XVI. Fejezet
~Sakk-matt~

- De Alfred, ez nem fog megvédeni minket mindentől – suttogta Matthew, ahogy a terveket nézte az asztalon.
- Azt én is tudom – morogta. - De úgy kell csinálnunk, hogy mindenki más azt gondolja, mégis.
Kanada halkan sóhajtott.
- Ez nagyon nehéz és komplex feladat. És drága, ráadásul nem biztos, hogy sikerül – csóválta a fejét.
- Sikerülni fog, Matt. Sikerülnie kell. Az anyagiakat meg bízd rám. - Alfred kihúzta magát.
- Senkinek nem teszel jót azzal, ha államcsődig költekezel – figyelmeztette. Pár perc feszült csend, Kanada mérlegelte a lehetőségeiket. A kávéja után nyúlt (Alfred még soha nem látta kávézni, maximum tejeskávét ivott), felhajtotta a maradékot és levette a szemüvegét, hogy megdörgölje a szemeit. Alig aludtak az utóbbi időben. - Nem tudom – motyogta maga elé. - Én tényleg... tényleg nem tudom. A tervek egyáltalán nincsenek készen, és ez az egész... őrültség.
- A terveket pár nap alatt ki lehet dolgozni. Csak szakmai háttér kell hozzá, a leírásban minden benne van. Nem akkora kunszt építeni valamit, ami lecserélhető a backbone-nal.
- Ami lecseréli a tengerbe fektetett üvegszálakat és atombiztos... - Matthew megint sóhajtott. - Jól van. Vancouverben most adtak át egy kutatólabort, ott lesz hely összerakni az első szerverszámítógépet, és megírni a programot. A saját költségeimet én állom, és te majd a gyakorlati teendőknél besegítesz. Passzold le a terveket, ha megvannak, addig én beadom otthon, és szerzek hozzá embereket. Még valami?
Amerika meglepetten nézett rá. Nem számított erre az összeszedett, mindenre kész válaszra.
- Ez minden – válaszolta.
- Remek, akkor most mennem kell.
Kanada felállt az asztaltól, kezet fogtak a SAVE vázlatos tervei felett, aztán röviden összeölelkeztek, és már ment is, sietős léptekkel.
Tizennyolcadika volt, és az a hónap, amit később a történelem Fekete Novemberként emlegetett.

