahhoz, hogy megtudjanak valamit arról, ami nekik az egyik legnagyobb előnyük, ráadásul Matthew megint oda lesz egy darabig az emberei miatt, és...
Amerika megdermedt és nyelt egyet. Végiggondolt pár dolgot, arról a rövid időről, amit hivatalosan háborúskodással töltöttek Kanadával. Fel-alá járkált a helyiségben, aztán megtorpant, és hintázott a talpain.
- Furcsa... - jegyezte meg Anglia, mire felemelte a fejét.
- Hm? - A férfi az ágyon ült, a fehér medve szinte az ölébe mászott egy kis simogatás reményében.
- Furcsa, a medve eddig pánikszerűen menekült, ha a közelébe kerültem – jegyezte meg elgondolkodva. Nem akarta neki megmondani, hogy valószínűleg azért, mert Kanada félt tőle, de ezt az érzést nem mutathatta ki, ezért a maci próbálta levezetni gazdája érzelmeit. Matt most annyira elfoglalt, hogy elfelejt egy-két dolgot, például félni Angliától.
Tovább szőtte eddigi gondolatmenetét, és egyre világosabban látta, mire megy ki a játék. Így amikor Franciaország és Kanada visszaértek, azonnal letámadta őket.
- Tartasz papírt és tollat? - kérdezte. Francis megforgatta a szemeit, odalépett az íróasztalhoz, kihúzta az egyik fiókot, és a kezébe nyomott egy levélpapírt íróeszközzel. - Kösz – biccentett és levetette magát az asztalhoz, írni kezdett.
- Mit művelsz? - kérdezett rá Anglia.
- Az téged most nem érint – mormolta oda sem figyelve. Érkezett egy dühös szusszantás válasz gyanánt, de nem foglalkozott vele. - Kimennétek? Mondanom kell Kanadának valamit. - Erre aztán Franciaország is hallatott egy felháborodott morranást.
- Mi ilyen fontos, hogy nem beszélhetitek meg előttünk? - kérdezte kissé ingerülten.
- Az rád nem tartozik – felelte nyugodtan, még mindig a papírba mélyedve, látszólag észre sem véve, hogy a feszültség egyre nő a helyiségben.
- Kérlek – szólalt meg Kanada csendes hangja, mire első ízben megállt kezében a toll.
- Jól van – hagyta rá végre a francia. - Lementem, majd jövök – közölte, és valószínűleg felmarkolta a cigarettáját valahonnan. Anglia vele tartott, és a súlyos csendben Alfred újra végignézte a papírt. Komoran sóhajtott. Ha igaza van... az baj.
- Hogy vagy? - kérdezte, ahogy felállt, megperdítette a széket, hogy az ágy mellé ülhessen, ahova a testvére letelepedett.
- Jól – hangzott a válasz.
- Matt – ejtette ki a nevét figyelmeztetően.
- Tényleg akarod tudni? - érdeklődte halkan, végre vegyült a hangjába némi kérdő él.
- Na mondd csak – biztatta.
- Legszívesebben mennék, és akár a föld alól is előkeríteném azokat a rohadékokat, hogy én magam repítsek golyót a fejükbe.
Alfred elmosolyodott, bár tudta, hogy a másik teljesen komolyan beszél.
- Mondok valamit: az agresszió nem áll jól neked. És nem őket kell elkapnunk. - Meglengette a papírt, és átnyújtotta a másiknak.
Matthew sokáig nézte.
- Komolyan gondolod ezt az összefüggést? - kérdezte halkan.
- Szerintem van benne logika.
- Mondd el, mire gondolsz – kérte, ahogy elhelyezkedett az ágyon, és magához karolta a medvéjét.
- Azt pontosan tudjuk, hogy Ivan miért Angliával kezdte a sort. Japánra ráfoghatta, hogy az emberek és a számítástechnika miatt foglalta el, meg, hogy keletről védje magát, és lassítson minket: előbb Japánt kelljen felszabadítanunk, ha arra akarjuk megtámadni, és legyen ideje felkészülni egy újabb front megnyitására. - Megigazította a szemüvegét. Kanada bólintott. - De mi van, ha Japánnal éppen csak annyit akart elérni, mint Angliával?
