XIX. Fejezet
~I'm waking up![1]~

- Ébredj! - súgta egy hang, és olyan volt, mintha tűzből pattanó parázs érne a bőréhez: égetett, csípett, de igazán nem fájt.
Ezen kívül minden olyan rettenetesen békés volt és puha sötét. Nyugalom áradt szét az ereiben nemlét-hangú semmi, soha ilyen kellemesen nem érezte magát. Nem látott, de nem számított. Sőt, nem hallott (a parázs-pattogó, idegesítő hangot leszámítva), nem tapintott, nem érzett szagokat, a levegőnek lanyha semmi íze volt. Csak érzékelt.
Érzékelte, hogy zuhan. Szédítő semmiben, de nem zavarta. Egy kicsit hasonlított egy másik zuhanáshoz. Ahhoz aláfestő zene is volt.
Hamuban és porban ébredek
- Ébredj! - zakkant közbe a hang. Nem foglalkozott vele.
Törlöm a homlokom és rozsdát izzadok
Valahol csepegett valami. Minden csepp egy villanás.
Minden egyes cseppel más kép jelent meg, mintha a történelem sodró folyama egy pillanatra megelevenedett volna...
(Ébredj már!)
Britannia Provincia átnyújt valamit Római Birodalomnak, de nem hajol meg, mint a többiek, és nem is kap rá parancsot. Figyel egy percig, aztán hátat fordít, és kivonul, senki nem szól utána. Egy angyalt senki nem mer megérinteni. Tudják, hogy azon nyomban elporladna a lelkük.
A gyermek Anglia zöldellő napfényfolton szundikál, körülötte mindenféle szőrmókok hevernek, nyulak, borzok, egy csillámos szárnyú tündér.
Belélegzem a vegyszereket
A fiatal suhanc könnyedén leugrik egy faágról, zöld köpenye szárnyként lebben utána, hátán íj és tegez. Ellöki magát a földtől, sebesen vágtat, mégis kecses. Arca napbarnított, haja borzas és koszos, de még így is érzik a mozgásán, kisugárzásán, hogy nemes, nem az erdő vadonjába való.
A következő képen sem lehet sokkal idősebb, kelő nap olvasztja fel zöld szemei hűvösét, határozott mozdulattal emeli fel egyik kezét, suttog valamit, és a kőre teszi. Zöld lobbanás a hajnalban, megtántorodik, hátrál, zavartan néz a tenyerébe, ami mintha megégett volna. Nem is a fájdalom az érdekes, hanem a reagálás. Leereszti kezét, az pár pillanat múlva már teljesen ép. A Stonehenge-nek dönti hátát, és csak füröszti arcát a napfényben boldog, vad, szabad mosollyal.
Kitörök, formálok, majd ellenőrzöm a rabszállító buszon kívül
Hófehér unikornison vágtat nyereg nélkül, egészen ráhajol az állat nyakára, hátrafordul, int a fák felé, mire az erdő rendeződik körülötte, elnyeli a nyomait. A táltos megáll vele egy dombtetőn, visszanéznek, megpaskolja a nyakát, aztán újra mozgásra bírja, szinte repülnek.
Vív valakivel, nem lovagi páncélban, csak lábszár- és karvértekben, sodronyingben, fején sisak, Szent György Keresztje ott virít rajta. Kardja villog a napfényben, és úgy harcol, mint egy medve: rohamoz, támad, egy pillanatnyi pihenést sem engedve szorítja egyre hátra arctalan ellenségét.
Ez itt az apokalipszis
Anglia már inkább nagykamasz, amikor a hajón áll és elmerengve az előtte hullámzó kék messzeséget figyeli. Elmosolyodik, kissé talán félszegen, majd körülnéz, hogy látja-e valaki. Lerúgja csizmáit, belekapaszkodik a vitorla köteleibe, és már mászik is felfelé, fürgén, mint a macska. Egy perc múlva az égboltvitorla mellett ücsörög a magasban, és a messzeséget kémleli, azt a titokzatos ívet, amit a tenger alkot.
