Radioactive
~Epilógus~

Az orosz katonák, akik nem akartak háborúzni, aznap éjjel letették a fegyvert, és a nagyobb városok közelében állomásozó csapatokból rengetegen csatlakoztak a tüntető civilekhez, akik a háború végét akarták. A vezetés hallani sem akart erről, Oroszország meghasadt, ezúttal végleg, a józan ész és az akarat más volt, és nem lehetett dönteni, nem is volt ideje rá. És ahogy ő elbukott, Kína és Ukrajna örömmel, Fehéroroszország inkább csalódottan tette le a fegyvert az Új Atlanti Szövetség egyesült seregei előtt.
És a világ fellélegzett, a legégetőbb feladat pedig az volt, hogy a lehető legrövidebb idő alatt minden katonát hazajuttassanak, és végre elkezdhessenek rendet rakni az országaikban, és legfőképpen rendesen kipihenhessék magukat. December elejére minden sereg, legyen az bármelyik kontinens bármelyik szegletéből való, már otthon volt, és az emberek efelett érzett öröme sokat javított országaik hangulatán is. A tárgyalásokat azonban kénytelenek voltak tavaszig elhalasztani, addig is, jobb híján őrizetbe vették az orosz vezetést és hadbíróság elé állították őket, de ennél többet kívülről nem tehettek. Belülről pedig káosz uralta az egészet, az emberek pártokra szakadtak, a nagyobb városok nem hagyták, hogy a parlament beleszóljon bármibe, a moszkvai visszatelepülés kis híján polgárháborúba torkollott, és nem volt egy egységes vezetés, vagy bárki, aki elég jó vezető lenne ahhoz, hogy az emberek meg merjenek bízni benne. A Szövetség kénytelen volt rendfenntartó csapatokat visszaküldeni, de ezek csak január elején indultak útnak, és a részvétel magas honoráriumhoz kötött volt ugyan, de önkéntes jellegű. Azt azonban mindenki tudta, hogy az ország belső békéjét nem fogják tudni helyreállítani, ezt maguknak kell helyre tenni, és maguknak kell gyökeres változásokat elindítani, ha nem akarnak még egyszer belecsúszni egy ilyen hibába.

~RA~

Kanada kissé félálmosan vajazott magának egy pirítóst, amikor meghallotta a lépteket közeledni hátulról. Nem tulajdonított különösebb jelentőséget az ébredőnek, csak mikor az átkarolta, és hozzábújt. Megdermedt, arcára volt írva a meglepetés, a vele szemben ülőnek nem különben.
- Anglia, ha lesmárolod Kanadát az orrom előtt, én kiváglak a hóba, és nem foglak visszaengedni – közölte Amerika sértetten, mire a férfi hirtelen elmozdult tőle.
- Csatlakozom! - szólt a hang a másik ajtó felől, és egy álmos, nem túl sok ruhát viselő, kócos és mindenekfelett morcos Franciaország is érkezett a jelenetbe.
- Uhm... - volt az angol hozzászólása, aztán megköszörülte a torkát, és kissé zavartan elmotyogott egy bocsánatkérést a fiú felé, majd fáradtan lerogyott az amerikai mellé, hogy a vállára hajtsa a fejét. Nem csak az engesztelés volt a cél, rögtön le is hunyta a szemeit, és úgy festett, mint aki máris visszaaludt.
- Nem történt semmi – mondta halkan Matthew és elmosolyodott. - Ki kér kávét? - érdeklődte kedvesen.
- Utállak, Matt – közölte Alfred azonnal, és elhúzta a száját.
- Megígérted – emlékeztette.
- Dehogy ígértem! - méltatlankodott. - Te mondtad, és nem válaszoltam. Szívás!
- Alfred. - Nem kapott választ. - Behajtom rajtad, és annak te nem fogsz örülni – figyelmeztette.
- Rohadtul nem ér!
- Mi a fészkes fenén vitáztok? - mordult fel Arthur, akit láthatóan zavar, hogy nem tud aludni.