- Mármint? Azt akarod mondani, hogy ugyanúgy az érzelmeiden keresztül akart megfogni... téged? Mert tudta, hogy jóban vagy Japánnal, és számolt vele, hogy az lesz az első lépésed, ha te is hadba szállsz, hogy felszabadítod, és így ő időt nyerhet? Még az is lehet, hogy szándékosan hagyta, hogy Japán rádiójeleket küldjön nekünk... De hogy függ ez össze velem...? - Matthew-n látszott, hogy amint feltette a kérdést, már pontosan tudta a választ. A szemei elkerekedtek, és az eddigi fájdalmat is felváltotta a csodálkozás a tekintetében. - Azt hiszi, hogy ez a gyenge pontod! Hogy azzal riaszthat vissza a komolyabb lépésektől, ha azokat bántja, akikről úgy gondolja, közel állnak hozzád. Anglia, akkor is, ha csak az utóbbi világháborút vesszük alapul, Japán mert a barátod, és én mert...
- Te vagy az én egyetlen öcsém, akire nekem vigyáznom kellene – egészítette ki a mondatot. - Így van.
- Csak azt felejtitek el mind a ketten – szólalt meg kis hallgatás után hűvösen –, hogy nem szorulok védelemre. - A tekintete megvillant, és a medvét felkarolva a padlóra tette. - Meg akartam már mutatni, de nem találkoztunk... - Mondott valamit. Valamit, ami valamelyik indián nyelven volt, és egészen úgy hangzott, mint egy varázsszó. Valami rezzent a levegőben, és egy pillanattal később a maci, aki amúgy akkora, mint egy plüssmedve, csak éppen néha beszél, most hirtelen akkora volt, mint egy jól megtermett jegesmedve. Abból az igazán nagy fajtából.
Matthew mosolygott, ártatlanul, mint egy gyerek.
- Ő megvéd engem mindentől, ami nem ezen a síkon támad meg, a többit pedig el tudom intézni magamtól is. Igazán erős totem, még Ivané sem fog ki rajta. És tudod... én azt hiszem, hogy egy áldás is véd minket.
Alfred elkínzottan sóhajtott.
- Mondtam, hogy ne foglalkozz para ezoterikus dolgokkal. Most aztán én is nekikezdhetek, mi? - kérdezte szenvedő arcot vágva.
- Kénytelen leszel – bólintott rá, és majdnem nevetett. A medve jelenléte jót tett neki. - Kuma, ne bántsd a kabátot – szólt rá a bundásra, mire az hirtelen megint akkora volt, mint általában. - Visszatérve az eredeti témához: van abban valami, amit mondasz, mindössze csak azt nem értem, hogy engem miért támad, hiszen már én is hadat üzentem.
- Talán el akarja venni a kedved a háborúskodástól, mit tudom én – vont vállat.
- Rosszul csinálja, csak az ellenkezőjét éri el vele... - mormolta elgondolkodva, maga elé bámulva, aztán hirtelen felkapta a fejét, és a másik szemeibe nézett. - Azt akarja, hogy egyedül maradj, támogatók nélkül! Ez volt a csapda, amibe eddig szépen belesétáltunk!
- Zseniális – jelentette ki Amerika. - Tényleg. Komolyan zseniális.
- A moszkvai diplomatáim, várható volt, hogy elmegyek, hiszen én zaklattam a legtöbbet, miután kitört a háború. Várta, hogy elmenjek. Amikor Francis kivonult előttem az Északi frontra, az pont kapóra jött neki, Szentpéterváron is sejthette, hogy visszamegyek majd segíteni, az a szellem engem támadott meg, és most Vancouver – sorolta a papírra firkált eseményeket.
- És most Vancouver – ismételte. - Mit fogsz tenni?
- Úgy teszünk, mintha nem tudnánk, mire megy ki a játék. Hadd próbálkozzon tovább, addig sem valamelyik fronton támad minket. Mindenesetre megerősítem az összes kutatólabor és egyéb fontosabb középület, katonai bázis védelmét, hogy ez többet ne fordulhasson elő, és berekesztem a látogatási lehetőségeket is. Aztán pedig kitalálunk egy új haditervet. Európa már nem fogja sokáig bírni, az első nagyobb havazások előtt eredményeket kell elérnünk, különben bajban leszünk.
- És Kanada megint depressziózni fog – vigyorodott el. Egy árnyék suhant át a másik arcán, aztán felnézett, és a szemei elszántan ragyogtak.
- Ha ennyitől megijednék, nem én lennék Kanada – mondta határozottan.
- Na ez a beszéd. - Felugrott és megigazította magán a kabátját. - Nekem most mennem kell, haza kell ugranom valamiért. Te meg kapd össze magad, és ha nem történik semmi odaát, akkor várj meg. Holnapra itt leszek – ígérte.
- Rendben. Jó utat – bólintott.
