XVIII. Fejezet
~This is it, the apocalypse[1]~

Franciaország hosszan nyújtózott és mély levegőt vett – végre az orrán át! Sokkal jobban érezte magát, mint az utóbbi hónapban bármikor, és bár nem volt kifejezetten jókedvű, nagyot dobott a hangulatán, hogy odakint végre elállt a havazás, szikrázó napsütés ragyogott a havon és tiszta volt az idő. Ivott egy bögre teát, aztán felhúzta a kabát cipzárját (olyan illata van, mint Mathieu-nek, milyen kellemes), és kiosont a helyiségből. Antonio és Lovino még aludtak, összebújva, kényelmesen, és talán egy kicsit irigy volt rájuk, amiért ők végig ilyen közel lehettek egymáshoz, nem a világ, a kontinens, a háború, a város két végén, de inkább elkergette a gondolatot. Körülnézett odakint, az utca széltében-hosszában üres, még a madár sem járt arra, és valahogy nyomasztó volt ez a szellemváros, mikor pontosan tudta, hogy egy főváros, ahol mindig pezseg az élet; Párizst nem tudta így elképzelni, belesajdult a szíve. (Otthon akart lenni. Nagyon.)
Visszamenve a spanyolt már ébren találta, éppen finoman megpróbálta felrázni az olaszt, aki nem mutatott sok hajlandóságot az ébrenlét eléréséhez, ezért inkább hagyta még egy kicsit aludni. A tűz már elhamvadt, a viharlámpából még az este elfogyott az olaj, úgyhogy félhomályban voltak kénytelenek ülni, csendben kortyolgatva a teát, ami még mindig forró volt a termoszban, és jól esett.
Francis visszakapta a telefonját, a hidegtől merülőfélben volt az akkumulátor, remélte, kibírja még az az napot, estére majd visszamennek valamelyik táborba, ahol szerezhet áramot és esetleg valami rendes ennivalót. Megnézte a SAVE-re kapcsolt térképet, amin nagyjából mindenki látszott – Amerikától kapták a jeladós dögcédulákat – és szinte mindenki mozgolódott.
- Lassan mehetünk mi is – jegyezte meg halkan. Antonio biccentett, és odahajolt a kedveséhez, megcirógatta az arcát és halkan a fülébe suttogott olaszul, mire Lovino felrezzent, álmosan rápislogott, és mogorván eltolta magától. Francis felkuncogott rajta, mire a halovány-zöld szemek rávillantak.
- Nahát, Francia, te élsz még? - kérdezte karcos hangon.
- Úgy tűnik – mosolygott rá kedvesen, az olasz csak fújt egyet, és tüntetően nem vett tudomást róluk, mikor elnyúlt a maradék teájukért. - Kedvességed továbbra is határtalan. - Választ nem kapott, és tíz perc múlva már odakint trappoltak a házak közvetlen közelében, ahonnan a szél arrébb söpörte a havat, és viszonylag tiszta volt az út.
- Gondolom napszemüveg senkinél nincs – jegyezte meg Spanyolország.
- Várj, kettőt is tartok a zsebemben – válaszolta a francia, és összevigyorogtak. - Nincs véletlen egy cigid?
- Úgy egy hónapja szívtuk el az utolsót – volt a felelet, mire Francis lemondóan sóhajtott. - Amúgy sem kéne a megfázásodra.
- Jól vagyok.
- Akkor most leszoksz – villantotta rá Antonio a mosolyát, mielőtt azonban válaszolhatott volna valamit, Dél-Olaszország elkiáltotta magát:
- Hasra!
Kérdés nélkül bevetődött a legközelebbi hókupac mögé, ezzel egy időben fegyver dördült valahol a közelben. Franciaország felkapta a fejét, a másik kettő is időben elterült, nem esett bántódásuk. Francisnak mégsem tetszett különösebben fagyott havat használni fedezékül, a legközelebbi utcasarok azonban legalább kétszáz méterre volt, és amennyi idő alatt ő azt lesprinteli, egy mesterlövész két-háromszor biztosan szitává lövi.
- Valamelyik tetőn van – mondta Lovino. - Jobbról, valahol kettő és négy óra között. Ha nem pofáztok annyit, már lelőttem volna! - mordult fel idegesen.
- Fehéroroszország? - tátogta a szőke, mire egyértelmű sì volt a válasz. Remek, gondolta, kaptunk a nyakunkba egy mesterlövészt. Az övék ráadásul egy hókupac mögött kucorgott.
- Ha eltereljük a figyelmét, le tudod szedni? - hallotta Spanyolország hangját, és levette az eddig vállán hordott puskát. Az olasz gondolkodni látszott, mire ő kénytelen volt megjegyezni:
- Azért nem érünk rá egész nap, ez a hókupac nem túl golyóálló.
- Fogd be! - mordult rá. - Ha újra lő, talán. - Majd hozzátette: - Jobb lenne meglépni.
- Ez az opció nem él – szűrte a fogai közt Francis. Körülnézett, merre tovább, ha nem akarnak itt megfagyni, a havon és jégen hasalva, és lassan összeállt a fejében egy terv. - Szerencsénk, hogy te vagy velünk – jelentette ki végül. - Fele annyira sem fog veszélyesnek tartani, mintha bárki más lenne a harmadik.
- Komolyan azt akarod, hogy fejbe lőjelek?!
- A kapualj alig tíz méterre van – bökött az adott irányba, figyelmen kívül hagyva a fenyegetést. - Keress odabent lőállást, addig mi elszórakoztatjuk – pillantott Antonióra, aki bólintott. - Alápörkölök egy kicsit, addig bejuthatsz.
Romano a vállára akasztotta a puskát, addig ő megfordult, és szorosan a hókupachoz simulva elindult abba az irányba, amerről jöttek, miközben hálát mormolt a vastag ruháknak, amik nem áztak át olyan könnyen, de így is istentelenül fázott, amire jelenleg nem volt ideje. Némán kúszott úgy tizenöt-húsz métert, mindeközben szorgosan imádkozott, hogy egyik hókupac se boruljon a fejére, árulkodva arról, hol is tart éppen. Amikor elfogyott a fedezéke, kitapogatta az övére csatolt táskából az egyetlen kézigránátot, ami volt nála, és reménykedett, hogy az még működőképes. Visszapillantott a másik kettőre, biccentéssel jelezte Romanónak, hogy öt másodpercen belül indulhat, és kihúzta a biztosítószeget. Az előző helyzetéhez képest megadott irány – kettő és négy óra között – középtájára hajította, magában számolta a másodperceket – egy, kettő, három, né- – és azt, hogy vállon lőtték, már csak a robbanás után vette észre.