~RA~

Amerika csak a szeme sarkából pillantott meg valamit, ami felkeltette az érdeklődését. Csak az agya egy kicsi szeglete dolgozta fel a részletet, mégis egy pillanat alatt fontossá vált abban az őrült káoszban. Amikor felriadt és az ablakhoz ugrott, egy szempillantás alatt világossá vált számára, mi történik odakint: valahogy bejuttattak egy bombát a táborba, ami keltett akkora felfordulást kora reggel, hogy addig az ellenséges katonák beözönlöttek. Mindannyiukat felkészületlenül ért a támadás – már amennyire felkészületlen lehet a szövetségi oldal egyik főserege a harmadik világháború kellős közepén.
Alfred pedig sejtette, hogy ez csak egy kis bolygatás, mert Ivan nem küldhet ide öngyilkosnak párezer embert, hiszen egy halála is gyengíti, ráadásul itt a biztos pusztulás vár a hadosztályra, hacsak nem szánja elterelő hadműveletnek. A gondolatra végigborzongott, és izgatott remegés rázta meg, rántotta görcsbe a gyomrát. Nem tudta volna tagadni, mennyire élvezi a helyzetet, mennyire várta (igen, várta) már, hogy valami felforgassa, de úgy igazán, azt az unalmas állapotot, ami mostanában (a háború előtt) rátelepedett.
(Amerikában háború az élet.)
(Egy nemzet, aki születése óta harcol.)
És most senki nem állíthatja meg.
Nem hallotta meg, hogy valaki (Anglia? Arthur.) utána kiált a kavarodásban, már mind a ketten sodródtak a harci lázzal, és mind a ketten a közepébe csöppentek, mikor lerohantak a kollégiumi épületből és felugrottak az első platós kocsira, ami elhaladt mellettük.
És most rohant, mert tudta, érezte, hogy itt van akit keres, itt van tőle karnyújtásnyira. És élvezte, hogy most a vadász szerepét játszhatja, hogy becserkészheti az áldozatát. Lefékezett az épületegyüttes sarkánál, rátámadt a szél, hópelyheket kavarva a levegőben (augusztus van), de nem torpant meg. Árnyékot vetett rá valami odafentről, és a madár fénnyé változva, rikoltva repült neki a Télnek, parancsot nem is kellett adnia, a totem tudta, mit kell tennie. Újabb sarkon fordult be, s a tábor harci zaja elhalkult, mintha valaki szándékosan kirekesztette volna a hangokat.
Osonva közelítette meg Oroszországot, aki az egyik fal tövében térdelt neki háttal, szerelt valamit, amit ő nem látott (bár volt elképzelése), és nem úgy tűnt, hogy észrevette őt, de ez lehetetlen volt (a nemzetek érezték egymás jelenlétét). Halkan, komolyan kattant a pisztolya, ahogy kibiztosította, mikor a másik tarkójának lökte a fegyvert.
- Egyetlen jó okot mondj, hogy ne lőjem szét most rögtön a fejed – szólalt meg hűvösen.
- Én a helyedben nem lövöldöznék a detonátor környékén. - Kicsit mozdult csak arrébb, de Alfred látásból is megállapította, hogy a bomba nem csak a tábort, de annak környékét is földdel tenné egyenlővé, krátert hagyva maga után.
(De Alfred, ez (a SAVE) nem fog megvédeni minket mindentől...)