- Kösz. Jó pihit – ezzel kilépett a helyiségből, és szinte futva indult lefelé a lépcsőkön. Mikor szembejött vele a Franciaország-Anglia páros, csak annyit vetett oda nekik, míg elrohant mellettük: - Vigasztald meg Mattet, majd jövök!

~RA~

- Mathieu? - szólította óvatosan, mikor belépett a szobába.
- Igen? - pillantott fel a kanadai azonnal. Még mindig egyenruhában ült az ágyon, ezúttal már a laptopja is az ölében pihent. Franciaország nem volt benne biztos, hogy tudni akarja, miről beszélgettek a testvérével.
- Tudom, már kérdeztem, de hogy vagy? - A válasz előtt a másik visszafordult a monitorhoz.
- Jól, köszönöm – felelte ismét. Mire ez az elutasító udvariaskodás?
- Tudok segíteni valamit? - tette fel a kérdést, mire Mathieu megállt a mozdulatban, és ismét felnézett. Ezúttal csodálkozás ült az arcán, meglepettség.
- Segíteni? - ismételte a szót halkan, mintha nem értené a jelentését.
- Segíteni – hagyta rá.
- Nem, köszönöm – hangzott az elutasító válasz.
Pár perc csend, amit csak a laptop csendes zúgása és a billentyűzet megszokott kopogása tört meg.
- Amerika érzéketlenül viselkedett veled – jegyezte meg hirtelen. Mathieu felnézett rá egy pillanatra, aztán vissza a monitorra, de nem kezdett megint írni.
- Pontosan azt tette, amit tennie kellett, és ezzel az ő esetében elégedettek lehetünk – jelentette ki nyugodtan. Mielőtt tiltakozhatott volna, hozzátette: - Aggódott értünk. A SAVE az egyetlen, amivel egy atomháború esetén megvédhetjük magunkat. Nem hagyhatjuk, hogy az ellenség kezére jusson. Ennyi erőből tálcán vihetnénk mindannyiunk fejét is. A fél világ biztonsága megér pár emberéletet, még ha ez kegyetlenül hangzik is. Alfred pedig sokkal kedvesebb, mint azt hinnéd róla. - Pár másodperc csend, majd még hozzátette: - Ezt a beszélgetést szeretném itt befejezni.
Végig a monitornak beszélt, és Francis is jobbnak látta, ha nem feszegeti a kérdést. Inkább ismételten felmarkolta a cigarettáját és úgy döntött, megkeresi Antoniót, és konferencia beszélgetést kezdeményeznek egy nyugodt sarokban Gilberttel. A vigasztalásnak ezennel egyelőre nem tudott eleget tenni.

~RA~

Alfred egy élelmiszert szállító, üresjáratú gép fedélzetén utazott, a gépparancsoknak azt hazudta, hogy büntetést tölt az oda-vissza utazgatással (ez előfordult, de nem volt jellemző a katonáira) és a századosa ide rendelte. A tiszt szó nélkül elhitte, amit mond. (Mindössze szereznie kellett egy másik egyenruhát, és a hátizsákját is kipakolta annyira, hogy könnyűnek hasson. Minden holmiját, ami nem a szálláson maradt – többek közt a SAVE-nyomkövetős dögcéduláját –, a vadászrepülőjében hagyta, szigorúan meghagyva, hogy ne nyúljanak hozzá.)
Az utat végig bóbiskolta, ami jól esett, de amint beléptek a földje légterébe, felrezzent és nem bírt magával. A többiekhez hasonlóan lassan több mint másfél hónapja nem volt otthon, még a születésnapjára sem lógott el (bár a háborús helyzetre való tekintettel nem tartottak nagy ünnepségeket, több okból sem), és már rettenetesen hiányzott.
A New Yorkhoz közeli katonai repülőtérről egy szintén szállító, a város felé tartó kamion platójára lógott fel, és könnyedén kiugrott belőle, mikor egy zebránál álltak. Fogott egy taxit, elvitette magát a belvárosban lévő lakásáig és áldotta az eszét, hogy a kulcscsomóját is magával cipelte az utóbbi évben. Meleg vizet csiholt, kávét főzött, zuhanyzott, és míg törölközővel a derekán flangált a lakásban, híreket hallgatott a tévében. Szinte minden adón az európai helyzetről volt szó, és páran említették a vancouveri történéseket is, bár csak mint feltételezhető terrortámadást. A közmédiának természetesen fogalma sem volt arról, hogy a SAVE egyáltalán létezik. Sőt, csak nagyon kevesen tudtak róla.
