XVII. Fejezet
~Hózivatar~

A tűz ropogott a kandallóban, de így is mind a hárman fáztak, aminek nem sok köze volt a lángokhoz. Maximum a testük nem hűlt ki, a hideg belülről marta őket. Franciaország három takaró alatt aludt, már legalább egy napja nem volt magánál, mióta bevették magukat erre a helyre. Moszkva teljesen üres volt, de abban biztosak voltak, hogy Ivan itt bujkál valahol – volt már, hogy feladta a fővárosát, mert nem riadt vissza semmitől, de érezték a jelenlétét, mintha a hátukban lenne a tekintete, mintha valaki a tarkójukat nézné, könyörtelen, jeges tekintettel. Körgyűrűvel zárták le a várost, és ők, a nemzetek indultak megkeresni a férfit. A második napon hózivatar* alakult ki a város felett, ami miatt muszáj volt felfüggeszteni a keresést, legalábbis úgy egyeztek meg, hogy aki nem képes dacolni az időjárással, az ne is fárassza vele magát feleslegesen. Szóval miután kifosztottak egy üres boltot (nem szívesen, de vagy ez, vagy éhen halnak) és csomagolt kétszersülttel felszerelkezve nekiláttak alkalmas helyet keresni a hóvihar elől, itt kötöttek ki. Spanyolország berúgta a bejárati ajtót, hogy utána a lehető legtávolabbi helyiségben húzzák meg magukat. A bútorokat is a spanyol törte össze tüzelőnek, kézzel vagy a csatabárddal, Franciaország addigra mozdulni sem tudott, őt leverte a lábáról a láz.
Az Észak-Amerikaiak haditervében nem volt különösebb hiba, mindössze nem számoltak minden esetleges akadályozó tényezővel, és ez borította fel a hadjáratukat. Szeptember vége helyett október végére értek el Moszkva alá, addig azonban seregeik jelentős károkat szenvedtek, amivel nem tudtak mit kezdeni, mint összeszorított foggal tűrni, és megvárni, míg az amerikai haditengerészet egységeit is a szárazföldre vezénylik Oroszországba. Az északiak egy kicsivel korábban értek oda, de Moszkvánál már nem kellett harcolniuk. Senki nem fogadta őket, a város kihalt volt és üres, szó szerint, mint amit kipakoltak, elköltöztek máshová. Nem volt szükségük egy újabb harcra, mindannyian fáradtak voltak, elcsigázottak, és a végét kívánták az egésznek.
Meggyőzték a parancsnokokat, hogy vegyék körbe a várost, ezzel az északi oldalon védtelenné téve a sereget, de oda súlyozták a még erős nemzeteket, északról kanadaiak őrködtek, délről az Egyesült Államok serege, hozzájuk még mindig érkeztek olykor csapatok, a többiek már nem mertek többet kérni. Kifogott rajtuk, ami mindenkin: a nagybetűs Tél elsöpörte az ellenállásukat, és vagy kitartanak, vagy azt várják, hogy Ivan mikor szólítja őket tárgyalóasztalhoz arról beszélni, miféle változások következnek be Európában. Nem, ezt nem hagyhatták.