Narancssárga naplemente a préri szélén, és Anglia kedves mosollyal öleli magához az újszülött Amerikát, suttog valamit, de hangját nem hallani.
Vihar tépi a vitorlákat, de nem csak az övét. Matrózai sorra csúsznak el a víztől síkos hajópadlón, már kaparja torkát a só, de üvöltve adja ki a parancsot a vitorlák felhúzására, mielőtt a szél kettétöri az árbocrudakat. Kitámasztja a kormányt, előre vetődik maga is, hogy segítsen megcsomózni az esőtől duzzadt köteleket.
Üdvözlet az új korban, az új korban
Kacagva lépdel a poros úton, mindkét karján csimpaszkodik egy-egy gyerek. Szeretettel, érdeklődéssel hallgatja a szavaikat, míg a végeláthatatlan kocsinyomokon haladnak. Már egészen felnőtt.
Térdre esik a sárban, arcát eltakarva zokog, bizonyára nem először, de most a legszívszaggatóbban. Vörös kabátja csupa lyuk, kosz és sár, az esővíz egybe folyik a könnyeivel.
Üdvözlet az új korban, az új korban
A semmiből lendül a kalózok közé a kötélen, kardot és pisztolyt ránt, vigyorog, zöld szemei lángot és villámot vetnek, aranyat és rumot arat. Forgolódik, csak játszik az ellenséggel, sokkal erősebb náluk és ezt ő is pontosan tudja.
Lassan fél térdre ereszkedik a kislány előtt, kalapját lekapja a fejéről és meghajol. Az országok megérzik, ha jövendőbeli uralkodójuk néz rájuk, és ő tisztelettel adózott minden uralkodójának. Alexandrina Viktória még nem tudta, ki ez a furcsa férfi, de boldogan magához ölelte a kölyökkutyát, amit tőle kapott.
Nem sokkal később egymásba karolva sétálnak a Kristálypalotában, mindketten gyászszínű ruhákban, ám a palota üvegtetején megcsillannak az esőcseppek, szivárványpettyekbe öltöztetik őket. Jelképesen a királynő fejére helyezi a koronát, amikor bemutatja neki az ifjú Indiát.
Felemelem a zászlóimat, befestem a ruháimat
Öltönyben ül, még a haja sem olyan borzas, mint máskor. Feszeng, és hiába próbál nyugodtnak tűnni, látszik, hogy ideges. Aztán végre megérkezik a találkozó másik résztvevője is. Szöszölnek a papírokkal, bájmosolyok. Végül kezet fog Franciaországgal.
Némán figyeli, ahogy a város lángokban áll. Komor-zöld szemein semmi nem tud változtatni, légiriadótól hangos az éjszaka.
Érdeklődve figyeli a teremnyi gépet, ami talán a legjobb fegyverük lehet. A technika vívmánya. Mindenki tudja, hogy akkor még nem hitt benne.
Dühösen csapja le az újságot Churchill elé, aki lassan felnéz rá. Elsöprő hangja nem hallatszik az emlékképen keresztül, de alighanem ijesztő lehet, mert a férfi hátrahőköl, és hangtalan magyarázkodásba kezd. A címlapon Caventry városának neve áll.
Újjáépítés, restaurációk, atomcsend. Pár korty tea, és unottan figyeli, ahogy Amerika magyaráz valamit a táblánál. Nem is érdekli igazán.
Ujjai őrült iramban vándorolnak a gitár húrjain, a mikrofonba énekel, és nem érdekli semmi, csak, hogy levezesse a feszültséget.
Mélyen a csontjaimban, egyenesen belülről
Rohan valahol, egy folyosón, ki a zsibongó utcára, közben a fejét rázza, mintha el akarna felejteni valamit, vagy valami zavarná. Mire kiér, ragyogás öleli körül testét, egy pillanat alatt szárnyat bont, és suhan az égen, kezeit feltartva, furcsa fényt szórva a tájra. Robbanás rázza meg a várost, mindent elsöprő, és ő tollaitól megfosztva zuhan a földre, véresen.