Romano felugrott, megcsúszott a jégen, de a lövész nem felé lőtt, így beugrott a kapualjba, berúgta az ajtót, és már fel is rohant egy lépcsőn. A robbanás megrázta a környéket, még egy lövés hangja, ez öblösebb, a színes jelzőpisztoly (fehér füstcsík felfelé – Fehéroroszország), Antonio lőtt vele.
Kettesével szedte a fokokat a tetőtérig, az ablak, amin ki akart mászni be volt fagyva, muszáj volt kicsit feszegetnie, hogy nyíljon, pedig az észrevehetetlenség most fő feladatának számított. Kimászott a havas tetőre, ami most életveszélyes volt, tekintve, hogy legalább négy emelet magasan járt, de próbálta megvetni a lábát, és a puska távcsövén át szemügyre vette a szomszéd házak tetejét. Szemből sütött a nap (az a nő nem teljesen ostoba), hunyorognia kellett, de mégis észrevette. Óvatos mozdulattal a fejére húzta a világos kabátja kapucniját, és célzott. A nő újra betöltötte a fegyverét, nem látta, kit céloz, de csak Antonio lehetett arra, mert Francia a másik oldalt vállalta.
Fekete tárgy röppent, a gránát két házzal odébb robbant, lőpor szagát hagyta a levegőben, és az elterelés csak arra volt jó, hogy az ellenség beazonosítsa Spagna helyét a hókupacokon túl. Lovino meghúzta a ravaszt, nem volt benne biztos, hogy pontosan hol is lőtte meg a fehéroroszt, de az egy pillanat múlva nem volt a helyén. Feszülten figyelte a lőállás közvetlen közelét még percekig, de semmi.
- Spagna? - szólt le, és a robbanások utáni csendben szinte ordításnak hallatszott a hangja.
- Keresnél nekünk odabent egy elsősegély dobozt? Francist meglőtte. - Szitkozódott egy sort, ahogy visszamászott a tetőről, és végigjárt az épületben pár lakást, mire talált egy alig öt éves elsősegély dobozt, amit levitt magával a földszintre.
A várttal szemben Franciaországot nem kellett támogatni, csak a vállából csordogált még a vér, eláztatta Kanada kabátját, és végigfolyt a karján. Aztán odabent leült, Spanyolország segített neki levetkőzni, és előzékenyen a kezébe nyomott egy fém gyertyatartót, amire haraphat.
- Akár hiszitek, akár nem, nem is fáj annyira – mondta a francia.
- Akkor vigyorogj szépen, míg kiszedem a golyót – válaszolta a spanyol, míg ő az ablak mellé állva kémlelte a környéket. Francis felnyögött és pár pillanatig kapkodta a levegőt, aztán hangosan szusszantott. - Mi volt abban a megfázás elleni vacakban? Ennek mindjárt nyoma sem lesz.
Odafordult hozzájuk, vetett egy pillantást a sebre, és tényleg, a változás szemmel követhető volt, hogyan forrad össze az izom és a bőr. Zavartan elfordította a fejét, a szőke lassan öltözni kezdett.
- Mit gondoltok, megpróbáljuk összeszedni a kedves Natashát? - érdeklődte, mikor beleborzongott a rövid idő alatt is kihűlt ingébe és zubbonyába.
- Szerintem már régen eltűnt, de megnézhetjük.

Csak vérnyomokat találtak a hóban, aztán csak a lábnyomok, amik egy metróaluljáróba vezettek.
- Innen aztán oda ment, ahová csak akart – jegyezte meg Antonio.
- Én le nem megyek oda – morogta Lovino.
- Nem is fogunk – felelte Francis. - Őrültség lenne. - Ránézett a térképre, pontosan hol is vannak. - Végül is, logikus, hogy valahol a föld alatt bujkálnak. Menjünk innen, vissza a táborba.
- Az utóbbi két nap első használható ötlete – jelentette ki az olasz, és már sarkon is fordult, hogy induljon. A másik kettő utána sorjázott.