Mire Spanyolország eddig jutott a gondolatmenetben, Franciaország felnyöszörgött a takarói alatt, elhalóan suttogva, hogy mennyire gyűlöli Moszkvát meg a havat, és szeretne valami déli szigeten napozni és koktélt szürcsölni. Antonio elmosolyodott, megigazította a takarókat, kihúzta a francia csapzott tincseit a homlokából, de igazán sokat nem segíthetett. Francis, bár korábban csúfosan leszerelt egy oroszországi hadjárattal, mégis vállalta, hogy oldalról védi a vonuló sereget. Szeptemberben az emberei egynegyedét vesztette el, októberben a következő negyed felét, és most hiába a kapott vastag ruha, a hideg elviselhetetlen volt. Belülről marta a hideg, és az utóbbi napokban mindig lázas volt, mint aki nagyon csúnyán megfázott. A többi déli sem festett sokkal jobban, de mindenképpen ő szenvedett a legjobban.
Ők sem vetkőztek le túlságosan Lovinóval, csak annyira, hogy kényelmesebben tudjanak mozogni, és a házban ez volt az egyetlen olyan helyiség, aminek csak egy ablaka volt, amit körülbéleltek a függönnyel és addig ügyeskedtek, míg a jégtől le tudták ereszteni a redőnyt. A vezetékek elfagytak, a fürdőszobában nem volt víz, és semmi ehetőt nem találtak a házban. De legalább fedél volt a fejük felett és tudtak fűteni, míg az ítéletidő elvonul.
Francis telefonja megrezzent Antonio legbelső zsebében, az övé tönkrement a hidegben, mert egy külső zsebben tárolta. Rövid üzenetet jelzett a készülék:
Csak én vagyok. C
Hallották a bejárati ajtót (vagyis ami maradt belőle) kinyílni, mindketten összenéztek, és egyszerre felugrottak, mikor megérezték, hogy egy nemzet lépett be az épületbe. Antonio felkapta a csatabárdot, az ajtóhoz ugrott és kilesett a folyosóra. Magas, tömött kabátos sziluett állt a másik oldalon.
- Kanada vagyok – mondta, miután megköszörülte a torkát.
- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte meglepetten a spanyol, és letette a fegyvert. - Gyere csak! - Matthew biccentett, és sietősen végigkocogott a folyosón, még odakint leverte magáról a havat.
- A dögcédulákban jeladó van, nem tudjátok?
- De tudjuk.
- Aggódtam – vallotta be, és vetett egy pillantást a takarókupac-Francisra, majd vetkőzni kezdett. - Hű, itt meleg van – jegyezte meg, ahogy letette a súlyosan koppanó hátizsákját a padlóra, és lehámozta magáról a vastag szolgálati kabátját. Kiterítette száradni, aztán megszabadult a zubbonyától is, és feltűrte ingének ujjait. Az olasz és a spanyol furcsállva figyelték. - Huszonöt fok felett már szédelgek a melegtől, de a hideggel nincsen bajom – fűzte hozzá magyarázatként.
- Mi akkor kezdünk élni – felelte Antonio fanyar félmosollyal.
- Hoztam nektek ezt-azt – mondta, ahogy kicipzárazta a hátizsákot. Három nagy termosz is került elő belőle. - Ez a kettő tea, ez meg leves. Még forró, úgyhogy óvatosan igyátok.
- Isten áldjon – sóhajtott a spanyol, mikor az egyik termosz tetejébe töltött a forró italból.
- Sajnos cukrot nem sikerült szereznem, még édesítő sem akadt.
- Nem baj.
Biccentett, és a franciához lépett, letérdelt mellé, végighúzta ujjait az arcán, aztán finoman közelebb hajolt hozzá. Lovino csak fél szemmel figyelte, mert Antonio szerzett valahonnan egy bögrét, és a kezébe nyomta a forró teát. A fiú finoman megrázta a férfit, akinek szemei rezzenve felnyíltak.
- Mathieu? Álmodom...? - kérdezte rekedten.
- Nem, nem, itt vagyok – suttogta. - Kelj fel egy kicsit, hoztam levest, jobban leszel tőle.
- Angyal vagy? - kérdezte halkan. A fiú elmosolyodott.