Alig egy óra múlva civilbe öltözött és autóba pattant, útközben felvásárolta az egyik gyorsétteremlánc kirendeltségét, és élvezettel szürcsölt magába több liter kólát – a fronton nem voltak ilyen luxuscikkek.
A Niagara Vízesésnél szakadt az eső, emiatt, és egyéb más okokból kifolyólag, melyeknek közvetetten vagy közvetve köze volt a háborúhoz, nem sok turista lézengett a környéken, és hűvös is volt. Mire talált egy alkalmas helyet, a pulóvere teljesen átázott, ami valahogy nem zavarta. Nekitámaszkodott egy korlátnak, hallgatta a víz elemi erővel történő lezúdulását; mindig letaglózó élmény volt itt lenni. Mintha önnön vérének áramlása is felpezsdült volna, meglódult a szívverése, leírhatatlan örömmel töltötte el a tudat és az érzet, hogy itt van.
Aztán kibújt a pulóverből és a pólóból, kilépett az edzőcipőből és a víztől súlyossá váló farmerjétől is megszabadult. Texasnak nem lehet sok baja, neki azonban...
- Ha vízbe fúlok miattad, én visszaadom azt a pofont, Matt – morogta maga elé, ahogy rámarkolt a korlátra. Hátrált pár lépést, és nekifutásból vetette magát az alant zúgó-habzó vízesésbe.

~RA~

Délután volt, és az épületben, melynek teljes alsó szintjét étkezdének alakították át, alig lézengett valaki a konyhán dolgozókon kívül. Anglia egykedvűen turkálta az ételt, és igazából fogalma sem volt, mit nem eszik éppen. Alig volt étvágya, miután felébredt a több hónapos kómából, bár nem tartotta különösnek a dolgot. A tűzevő lelkesen beleszaglászott a tányérjába, de mivel az nem nyerte el a tetszését, vissza is vonult valahová az egyenruhája valamelyik gyűrődésébe, vagy a hajába.
Belekortyolt a teájába (keserű és hideg, bögrében), és arra gondolt, hogy jelenleg semmi dolga nincs. Francis alszik, remélhetőleg már Matthew is lepihent, a tekintete rémisztően üres és fáradt volt, mikor találkozott vele a folyosón, Amerika eltűnt valahová (és a telefonjában lévő térkép szerint a vadászgépeinél, a hangárban van, de mikor kis híján odaverekedte magát, rájött, hogy az csak a holmija, az amerikai valójában nincs sehol), a többiek pedig a dolgukat végzik.
Hadseregének megmaradt tagjainak nagy része még Japánnál volt, az ottaniak az amerikaiakkal kiegészülve az utóbbi hétben sikeresen megalkották a tengeri blokádot. Amerika haditengerészete pedig már induláshoz szedelőzködött, bár a tervek szerint csak a legvégső esetben nyitnak újabb frontot Oroszország keleti partjainál, addig azonban folyamatos készenlét és vesztegelés volt a feladatuk.
A füstbe ment akciójuk után Ukrajnánál kicsit úgy érezte, hogy nem kellett volna otthagynia a flottáját, de itt legalább történik valami, és itt húzódik a frontvonal, csak ideges (még idegesebb) lenne, ha jelentéseken keresztül értesülne az eseményekről.
- Szia, leülhetek? - A kérdés kizökkentette a gondolatmenetéből. Magyarország állt az asztal túlsó oldalán, kezében tálca, kedvesen mosolygott.
- Persze, nyugodtan – biccentett, mire Erzsébet lepakolt, és kihúzott magának egy széket.
- Hogy vagy? - érdeklődte, s a kérdés meglepte, mert valóban kíváncsiság ült a lány arcán.
- Voltam már jobban is – válaszolta őszintén. A másik elhúzta kissé a száját.
- Ivan jól kitolt velünk, annyi szent – szusszantott és falatozni kezdett. Arthur inkább nem kommentálta a kijelentést, helyette ő kérdezett:
- Gilbertékről tudsz valamit? - A magyar arcán árnyék suhant át, aztán letette a villáját és belekortyolt a teájába. Egy fintorral letette a bögrét, és mesélni kezdett.
- A helyzetük elég stabil annak ellenére, hogy az offenzíva nem látszik sikerülni. Mármint ők nem jutnak el Szentpétervárig, de a Skandinávok már megoldották a dolgot, úgyhogy jelenleg csak széthúzzák a frontvonalat, hogy Fehéroroszország ne tudjon kitörni, aztán amint a Baltiakat felszabadították, fordulnak is Moszkvának. Mi itt csak próbáljuk lefoglalni a haderő egy részét, hogy ne sejtsék a dolgot, legalábbis egyelőre ez a terv. Csak túl lassan halad. - Erzsébet sóhajtott, megint kortyolt az italból. - Amúgy arra sem nyugodt a légkör... Gilbert a feje tetejére állít mindent maga körül.