~RA~

Mind a négyen csendben ültek a terepjáróban, Németország vezetett, próbált nem a legnagyobb hóban haladni, de néha elkerülhetetlen volt, szerencsére eddig sehol nem akadtak el. Aztán meglátták a fehér jelzőfüstöt, és Magyarország erősködött, hogy nézzék meg, ki lőtte ki. Közvetlen közelben nem találtak senkit, ám a lábnyomok a hóban árulkodók voltak, hamarosan megpillantották a visszafelé haladókat, és Észak-Olaszország vidáman felkiáltott:
- I miei![2] - Még meg sem állt az autó, Feliciano kiugrott belőle, hogy odaszáguldjon a bátyjaihoz, és megölelgesse őket. Gilbert ugrott utána, tudni akart a történtekről (és mióta Moszkvába értek, csak egyszer találkozott a barátaival), Erzsébet halkan sóhajtott, ahogy kilökte az ajtót.
- Néha óvodában érzem magam – mondta, és kiszállt. Ludwig bölcsen hallgatott. Tíz perccel később pedig összezsúfolódtak az autóban mindahányan, és már visszafelé tartottak a várost körülvevő tábor felé, csendesen meghallgatva egymás beszámolóját a helyzetről.
- Ennek az egésznek semmi értelme így! - mordult fel Gilbert, mikor már egy perce csend volt. Dühösen rávágott az előtte lévő ülés támlájára, az öccse nem reagált rá semmit. - Ennyien kevesen vagyunk, hogy körbejárjuk az egész várost, és megtaláljuk azt a szemetet! - A porosznak a legkülönfélébb jelzői voltak az oroszra, és ezek között nem szerepelt sem a neve, sem az országának neve.
- Ha katonákat engednénk be, és csatárláncot alkotva fésülnénk át az egész várost, Ivan halomra mészárolná az embereinket. Lehet, hogy téged ez nem hat meg, de amíg így is a nyomára juthatunk, addig nem szándékozom emberéletet kockáztatni.
- Be kell látnunk, hogy igaza van – tette hozzá Antonio. Gilbert megvetően horkantott, és valami olyasmit morgott, hogy mindenki ellene van, vagy ha nem is, de minimum egy követ fújnak. Senki nem szállt vitába vele, megszokták már a rebellis viselkedését.