- Alfred megígérte nekem, hogy fizeti egy évig a kávéfogyasztásomat – közölte a házigazda, amikor felállt, és elindult a pult mögé, ami elválasztotta a konyhát az étkezőtől. - Teát?
- Köszönöm.
- Behaluztad a dolgot – közölte Alfred teljes bizonyossággal.
- Azt haluzd majd be, mikor előbb adom el a SAVE-rendszerre optimalizálható kütyük jogait mint te – mosolygott fel ártatlanul a konyhapult mögül. A testvére ábrázata leírhatatlan megdöbbenést tükrözött.
- Nem mered! - nyögte elhalóan.
- Szeretnéd kipróbálni? - érdeklődte kedvesen.
- Jól van! - adta meg magát végül. - Nyertél, légy boldog, csak hozd már azt a kávét, mert idehalok! - morogta, észre sem véve, hogy Arthur automatikusan nyugtatónak szánt mozdulattal a combjára simítja egyik kezét.
Matthew térült-fordult, egy főző tea, egy főző kávé, csinos halmokba rakott, még gőzölgő palacsinta, juharszirup, vaj és áfonyalekvár, édesítőszerek tej és tejszínhab.
- Édesem, miért keltél ilyen korán? - érdeklődte halkan Francis, ahogy végre leült mellé, és magához húzhatta.
- Reggelit akartam készíteni – felelte az igazságot. - Mégiscsak én vagyok a házigazda.
- Igazán hálásak vagyunk – mormolta a fülébe a férfi, és finoman ráharapott.
- Francis! - rezzent meg a fiú. - Ne itt...
- Szerinted zavarja őket? - kérdezte a francia. A kanadai az asztal túlsó oldalára pillantott, és mivel a másik kettő éppen elmerült egymás imádott italának kóstolásában – nem éppen bögréiken keresztül – úgy döntött, hogy egy jó reggelt csók belefér a napjukba, és engedett a férfi csábításának.
Aztán enni kezdtek, Alfred addig sírt, míg engedték bekapcsolni a rádiót, majd hallgathatták, ahogy teli szájjal veszekszik a hírolvasóval. A politikai híreknél azonban elhallgatott, és érdeklődve figyeltek mindannyian, mit mond az európai helyzetről, és főleg arról, hogy mi hír Oroszországról. A hírek végén felcsendült valami nyálasan romantikus zene, és Alfred hátranyúlt lejjebb tekerni a hangerőt.
- Mikor indulsz? - kérdezte a csendben Franciaország, egyértelműen a mellette ülőnek címezve.
- Majd csak a hét közepén – felelte Kanada, aki valószínűleg többször járt a fegyverletételek óta az eurázsiai országban, mint ők hárman együttvéve. Azt csak a kedvese tudta, hogy a dolgozó- és hálószobáját is jegyzetek sokasága borítja, amiket a magánóráin írt, hogy gördülékenyebben menjen az orosz, és tudjon tárgyalni az emberekkel, vagy tudjon nekik segíteni, ha elvegyül az önkéntes katonák között. - De most csak egy hét, mindjárt itt a népszavazás, és akkor nem fognak elengedni egy ideig. - Pár perc csend.
- Azért... fura – jegyezte meg Amerika. – Ami ott van. Ami... történt.
Arthur és Francis összenéztek, pont úgy, mint évszázadokkal ezelőtt, mikor ugyanígy ültek négyen, és valamelyik fiatal feltett egy kérdést, amire nem tudták, melyikük válaszoljon.
- Összegezve mindazt, amit tudunk vagy sejtünk magunkról – szólt végül Franciaország –, a mostani állapota nagy változásokat jelez előre az életében.
- És visszacsatol a múlthoz, nem feltétlenül újrakezdést jelent, hanem folytatást valami egészen más irányba – vette át a szót Anglia. – A lényeg, hogy ezzel esély van arra, hogy a végeredmény más legyen, mint ami most történt.