- Nem, kedves, de segítek. Ülj fel, kérlek.
- Fázom – panaszolta Francis nyűgösen. Nem egészen volt magánál.
- Tudom – nyugtatta. - De mindjárt jobb lesz. Odaadjam a kabátom?
- Szeretném – motyogta, és feltornázta magát, míg a másik elment a ruhadarabért. A fiatalabb kibontotta a takarókból és a zubbonyra adta a kabátját, a francia reszketve bújt bele, és a kanadai felhúzta neki a cipzárat.
- Jól van – mosolygott rá, és csókot adott a homlokára. - Most hozok neked gyógyszert és enni, rendben?
- Jó – bólintott, és Matthew térült-fordult a másik termosz teával, majd egy adag vízben oldódó megfázási elleni port tett a kiöntött italba. A levest is odavitte, és felmarkolt pár szelet kétszersültet is, azt belemártogatva adta oda a férfinak, hogy egyen valamit.
- És ezt most idd meg szépen – nyújtotta oda a teát is. - Egy kicsit furcsán fogod érezni magad tőle, mert ez az otthoni gyógyszerellátmányból van, és sokkal erősebb, mint amit Európában kapni, de jobban leszel tőle. - Kicsit közelebb hajolt hozzá, ismét homlokon csókolta. - Gyógyulj meg – suttogta egészen halkan. - Próbálj meg aludni még egy kicsit.
- Itt maradsz? - kérdezte reménykedve.
- Egy kicsit még maradhatok, de nemsokára mennem kell. - Franciaországot nem érdekelte a válasz, fejét az ölébe hajtva aludt el újra, ezúttal sokkal nyugodtabb álommal, és a fiú a haját cirógatva ült mellette.
- Hogy állunk? - kérdezett rá halkan Spanyolország később. Dél-Olaszország fejét a vállának döntve szunyókált, néha megrázta a hideg, ezért a férfi ráborított egy felszabadult takarót.
- Rosszul. A vihar járhatatlanná teszi az utakat, nagyjából eddig egy méter esett, de nem úgy néz ki, mint ami elállna. Mindenki beszüntette a keresést, aki tudott, visszatért a táborba, aki nem, az is meghúzta magát. A jelentések szerint a viharzóna a városon kívülre alig nyúlik, a tábor egy része csak a hóból kapott valamennyit, és ott jelentősen jobb idő is van. Szóval én személy szerint feltételezem, hogy nem természetes eredetű. Ha pedig így van, tökéletesen elérte a célját. Eddig semmi mozgolódás és támadás sem történt.
- Anglia?
- Nem tudom, hol van. Levehette a dögcéduláját, mert eltűnt a térképről Amerikával együtt. Remélem, együtt vészelik át ezt az időt.
- A bátyád a jég hátán is megél – jegyezte meg. Matthew elmosolyodott.
- Ettől tartok én is.
- És te hogy vagy? - Spanyolország tudta, hogy a Kanadát érő atrocitások nem értek véget, egyszer egy napra lebénult a jobb vállára (Toronto), egyszer pedig a bal kézfejére (Vancouver).
- Jól – felelte tömören. Antonio elmosolyodott.
- Hamarosan mind rendben leszünk, kölyök. - Matthew elhúzta a száját, de a mosolya jelezte, hogy csak tetteti a sértődöttet.
- Ne hívj így.
- Nem veszed észre, hogy csak azért próbálnak gyerekként kezelni, mert szeretnék, ha valami megmaradna az ártatlanságodból? - Zavartan nézett a férfira, aztán elfordította a fejét. Hallgatott egy ideig.
- Hát az... régen oda van – motyogta, és a tetoválásra gondolt a vállán, amit az irokéztől kapott.