Üdvözlet az új korban, az új korban
Betegágyon ül, szemei fénytelenek, és nem szól semmit, meg sem mozdul.
Ugyanaz a kép, ragaszkodva bújik oda Franciaországhoz, aki vigyázón öleli.
A szoba még mindig ugyanaz, Amerika ott ül az ágy szélén, mond valamit, és mind a ketten mosolyognak, nevetnek, de a kék szemek hidegek, élesek.
Nyugodtan figyeli a lángokat, amiket ő maga gyújtott a sárkány erejével. Mozdulatain látszik, hogy mindent elsöpörne, amit csak lehet, ami csak az útjába áll. Az ég könnyeit hullajtja rá, de nem érdekli, csak egy pillanatra emeli arcát oda a langyos esőnek. Aztán lép is tovább, nyomában forró, zöldmagvú lángok, leégett utcák.
Ez itt az apokalipszis
Radioaktív vagyok, radioaktív
- Ébredj már, te szerencsétlen! - csattant rá a hang, és ő kizökkent az emlékekből, pedig most jöttek volna a kellemes részek, a mi lett volna hák. - Hallod?! Arthur! Anglia!
Béke, semmi. Semmi-béke. Örökké itt maradna, itt nincs vita, nincs veszekedés, nincs fájdalom. Fekete nyugalom, öröklét a csendben.
- Tudom, hogy hallasz! - Összeráncolta a szemöldökét. Miért nem hallgat már el? Nem akar vele beszélni. Nem akar tőle semmit. Hagyja békén. Csak hagyja...
- Albion![2] Britannia! Hogy a fene esne beléd te hasznavehetetlen senki!
Felnyitotta a szemeit, a másik csak mosolygott rá, szelíden. A hang a sajátja volt, ahogy megszólalt, és nem is a fülében hallotta, hanem a fejében, mint amikor valami csak úgy felbukkan a gondolatok között. Menned kell, várnak rád.
Megrázta a fejét, hogy nem így van. És próbálta összerakni a választ, hogy a másik is értse. Megértse, hogy ő oda most nem mehet vissza. Tisztán és reálisan: kevés hozzá. Nem tud győzni. (Bizonyos esetekben szintet kell lépni.)
Talán értette, mire gondol. Talán értette, hogy mit tehetne, és mit kell tennie ahhoz, hogy végleg vége legyen. Neki viszont a sötétben kell maradnia. Ha úgy adódik, még egy ideig. Vagy örökre. Sok mindent nem bánna vele kapcsolatban. De egy valamit nagyon, és emiatt még vissza kell térnie.
(Üdvözlet az új korban, az új korban.)
A másik felé nyújtotta a kezét. Könnyed, biztos, nyugodt mozdulat, bármikor az életét bízná rá. Hiszen ismeri. Hiszen ő volt maga. A megelevenedett múlt.
Megfogta Britannia kezét, aki maga felé húzta, puhán és könnyen, majd megfordult, és a helyére lépett, háttal, bele a zuhanásba. Anglia ott maradt. Patakokban folyt a könnye.
Megfordult a zuhanásban. Kitárta a szárnyait, alájuk kapott a szél. Felnyitotta szemeit, ezúttal a valóságban is.
(Üdvözlet az új korban... radioaktív vagyok, ra-)[3]
Ébredek![1]

~RA~

És lezúdult az ég. Nem úgy, mikor hirtelen kezd szakadni az eső, nem, dehogy. Sealand egyszerűen lerántotta a felhőket az égből. Mint mikor egy vödör vizet öntenek ki, úgy loccsant a felhők tartalma a városra, egyszerre. A lezúduló víz tetőket tett tönkre, és rengeteg havat olvasztott fel, Moszkva méteres vízben úszott még percekig.