~RA~

Anglia nekisimult a falnak, óvatosan kilesett, de a másik kettő nem figyelt felé, a szellem pedig nem is vette észre, egy sassal verekedett, és nagyon úgy tűnt, hogy nem bír vele (szóval ezért ment haza Alfred). A hangokat viszont nagyon is tisztán hallotta. A varázslatnak szaga volt a levegőben, ő pont annak a határán állt, ahol még távolian, de érzékelhető volt a kialakuló csata zaja (meg fogják nyerni, az embereknek esélyük sincs az országok ellen), de a beszélgetésé sokkal közelibb volt, mint feltétlenül kellett volna.
- Tetszett, amit Ukrajnánál találtál? - érdeklődte Oroszország, mikor Amerika leeresztette a fegyvert. Félig hátrafordult, az arcát nem látta pontosan, a hangja csevegő volt és nyugodt.
Arthur felvonta a szemöldökét. Mi az Istenről beszélnek ezek?!
- Kicsinyes dolog azzal villogni, hogy mindent tudsz, miközben ez kurvára nincs így – felelte Alfred unottan.
- A te lépésed viszont határozottan gyerekes volt.
- Gyerekesen könnyű volt megtenni. - Szinte látta maga előtt, ahogy a fiú elvigyorodik, kivillantja a fogait, pengeéles mimika.
Lehunyta a szemeit. Elkapta a mágia szálait, csavart rajtuk egyet, ez egyszerűbb volt, mint hitte, mivel nem neki kellett felépítenie a varázslatot, csak változtatni rajta. Hozzáfűzött még egyet, ami nem csak a hangot rekesztette ki, hanem minden mást is, ezzel szinte bezárta kettejüket, s ő is átlépett a határon. A szellem észrevette, ő akadálytalanul suhant át rajta, hogy megtámadja, de elég volt csettintenie, tűzfőnix bontott szárnyat előtte, távol tartva a sötét ruhás kísértetet, aminek a sas ismét nekirontott, így jobbnak látta visszavonulni. Végigzubogott erein a mágia, a sárkány tüze, sokkal jobb érzés volt, mint bármikor, szinte szikrázott körülötte a levegő.
Elsuttogta utasítását a tűzevőnek, az lelkesen csivitelt, valamiért örült, ha feladatot kapott. Ellökte magát a faltól, kavics csikordult a talpa alatt, mind a ketten felé fordultak, aztán Alfred rögtön vissza, hogy szemmel tartsa az oroszt.
- Nahát, Anglia, jó, hogy látlak – mosolyodott el kedvesen. - Hogy szolgál az egészséged?
- Jobban, mint te azt szeretnéd – felelte hűvösen.
- Kezd lehűlni a levegő, nem kéne bemenned? - érdeklődte, s a Tél megint neki rontott volna, de átsuhant rajta, anélkül, hogy bármi kárt okozott volna benne.
- A szellemed nem túl eredeti – jegyezte meg. - Mondhatnám úgy is, hogy gyenge. - Összehúzta a szemeit. - Lássuk, mennyi idő alatt regenerálódik a szervezeted, ha a belőle maradó hamut szétfújja a szél. - A szemei kihűltek, és láng lobbant a tenyerén.
Oroszország elmosolyodott.
- Tudod, ha én nem megyek vissza mire a nap delelőre jár, a világ számos fővárosa a levegőbe repül – jelentette ki nyugodtan. - Ami téged ugye nem érint, de a szövetségetek más tagjait igen. Ugye, Alfred? - A szólított felszisszent, látszott, hogy végiggondolja a lehetőségeit.