~RA~

Kanada csak később gondolt arra, hogy nem jó ötlet elindulni az éjszaka visszafelé, hiába pihent egy kicsit és evett is valamennyit, az ereje elhagyta (túl gyorsan), két óra csörtetés a hóban kimerítette, hiába kapaszkodott a medve bundájába, aki figyelmesen támogatta, úgy érezte, muszáj keresnie valami fedezéket a hóvihar elől, ahol aludhat pár órát, különben a hóban fog összeesni, aminek nem örülne ő sem, és valószínűleg a szövetségiek sem, ha úgy kell összekaparni valahonnan pont őt. Nem is a hideggel volt baj, inkább a hirtelen jelentkező fáradtsággal, amit nem tudott hová tenni úgy öt percig, aztán rájött, hogy a varázslat okozza. Belökött egy ajtót, ami furcsán könnyen nyílt, és arra gondolt, mennyivel kényelmesebb lett volna ott maradni, és Francisszal az ölében, őt cirógatva elaludni, és látni, hogy reggel hogyan ébred, jobban van-e, hatott-e a gyógyszer.
Tüzetesebben körülnézni nem igazán volt ereje, a medve pedig nem figyelmeztette semmiféle veszélyre, úgyhogy csak bevackolta magát egy belső fal mellé tolt kanapéra, a medve félig mellé, félig a földre feküdt. Úgy aludt, mintha legalábbis elájult volna.
Délelőtt is volt már, mire felrezzent, méghozzá arra, hogy furcsán melege van. Fordult egyet, kinyitotta a szemeit, és hirtelen ült fel, ugrásra készen feszült meg. Megszédült egy pillanatra, kettőt látott a világból, majd végre a helyére zökkent minden. Volt tippje, miért van. (Félreértelmezte.) Egy férfi, egy embert ült a kandalló mellett, piszkavassal kotorta fel a parazsat és dobott rá pár könyvet, meg valami fatörmeléket. Szemeivel azonnal a fegyvere után kutatott, de azt a szoba túlsó végében pillantotta meg.
- Tudsz oroszul? - kérdezte a férfi karcos hangon, s félig felé fordult. Idős volt már, talán hetvenen is túl, ami egy ember életében nagyon hosszú időnek számít. Matthew mindig kicsit időzavarba került az ilyen emberek közelében (nem tekinthet rájuk fiatalként, hiába sokszor annyi idős, mint ők, és nem szabad rossz néven vennie, hogy ők viszont azt hiszik, hogy gyerek még).
- Egy kicsit – bólintott, ami nagyjából igaz is volt. Szeretett nyelveket tanulni, de ha emberekkel kellett beszélnie mindig zavarban volt, és sokszor azt vette észre, hogy megérti, amit mondanak neki, de válaszolni kissé nehézkesebb. (Az országok eredendően értik egymást. Eredendően elbeszélnek egymás mellett.)
- Éhes vagy?
- Nem – felelte az igazságnak megfelelően. Valójában inkább már észre sem vette magán.
- Szomjas? - a férfi felé nyújtott egy flaskát, nem érezte az illatát, de biztos volt benne, hogy nem víz van benne. A vodkáról pedig mindig az jutott eszébe, hogy Dánia megitatta vele azt a vackot még Szentpétervár után, úgyhogy nem volt sok kedve újra kipróbálni.
- Nem – válaszolta. - Nem látta a... Megvagy. - Az utolsó szó már franciául bukott ki ajkain, és megnyugodva vette tudomásul, hogy a medve megint akkora, mint egy bocs, így talán annyira nem feltűnő. - Maradj most csendben – kérte halkan az állatot. - Uhm...
- Honnan jöttél? - kérdezte hirtelen a férfi, pedig ő másfelé akarta terelni a beszélgetést. Mégsem akart udvariatlan lenni.
- Kanadából – felelte.
- Európán keresztül, igaz? Hogy tetszett? - Összezavarodott kissé, teljesen átlagosnak tűnt a beszélgetés, teljesen természetesnek.
- Na... nagyon tetszik... - motyogta. - Bocsánat a kérdésért, de ön miért van itt? Mi azt hittük, hogy mindenki elment a városból.
- Vagyunk páran, akik nem akartunk elmenni. Itt töltöttük az életünket, nem számít, mi történik, mi itt maradunk. Ha elpusztul a város, mi vele pusztulunk, ennyire egyszerű. - Matthew-t mindig meghatotta az emberek ilyen szintű hűsége, és arra gondolt, hogy Oroszország hálátlan, amiért háborúra kényszeríti a népét.
- Nem célunk elpusztítani Moszkvát – mondta halkan. Legalábbis nem a Szövetség célja. Az, hogy Anglia módszeresen gyújtogat, egy másik dolog. De valahol még ezt is megértette.
- Ezt örömmel hallom – jelentette ki a férfi, és most valami egészen más hangon beszélt. Kanada összerezzent, felkapta a fejét, a vidám hangszín nem illett a férfihoz, és a tekintete, eredetileg fakókék, most üvegesen meredt előre a tűzbe, egész teste merev mozdulatlanság. - Látlak – mondta könnyedén, mire megfeszült. Próbált megnyugodni, megvizsgálta a környéket, haloványan érezte a másik jelenlétét, valahol az ő érzékelése legszélén, persze, az orosznak egyszerűbb, ő itthon van, ő mindenről tud.
- Indulunk – suttogta a medvének, ezúttal irokézül, az félrebiccentette a fejét egy pillanatra, aztán felugrott, és az ajtó felé kocogott rövid mancsain. Matthew összeszedte a számszeríjat, nem hiányzott semmi, a felszerelése többi részéhez az öreg nem nyúlt. Most csak zavartan figyelte, ahogy szedelőzködik. - Sajnálom, mennem kell – vetette oda sietve, és már ki is lépett az ajtón.
Egy pillanatra elvakult, a hó szikrázott, elmúlt a vihar, lényegesen könnyebb lett a tájékozódás. Nyugatnak fordult, a házak közvetlen közelében kocogva indult meg arra, amerre Oroszországot érezte. Nem sietett, tisztában volt vele, hogy bármelyik lépéssel csapdába futhat, de nem akarta elveszíteni, ha egyszer végre megvan.
Fél óra múlva állt csak kifújni magát, zubbonya belső zsebéből elővette a telefonját, az akkumulátor még bírta valameddig, de a SAVE hálózata borzalmasan lassú volt, lehetetlen volt, hogy lekövesse a többiek helyzetét a városban, és átkozta magát, amiért nem erősködött többet amellett, hogy állítsanak fel legalább pár helyőrséget egy-egy rövidebb távú antennával valahol, akkor ez elkerülhető lett volna. Jelzőfüst-töltetet nem akart fellőni, az olyan lett volna, mintha azonnal közölte volna a pontos helyzetét mindenkivel. Az orosznak erre nincs szüksége, de ha esetleg bújtatja valahol az embereit (öt-tíz mérföldes körzetben sehol), akkor elég nagy bajban lenne. Mély sóhajjal tette el a telefont, és ki is kapcsolta, mivel semmi hasznát nem vette.
Kimondta a medve nevét, aztán kedvesen megsimogatta a fejét, és leguggolt elé.
- Menj el, és mondd meg Égi Karomnak, hogy megtaláltam az ellenséget, Dél majd tudni fogja, mit kell tenni. - A szellemmedve megbökte orrával a vállát, mire elmosolyodott. - Ne aggódj, nem lesz addig bajom. Na, indulj! - A totemállat megfordult, és Kanada látta, ahogyan egyik síkról a másikra lép, a szellemek világában gyorsabban tud haladni, mint az élőkében. Ő folytatta az útját, vigyázva, hogy az érzékelés szélén maradjon, a túlzott közelség éppen olyan káros lehet, mint a távolság.