~RA~

Finnország színes tüzet bűvölt a padlóra, egyenlő távolságra mindenkitől, amihez nem kellett fa, és nem is tudta vele felgyújtani az épületet, viszont átható meleget sugárzott.
- Hát, srácok ez a vihar jól a nyakunkon maradt – jegyezte meg Dánia.
- A varázslat túl erős, és a természete nem is gonosz, hanem inkább kegyetlen – merengett Norvégia. - Ha Oroszország szíve ilyen hideg, hogy a fővárosát is hajlandó feláldozni, csak, hogy fogva tartson minket, akkor semmi esélyünk. Menjünk haza.
- De ha már eddig eljutottunk... - kezdte aggodalmasan Tino.
- Maradok – jelentette ki egyszerűen Svédország. Lukas összehúzott szemekkel fordult felé, világos arcán táncolt a lángok színes fénye, ahogy a másik szemüveglencséin is, amik felett viszonozta a pillantást. Ezúttal nem kellett kérdezni. - Ha most feladjuk, előbb meghódítja Nyugat-Európát, leigáz mindenkit, aztán eljön hozzánk is, feldúl mindent, és végül áthajózik a másik kontinensre, csatatérré változtatva a világot. Itt vagyunk. Nyerhetünk.
- Micsoda lelkesítő beszéd, gratulálok! - Christensen vigyorgott, bár a mosolya nem volt az igazi. - Szerintem meg félted a kicsi feleségedet, nehogy megint orosz gyarmat legyen.
- Ez nagyon csúnya volt, Denny – közölte sértetten a finn, és elfordult tőle. - Szerinted eltudjuk valahogy zárni azt a szellemet? Talán elküldhetnénk a hófelhőket valahová a tenger fölé.
Lukas elgondolkodott egy pillanatra, majd lehunyta a szemeit és a felettük kavargó mágiára koncentrált, igyekezett a közelébe férkőzni, hogy megfejthesse, milyen szálak tartják össze, mivel lehetne megbontani, hogy elmúljon a fejük felől ez az ítéletidő. Nagyon óvatosan, a mágiát használva tapogatta körbe, és amint a varázslat gócába nyúlt, rettenetes erő cikázott végig rajta, úgy összerándult, hogy elvágódott ültéből a padlódeszkákon.
- Nor! - ugrott oda hozzá Dánia, de egy ideges mozdulattal elhajtotta, és fellökte magát. Leverte a víz és a szíve vadul dobogott.
- Nem a szellem tartja össze a varázslatot, az önműködő, csak össze kellett fűzni, és úgy maradt. Azóta dolgozhatott rajta, hogy elindultunk. Olyan, mint egy csomó. Vannak gyenge pontjai. Tino, meg tudsz védeni minket a szellemtől, ha idejönne?
- El fog tartani egy kis ideig, míg készítek egy hálót, és lehet, hogy helyhez kötött lesz, megfelel?
- Ha távol tartja, meg. - Felugrott, tett egy kört a helyiségben, végiggondolta, mit tudnak tenni, szét tudja-e választani a mágiaszálakat, hogy feloldja a varázslatot. - Menjünk – szólt végül.
- Mi a terv?
- Szétszedjük a hózivatart – jelentette ki. - Nem érünk rá megvárni, míg elgyengül, az hetekig tarthat.

~RA~

- Hideg van – motyogta Észak-Olaszország, és megpróbált közelebb fészkelődni Németországhoz, aki így is ráadta a zubbonyát és egy takarót, ráadásul magához karolta.
- Nem nekünk van kitalálva ez az idő – mondta Magyarország, és odagurította a termoszt Felicianónak. - Idd csak meg, átmelegszel.
A fiú bólintott és alig egy percet várva egyszerre megitta a még majdnem forró italt. Két perc múlva pedig aludt, mint a bunda.
- Mi volt benne? - kérdezte Ludwig.
- Csak egy kis rum – vont vállat Erzsébet.
- Legközelebb én is kérek – morogta a lány mögül Poroszország, összetámasztott háttal ültek a sátorban, azt néha megrázta a szél.
- Az kéne még, hogy a gyógyszerekre bármit is igyál – válaszolta szigorúan. Ludwig szája sarka megrándult, Erzsébeten kívül nem sokan tudtak hatni a bátyjára, és sajnos ő sem mindig, de ha megmakacsolta magát, akkor aztán Gilbert keményfejűsködhetett amennyit akart. - Maradj lazán és aludj inkább. Nem tudunk mit csinálni ebben a farkasordító hidegben.
- Csak nem hagyjátok – mordult fel a férfi lemondóan.
- Nem szeretünk temetésre járni – felelte szárazon a magyar. - Borzalmasan hangzik.
- Igazán kedves tőled, hogy máris temetsz – morogta sértetten, és inkább magára rántott egy takarót, hogy tüntetően alvást tettessen. Erzsébet megszorította kezét a vastag szövet takarásában.
- Csak aggódom te hülye – halkította le a hangját. Nem kapott választ, és pár perc múlva Gilbert tényleg aludt.