- Menj onnan, Amerika, nem vagyok valami alkuképes hangulatban – morogta ingerülten.
- Az önzőséged sokba fog kerülni a többieknek – figyelmeztette szelíden az orosz.
Angliát nem érdekelte. Tudta, hogy a másik nem mond igazat, mert nem mondhat, képtelenség, de Alfred figyelmeztetően villantotta hátra a szemeit, és a sas felrikoltott felette. Megcsapta a mágiahullám, ugyanaz, amit előző nap este érzett, mikor a szobába lépett, és annyira meglepődött, hogy nem tudta azonosítani. Érezte, hogy ezzel most nem tudna dacolni, ha a fiú úgy dönt, neki egyelőre fontosabb, hogy a Szövetség ne hulljon szét, akkor gondolkodás nélkül ráereszti a madarat. Lassan leengedte a kezét, ellazította a vállait.
- Most elengedlek, de csak mert ha így kapnálak el, az szégyen lenne rám nézve – közölte. - Úgyhogy nagyon gyorsan tűnj el, míg meg nem gondolom magam.
- Milyen kedves vagy ma – mondta gúnyosan, ahogy felegyenesedett. Majd rögtön hátra is esett, Amerika ugyanis a fegyveraggyal vágott az arcába.
- Nem te vagy lépéselőnyben, úgyhogy kuss és takarodj! - mordult rá, és a kis közjáték Arthurnak jól jött.
- Menj – súgta, és elnézte, ahogy a tűzevő befészkeli magát Ivan ruháiba.
- Azt te csak hiszed – volt a végszó, és Oroszország egy hatásvadász hóförgetegbe burkolózva eltűnt. Arthur ciccegett, ez már súlyos mágiapazarlás!
Alfred már a bomba mellett guggolt, de egyelőre nem ért hozzá.
- Jó nagy szarban vagyunk – jelentette ki. - Ez a cucc felrobban, ha hozzáérünk.
- Ha nem piszkáljuk?
- Akkor van két percünk.
- Az pont elég – biccentett. - Mondd meg a sasnak, hogy repüljön vele északnak. - Amerika rámeresztette a szemeit.
- Megbolondultál! A kettő összeférhetetlen!
- Nem azt mondtam, hogy most rögtön! - csattant rá, aztán vett egy mély levegőt. - Maradj csendben!
Próbált megnyugodni, és megtalálni annak a kötésnek szálait, amit a Tél-szellem figyelmen kívül hagyott az előbb. Megváltoztatta a természetüket, átvetette egyiket a másikon, hálót kötött belőlük, ami felragyogott a detonátor körül.
- Jó – fújta ki a levegőt. - Most jó.
Amerika nem kérdezett, és a sas bele tudta akasztani karmait a mágiahálóba, és anélkül felemelni a szerkezetet, hogy annak bármi baja eshetett volna tőle, aztán elsuhant északnak, és ők csak a robbanást hallották, semmi egyebet nem érzékeltek.
- Mi volt az a szőrmók, amit Ivanra ragasztottál? - kérdezte Alfred.
- Maradjunk annyiban, hogy szüksége lesz pár poroltóra, ha odaért, ahová – felelte.
- De...
- Csak blöffölt, nem vetted észre? - vágott közbe.
- És ha nem?!
- Ha módjában állna megtenni, már rég megtette volna, nem? Haladjunk, a katonái még mindig itt vannak.
Anglia nem tudta, hogy egyetlen kivételtől eltekintve igaza van, és, hogy az a kivétel sem egy teljes város pusztulását jelenti, hanem egy városnegyedét, amolyan figyelmeztető jelleggel.