~RA~

Amerika majdnem ugrott egyet, mikor felbukkant mellette a hófehér szellemmedve.
- A frászt hozod rám, maci! - morogta, ami az állatot nem különösebben zavarta. Angliát annál inkább, furcsállva figyelte a jövevényt.
- Hát ez?
- Matté. Biztos üzenetet hozott. - Arthur figyelte, ahogy a másik egy pillanatra lehunyja szemeit, az ajkai mozdulnak, de nem hallatszik, mit mond, kinyújtja a karját, és arany fénnyel előröppen mellkasából a sas. Mondott neki valamit az egyik indián nyelven, amit ő nem ismert és nem is akart ismerni, de a lényege talán olyasmi lehetett, hogy az állatok beszéljenek. A medve és a sas elvoltak pár pillanatig, aztán a medve megfordult és csak úgy eltűnt, ahogy valamerre elcammogott, Alfred azonban egy csapásra felvillanyozódott. - Megvan Ivan – jelentette ki, és valahonnan előkapta a mobilját, bűvölte a képernyőt, közben mormogott valamit a madárnak, mire az szárnyra kelt, és eltűnt. - Áhá.
A város térképén színes, mozgó pontok jelölték a többieket, az amerikai azonnal kiszúrta a lila ponttal jelölt öccsét, és egy darabig csak figyelték a mozgását, egy hosszú úton, egyenletes tempóban végig, a következőn csak két sarkot ment, befordult egy zsákutcába, amit ő biztosan nem tudott, majd mégis talált valami járható utat, mert átkeveredett a következő utcára, ami nyugatnak tartott, és az eddiginél gyorsabban haladt arra.
Alfred az ujjával rajzolt egy kört a kijelző felett.
- Valahol itt van – mondta, aztán vetett egy pillantást a várostérképre, és újabb kört rajzolt. - Pofon egyszerű terv: bekerítjük. Valahová ide fogunk kilyukadni, ha mindenki a helyén lesz. - Arthur bólintott, annyira nem is volt messze a hely. Ahhoz képest, eddig mennyit mentek gyalog a havazásban elakadt járművek miatt. Alfred biccentett magának, látszólag teljesen máshol járt már fejben, majd hirtelen felé fordult, és a vállaira tette kezeit. - Most mennem kell, úgyhogy ne fagyj meg, és ne légy rosszul, oké? - Mielőtt bármit reagálhatott volna, a másik közelebb hajolt hozzá, és hűvös ajkait az övére simította pár hosszú, még a hidegben is kellemes, borzongató forróságot előidéző másodpercre.
- Rendben... - Alfred vigyorgott, szemei azonban hidegen villantak, ami egyértelműen nem neki szólt. Aztán tett egy hátraarcot, előre lendült és elvágtázott, egy aranyszín villanás jelezte, hogy a madara visszatért hozzá. Végül lefordult egy sarkon, és eltűnt a szeme elől.
Arthur határozott mozdulattal lángra lobbantott egy házat maga mellett.
Nem vette észre, hogy a varázslat magja rövid ideig zölden lángol.

~RA~

Délutánra megint felhők szűrték a fényt, és mire lement a Nap, annyira besűrűsödtek, hogy a délutánból egyből koromsötét hullott a városra. Várták, mikor kezd el megint havazni, ez egyelőre egy-két hópihét leszámítva nem következett be. Már elég közel voltak egymáshoz, hogy érezzék a másikat, és érezzék a háború kirobbantóját, aki nem próbált menekülni a köré záródó gyűrűből, és ez tette túlzottan gyanakvóvá a Szövetségeseket. Az első számú áldozat lemaradt, ám közeledése tapasztalható volt: lángcsóvák villantak fel, parazsat és füstöt hozott a gyenge szellő feléjük a hidegben, aminek köze sem volt az otthonos fafüsthöz. Anglia útját leégett utcák szegélyezték, nyomában járt a pusztulás, és nagyon úgy tűnt, hogy senki nem akarja lebeszélni az öncélú gyújtogatásról. Nem lepődtek meg azon, hogy levetkőzte az utóbbi évszázadban magára vett nyugodtabbnak mondható modort, bár a lobbanékonysága így is időről-időre megmutatkozott.