- És ezért teszünk is – tette hozzá Kanada halkan, de határozottan. - Szerintem... ha sikerül a tervünk, és mindenki részt vesz benne, akkor... elkerülhető lesz ez az egész. Ha felépül, és rendeződik a helyzet körülötte...
- Legyen úgy – biccentett a mellette ülő, és megszorította a kezét az asztal lapja alatt.
Matthew őszintén hitte ezt. Hitte, hogy ha Oroszországot, aki most csecsemő, és ragyogó, érdeklődő szemekkel figyeli a világot (valószínűleg elfelejtve a múltját), szeretettel és megértéssel veszik körül, amíg felcseperedik, akkor jobb ember lesz belőle. Ha Kína, Japán, Finnország, a Baltiak, még páran Európából, és ő kellő figyelemmel és előrelátással viselkednek vele, nem lesz probléma. (Egy kicsit arra gondolt közben, hogy pár hibát ki kell javítania, amit a nevelőik vétettek... de mindannyian sokkal tapasztaltabbak már, és sikerülni fog. Érezte, hogy így lesz.)

~RA~

Anglia egy csésze tea, és egy újság mögé bújva próbálta nem feltűnően bámulni Amerikát. Igyekezete hiábavaló volt, mert ahogy a fiatalabb odahajolt a falra erősített tükörhöz, hogy még egyszer utoljára helyére borzolja a haját, és a fejébe csapja a sapkáját, megremegett a kezében a lap, és végképp elejtette, mikor a kék szemek a tükrön keresztül rávillantak. Pirulva kapott az újság után, minek következtében majdnem magára borította a teáját, ami jelen esetben szörnyű lett volna.
A ruhát ugyanis Franciaországtól kapta – valamelyik szekrényében porosodott pár évszázada. Az ő szokott és használt díszuniformisa Londonnal pusztult, de a koronázási szertartáson csak nem jelenhet meg akármiben, úgyhogy megkapta a kabátot – „hadizsákmány", mondta Francis – amit némi átszabással és mágiával (már kezdett visszatérni az ereje) egészen olyanra tudott alakítani, mint a régit. Egyetlen problémája az volt, hogy amikor ezt a ruhadarabot viselte, még legalább öt centivel magasabb volt, és valamivel a karjai is nyúlánkabbak. Az, hogy mennyivel könnyebb most, relatívabb, azóta függetlenedett tőle egy igencsak nagy állam, mely állam éppen büszke, és számító vigyorral fordult felé, majd húzta ki magát. Gyorsan letette a csészét.
Alfred a szövetségi díszuniformist viselte, fekete színben, és a rangjelzések alá fehér rózsát tűzött. Egyszerűen ellenállhatatlanul őrült-jól nézett ki. Mintha rá öntötték volna. Bár a fekete nem egészen az ő színe, de... francba is, kit érdekel?! A legproblémásabb az egészben az, hogy mindezzel ő is teljesen tisztában volt.
- Kiesel a szemeden – jegyezte meg még mindig kajánul vigyorogva.
- Ne szemtelenkedj – mordult rá, és karjait összefonva a mellkasán elfordult. Az amerikai lehuppant mellé a kanapéra, ő pedig dacosan igyekezett nem ezzel foglalkozni. A tapétát sajnos untig ismerte.
- Mert mi lesz? - incselkedett vele a szemüveges, amit annyira imádott. Na persze, csak titokban.
- Mi lenne – motyogta maga elé, és visszafordult felé.
- Jól vagy? - kérdezte hirtelen a másik, mire belenézett a kék szemekbe, amikből valódi aggódást olvasott ki.
- Minden rendben – felelte, az igazságnak megfelelően.
- Mennyit aludtál? - faggatta azonnal.
- Öt-hat órát – válaszolta, beletörődő sóhaj kíséretében.