Nem kellett megszólalnia, beszélgetőpartnere leolvasta az arcáról az érdeklődést. Minden információra kíváncsi volt, főleg, mert a legtöbbet azoktól kapta az utóbbi napokban, akikkel közvetlenül is kapcsolatban állt, és ezek közül csak Francis volt részese hosszabb ideje az eseményeknek, így aztán minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy tájékozódjon a többiek helyzetéről, alapból, a Szövetség helyzetéről a háborúban. Bár sejtette, hogy a válasz ezúttal kissé személyesebb hangvételű lesz, mégsem bánta, elege volt a hivatalos jelentésekből, hosszan körülírt helyzetekből.
- Szóval azzal kezdte, hogy bevonult. Mivel már nem... számít nemzetnek, nem hagyták csak úgy vaktában rohangálni a fronton, ő meg harcolni akart, persze, személyes bosszúhadjáratnak kezeli az egész helyzetet, szinte kapóra jött neki, hogy kirobbant egy újabb háború. Másfelől, lehet, hogy már nem egészen nemzet, de a képességei nagy része még megvan, a tapasztalata vitathatatlan, úgyhogy három hét múlva otthagyhatta az egész kiképzési hacacárét, kapott rangot meg embereket, és a rizikósabb feladatokat rábízták. Persze egyáltalán nem vigyázott magára, decemberben vállon lőtték, szerencséjére csak izmot talált a golyó, de sok vért veszített, mire odaért a segítség, és... Nagyon megijedtünk, hogy utánad őt is elveszítjük, hiszen ki tudja, a szervezete meddig bírja erővel, ráadásul albínó, ez önmagában elég lenne, hogy mentességet kapjon a katonai szolgálat alól, vagy legalábbis valami könnyű és veszélytelenebb munkát kapjon. Arról nem is beszélve, hogy Ludwig közben halálra aggódja magát érte; mikor látogatóban voltunk még Feliciano sem tudta megvigasztalni, pedig SuFinék után ők a második álompár Európa-szerte. - Egy pillanatra mindketten elmosolyodtak. - Persze nem lábadozott sokat, pedig mi mondtuk neki, hogy egy kicsit nyugodtan visszavehetne magából, és akkor talán nem hal bele. Még Francis észérveire sem hallgatott, pedig ennyit igazán megtehetett volna. Azóta nem történt vele semmi komolyabb, vagy csak elintézte, hogy ne tudjunk róla. Esetleg, és ennek jobban örülnék, Ludwig rávette, hogy maradjon nyugton. Elvégre a felettesének számít, amit mondjuk szerintem nehezen nyel le, és nem hinném, hogy túl parancstisztelő lenne, de ki tudja. - Elhallgatott, megint ivott egy kortyot. - Most mesélj te: mi van Kikuval? Mindig akkor jut eszembe, hogy felhívjam, mikor nála éjszaka van.
Anglia nem ilyen egyszerű kérdésre számított, úgyhogy nyugodtan válaszolt, röviden összefoglalta a hadműveletet, és véletlenül a mondandójába került a sárkány, Ren is.
- Egy sárkány? - visszhangozta elgondolkodva.
- Tudom, nem hiszel nekem – legyintett, és tovább is akart lendülni a témán, de Magyarország megrázta a fejét, körülnézett, van-e valaki a közelükben, majd bizalmasan közelebb hajolt az asztal felett.
- Nem erről van szó – mondta egészen halkan. A tiszti egyenruha felsője alá nyúlt, és egy bőrszíjon függő amulettfélét húzott elő alóla. Haloványan derengett a tenyerében, eredetileg fényes fém-szürke volt, apró fekete kopásokkal és karcolásokkal. Majdnem szabályos négyszög, közepén lyukacsos, mintha a fémszálakat egymás után illesztették volna, hogy alig két és fél centiméternyi hálót hozzanak létre belőle. - Ez egy sámánháló – szólt halkan. - Csak megszokásból tartottam magamnál... összegyűjti a pozitív energiákat. De egy ideje izzik, mintha valóban azt tenné, amire hivatott. Pedig ez csak egy kacat, a nemzeti emlékparkomban vettem, még mikor megnyílt[2].