~RA~

Norvégia kényelmesen elhelyezkedett ültében, érezte maga körül rezegni a védőhálót, amit Finnország szőtt és amiből volt még kettő a helyiségben. A városnak ezen a pontján átható rozsdaszag érződött a hóvihar melléktermékeként, ezt csak kevéssé nyomta el a finn varázslatainak enyhe, friss gyógynövényillata, és érezte Dánia villámainak fémes szagát is. A többire nem figyelt, haloványan érzékelte őket a varázslat síkján: a tábor nyugati oldala felől, kísértetiesen hasonlított Tinóéhoz (Magyarország?); az északi oldalon halvány kék-lila derengés (Kanada), a dél felől, közelebbről arany fényár és égővörös pislákoló zölddel (Amerika és Anglia), valahol a várostól sokkal távolabb egészen sötét (talán egy sárkány, nem volt benne teljesen biztos, hiszen a lelkük tűz, és ez nem egészen az), Románia skarlátvöröse keleten, és a hideg lila, tőlük távol, talán a föld alatt (Oroszország).
Lehunyta a szemeit, ellazította a testét, és újra átvizsgálta a mágiaszövevényt, ami felettük terebélyesedett. A villámlás megszűnt körülötte, Dánia magához vonzotta őket, hogy ne zavarják meg. Ezúttal próbált nem hozzáérni, nem tapogatózva keresni a gyenge pontokat, és mikor talált egyet, előbb csak finoman érintette, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy nem veszélyes, közelebb férkőzött, és megpróbálta elszakítani. Viszonylag gyorsan haladt, de nem eléggé, mert túl sok volt, és a közepén a szálak vastagok és rosszindulatúan veszélyesek arra nézve, aki megpróbál hozzájuk érni.
Érezte, hogy Svédország végig a nyomában van, ő vállalta, hogy figyeli, és megakadályozza, hogy bárki megtámadja vagy megzavarja a munkában. Nyugodtabb volt így, mintha egyedül kellene csinálnia, hiszen akkor kifelé teljesen védtelen lenne, s csak akkor venné észre az esetleges támadót, ha az már túl közel van.
Mikor egyik oldalon végzett, áttért a túlsóra, ott is az apróbb pókfonal- és cérnavékony szálakkal kezdte, hogy utána a vastagabbakat is eltépje vagy addig gyengítse, míg nemsokára maguktól is elszakadnak. Később már csak az erősebb szálak maradtak, ezeket alaposan meg kellett vizsgálnia, s nem érhetett hozzájuk csak úgy, tudta, hogy a mágia azonnal visszadobná és még egyszer nem tud eddig eljutni, ráadásul megvan az esélye, hogy közben belegabalyodik Finnország hálóiba, amiket nem akart tönkretenni. Óvatosan, külön varázslatokkal vágta el a szövedéket, az érezhetően egyre gyengébb lett, s érzett elsuhanni valamit valahol a közelben, a svéd jelenlétét sem érezte egy ideig, de nem volt sok ideje ezzel foglalkozni, mert nem tudta, mióta mozog a mágia síkján, és mivel régen gyakorolt ilyesmit, érezte, hogy a teste húzza vissza, nehezebben mozgott. Aztán meghallotta Dánia feszült, ideges hangját.
Nor, menj onnan, gyorsan!
Berwald már nem volt ott, ő is elhátrált, és hagyta, hogy visszazuhanjon a testébe, kicsit talán túl gyorsan is sikerült, mert egy végtelen hosszú pillanatig nem kapott levegőt. Felköhögött, és megrázkódott, mikor a robbanással vetekedő dörrenés megrázta a várost. Üvegcsörömpölés, aztán mély-mély csend. Nem fújt a szél többé.