- Akkor jó – biccentett Alfred. – Na, gyere ide – húzta magához a fiú, és ő további ellenállás nélkül bújt a karjaiba, arcát a vállának simítva. Az egyenruhának új-illata volt, megdobva a fiú (hm... talán inkább férfi, ebben a szerelésben látva nem éppen azaz első gondolata, hogy még mindig szinte csak nagy kamasz) dezodorával, férfias illat, és a rózsa alig érezhető, megnyugtató aromája is az orrába tolult. Lehunyta szemeit, és mélyet sóhajtott.
Nem érezte magát fáradtnak, csak kissé talán idegesnek, amiért pár órán belül újra szólíthat valakit az uralkodójának, és ezzel végre vége lesz a létbizonytalanságnak is, ami a féléves kényszer amnézia után rátelepedett. Csak ne legyen elrontva semmi... Egyetlen kívánsága volt, hogy végre legyenek túl a dolgon, annak rendje és módja szerint, és végre hozzáláthasson helyretenni mindent, amit lehet.
Na persze, nem ilyen egyszerű a dolog. A ceremóniával ugyanis egybekötötték a békekötéseket is, úgyhogy még napokig itt fog hemzsegni szinte mindenki, de Anglia úgy döntött, bizalmat szavaz a békének (főleg, mivel azt egy nálánál is felsőbb hatalom ért el, ezért a megszegése szinte lehetetlen), és hajlandó puccparádét csinálni az egészből, ha ezután végre békén hagyják.
- Ettél ma már? - zökkentette ki a gondolataiból a másik.
- Hmrm.
- Arthur?
- Sok cukor volt a teámban – mormogta. Alfred gondoskodása néha az idegeire ment. Már bőven itthon volt egy ideje, mikor végre a rengeteg dolguktól ráértek együtt tölteni egy hosszabb hétvégét, de Arthur valamelyik este kényes helyzetben lett rosszul és ájult el. Az elgyengülős rosszullétek már nem tartottak olyan sokáig, és rendszerint gyorsan jobban is lett utánuk, de morogva és sértetten vette tudomásul, hogy Alfred nem hajlandó a kedveskedő öleléseken kívül hozzáérni, amik egy másik helyzetben biztosan jól estek volna, de így csak idegesítő volt az egész, jól össze is vesztek, hogy utána egy hétig nem is hallott semmit az amerikairól.
Egy hét után azonban váratlanul betoppant, és saját mondandójára koncentrálva (szóval meg sem hallotta a tiltakozását) elhadarta, hogy itt bizony életmódváltásra van szükség, ami annyit tesz, hogy sokkal többet kell pihennie, rendszeresen étkeznie, és nem szabad megerőltetnie magát. Annyira lelkes volt, és a törődése annyira megható, hogy rögtön megígérte, betartja a dolgot. És öt napig úgy tűnt, működik is, aztán a hatodikon összeesett csak úgy, úgyhogy nem fárasztotta magát tovább a dologgal Alfred legnagyobb bánatára, aki rögtön újabb ötletekkel állt elő, amiket ő sorra megvétózott, megint összevesztek, majd végül sikerült tudatosítania benne, hogy az állapota összefügg az országáéval, ami finoman szólva is katasztrofális, tehát ne várja, hogy majd kicsattanjon az egészségtől. Amerikát a jelek szerint semmi nem bosszantotta jobban, mintha tehetetlen, de látszólag próbált megbékélni a helyzettel, és csak néha kérdezett rá, hogy van, evett-e valamit, és körülményeskedett, amire Arthur őszintén nem vágyott.
- Hoztam volna kaját neked is a...
- Isten őrizzen! - mordult fel.
- De ha összeesel, nem kaplak el.
- Vállalom a kockázatot.
- Hülye.
- Nem maradnál csendben? Már majdnem elaludtam.
A pihenését egy visszafogott kopogtatás zavarta meg, muszáj volt szabadot kiáltania, mert tudta, hogy ország az illető. Mindketten a belépőre pislogtak a kanapé támlája felett, és Arthur visszahúzódott a térfelére, majd reményei szerint finoman és észrevehetetlenül arrébb lökdöste egy kicsit magától az amerikait.