Arthur nagyon óvatosan előre nyúlt, a kezeit még mindig kötés fedte, de még azon keresztül is tisztán érezte a mágiát, ami az amulettben volt. Kellemesen bizsergette a bőrét, és az izzás egy pillanatra élénkebb lett, aztán visszahúzta a kezét, mielőtt akaratlanul is elszívná az erejét.
- Van ötleted, miért van ez? - kérdezett rá Erzsébet.
- Nem, nincs – válaszolta. - Én... nem igazán tudok varázsolni, mióta... - Nem kellett befejeznie a mondatot, és a lány elég együtt érző volt ahhoz, hogy ne feszegesse a témát. Ráadásul a telefonja is megszólalt. Hallgatta a párbeszédet, amiben a másik megígérte, hogy tíz perc múlva felmegy az irányítótoronyba.
- Az embereim nem különösebben kedvelik Lovino stílusát, pedig jól tud irányítani – magyarázta, és végre enni kezdett. Biccentett, aztán felemelkedett az asztaltól.
- Most mennem kell – szólt. - Örültem, hogy beszéltünk – tette hozzá az udvariasság kedvéért. Tényleg üdítő volt egy kicsit olyasvalakivel beszélgetni, aki nem lógott a nyakán már több mint egy hónapja.
- Én is, szia, jobbulást – köszönt biztató mosollyal.
Sietve elhagyta a helyiséget, és remélte, hogy nem tűnik fel, mennyire lerázta szegény lányt, mikor az ilyen kedves volt vele, pedig semmi oka nem lett volna rá.
Valójában volt sejtése, mi történt az amúgy egyszerű, népi motívummal, amit Magyarország a nyakában hordott.

~RA~

A szobában koromsötét volt, mikor belépett, ennek ellenére pontosan tudta, hogy nincs egyedül. Tapogatózva nyúlt a villanykapcsoló után, ám egy kéz elkapta és finoman lefogta. Ismerős illat tolult az orrába, vad és fékezhetetlen víz, napfény, erő, és még valami, amit nem volt ideje azonosítani.
- Hé, szia – hallotta a hangot, és a következő pillanatban hűvös ajkak simultak az övéire, lágyan érintették, és mikor a másik biztos volt benne, hogy nem fog tiltakozni, határozottabban és szenvedélyesebben csókolta.
Olyannyira meglepődött, hogy levegőt venni is elfelejtett, nem hogy mást, de amikor tudatosult benne, mi történik, kiszabadította a kezét a gyenge fogásból, és kartávolságba tolta el magától támadóját.
- Elment az eszed?! - fortyant fel, és hálás volt a sötétnek, amiért nem látszott miatta, mennyire elvörösödött.
- Tényleg ennyire rossz volt? - kérdezte Amerika, ahogy finoman megfogta a csuklóit, ujjaival ellenőrizve, hogy már nincsenek kötései az égési sérülések miatt, és elhúzta magától a karjait. Szinte azonnal el is engedte őket, és két oldalt mellette a falnak támaszkodott, hogy ő ne tudjon elszökni. - Naaa, válaszolj! - súgta izgatottan, és közelebb hajolt. - Olyan rossz volt?
- Ne-nem... - nyögte ki, arra gondolva, hogy miért ne tudhatná a másik, hogy jól csókol. - Hol voltál?
- A-a, itt én kérdezek – duruzsolta a fülébe, mire megborzongott. - Mondd csak Anglia, te tényleg akarsz tőlem valamit, vagy csak szédítesz engem?
Arthur megdermedt, egy rettenetesen hosszú pillanatig lélegezni is elfelejtett. Létezik, hogy a fiú pont ugyanattól tartson, mint ő maga? S ha ettől tart, akkor az azt jelenti, hogy neki is fontos mindaz, ami talán kialakulóban van köztük, nemde? És ha ez így van, kár színlelni és kifogásokat keresni, kár eltaszítani magától ostobaságok miatt, mikor esélyt is adhat annak a háznak, hogy felépüljön.
Magához húzta a másikat, arcát a vállába fúrta, csak aztán szakadt fel belőle az eddig visszatartott lélegzet. Rámarkolt a másik ingére, mire Amerika megölelte, s csak azután tűnt fel, mennyire feszült volt eddig, hogy egy rövid sóhaj kíséretében ellazult. Percekig álltak így, ölelkezve – kár, hogy nem évszázadokig, elmúlt volna fejük fölül a háború riasztó ricsaja – míg a fiatalabb meg nem szólalt.
- Nem válaszoltál. - A hangja kíváncsi volt és várakozó, de nem türelmetlen vagy parancsoló, mint az előbb.