Esélyük sem volt. Egyiküknek sem.

Akinek volt egy kis esze, amint magához tért az első döbbenetből, rögtön felhúzódott egy épületbe, magasan a vízszint felett keresett menedéket, ha újra nyakukba szakadna az ég, de ilyesmi nem történt. Csak a víz indult meg arra, amerre útja engedte, lassú hömpölygéssel, csendes áradással.
Franciaországnak esze ágában sem volt valahol, egy száraz lakásban reszketni a hidegtől, így is rettenetesen zavarta, hogy a villámok miatt el kellett húzódniuk, de most aztán úgy döntött, hogy látnia kell, mi történik a csatatéren, és semmi más nem érdekelte. A víz is arra húzott, és már amúgy is távolabb sodródott a többiektől, semmi értelme nem lett volna visszaküzdenie magát, hogy szóljon nekik, van elég bajuk enélkül is. Biztos volt benne, hogy a nála lévő pisztoly tönkrement, ahogy a telefonja is, de egyelőre nem érdekelték ilyen apró részletek. Csörtetett előre a csípőig érő vízben, lassan, nehézkesen, és csak remélte, hogy nem akad az útjába semmi, és nem bukik bele megint a vízbe (ha a tenyere szárazon maradt volna, most nem rázná a hideg), ami amúgy nem volt tűrhetetlenül hideg csak az alján, ahol eddig a hó volt.
Az érzés, hogy valaki figyeli, hirtelen hullott rá, mint egy háló. Nem látott semmit, a Hold még nem emelkedett fel az égen, a csillagok nem adtak elég fényt. Lehunyta szemeit, és hallgatott az országvarázsra, rögtön érezte fellobbanni a többiek jelenlétét a szemhéja mögött, de valami furcsa volt, valami hiányzott, és csak egy pillanatot töltött azzal, hogy rájöjjön, mi ez a furcsa űr, kinyújtotta az érzékelést, ameddig csak tudta, de hiába, akit keresett, nem volt a közelben. Akit keresett, nem volt ezen a világon.
Csobbant a víz, ő pedig villámgyors mozdulattal rántotta elő vívótőrét, hogy hárítsa a támadást, pengék akaszkodtak össze, és ő elmosolyodott.
- Valahogy túl sokszor kerülsz elő lesből – jegyezte meg. - Hogy van a sebed?
- És a tiéd? - kérdezett vissza fagyosan a nő.
- Köszönöm, remekül – felelte kedélyesen, ahogy megpróbálta lemetszeni Fehéroroszország kezét csuklóból, de az ördögien bánt a két rövid tőrrel, és túl gyors volt, még a vízben is.
A sodrás közben hátrafelé húzta, és hiába is dacolt, a csapások között muszáj volt hátrálnia, ami a nő javára dolgozott. Talán az útpadkára lépett, és hiába próbálta visszanyerni az egyensúlyát, Natasha meglökte, de ha már újra megmártózott a vízben, ellökte magát, és amíg bírta lélegzettel, siklott előre, amíg a ruhái nem lettek a második fürdővel túl súlyosak, és nem lett túl veszélyes, hogy lent marad a jéghideg víz alján ebben a mozdulatot sem engedő, vastag ruha-koporsóban. Hiába pislogott a vízben, semmit nem látott, és amikor talpra kecmergett, kirúgták alóla a lábait. Ezüst villanás, a penge alig pár milliméterre hibázta csak el, neki ez életmentő, a másiknak bizonyára bosszúság lehetett.
Hirtelen éles, fehér fény hasította szét a sötétséget, a következő pillanatban pedig valaki erővel rántotta fel. Mély levegőt vett, hadonászott a fegyverével, míg valaki el nem kapta a csuklóját.