- Sziasztok – köszönt halkan Kanada, hóna alatt egy irattartó táskával, karjaiban az öröklétű medveboccsal. - Uhm... jöjjek vissza később...? - kérdezte határozottan udvariasan.
- Ja, jó lenne – vágta rá a bátyja, és az ilyen pillanatokban valahogy elég hihetetlen volt, hogy ők ketten testvérek.
- Nem, maradj csak – szólalt meg sietve, és vetett egy figyelmeztető pillantást a kék szeműre, hogy fogja vissza magát. Amerika durcásan összefonta karjait a mellkasa előtt, és a kanapé másik sarkába húzódott. Matthew vetett egy kéretlen pillantást a déli testvérre, aki ugyanilyen kéretlen pillantással méregette őt, amiért megzavarta a még ki sem bontakozott romantikus pillanatukat, majd a kanadai a házigazda felé fordult, aki hellyel kínálta.
- Minden a legnagyobb rendben – jelentette, ahogy a szemben lévő fotel szélére ült, majd a medvét maga mögé tette, aki rögtön összekucorodott, és gazdája kabátja alatt elaludt. Arthur nézte őket, a közöttük feszülő fényes mágiaszálakat – a medve alszik helyette, villant át az agyán, felpillantott a fiú arcára, és az nem nézett a szemeibe. – Beszéltem a többiekkel, mindenki tudja a dolgát, és szinte már csak az utolsó simításokat végzik mindenen.
- Köszönöm a segítséget – felelte, és felugrott, energikusan és határozottan, majd a kis tálalókocsihoz lépett, amit állandósítottak az irodájába. Volt egy vízforralója és egy teáskannája, most ott pihent Alfred üres coffe to gós pohara is, amit valami pékségben szerezhetett (vagy az imádott gyorsétteremláncának egyik egységében). Két perc múlva már zubogott a víz, és ő áttöltötte a kannába, jobb híján két filtert lógatott bele, és a felszálló gőzillatba hajtotta az arcát, megnyugtató, megszokott, otthonos, imádta.
- Igazán... igazán nincs mit – suttogta Matthew, aki veszített valamennyit a határozottságából az egész világra kiterjedő katonai feladatainak végeztével, de még mindig érthetőbb volt, mint korábban, és legalább már feltűnt, hol is van éppen. De most hirtelen volt benne valami furcsa, nem egészen értette.
A csend kezdett súlyossá válni, és Alfred menekülőre fogta a dolgot.
- Nna, nekem van egy kis dolgom, majd... később. Addig nem összezuhanni, oké? - vigyorgott, fogai kivillantak, és csak egy szemvillanással jelezte, hogy most mi minden történhetne, ha nincs látogatójuk, de részéről nem bánta annyira, amúgy is túl ideges, csak a karjaiban akart aludni... majd este, a szállodai szobában... Nem válaszolt, csak megcsóválta a fejét, és ahogy csukódott az ajtó, motyogott valami olyasfélét, hogy „idióta" és odafordult a másik amerikai felé.
- Teát?
- Elfogadom, köszönöm – motyogta a fiú a térdeit nézve, és hallotta, ahogy nagy levegőt vesz, mondani akart valamit, de ekkor felhangzott Alfred rikkantása az ajtón túlról:
- Hoy, Francis! Igeen, itt vannak! - Kanada szabályosan összerezzent, a kopogást Arthur meg sem várta, csak kikiáltott, hogy jöjjön be, ha már itt van.
Franciaország fekete öltönyt viselt, fehér inggel és egyetlen fehér rózsával a szíve felett, és a haja szorosan összefogva hátul, csinos fekete masnival. Gyásznap, békenap és újrakezdés egyetlenegy keretbe foglalva: nincs alkalmas öltözet. Mosolygott, és a fekete neki sem színe, és ahogy az arcára pillantott, megdermedt.
Eddig valahogy nem tűnt fel. Miért nem tűnt fel?!
Franciaország öregedett. Az arca, a szemei...