A térnek betonburkolata volt a hó alatt, középen szökőkúttal – a térkép szerint, a sötétben ezt nem látták – valahol oldalt elplántálva pár zászlótartórúd üresen, körben üzletek és éttermek, valamiféle központ lehetett, amikor emberek lakták a várost, most egy üres folt a város szívében, a térképen, néhány magányos pad, a szellő csendes neszezése, ahogy kristályporrá fagyott hópelyheket zizzentett a vágható némaságban.
Suttogásnál hangosabban egyikük sem szólalt meg, és még ez is üvöltésnek hangzott. Annál inkább, mikor Dánia végre felmordult, hangja türelmetlenül csengett, és szikrák pattogtak körülötte, ezért neki kellett a legtávolabb húzódni az épület térre néző sarka mögé, mert folyton villogott.
- Az orromig sem látok, bassza meg, így még a pszichológiai hadviselés is lehetetlen, Nor, kérlek- - Nem kellett befejeznie a mondatot, mintha Norvégia csak erre várt volna, ledobta kesztyűit, összedörzsölte tenyereit, majd finoman ráfújt az egyikre. A sarki fény felhullámzott felettük, színek táncot jártak egymással, a domináns zöld miatt az egész tér, az egész város túlvilági fényben fürdött a hó viszont-ragyogásától.
Mind a négyen összenéztek, biccentettek, és elindultak a tér felé. Nincs miért várni, nem beszélték meg egyértelműen a továbbiakat. Oroszország nem fogja magát megadni, még ha felszólítják is, arra várhatnak.
Norvégia ment legelöl, később arra gondolt, hogy bizonyára azért nem vette észre a közeledőt, mert még mindig a fényvarázslattal foglalkozott, hogy ne menjen össze az idő múlásával, míg el nem alszik, akár egy gyertya. Amint kilépett a sarok mögül, már nem volt ideje védekezni, a Tél szellem nekirohant és magával sodorta egészen a következő épület faláig.
Svédország villámgyorsan rántotta hátra a norvég mögött csak fél lépéssel haladó Finnországot, és még ő is megingott egy pillanatra Tél Tábornok erejétől, de nekik nem esett bántódásuk, ahogy Dániának sem.
- Nor! - hangzott a hirtelen csendben és sötétben a férfi bömbölésnek is beillő kiáltása, ahogy utána vetette magát, és a finn is kiszabadította magát a védelmező szorításból, hogy odarohanjon a társukhoz. Lukas nem volt magánál, de amennyire a koromsötétben meg tudták állapítani, talán nagyobb baja nem volt, egy-két csontja törhetett, ha szerencséjük van, az is gyorsan beforr majd. Élettelenül hevert a fal tövében, ahová csúszott. - Finnie, vigyázz egy kicsit rá – kérte egészen szelíden a dán, ahogy felegyenesedett.
A csatabárd már a kezében volt, pedig azt eldobta az előbb, és ahogy a tér felé indult, lassan kinyújtotta karját, megforgatta kezében a fegyvert. A fém csendes suhanással szelte a hideg levegőt, egyszer, kétszer, háromszor, apró szikrák pattogtak körülötte, és amikor a nyelét a betonhoz vágta, éles reccsenéssel elhasadt az ég, és fehér villámok zápora hullott a térre. A levegő egyszerre megtelt elektromossággal, a felhők közül kék színű villámgócok lebegtek alá könnyedén, szikrázva, kavarogva, de teljes irányítás alatt gyűltek parancsolójuk köré. A csatabárd végén koronakisülés izzott finoman, mintha ártalmatlan lenne – egyetlen érintése halálos lehetett volna bárkire.
Könnyed intésére a köré gyűlt gömbvillámok szétrebbentek, némán, ám annál fenyegetőbben suhantak a sötétben, világíva, szikrázva, s falakon törtek keresztül, hogy belső terekben robbanjanak szét, ablakok sorozatos törése, üvegcsörömpölés, és egy pillanatnyi csend. Dánia körül halovány-kéken ragyogott valami megfoghatatlan erő, még a szemei is így világítottak, s az erődemonstráció után újra megforgatta a csatabárdot, hogy az előbbinél is pusztítóbb villámsorozat csapjon le, majd ő maga is támadásba lendüljön: az újabb gömbvillámok előtte világítottak, ahogy fegyverét magasra tartva előre rohant, egyenesen az orosz felé.
Ivan meg sem moccant, és ez külső szemlélőnek furcsa lehetett volna, ám mivel Christensen varázslatai életveszélyessé tették a helyet, mindenki inkább fedezéket keresett, mint azt lesse, hogy mi történik a téren. Talán később magyarázattal szolgálhattak volna róla, pontosan mi is történt.
Nem olyan volt, mint egy villám, sőt, semmire nem hasonlított, mint amit korábban látott. Ez pusztító, fehéren vibráló energia volt, ami sugárban érkezett valahonnan, s elvágta útját Oroszország felé. Megtorpant, arra kapta a fejét, amerről érkezni vélte a támadást, s az egyik tetőről egy hatalmas, sötét árny rúgta el magát, felzúgott körülötte a levegő, és Dánia már kezdte sejteni, mi lehet az. Egy sárkány. Akkora, mint egy kisebb hegy, s nem csak a méretéből adódóan rettenetesen veszélyes, hanem, mert tűz helyet energiát okád, ami pusztít, perzsel, s akár egy szuszra elsöpörhetné mindannyiukat.
A sárkány talajt fogott a sötétben, szárnyait kitárva hagyta, magasra emelte a fejét, és a dán megkövülve nézte a fenséges teremtményt, mely eltátotta száját, valami különös remegés a torka legmélyén, majd egy gyomorkorgásra emlékeztető hang után előrobbantak belőle a pusztítás fehér lángjai, s csak azért menekült meg, mert Svédország mellé ugrott, és elrántotta onnan, a szökőkút medencéjének fedezékébe.
- Gonosz sárkány – mondta halkan Berwald, és Christensen egyetértett. Soha nem látott még hasonlót, s ez a példány most rájuk vadászott.
(Nem bánthatjuk a sárkányokat, azok mágiaőrzők.)