Szerencse, hogy többen vagyunk, jutott a megállapításra Dánia, mikor finoman maga felé kezdte terelgetni a villámokat, amik eddig a mágiagóc körül villogtak. Szépen lassan, csak semmi kapkodás. Sokkal könnyebb lesz így szétszedni azt a valamit ott fent, ha közben nem csapkodnak az ember feje mellett villámok, amik bármikor megbonthatják a koncentrációt. A levegő előbb csak aprókat szikrázott körülötte, aztán már megtelt forrósággal, olvadt a hó, és már csak esőt érzett, hideg esőt, eláztatta a haját, a kabátját. És a víz vezette az elektromosságot, kellett vele valamit kezdenie, inkább gyorsan lehűtötte a levegőt, és morgott valamit az orra alatt arról, hogy tető alatt miért nem lehet villámolni. Szabad szemmel semmit nem látott az egészből, arra pedig nem volt ideje, hogy a másik síkon is figyelje az eseményeket, bízott a másik háromban, majd megoldják a dolgot.
A változásokat azonban észrevette. Először is, csitult a szél, később már a hó sem esett olyan sűrű pelyhekben, és mintha pár fokkal melegebb is lett volna. Egyszer csak elállt a havazás, a sűrű felhők oszlani kezdtek, akárha elpárolognának az égről. Végül csak a havazás maradt, az sem túl számottevően.
Aztán mintha valaki tömény energiát küldött volna a csomónak, amit nem tudott egyszerre elvonni, mégis megpróbálta, az eredmény az lett, hogy a csatabárd élesen felszikrázott, kellemetlen fémes szagot hagyva a levegőben. Érezte, hogy ezt nem tudja teljesen elzárni amíg a többiek végeznek, és kénytelen volt vetni egy pillantást a helyzetre odafent: Sve próbált távol tartani egy fekete szellemet, valószínűleg a Tél, Nor éppen a túloldalt dolgozott.
Egy perc múlva muszáj volt elküldenie az üzenetet, Berwaldot könnyedén elérte, de Nor annyira a feladatára koncentrált, hogy nem hagyott nyitva egyetlen rést sem a külvilág felé. Azért még egyszer megpróbálta, ezúttal határozottabban lökte felé az üzenetét, és örömmel vette, hogy a másik eltűnt a színről.
A villámok ereje egy pillanat alatt kiszabadult a fogása nélkül, őrült erővel lövellt felfelé, minden erejére szüksége volt, hogy irányban tartsa, tudta, hogy a szövedék ezt nem fogja kibírni. Elvakult egy pillanatra, és úgy érezte, megsüketül, mikor az ég feldördült, de két perc múlva a maradék felhők is felszakadoztak, és kinyílt az égbolt, csillagok ragyogtak le rájuk. Az egészet a varázslat tartotta össze, és az most elszenesedve sodródott magasan a szelekkel valahová messzire innen. Oroszország nem fogott ki rajtuk.

Az árny előbb odafent próbálkozott, de útját állta. Kerülgették egymást egy ideig, de aztán rájött, hogy a mágia síkján Svédország sokkal erősebb, mint azt gondolta volna, úgyhogy lezuhant az emberek szintjére.
Feléd tart.
Finnország hálásan gondolt a figyelmeztetésre, bár érezte, hogy Tél Tábornok felé igyekszik. Nem is próbálta megállítani, csak a hálók rezdültek, ahogy megérezték a közeledőt. Lukas és Berwald nyugodtan ültek, és Tino legfőbb feladatának tekintette, hogy még minimális hőingást se engedjen a helyiségben, nehogy kizökkentse őket akár egy pillanatra is, az végzetes következményekkel járhat bármelyikükre nézve. Hallgatta a csendet, és a fizikai, valós síkra vetítette ki a képességeit, a nemzetek, ha nagyon odafigyeltek, érezték, ha bármilyen élő, önálló akarattal rendelkező lény van a közelükben. Jelen pillanatban ő csak hármukat érezte, úgyhogy nem aggódott különösebben.
Tél Tábornok belegabalyodott a hálóba, ez elterelte a figyelmét annyira, hogy egy pillanattal később rávethessen egy másikat, ami fogva tartja egy ideig, elzárva az erejét. Berwald hirtelen felrezzent, csak a szemei üzenték, hogy minden rendben. Egy perccel később Lukas felköhögött, túl gyorsan lépett egyik síkról a másikra, nem hagyott időt a szervezetének megszokni, de úgy tűnt, hogy ő is rendben van. Éktelen hangos dördülésre rezzent össze, még a föld is megreszketett alattuk, aztán csend, mély csend.
- Denny! - Norvégia felugrott, és semmivel nem törődve kirohant a bejárati ajtón, még csak be sem csukta maga után. Egy perc múlva hallották, ahogy Christensennel veszekszik, látszólag mindketten rendben voltak. Csak a dán hozott magával némi égett szagot, és a villámok fémességét.
Tino visszafordult az elfogott Tél Tábornokhoz, aki már nem volt ott.
- Nem baj – mondta Lukas kissé karcos hangon. - Nem fognak tudni még egy ilyet összehozni, és annyira nem veszélyes, mint amilyennek akar látszani.