A bőre még mindig hibátlan, nyoma sincs az embereken végbemenő változásoknak, de volt valami, valami mégis. Az ezredfordulón az iratai már huszonnyolcnak hazudták. Próbált hazudni. Csak egy percig, hogy rosszul lát. A fekete amúgy is öregít! De Francis most harmincegynéhánynak tűnt. (Harmincegy, ez a legfelső határ. Amíg hajlandó elmenni.) Akaratlanul is végigrohant rajta a gondolat, hogy akkor ő mennyinek tűnhet az utóbbi év után, vajon hány évet öregedett egyetlen esztendő alatt? Tekintete akaratlanul a tükör felé rebbent, de mintha a másik megérezte volna gondolatait, a vállára tette a kezét, finoman megütögette.
- Semmi baj – mondta halkan és nyugodtan, majd odaperdült Kanadához, összemosolyogtak, összeölelkeztek, óvatos, rövid csókot váltottak, éppen csak összeértek ajkaik, még éppen megengedhető, egészen szemérmes. Pusmogtak pár mondatot franciául, ő visszafordult a teához. Annyira arra koncentrált, hogy kirekessze őket (az együtt-percek nem tartoznak másra), hogy észre sem vette, hogy a francia mögé lopózott. - Hadd nézzelek! - kapta el, és fordította maga felé hirtelen, de óvatosan, mire megrezzent, majdnem leverte a csészéket a tálcáról.
- Ne taperolj! - mordult rá kelletlenül.
- Te is tudod, hogy az nem ilyen – duruzsolta Francis, és elmosolyodva mérte végig. A tekintete megvillant, mint mindig, amikor tetszett neki, amit látott. Aztán előkapott valahonnan egy fényképezőt, vaku villant, és a férfi már menekülőre is fogta, mielőtt még magához térne a meglepetésből, és esetleg kipróbálja rajta a díszkardját.
- Kész bolondok háza van itt ma – morogta maga elé bosszúsan.
- Mindenki kicsit izgatott – motyogta Matthew válaszul, és ő már majdnem elfelejtette, hogy ő is ott van. Gyorsan elé tette a teát, mellé a cukrot: a fiú mindig is inkább édesszájú volt.
- Mit akartál mondani? - kérdezett rá, mire a kanadai keze megállt a mozdulatban, megdermedt, és halkan, szinte észrevehetetlenül sóhajtott egyet.
- Azt hiszem... dühös leszel rám... - motyogta maga elé, és vett egy nagy-nagy levegőt, miközben nem nézett fel. - Elrontottam egy varázslatot, és nem tudom, hogyan csinálhatnám vissza.
Arthur meglepetten nézett a fiúra.
Britannia, mikor távozott erről a világról, miután helyrerakta a mágia vonalait, kitörölte mindenki emlékezetét a varázslatokról – kivéve azokét, akik maguk is bírtak mágiával. De ő úgy gondolta, hogy csak Norvégia emlékszik a történtekre, elvégre ő az, aki még gyakorolja. Rendesen Matthew-nak is el kellett volna felejtenie mindent, elvégre nála is az önvédelmi ösztön hívta életre a totemállatot, amúgy soha nem használta, de ha van egy élő, a jövőbe nyúló varázslata, az megmagyarázza, hogy miért nem bontotta fel azon az éjszakán a világ rendeződése. Márpedig ez baj, mert az eredeti akarat az volt, hogy mindenki emlékei álljanak vissza arra az esetre, amikor a mágia nem tör utat magának minden lehetséges helyen, hiszen az óriási kavart okozna.