- Fejezd már be! - mordult rá egy ismerős hang. Kábultan pislogott Gilbertre, aki egy helyben tartotta mindkettejüket. Ekkor tűnt fel, hogy valami egészen fehér fény megvilágítja őket, a porosz arca egészen hófehérnek tűnt tőle. Körülkapta a pillantását, vajon mi világít. Fehér gömb lebegett mellettük, mint valami hófehér lidércfény. Amíg azt bámulta, a barátja megvetette a lábát, és a kezei fürgén végigtapogatták a kabátját, majd egyszerűen lehúzta a cipzárt és elkezdte lerángatni róla a ruhadarabot. Francis csak erre tért magához.
- Igazán kedves tőled, de rohadtul vedd le a kezed a kabátomról – mordult fel. Gilbert hagyta a francba a lelki ráhatást. Akkora pofont kevert le neki, hogy visszaborult a vízbe.
- Mit művelsz?! - csattant fel egy másik hang (többen vannak?), és újra kirántották a vízből, a ruhadarabot vitte magával az áramlat.
- Itt baszakszik a rém romantikus dumáival, leszarom, hogy milyen zászló van a vállára hímezve, majd kap másikat! - dühöngött a férfi. - Hallod te barom, kapard össze magad, mert többet nem szedlek ki a vízből!
- Meg fogod fojtani – jegyezte meg Magyarország nyugodtan, mire az egykori nemzet lazított a fogásán, de azért pár pillanatig még nem engedte el a barátját, csak a miheztartás végett.
- Hol van az a ribanc? - kérdezte morogva.
- Nem jutott még messzire – hangzott a válasz. - Utána megyek én, ti nézzétek meg mi történik, gyanús nekem ez a csend.
Csak egy búcsúpillantás volt, semmi több, Francis mégis érzékelte, talán valami olyasféle dolog lehetett, amit akkor sem mondtak volna ki, ha ő nincs ott. Olyan vigyázz magadra sablonszöveg, ami egyetlen másodpercig ott függött a levegőben, aztán Erzsébet lekanyarodott egy utcába, és az érzés, hogy kimondatlanul is rettenetesen, iszonyúan aggódnak egymásért, megszűnt, ahogyan a lány után lebennő fehér gömb fénye is.
Ha most nem egy elárasztott fővárosban járnának lassanként jegesre hűlő vízben egy háborúban, talán még el is vigyorodna, és amint a magyar hallótávolságon kívülre ér, már húzná is az agyát valamivel, talán, hogy annyi civódás után mégiscsak összejöttek, és ő már az elején megmondta, és Gilbertnek igenis hallgatni kellett volna rá, és nem csak fennen hangoztatni, hogy a szerelem csak a gyengék ábrándja, olyanoké, akik jobban hallgatnak fel-fellobbanó, majd elhamvadó érzelmekre, mint a józan eszükre, és badarság, ostobaság az egész. Nem való nekik, neki meg aztán pláne nem. Szerelem... Csak egy pillanatra gondolt egy elsuttogott, nagyon csendes vallomásra, „itt tartom őket a szívem felett", és ez melengette belülről, ha már a hideg felkúszott a gerincén, és érezte, hogy megint iszonyatosan beteg lesz, ha nem szerez gyorsan meleg és legfőképpen száraz ruhát.

Kína felugrott a sárkányára[4], és felrántotta maga mellé Japánt is. Ren hirtelen ugrott elő a vízből, felemelkedett a felszín fölé, és hullámzó röptében megrázta bundáját. Dánia erőlködve haladt előre a vízben, vissza oda, ahol Norvégiát és Finnországot hagyta, Svédország mögötte, átázott kabátjaikat mind a ketten levették, és hagyták, hogy elsodorja a meginduló víz. Annyira nem fontos.
- Finnie?
- Itt vagyunk – hallották a hangot, és szinte már ott is voltak mellettük. Norvégia felébredt a hideg zuhanyra, a fejét fájlalta, de rendben volt. Mielőtt még valaki elmagyarázhatta volna, mi történt, a csobogó csendet Amerika éles kiáltása vágta ketté.