~RA~

Amerika tisztes távolból követte csak Angliát, nem akart a közelébe kerülni, egyszer már maga is megpörkölődött majdnem, viszont szem elől téveszteni sem akarta. Moszkva módszeres felgyújtása kedvére való ötlet volt (inkább lebombázta volna, ahogy Londonnal tették), az viszont, hogy Arthur elindult egy szál zubbonyban és az ítéletidő bekövetkeztével sem volt hajlandó fedezékbe vonulni, kissé aggasztotta Alfredet. Persze, őt fűti belülről a sárkány tüze, az rendben is van, de ő maga már az első tíz órában átfagyott, és szívesen vett volna egy forró fürdőt meg egy flaska tömény alkoholt, de éppen, mikor ezt szóvá tehette volna, Anglia összeesett a hóban. Felnyalábolta, keresett egy lakást, amiben van kandalló; pár széket, és jobb híján némi szépirodalmat beáldozva vihargyújtóval tüzet is tudott csiholni.
Túl éberen aludt, nehogy a tűz kialudjon, és az éjszaka egyszer arra ébredt, hogy Anglia reszket mellette a hidegtől, muszáj volt keresnie neki egy vastag takarót a házban, és a tüzelő is fogytán volt. Aztán visszaaludt, egyszer egy bombarobbanás hangját idéző dörgésre rezzent, de Arthur meg sem mozdult rá, és reggel furcsa világosságra ébredt, odakint ragyogott a nap, de még mindig csípős hideg volt, és a hó sem olvadt. A város most valahogy békésnek tűnt, és elmúlt róla az a néma fenyegetés, amit eddig érzett benne. Egészen felvidult: folytathatják a keresést, és végre pontot tehetnek erre az egészre. Ivan pedig jól seggbe lesz rúgva, bizony.

Arthur mély levegőt vett, furcsa, ismerős illatok tolultak az orrába. Fafüst, Alfred illata, és még valami... tea? Zavartan nyitotta ki a szemeit, és felült.
- Szia – vigyorgott rá a fiú. - Azt hittem, már soha nem kelsz fel.
- Nincs akkora szerencséd – mormogta. - Az mi?
- Hát... találtam egy doboz teát, igaz, filteres és csak bögre van, és se cukor, se tej, szóval nem fogod annyira szeretni, de-
- Köszönöm – mondta ki megilletődötten. Alfred rákacsintott, és merőkanállal bögrékbe juttatta az italt. - Elállt a havazás?
- Tök jó idő van kint.
- Valaki megtörte a viharvarázst...
- Kezdett belőle elegem lenni, olyan volt, mintha meg akarna fojtani. - Arthur zavartan félrefordította a fejét, ő csak azt tudta, hogy ott van, azt nem, hogy mennyire erős, vagy összetett. Utálta, hogy a világnak ez a része két lépéssel távolabb került tőle, és szinte a semmibe veszett: mintha egy sötét úton kellene botladoznia, amiről tudja, hogy ott van, csak éppen bármikor belesétálhatna egy szakadékba és kitörhetné a nyakát. Mágia nélkül sokkal színtelenebb volt minden. És abban sem volt biztos, hogy valaha újra képes lesz rá rendesen.
Felhajtotta a teát, ami kellemesen átmelegítette – jobb érzés volt, mint mikor a sárkánytűz zubogott végig az erein –, aztán felállt.
- Induljunk – mondta. Alfred bólintott, ő is felcihelődött.
- Oltsd el – szólt a tűzevőnek, aki boldogan ugrott a kandalló tüzére, és egy pillanat múlva csak a hamu maradt utánuk.

*A hózivatar létező jelenség, havazás közben villámlik és dörög az ég.