Sealandet Skócia már azelőtt megeskette, hogy senkinek nem beszélhet a Moszkvában történekről, mielőtt elindultak volna. William meg amúgy sem akart szólni róla senkinek, hogy mi szerepet vállalt az egészből, és neki is azt mondta, mikor megkérdezte, hogy csak a sárkány tüzét akarta vissza. Eltartott egy ideig, míg minden eszébe jutott, ami akkor történt (mintha az angyal direkt eltakarta volna az emlékképeket, s ő csak álmában tudott hozzájuk férni), és csak nagyon lassan tudta összerakni a darabokat. Sealand, aki leszaggatta az eget a helyéről, elárasztotta egész Moszkvát, hogy időt nyerjenek. William addig utána küldte gondolatait a halálba, s a nyomvonalon az angyalnak visszafordulni már nem volt nehéz, az országvarázs amúgy is visszaszólította valamelyiküket az életbe. A sárkány csak azért kellett, hogy biztos legyen az erőfölény (bár nem volt benne biztos, mi lett volna a végeredmény, ha a kínai éteri, és a tűzsárkány összecsapott volna – valószínűleg a fél várost is lerombolják azzal a lendülettel), a bátyja soha nem tudott jól hazudni, pláne nem, ha egyértelmű dolgokról volt szó.
- Miről van szó? - kérdezte halkan. Matthew összefűzte ujjait az ölében.
- Még Moszkvában... Francis nagyon rosszul volt, és én nagyon aggódtam érte. - Tartott egy kis szünetet. - Annyira... furcsa volt az egész. Gondoltam, senkinek nem ártok vele. Hiszen nekünk is ott van azaz áldás a nővérünktől... gondoltam, talán jobban lenne... gondoltam...
- Mit mondtál? - vágott közbe Arthur, értve, mi történt. - Mit mondtál pontosan? - Mély csend. - Matthew.
- „Gyógyulj meg" - suttogta gyászosan. - Ennyit mondtam csak: „gyógyulj meg".
Magában hálás volt, hogy a fiú nem mer felnézni, egyetlen pillanatig ugyanis tömény döbbenet ült az arcán. Aztán vett egy mély levegőt, a másik belerezzent, és ő egészen halkan szólalt csak meg:
- Jól van. Ez még nem akkora probléma, amit nem tudunk orvosolni. Nyugodj meg, rendben? Nem most azonnal, de egyelőre ráérünk, az áldások természete amúgy is hosszabb távú. Meg tudjuk szüntetni, de nem most, és előbb el kell mondanod neki. - Bólintott, kissé reszketegen sóhajtott. - Bár valószínűleg nem fog hinni neked, és amint visszafordítjuk a varázslatot, el fogod felejteni azokat a dolgokat, amiket mágiával vittél véghez. - Újabb bólintás.
- És a medve...?
- A medvének nem lesz baja, amíg melletted van. Egy ideig talán addig sem, ha távol vagytok egymástól, de veled kell lennie, ahogy eddig.
- Rendben.
Matthew hirtelen felugrott, megkérdezte, hogy a bocs maradhat-e, aztán elsietett valamerre, és nem volt biztos benne, hogy csak zavarában, vagy tényleg megérezte, hogy az övéi keresik.

A ceremónia hosszadalmas volt, de ez őt nem érdekelte. Elmerült a gondolatok és érzések árjában, amik át meg átjárták a termet, élvezte azt az izgatott pezsgést, ami ott lakozott mindenki szívében, hagyta, hogy magával sodorja az egész, és így csak egy pillanatnak tűnt, egy boldog, elégedett és beteljesült pillanatnak. És az országvarázs működésbe lépett, érezte, ahogy az eddig hiányolt erő lassan visszakúszik a tagjaiba, megint van értelme mindennek, van értelme az egésznek, a gyász lassan halványul, és a helyébe más, bizakodás kerül, ahogyan a szívére húzhatta a kezét (végre már, rendes tempóban dobog) és vigyázzban állva elénekelhette a himnuszát.
Később, a rövidebb és egyszerűbb ünnepség következett, ahol előbb ő maga, majd a királyság lakói, végül a Nemzetközösség tagjai is jelképesen felajánlották zászlójukat az új uralkodónak, és ezzel legalább ezt letudták, a hosszú béketárgyalások pedig csak ezután jöttek.
Nyár elejére már újra béke volt a világban.