~RA~

A sötétség volt a legrosszabb. Semmi nem zavarta úgy, mintha nem látott. „Csak ne hagyd, hogy a fantáziád elkalandozzon, és akkor nem fogsz félni, rendben?" A sötétségtől való félelem a képzeletbe van kódolva. Abba, hogy milyen árny mozdul a szeme sarkában, mikor csak halovány körvonalakat sejt maga körül. Mikor feloldódik a világ, és az egész csak arra vár, mikor gyengül el teljesen, hogy rávethesse magát.
A sötétség a legjobb kopó.
A félelem a legerősebb vadász.
Úgy gondolta, lesz, ami lesz, és kieresztette a sast. Égi Karom kitárta ragyogó szárnyait, a tollaiból áradó aranyló lélek-fény melegbe vonta a környezetét és végre látott, látta az éjfekete sárkányt, amint a földre ér, és felbömböl, legalább olyan hanggal, mint az előbb a villámok, és rémület mart a csontjaiba.
Erről nem volt szó. Hogy sárkányokkal kell harcolni, fegyverek helyett, ez nem egy fantasy, ez a harmadik világháború, nincs szükség csak hideg számításokra, fegyverekre, és az majd felégeti a világot (újra), de nem varázslények, amik nem is (de igen) léteznek, amik (hol bujkáltak eddig) miért vannak most itt.
Csak arra rezzent, hogy valaki megrántja, be az épület mögé, olyan erővel, hogy elesett. Alig fél méterre zúgott végig a fehér izzás, ami a sárkány torkán ömlött kifelé, és ami után sisteregve vált gőzzé a hó, és égett kráter maradt a betonon.
- Mégis mi a fenét művelsz?! - mordult rá Kanada, aki zihált, és a medve mellette morgott.
- Mi azaz... izé? - kérdezte, és még önnön hangját is ijedt-vékonynak érezte, akkor kívülről milyen lehet...
- Egy sárkány – válaszolta nyugodtan Matthew. (Miért, mindig olyan reálisan látja a dolgokat, miért kellett ezt mondania...) - Szedd össze magad! - szólt rá határozottan, és a vállaira simította a kezeit, a vastag ruhákon keresztül is érezte. - Nyugodj meg – kérte sokkal szelídebben, mint eddig. - Csak lépésekre vagyunk attól, hogy végre véget vessünk ennek az őrületnek, úgyhogy légy szíves, ne most borulj ki.
Lépésekre, hogy véget vessünk ennek az őrületnek...
Őrület... na igen, lehet, hogy egyszerűen csak hagynia kellene, hogy magával ragadja az a tömény és mindent elsöprő őrület, és búcsút mondani a realitásnak. Már eljutottak, mindannyian eljutottak arra a szinte, ahol már mindegy. Már mindegy hogyan, csak legyen vége.
Felugrott a földről, és az épület sarkához igyekezett. Nem beszéltek meg tervet, nem volt szükség rá. A sas felröppent.
- Kapard ki a szemét – sziszegte, és a fény rárontott a sötétségre. Mágia lobbant, és a medve varázslata valahogy még azt a pusztító erőt is képes volt visszatartani, amit a sárkány okádott. Fehér villanás, egy egészen másmilyen, mint eddig, de ismerős, és a fehér, lila sörényű sárkány rátekeredett a másikra, ami sokkal nagyobb volt nála, és sokkal erősebbnek tűnt, de a kisebb gúzsba kötözte saját magával, és jobban megnézve Japán rászegezte a tőle kapott kardját Kínára, a két skandináv inkább elhátrált a pusztító lények közeléből, valamiért nem akarták igazán bántani, de készen álltak rá, hogy megvédjék magukat, ha kell.
Fény robbant, ezúttal nem villám: ég-magas lángoszlop, és egy pillanatra mindannyian belefulladtak a forróságba, a mindent elsöprő mágiába, a madár visszahúzódott hozzá, hogy megvédje, a fekete sárkány is mozdulatlanná dermedve kuporodott le a hóba, hogy nyüszítve húzza magához szárnyait, és Ren is visszavonult a kardtokba.
Léptek koppantak a felolvadt hótól vizes betonon, a lángok beszöktek mögötte egy-egy ház ablakán, már nem is mozdulatokkal, csak gondolatokkal irányította őket, és üvegszilánk-zápor, langyos eső, halk roppanások, az egész tér tűzviharrá változott egy pillanatra, majd a lángok elhamvadtak, csak a házakon maradtak meg, és fellélegezhettek, a forró levegő helyébe is hűvösebb lépett.
Anglia felnézett az elé lebbenő Télre, pillanatokig csak farkasszemet néztek egymással a csendben.
- El az utamból! - mordult rá, intő mozdulatot tett, mágiaszálak villantak haloványan, és a szellem tehetetlenül sodródott oldalra, gúzsba kötve. Nem állt meg szétnézni, csak egy pillantással illette a sárkányt, vagy a jelenlévőket, előhúzta kardját, a penge szikrát vetett, sziszegtek a tócsák körülötte, és ment tovább, nyugodt léptekkel, és a tűz, mintha megannyi kígyók lennének, egyik épületből a másikba siklottak, sorra felperzselve azokat, bűvkörükbe vonva az egész teret. Anglia veszte ez a varázslat lett.
Oroszország érdeklődve felé fordult, sápadt arcát halovány fénybe vonták a lángok, és mosolygott. Tudta, hogy elérte, amit akart. Amíg ő nyugodtan ücsörgött, és mindannyiuknál egy lépéssel előbb járt, addig a többiek mind elfáradtak, kimerültek, elérték a végső határaikat, és ha csak egyvalaki holtan hullik előttük a hóba és jégbe, mind megadják magukat. Talán nem mind... révedezett egy pillanatra tekintete a két Észak-Amerikaira, de azok ketten kevesen lesznek ellene, ha senki nem segíti őket. Önmagukban összeomlanak majd, és ugyanúgy behódolnak, mint mindenki más.
Könnyed mozdulat, reccsenve fagytak meg a tócsák, jégpáncélba vonva maguk körül mindent, és ahogy Anglia lépett, bakancsát is fogva tartották. Még csak le sem nézett, a lángok körülnyalták, apró ösvényt húztak elé, amin teljes biztonsággal léphetett. Nyugodtan ellenállt a további hullámoknak, amik egyre fagyasztóbb hideget varázsoltak köré, mert a sárkány lángja égette belülről, és amíg ez a mágia körülötte lobog, addig dacolni tud az orosz minden hatalmával.
Két méter sem választotta el őket, mikor engedte a hullámot szétáradni, tíz-tizenöt méteren felolvadt a jég, és tudta, hogy a másik pár tizedmásodpercig azzal lesz elfoglalva, hogy újra megfagyassza. És akkor rohamozott. A földjéért, a holtakért, az élőkért, az újrakezdésért és a folytatásért. Önmagáért, önmagukért, és talán, egy egészen kicsit azért, hogy vége legyen ennek az őrületnek. Nem fogják már sokáig bírni.
Put on your war paint...[3]
Szikrák pattogtak, ahogy a kardpenge elcsúszott a fémen, szikrát hányt (ezüst felhők, szürke villámok), az ő oldalán húsz fok volt, a másikén mínusz húsz. Átlépték egymás határait.
- Ellopom a lélegzeted – suttogta hirtelen Ivan, és Arthur érezte, hogy ha a tűz nem melegítené belül, akkor egyszerre a tüdejébe fagyna a lélegzet. A rá ülő dér gőzölögve távozott a bőréről. Már perzselt a bőre, és a lángok, ahogy felcsaptak körülötte, zölden lobbantak, akár a düh és az elszántság a szemeiben. Mindketten vizesek voltak, és ruháik ropogtak a jégtől vagy égettek a forróságtól.
- Elégetek mindent – sziszegte vissza.
- Akkor te sem élsz tovább – felelte nyugodtan.
- Akkor együtt halunk! - csattant fel. Olyan erővel vágott oda a karddal, hogy a penge eltörött, de a csap fémje is megrepedezett, a hőingástól darabokban végezte.
- Ugyan, ne drámázzatok már – szólt a hang unottan-gúnyosan, és mindketten odakapták a fejüket.
Skócia nekidőlt egy padnak, zsebre dugta egyik kezét, a másikkal a szivarját emelte ajkaihoz. A parázs finom vöröses fénybe vonta az arcát, a szemei úgy villogtak, akár a macskáké.
- Mi a francot keresel te itt?! - horkant fel Arthur, figyelmét visszairányítva az ellenségre, bár nem mert volna fogadni, hogy melyikük jelent rá jelenleg nagyobb veszélyt.
- Épp megakadályozom, hogy őrültséget csinálj – jelentette ki nyugodtan. - Add vissza a sárkány tüzét.
- Még nem végeztem – sziszegte, és mire feleszmélt, térdig jégben állt. Leolvasztotta magát, hátrébb lépett, és csak, hogy Skócia is tudja, hol a helye, küldött felé egy tűzfelhőt.
William el sem mozdult, éppen csak kisöpörte a haját, abból parázs hullott, de nem sérült meg. Fekete árny bontakozott ki mögötte. A sárkány gomolygó feketeség volt két vörös szemmel, és a csontjai mintha derengésből lennének, amit körülfolyt valami tinta, úgy nézett ki. Gazdája megragadta a tűz szálait, és egyszerűen magához rántotta őket. Minden a láng a környékről, minden láng Anglia testéből a tenyerébe gyűlt és apró, izzó parázs-gombóccá változott, amit a sárkánynak nyújtott.
Anglia hirtelen iszonyatosan fázni kezdett. Megremegett, és mozdult volna, de már késő volt, eltört kardja markolatig merült a mellkasában, meglepetten nézett fel a lila szemekbe, amik most sötét elégedettséggel figyelték. A fájdalom végigvágott egész testén, tüdejében rekedt a levegő, ahogy mellkasa felnyílt a penge nyomán. Ajkai elnyíltak, hallott még egy üvöltést, és könnyeden koppanó lépteket, aztán halott-sötét.
„Egy pillanatra azt hittem, komolyan meghaltál, úgy tényleg, és úgy gondoltam, hogy akkor most vége a világnak, ennyi volt."
Ez itt, az apokalipszis.[1]