Ezután minden túl gyorsan történt, szinte követhetetlenül.
Kanada megpróbálta visszatartani egyetlen bátyját, hogy az puszta kézzel essen Oroszországnak és tépje darabokra, de az északi fivér nem volt elég, hogy megállítsa a bátyja tombolását, beleesett a vízbe, és amíg feltápászkodott, a másik már messzire volt, nem lehetett esélye utána ugrani. Sealand még azon a helyen állt, ahol a varázslatot elvégezte, s a ragyogás nem szűnt meg körülötte, mert a vízikígyó körülölte Anglia testét, hogy az ázott ruhái ellenére se süllyedjen el, másrészt a fiú szárazon tartotta Skóciát és saját magát. Előbbi mozdulatlanul állt a padnak támaszkodva, még a szemeit is lehunyta csak az ajkai mozogtak időről-időre, és egyszer a homlokát ráncolta.
Éppen abban a pillanatban, amikor Amerika rávethette volna magát az oroszra, hófehér fény öntötte el a teret, aminek forrása Anglia teste volt. A fénnyel együtt valami kellemesen meleg is végighullámzott a levegőn, és egyetlen pillanatra olyan volt, mintha megsüketültek és megvakultak volna, mert nem hallottak semmit, és csak a fehérség létezett. Langy szél támadt, és ott, ahol eddig Anglia ringatózott finoman a vízen már nem volt senki.
Sealand Skóciára pillantott, aki határozottan bólintott neki.
- Lassan – figyelmeztette, és a fiú kezeivel olyan mozdulatot tett, mintha felemelne, majd feldobna valamit, és a víz felzúdult, öblös áramlással, vissza a helyére. Nem lett minden teljesen száraz, de csak pocsolyák maradtak. A vízikígyó finoman ölelte körül kimerült gazdáját, Peter pedig nagyon úgy festett, mint aki képes lenne elaludni ott helyben. Skócia felé tartott, mikor ellökte magát a padtól, ám végül irányt változtatott, és az orosz felé lépdelt nyugodtan, újra szivarra gyújtva, és laza mozdulattal rántotta hátra az Ivant fojtogató Alfredet, aki nyekkenve ért földet.
- Nyughass, kölyök – szólt hátra, ahogy lassan leguggolt az orosz mellé, aki megfeszülve, talán érezve a vesztét, ugrásra készen feküdt a hideg betonon. A jeges trükk nem hatott, mert Skóciából nem is forróság, hanem tűz áradt, neki sokkal jobban állt és illett a lángokkal való bánás, és most elmosolyodott, igazán kedvesen, és előre nyújtotta a kezét. - Igazán remek kis előadást rittyentettek nekem, gratulálok, öröm volt nézni. - Kérés nélkül felhúzta Oroszországot a földről, és még mindig mosolygott, mikor a tintaködsárkánya mögé tornyosult. - És csak, hogy tudd – szólalt meg hűvösen, egészen halkan. - Az én öcsémmel senki nem baszakodhat az engedélyem nélkül – jelentette ki, s egy mozdulattal betörte az orosz orrát, hogy az méterek botladozott arrébb. - Az, hogy mi lesz veled, rajta múlik – bökött a válla mögé lazán. - Üdv a pokolban - odalépdelt a félálom határán lévő Sealandhez, felnyalábolta, és a sárkányával együtt eltűntek.