~RA~

Franciaország odasimult Kanadához, hogy megvédje, bár erre nem igazán volt szükség, elvégre a robbanás tőlük jó két-háromszáz méterre történt.
- M-mi volt el? - kérdezte ijedten a fiatalabb.
- Megtámadtak minket – felelte azonnal. - A legjobbkor, remek – megforgatta a szemeit, és a szerelmi vallomás ötlete azonnal kiment a fejéből.
- Rájöttek... - motyogta Matthew.
- Mire?
- Hogy mi a SAVE gyenge pontja.
- Ezzel most ne foglalkozzunk. Gyere! - A férfi karon ragadta, és már húzta is magával az autók felé.
Tíz perccel később már a többiekkel együtt, ember- és élelmiszerszállító autókból készített barikád mögül próbálták feltartani az ellenséges katonákat, míg a hadsereg össze nem szedi magát annyira, hogy megvédje a bázisát.
Matthew egy kölcsönkapott pisztollyal lőtte ki egy, a szedett-vedett barikád felé tartó kocsi kerekeinek gumijait, hogy utána berepessze a szélvédőt is, ezzel használhatatlanná téve a járművet, mikor a fájdalom belé hasított. Nem úgy fizikai, mint mikor megsérül, hanem annál sokkal elemibb és borzalmasabb. Leszédült a félárnyékos helyéről, ahonnan rálátott a harctér egy szeletére, és a betonon ülve kapkodott levegőért, arra nem is emlékezett, mikor hívta magához a medvét, mikor az fenn maradt a kollégiumi épületben. Csak arra eszmélt fel, hogy Francis mellette térdel.
- Mathieu? Mi baj? Megsérültél?
- Ottawa... - suttogta kiszáradt torokkal, de nem tudta végigmondani, képtelen volt rá.
- Mi történt?
- Semmi – felelte gyorsan, és felugrott. Nem vonhatja el a figyelmét most. Francis túlságosan aggódik érte. És... az otthoniakon sem tud már segíteni. Kilesett a nyíláson, és éppen idejében bukott le, mielőtt még valaki meglőtte volna.
- A franc – morogta maga elé. - Mit akarnak ezek itt?!
- Nézd! - szólt a medve, Matthew követte a pillantását, még éppen látta az árnyat eltűnni. - Megegyem? - kérdezte az állat félrebiccentett fejjel.
- Nem kell – felelte neki. - Már elment. - Sóhajtott egyet, és megpróbált rámosolyogni Francisra, aki fél szemmel még mindig őt figyelte, de csak egy grimaszra futotta, mert megint úgy érezte, hogy megfullad, és meg kellett kapaszkodnia a fedezékül szolgáló terepjáróban. Szédelegve tartotta magát, a következő pillanatban egy eltérített teherautó csapódott az övéknek, mindkét jármű feléjük csúszott, majd a teherautó felborult. Franciaország felé ugrott, de nem érhette el, és a következő pillanatban elnyelte a halálszagú, rémült kiáltásoktól visszhangos sötétség.