A téren lévő szökőkút életre kelt, vizet okádott, de nem mint egy gejzír, mert ez a víz elcsavarodott, csővé formálódott, és aztán méterekre taszította Oroszországot Angliától. Könnyeden kopogó léptek, ahogy Sealand végigkocogott a jégpáncélon, el a sárkány mellett, és a víz finoman köré tekeredett, már kivehető volt lágy izzásából, hogy valamiféle szellem, mert egészen finom, bájosan kerek feje volt, és két szeme, egy szája, olyasmi volt, mint egy vízikígyó, de azok csak a tengerben élnek.
- Elkéstem? - kérdezte kissé zavartan, egyértelműen Skóciától, és a hangja kiáltásnak tetszett a csendben.
- Egy cseppet sem – hagyta rá William, és Peter fellélegzett, egészen egy másodpercnyi időre, akkor ugyanis rohanva indult meg felé a jég.
- Én a helyedben nem tenném – jegyezte meg az orosz felé fordulva. A jégbörtön rázárult, a vízikígyó feje a vállánál nyugodott, de nem tudott mozdulni. - Én figyelmeztettelek – jelentette ki.
Felemelte egyik kezét, nyitott tenyérrel, akárha jelentkezne. Átnyúlt a jégen, mintha még mindig víz lenne. Haloványkék ragyogás ölelte körül, finoman izzott a haján, és fénybe vonta vízkék szemeit is. Olyan mozdulatot tett, mintha rámarkolt volna valamire, és azt a valamit lerántaná.
- Én a helyetekben – szólalt meg a halálos csendben William fennhangon –, keresnék valami fedett helyet.
A csendet hirtelen mélyről, fentről jövő zúgás törte meg.

~KWR~

[1]Imagine Dragons – Radioactive c. számából.
[2]Olasz; 'az enyéim' szó szerint: 'a családom', általában inkább szülőkre használják, de szerintem itt is érthető így.
[3]Fall Out Boy – The Phoenix c. számából