Nem is ők voltak a legérdekesebbek az egész téren. Hanem az angyal, aki most könnyedén lelépett a szökőkút pereméről. A haja világosabb volt pár árnyalatnyival, mint Angliáé, a szemei viszont pontosan ugyanolyan smaragdzöldek, csak éppen olyan mélységes érzelemmentességgel néztek végig rajtuk, hogy mindannyiukat kirázta a hideg. A lenge tóga lágyan mozdult utána, és a szárnyainak tollai finoman borzolódtak az enyhe szellőben. Gyönyörű szép volt, iszonytatóan szép, még a sebeivel is. Arcának jobb oldalán fekete, szenes seb tátongott, egyedül a szeme maradt ép azon az oldalon. A tóga bal oldalt csak a vállára volt csomózva, pontosan látszott az ugyanolyan, tenyérnyi sérülés a makulátlan bőrén. És mind közül a szíve környéke, a mellkasa volt a legrosszabb: mint a tátongó seb, amit Oroszország ütött Anglián a törött kardpengével, úgy nézett ki, nem vérzett, de szinte látszott, hogyan ver a szíve, s a penge sebét szintén fekete, szenes hús ölelte körbe (a harmadik atombomba, ó, édes, drága London!).
Könnyed, már-már légies léptekkel közeledett Oroszország felé, aki nem mozdult, csak dermedten állt és nézte közeledni végzetét. Kína kopogó, suhanó léptekkel került elé, fél úton közéjük. Találkozott a tekintetük egy hosszú pillanatra. Az angyal hangját soha senki nem hallotta. Vagy aki hallotta, az nem volt képes többé felidézni önmagát, vágyott a további angyal-szóra, a boldog révületre, amit okoz, és Kína lehajtott fejjel, könnyes szemmel állt el az útjából, mert megértette, hogy ez ellen nem tehet semmit. Oroszország magának okozta, most már menthetetlen, az angyal csak feloldozást adhat neki, pillanat-békét, és végre vége lesz a szenvedésnek, amit az újabb világégés hozott a Földre.
A háború áldozatokkal jár.
A háborúnak nincsen győztese.
Aki hangosan ünnepel, az is csak veszített.
Egyetlen nyereményük lehet: a béke.
Mire ez végiggondolta, zengő hangon felsírt a gyermek, s Britannia felé fordult, hogy a vastag sálba pólyált, ibolyaszín szemű csecsemőt átnyújtsa neki és a létező világnak, mint az újrakezdés lehetőségének egyetlen zálogát.
Egy nemzet nem ölhet meg egy másikat.
A birodalmak csak letűnnek egymás után, ki képes visszatérni valamilyen formában, ki nem.
Lassú változás az övék, életük megfejthetetlen.
Az országvarázs épp úgy tesz halhatatlanná, mint halandóvá. Halott szívvel senki nem tud sokáig élni.
Az angyal elfordult tőlük, körülnézett, majd előrenyújtotta a karját, és a hófehér-gyöngyház színű jogar alakot öltött ujjai között. Úgy rajzolt vele vonalakat a betonba, mintha csak homok lenne, végül csak a levegőbe írt vele egy álló téglalapot, majd lassan, méltóságteljes, megfontolt léptekkel elindult a vonalakon.
- Mit művel...? - kérdezte Dánia elhűlten suttogva.
- Helyreállítja a világ mágiáját – susogta Norvégia válaszul, és közelebb simult hozzá. Már egyikük sem vacogott, mindössze a mágia hihetetlen ereje a levegőben reszkette meg őket, és a látvány, ahogy az angyal, egy letűnt kor képviselője, a mágia igaz és egyetlen ura szinte táncot lejt a maga rajzolta sorsvonalakon, és helyre igazít minden varázsszálat, ami időközben, míg nem volt lehetősége figyelni rá, elmozdult a helyéről. Végül felnyitotta a varázslatkaput, hátrált pár lépést, és hívó mozdulatot tett.
A semmiből kéksörényű, kékhideg lángon járó unikornis lépdelt elő, csavart szarvát dér lepte, és ahogy körülnézett, az olyan érzés volt, mintha mindannyiukban megfagyott volna a vér. Britannia észak felé intett, és a gyönyörű állat szikrázó patákkal elvágtázott.
A következő tűzfőnix volt, forrósága felolvasztotta az előző hideget, ahogy elporladt egy rövid pillanatra, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal újult erőre kapva kitárta szárnyait, és a parancsnak megfelelően délnek parázslott el.