~RA~

Aznap este mindannyian fáradtak és elcsigázottak voltak, mikor összeültek megbeszélést tartani. Valójában már napokkal ezelőtt meg kellett volna tartaniuk, de most vált égetően sürgőssé.
- Túl sokáig játszottunk állóháborút – kezdte Amerika. - Meg kell mozdulnunk, méghozzá gyorsan.
- Ezt mi is tudjuk – morogta Dél-Olaszország. - Inkább azt találd ki, hogyan csináljuk! - Néma egyetértés követte a szavait. Alfred elhúzta a száját, és az öccsére pillantott.
- Haza kell mennem pár napra, mire visszajövök, kitalálom, mi legyen. Talán... - elhallgatott egy pillanatra, még a szemeit is lehunyta, aztán odahúzott magához egy lapot, hirtelen és gyors mozdulatokkal rajzolt rá. Pár hosszú másodpercig szemlélte a firkát, aztán a bátyja felé csúsztatta, akihez rögtön Anglia is odahajolt. Hümmögtek felette, majd tovább csúsztatták a többiek felé, míg a lap körbe nem ért az asztalon.
- Ha elég gyorsak vagyunk, sikerülhet – kockáztatta meg a felvetést Kanada.
- Ha elég gyorsak vagyunk, ezt megoldjuk pár hét alatt – fűzte hozzá Amerika.
- Csodát vártok tőlünk – sóhajtotta Magyarország.
- De segítünk benne – vigyorgott rá az amerikai.
Megbeszélték az Északi front helyzetét, pár napon belül felszabadítják a Balti államokat, legalább ott mutatnak előre lépést, ami kissé oldott az általános lehangoltságon. A reggeli akció után még Amerikának sem volt sok kedve viccelődni, azon gondolkodott, hogyan erősíthetnék meg a mindenkori tábort, hogy ez ne fordulhasson elő még egyszer. Sok múlott ezen, és mindenképpen akart valami megoldást találni a problémára. Mert ami igaz, az igaz: a SAVE nem jelent védelmet az ellen, aki idehoz egy bombát a nyakukba, és felrobbantja. Gondolataiból Anglia zökkentette ki a kérdésével.
- Miről beszéltetek Oroszországgal? - A kérdés megállt a levegőben, és egy légvételnyi idő múlva mindenki őt nézte a helyiségben.
- Semmi különösről. Tetszett neki a trollkodásom, amit Ukrajna számítógépén hagytam. Amúgy semmi különös nem volt azon a gépen, erre számítani lehetett.
Arthur nem hagyta, hogy a hidegvére cserben hagyja, még akkor sem, ha legszívesebben leégetné azt az önelégült, pimasz vigyort a képéről. A mondandójából több dolog derült ki, mint talán szerette volna. És legfőképpen az, hogy biztos volt benne, a kis akciójuk teljesen felesleges, és csak arra használta őket, hogy addig ő kitombolja magát, robbantgasson, és kommandózzon, míg ők méregben áztak, és még az öccsét is belerángatta. Amerika felelőtlen volt, ezt mindig is tudta, de hogy ilyen mértékben legyen, mégis kicsit ütötte az irreálist.
Inkább nem nyitott vitát erről, nem akart újabb összezörrenést, és a többiek sem tűntek túl toleránsnak a helyzet fényében. Inkább elnézte, ahogy mindenki sóhajtva összeszedi magát és a dolgára, vagy épp pihenni siet.
- Mikor indulsz? - fordult oda a szintén szedelőzködő Kanadához. A fiú rossz bőrben volt, nem is csodálta, hiszen előbb a fővárosát támadták meg, aztán még rá is borult egy teherautó. A csontjai már összeforrtak (Franciséi még nem), de a tekintete még törött volt és aggódó. Kezdett hasonlítani azokéhoz, akik már az elejétől kezdve harcoltak a fronton, és ezt valamiért nagyon nem akarta.
- Hajnalban megy a gépem Budapestről – válaszolta kissé rekedten. - Elizabeth mondta, hogy mehetek vele egy szállító gépen, nemsokára indulunk.
- Veled megyek, mit szólsz? - vetette fel Francis. Matthew bármikor udvariasan visszautasította volna az ajánlatot, ezt Arthur pontosan tudta, de most hálás tekintettel és biccentéssel jelezte, hogy elfogadja.
- Sok sikert – mondta még, aztán ő is indult ki a tárgyalóteremből. Csodálkozott, hogy a reggeli akció után még nem volt rosszul, de biztos volt benne, hogy előbb-utóbb meglepi az ájulás, és inkább az ágyában érje, mint bárhol máshol. Amerikával majd veszekszik egyet reggel.