Anglia felemelte a fejét, lazított egy kicsit a szorításán, sőt, feljebb csúsztatta karjait, hogy átkarolhassa a nyakát. Megcsókolta a fiatalabbat, mint a második alkalommal (milyen rég is volt), ezúttal azonban nem fogta vissza magát, vágytól izzó, birtokló csók volt, elmélyült érintés, lélegzet-lopó, felemelő érzés. A végén visszadőlt a falnak, lazított a nyakkendőjén, egy szusszantás és némi torokköszörülés után megjegyezte:
- Remélem, megfelelő válasz volt. - Amerika felnevetett, vidáman és megkönnyebbülten, s már csókolta is újra, ezúttal ujjai megcirógatták az arcát, majd tapogatózva lefelé indultak a nyitott egyenruha felsője mentén, míg a nadrágövnél megálltak, s addig ügyeskedtek, míg a beletűrt ing alját kiszabadították.
A meleg tenyerek először a hasára siklottak (kellemes borzongás), végigfutottak az oldalán (összerándult kicsit, érzékeny terület), végül a derekára siklottak, s ott indultak felfelé, húzva a ruhadarabokat is (még most is gondosan ügyelve arra, hogy a hegeket ne érintse). Ő közben összeborzolta a sötétszőke tincseket, míg egyre szorosabban simult hozzá.
Az amerikai szakította meg a csókot, mind a ketten kapkodták a levegőt, a magasabb mozdult, kitapogatta a zárat a sötétben és ráfordította a kulcsot. Emiatt el kellett húznia egyik kezét a ruhája alól, és Anglia erre nemtetsző morranást hallatott.
- Csak, hogy ne zavarhassanak minket – indokolt, és a keze egy pillanat alatt végigsimított az ő összes zsebén, míg megtalálta a telefonját. Finoman elvette és a kijelző egy pillanatra derengő fénybe vonta az arcát, majd teljesen elsötétült – Amerika kikapcsolta, és pimasz vigyorral visszatette ugyanabba a nadrágzsebbe, ahonnan elvette.
- Ha bárki idejön, majd felgyújtom – mormolta, ahogy visszahúzta magához a fiút, az egy pillanatig sem tiltakozva simult hozzá és szomjasan csókolta.
- Mi lenne, ha az ágyon folytatnánk? - Bólintott, ledobta a zubbonyát, és a nyakkendője is a padlón landolt. Az ágyak egymással szemben, az ablak két oldalán foglaltak helyet, függöny nem volt, így sokkal több fény jutott a szobának annak a részébe – jelen esetben pont elegendő, hogy ne kapcsoljanak villanyt.
Amerika ágyán kötöttek ki, Arthur még menet közben lehúzta másikról a felsőjét, alatta csak rövid ujjú inget viselt – a nyár meleg volt Európában. A másik megint elkapta a kezeit, mikor a szóban forgó inget kezdte kigombolni. Érdeklődve, egyszersmind zavartan nézett fel a kék szemekbe, azok vidáman, izgatottan ragyogtak, de valami mást is kiolvasott belőlük. Aggodalmat.
- Most is rosszul leszel mint a múltkor? - kérdezte halkan. Arthur az ölébe ejtette kezeit, és hátradőlt a falnak.
- Fogalmam sincs – vallotta be őszintén. - Általában nem tudom előre megmondani.
- Szóval fifty-fifty – vonta le.
- Nagyjából – hagyta rá. - Hol jártál? - kérdezett rá megint.
- Ne tereld a szót – ingatta fejét, ahogy közelebb húzódott hozzá és engedte, hogy a másik megint az ingének gombjaival foglalkozzon. - Mit csináljak, ha megint rosszul leszel?
- Semmit – vont vállat. - Senki nem tud tenni olyankor semmit.
- Meddig fogsz így maradni? - kérdezte egészen halkan, szomorkásan.
- Ezt komolyan most akarod kivesézni? - Beleborzolt a hajába és magához ölelte. - Teljesen elveszed a kedvem ezzel a lelkizéssel, pedig már kezdtem jól érezni magam.
- Ezen segíthetünk – vigyorgott rá, és ahogy csókolta, az pillantok alatt vágytól izzó lett, ahogyan érintette az forró és ingerlő, mozdulataik kissé kapkodók, ők maguk kicsit esetlenek az új helyzetben, ahogy azzal próbálkoztak, hogyan tehetnének egymás kedvére a legjobban.