A sárkány zöld színű volt, levendula illatot árasztott magából, és valami otthonosan meleget, nem olyat, mint a tűz, hanem mint a langy föld, nyári éjszakán. Finoman hullámzó mozgása volt, gyűrűbe tekeredett, lila szemei érdeklődve ragyogtak, azután elkígyózott keletnek, és a szellemek világán át eltűnt a szemük elől.
Az utolsó egy köd oroszlán volt, gyönyörű és büszke, dús sörényét szél alkotta, és úgy lépdelt elő a kapuból, mintha maga volna a világ ura. Vele jött minden más: tündérek, koboldok, egy kedves arcú, apró vörös sárkány, varázsporok és csilingelő virágok, és ahogy nyugatnak indult hazafelé, a többiek mind követték. A kapu elhalványult, végül teljesen eltűnt, és már csak egyetlen feladata maradt, mielőtt újra elmegy.
Odasétált a fekete sárkányhoz, az bizalommal hajtotta oda hatalmas fejét, és hagyta magát megérinteni, megcirógatni. A fehér sárkány, Ren, előkúszott a kardtokból, és engedett az érintésnek. A két totemállat sem tiltakozott, s mikor a hajából előkerülő tűzevőt is megérintette, kitárta szárnyait. Egyenként akkorák voltak, mint ő maga, tollaiból fény áradt, s máris hullatta őket, mint megannyi kedvesen simító, meleg hópehely, kavarogtak körülötte. Elég volt kétszer meglendítenie szárnyait, máris magasan a város felett járt, eltűnt a felhők alatt, csak egy zöld lobbanást hagyott maga után, és két, az égből alázuhanó alakot.
A vörös sárkány felröppent, hogy elkapja gazdáját, időközben nőtt is egy kicsit, biztonsággal és meglepő gyengédséggel fonhatta karmait a törékeny nő teste köré, meg nem sértve azt. Japán egyetlen szavára Ren felkígyózott, hogy elkapja Angliát, és finoman a földre tegye.
Amerika sok mindenre fel volt készülve. A borzalmas sebekre a testén, a nyitott mellkasára, arra, hogy újabb fél évig nem lesz magánál, micsoda őrült hosszú idő, mint öt egész évszázad, borzalmasan hosszú, borzalmasan lassú. De Anglia kívülről teljesen rendben volt. Szakadt, véres ruhája most makulátlanul feszült rajta, arca nyugodt, a haja kissé borzas, és egyenletesen lélegzett.
Egy perc múlva felnyitotta szemeit, és az első, amit meglátott, az a zokogó Amerika volt, aki olyan erővel szorította magához, mintha soha-soha többé nem akarná elengedni. Alig fél percre rá mellette esett térdre a szipogó Kanada is, valaki (Franciaország?) élesen, kissé rekedten, de megkönnyebbülten felkacagott, és vége volt. A háborúnak vége volt, egyszerre csak úgy, mint eddig az összes többinek vége lett.
- Arthur – szólította őt egy hang, puhán és kedvesen, és kénytelen volt egy pillanatra abbahagyni a fiú csitítását. Kibontakozott az ölelésből (semmi baj, csak egy perc, mindjárt visszajövök, ne sírj már, hé, itt vagyok, itt maradok, semmi baj), felállt, és összeölelkezett a mindig virágillatú Wales-szel, akinek a lába nyomán még a betonból is virágok hajtottak, és ez annyira abszurd volt, hogy összekapaszkodva, egymás kezét szorítva mind a ketten felkacagtak.

~KWR~

[1]Imagine Dragons – Radioactive c. számából
[2] Anglia régi neve Albion.
[3] Imagine Dragons – Radioactive, saját fordításból szemezgetett sorok
[4] Kína sárkányát Naomi Novik – Őfelsége sárkánya c. regényében szereplő Temeraire után mintáztam.

És lesz még egy Epilógus~