~RA~

Az ébredés hirtelen érte, mint mostanában elég sűrűn, rémálmok gyötörték, vakító fények, éles kiáltások, hózáporként hulló fehér tollak, csendes beszéd, és ilyenkor a gyász ellen sem tudott védekezni, mintha amit napközben sikeresen elzár magában, az éjjel előkúszna, csak arra várva, hogy rátámadjon, amint felébred. Mély sóhajjal fordult a fal felé, magára rántotta a takarót, még sötét volt, derengő fények sehol.
- Hé, fent vagy? - Alfred mocorgott a szomszéd ágyon, talán túl sokat. Behunyta a szemeit. - Odamehetek? - Már kicsúszott a száján, hogy „igen", mikor győzött a konokság.
- Hagyjál – morogta a takarónak.
- Rosszul vagy? - érdeklődte óvatosan.
- Aludnék.
- Jó, jövök én is!
- Van saját ágyad! - mordult fel ingerülten.
- Most meg mi bajod van?! - Alfred nem kevésbé volt ideges, mint ő. - Tegnap kurvára semmi kifogásod nem volt az együtt alvás ellen!
Tegnap még nem tudtam, hogy veszélybe sodorsz mindenkit a környezetedben.
- Nem hagynál aludni? - A válasz egyértelműen nem volt, főleg, mikor a másik az ágyára vetődött.
- Ebből most nem hátrálsz ki – közölte határozottan. Nem ért hozzá, de a hangsúlya egyértelműen azt jelentette, hogy nem hagyja békén, míg el nem árulja, mi baja van.
- Olyan vagy, mint egy... - elhallgatott, kereste a megfelelő szót – mint egy elkényeztetett kisgyerek! Azt hiszed, neked aztán mindent lehet, de egyszer a sírba viszel minket a felelőtlenségeddel! - Arthur felült és felé fordult, hogy haragosan pillanthasson az éjszakában oly tiszta kék szemekbe.
- Eh? Hogy jön ez ide? - kérdezte meglepetten. Meg sem hallotta, nem foglalkozott vele.
- Mindent tudtál előre, és mégsem szóltál róla! Ráadásul az öcsédet is belerángatod minden hülyeségbe! - Annyira belelovallta magát az elárultság érzésébe, hogy hirtelen nem is számított más (és ez legalább elűzte a gyászt).
- Iggy, állj már le! - hajolt közelebb közelebb hozzá, és kapta el a vállait. Megfeszült az érintésre, de egyelőre nem mozdult el. - Nem tudok előre mindent! Nem vagyok gondolatolvasó! Egyszerűen csak van tippem, mire készül Ivan, mert ismerem! Pontosan tudja, hogy engem kell legyőznie, ha nyerni akar! És... basszus, te vagy az egyetlen, aki azt hiszi, hogy Mattet bármibe is bele kell rángatni! Legalább olyan bevállalós, mint én, csak ő nem reklámozza.
- És Ottawa?
- Azért piszkálja Mattet mert ha ő visszavonul, az északi front összeomlik. - Az elhangzott mondat adott egy percnyi gondolkodnivalót, ami alatt úgy-ahogy megnyugodott.
- Ezt a vezetői nem tudhatják meg...
- Szerinted miért rohant haza? Mindenképpen maradni akar, de ha a kormánya úgy dönt, hogy Svájcot játszik, akkor sokkal nehezebb dolgunk lesz. - Arthur sóhajtott.
- Az nem kifejezés.
Egy perc csend, Alfred fészkelődött, aztán elengedte.
- Még valami?
Összefonta karjait a mellkasán, és a falat bámulta.
- Ajj, ne játszd már a sértődöttet! - szólt rá a másik.
- Hová mentél?
Most Alfred sóhajtott.
- Miért olyan fontos ez? - kérdezett vissza.
- Mert mikor elmentél még nem röpködött utánad egy tollas totem, és nem árasztottad magadból a tömény mágiát – közölte egyszerűen.
- Te mondtad, hogy ezt a háborút nem vívhatjuk meg csak fegyverekkel.
- Ez nem volt felhívás egy keringőre!
- Táncolni akarsz? - vonta fel a szemöldökét, mire Arthur nyögve visszadőlt a párnára.
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésre – emlékeztette.
- A Niagara Fallnál voltam – válaszolta végül. - A vízesés mögött van egy barlang, Liberty ott lakott eddig. Egy kicsit mérges is volt, de azt hiszem, kezd megbékélni. Meg kellett győznöm, hogy velem jöjjön. Amúgy Matt kezdte, mikor először verekedtek Ivannal. A medve védte meg attól a szellemtől, amivel mi is találkoztunk.
- Tehát lassan egy gyufaszálnak is több mágikus hatalmas lesz nálam, remek – morogta maga elé gyászosan. - Ha Francis is varázsolni kezd, én kitekerem Ivan nyakát.
Alfred elkomorodott, és nem válaszolt. Arthur rápislogott.
- Most neked van bajod? Féltékeny vagy Francisra?
- Dehogy is! - Az angol elmosolyodott. Szórakoztatta a helyzet.
- Áh, nem – hagyta rá. - Annak már elég régen vége. Minden szempontból. Ha azt akarod tudni, miért őt vittem magammal Ukrajnához, a válaszom az, hogy ha ő támad hátba, az nem ér váratlanul és nem is izgatom magam rajta kifejezetten, már megszoktam. Ő is pont így van vele. Ezért merünk egymásnak hátat fordítani.
- Akkor nem is bízol benne.
- Hosszú lenne elmondani – hárított, és kinyújtotta karjait a másik felé. - Gyere ide, aludjunk még egy kicsit.
Alfred odafeküdt mellé, és átölelte. Még helyezkedett egy kicsit, de a közelsége valahogy megnyugtatta, és legalább nem kell gondolkodnia – elég, ha a másikra figyel, ahogy a levegőt veszi, és a szíve dobog (gyorsabban és egyenletesebben, mint a sajátja). Kellemes volt, és rémálom nélkül tudott aludni reggelig.