Volt abban valami, ahogyan Amerika hozzáért, valami törődő gyengédség, amit nem várt volna tőle, mégis nagyon, elmondhatatlanul jól esett, és teljes biztonságban érezte magát, amire réges-rég nem volt példa. És emiatt teljes nyugalommal adta át magát a helyzetnek, hagyta, hogy sodorja, magával ragadja a vágy, a kéj, és a minden elsöprő gyönyör.

A fáradtság ezúttal kellemes volt és zsongító, nem az a fajta, ami miatt mozdítani sem bírja a tagjait. De most sem volt különösebb kedve megmozdulni; ő feküdt belül, a fal hűvösétől mindössze egy paplanhuzatba bugyolált takaró választotta el, mégsem volt közel a fázáshoz, a másik teste szinte izzott, ahogy összesimultak, nagyon jó volt.
- Ugye jól vagy? - kérdezte hirtelen, ujjaival cirógatva a nyakát, mire megrezzent, de több reagálásra nem futotta.
- Ha még egyszer megkérdezed, Amerika, visszamegyek a saját ágyamba – fenyegetőzött halkan, a félálom határán.
- Alfred.
- Hm?
- Miért nem hívsz a nevemen?
- Te sem hívsz engem az enyémen – kerülte ki a kérdést.
- Arthur.
- Alfred.
- Látod, nem is nehéz . - Alfred csókot nyomott a nyakára.
- Most már szeretnék pihenni – mormolta a másik mellkasának.
- As you wish! Sweet dreams, my dear![3]
Az utolsó mondat ismerősen csengett, valahonnan nagyon régről.

~RA~

- Nahát, ez Kanada! - rikkantotta Spanyolország. Reggel volt, a szállásuk előtti placcon voltak – itt szoktak reggelente találkozni, mielőtt mindenki a dolgára indulna.
- Sziasztok – köszönt halkan, és elmosolyodott, mikor Hollandia elé lépett. - Daan! Jó, hogy látlak! - összeborultak, beszélgettek, de csak félszavak jutottak el hozzá, mind a ketten az európai nyelvén beszéltek. Franciaország figyelte őket, Mathieu igazán vidámnak tűnt, végre mosolygott és a szemeiből is eltűnt az a rettenetes üresség, viselkedéséből is feloldódott az elutasító távolságtartás. Végre megint önmaga volt. A fiú felé fordult, mikor befejezték a rövid eszmecserét a hollanddal, és a többiek kérdéseire is válaszolt.
- Beszélhetnénk? - kérdezte halkan.
- Persze, épp kérni akartam – válaszolta egy cinkos kacsintás kíséretében, hogy jelezze, a kissé komolyabb hangvétel nem teljesen neki szól. A kanadai biccentett, és követte az épület sarka felé.
A kanadai a betont bámulta maga előtt még egy percig, ahogy egymás mellett lépdeltek, aztán nagy levegőt vett, és megszólalt, de nem nézett fel:
- Én csak bocsánatot akartam kérni – mondta egészen halkan. A viszonylag csendes reggelhez nem illettek hangos szavak.
- Miért? - kérdezett rá, igazodva a hangerőhöz.
- Mert olyan ostobán viselkedtem, alig szóltam hozzád, és...
- Nem baj, nem haragszom... - Ekkor értek túl az épület sarkán, ezzel kikerülve mindenki látóteréből. Itt csak katonai járművek parkoltak, teherautók, ponyvázott platók és személygépkocsik. Francis elkapta a másikat, finoman maga felé fordította és a falig lökve megcsókolta. A fiú átkarolta, viszonozta a csókot és mikor lélegzetet véve szétváltak, a francia rámosolygott: -... hm... egyáltalán nem.
- Akkor jó – mosolygott vissza. Összetámasztották a homlokukat, és hirtelen annyira tökéletes lett a párás, máris meleg fényű reggel, hogy jó lett volna, ha soha nem ér véget.
- Mondani akartam neked valamit – kezdte a férfi komolyan, a lila szemek érdeklődve pillantottak rá –, és lehet, hogy ez egy kicsit távolról fog indítani, de tudod, nekem eddig csak ké-
Robbanás zúzta szét a csendet, amit felugató gépfegyver hangjai követtek.

*KWR*

[1] Kanada zászlajának angol neve; Egylevelű
[2] Utána kerestem, de nem találtam semmi információt a sámánhálókról, én meg utoljára talán öt éve találkoztam vele az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban, úgyhogy itt arra támaszkodtam, ami akkorról megmaradt.
[3] Ahogy óhajtod. Jó éjszakát, kedvesem., angol