~RA~

- Mathieu elfoglalt, a vezetőivel tárgyal. - Franciaország megnyomta a szót, hogy Anglia biztos volt benne, Kanada minimum veszekszik (ezt nehezen képzelte, de mostanság csupa meglepetés a világ), vagy asztalt borogat. - Nincs egyetértés, a miniszterek erősködnek, hogy kapituláljon, mivel az ottawai merénylet és a vancouveri labor elleni támadás között párhuzamot vélnek felfedezni. Féltik a civileket, ami érthető.
- Várható volt – morogta Amerika.
- Az északiakon kívül csak negatívumot tudunk felmutatni – fűzte hozzá Arthur. - Ez így nagyon nem lesz jó... Mennyi az esélye, hogy meggyőzi őket?
- Fogalmam sincs. Eddig nyerésre álltunk, de aztán történt valami-
- Micsoda?
- Hé, sziasztok – hallották Kanada hangját, aki megjelent a képben. Nyúzott volt, de sokkal jobb bőrben volt, a szövetség díszegyenruháját viselte nyakkendővel, egy bögre kávét szorongatott. - Kértem egy kis szünetet – mondta. - Pont jókor.
- Hogy állunk? - kérdezett rá. Matthew sóhajtott, kortyolt egyet a kávéból, mielőtt válaszolt volna. Akkor is kissé gyászos hangon, de határozottan és katonásan foglalta össze a tényeket.
- Azt akarják, hogy még szeptember közepe előtt vonuljak le az európai hadszínterekről, jelentsem ki a háborúban való semlegességem, és semmiben ne támogassam a háborút, beleértve a menekültek fogadását – sorolta. - Ez teljesen olyan, mintha beijedtem volna! - fakadt ki egészen más hangszínen. Oldalra pillantott Francisra, Arthur biztos volt benne, hogy a francia nyugtatónak szánt mozdulattal a combjára simította a tenyerét. Minimum.
- Nyugalom – szólt rá csitítóan. - Gondold végig: tudnék rájuk hatni?
Alfred felröhögött mögötte.
- Iggy, se egy rendes vezetésed, se uralkodód, mégis mit kezdenél te ott?
Anglia igyekezett nem mutatni, hogy sértő a megjegyzés, Kanada pedig nagyon csúnyán nézett a bátyjára.
- Valamivel mindenképpen – biccentett kis gondolkodás után. - Kérdés, hogy megéri-e ez nekünk? - Egészen elhalkult a hangja, óvatosan formálta a szavakat. Arthur vett egy mély levegőt. Ha nincs más választása...
- Ácsi, miről van szó? - szólt közbe Amerika.
- Szerinted mégis miről, Mr. Összeesküvés-elmélet? - forgatta meg a szemeit Matthew.
- Én sem vagyok biztos benne, hogy értem – jegyezte meg Francis.
- Hülyékkel vagyunk körülvéve – morogta Arthur.
- Majd elmondom.
- Az a leggyorsabb, ha odamegyek. Jelenleg túl hosszadalmas lenne hivatalosan is megfogalmazni az egészet, úgyhogy majd én felvezetem az ötletet. - A kanadai biccentett.
- Szólok nekik – ígérte sóhajtva.
- Akkor ezt megbeszéltük.

- Anglia idejön – mondta hivatalos hangján Matthew, miután leültek a tárgyalóteremben. Egy kissé meghúzódott a válla, kellemetlen érzés volt, de a seb gyorsan gyógyult. Mindenki érdeklődve fordult felé. - Azért, hogy felajánlja a korona alóli teljes függetlenedést cserébe azért, hogy nem lépünk ki a háborúból.

~RA~

- Szóval a helyzet az, hogy maradhatok, amíg az otthoni helyzet nem súlyosbodik. Megszigorítottam minden létező védelmet, úgyhogy már csak az a dolgunk, hogy minél gyorsabban megadásra kényszerítsük Oroszországot. Megvannak a tervek? - fordult Kanada Amerikához.
- Csak egy pillanat – felelte, ahogy felnyitotta a laptopját.

„Heaven help in all our battles,
Heaven see love, heaven help us,
Avant hier, avons etre,
Deja demain, (nous) sommes eclairee."*

A háromdés kivetítő asztalon megjelent Európa térképe, és Amerika lemodellezte, ahogy a Déli és az Északi front megindul Moszkva felé, és eléri azt.
- Röviden, tömören ennyi. Ha minden jól megy, szeptember végére ott leszünk – mondta Kanada.
Sajnos, túl bizakodó volt.

~KWR~

*A mennyek segítenek a csatáinkban,
A mennyek látják a szerelmet, a mennyek segítenek,
Megtörténhetett volna tegnapelőtt is

Holnap már (minket) megérint a világosság.
Globus – Europa