~RA~

A következő karácsonyon.

A liftben valami nyálasan romantikus karácsonyi zene szólt, amiből mindkettejüknek untig elegük volt, és Arthur szinte maga előtt látta, ahogy Alfred fegyvert ránt, és golyót röpít a hangszóróba. Valószínűleg az egész karácsonyt idebent töltenék, ebben a fémkasztniban.
Arthur jó ideje forgatta gondolatokat magában, miként is kellene bevezetnie, mire készül.
- Amikor bementünk Skóciához, miután felébredtem...
- Ez mikor volt? - vágott közbe a másik.
- Amikor a várnál is voltunk, meg...
- Álmodtad – mondta Alfred egészen lágyan, ami néha még annyira furcsán hangzott a fülének, de annyira jól esett. A fiatalabb magához húzta, arrébb borzolta a haját, és megcsókolta a homlokát.
- A sárkányt is álmodtam? - kérdezte halkan.
- Milyen sárkányt?
- Amelyik mindig meg akart enni téged.
- Szerintem megakadok a torkán, és az neki nem lesz jó – morogta, és Arthur felnevetett. Ő emlékezett, mennyire megijedt a fehér sárkánytól.
Felértek a legfelső emeletre, a liftajtó csilingeléssel kinyílt, és végre megszabadultak az idegölő zenétől, némaság hullott rájuk, amit csak Alfred morgása zavart meg, mert a kulcs, ami a tetőre vezető ajtó lakatját nyitotta, nem volt jó. Végül nem kérdezett, csak eltépte a láncot, és felkocoghattak még egy sor lépcsőn, majd ki a tetőre.
Rájuk rohant a hideg szél, porhó kavargott benne jeges kristályokként, és idefent sötét volt, alattuk terült el a város, aminek felszűrődő fényeiben Alfred minden didergése ellenére büszkén húzta ki magát.
- Biztos, hogy idefent akarsz mutatni valamit? Ha mindketten beújítunk egy torokgyulával, tudod, ki fog minket ápolgatni...
- Nem fog sokáig tartani – ígérte, ahogy egy pillanatra még odabújt, és elmosolyodott, ravaszkás félmosollyal, aztán elhátrált, fellépett a tető peremére, és hagyta, hogy a következő szélroham lesodorja onnan.
Még látta, hogy Alfred rémülten kap utána.
Még látta, hogy egyszer, nagyon rég ugyanígy járt, csak az nem szél volt, és nem toronymagas háztető, hanem egy hajó égboltvitorlája és egy kötél, amivel nem tudott átlendülni a szomszéd hajóra, lezuhant, bele a vízbe. Fogalma sincs, hogy élte túl. Biztos volt benne, hogy nem ő élte túl.
Felzúgott a sebesség, felperegtek az emlékek, és az agy az egyetlen használható megoldáshoz nyúlt, az egyetlen emlékhez, aminek segítségével megmenthette a testét. Megszűnt a szél, megszűnt a hideg, aztán egy csapásra a megint felgyorsult a világ, de ezúttal az ellentétes irányba, és ő ott lebegett a háztető pereméhez érve, a szél elsüvített mellette, de most már nem lökte meg, mert a varázslat segítségére volt, kitárt szárnyakkal egyensúlyozott.
(Egy nemzetet senki nem ölhet meg büntetlenül. Britannia vezeklése a szárnyainak elvesztése, Angliáé a folytatás, Oroszországé az újrakezdés nehézsége. Egy háborúnak nincsenek győztesei, csak a békét nyerhetnek túl nagy áldozattal, amit előtte nem vettek észre – ostoba, vak lény az ember, és a nemzetek sem sokkal bölcsebbek, hiába kortalanul hosszú az életük.)
Alfred elkerekedett szemekkel bámult rá, döbbenten, aztán elkapta a derekát és magához rántotta, olyan erővel szorítva, hogy félő volt, összetöri.
- Nem vagy igaz! - kiáltotta a szélnek és a hópelyheknek, a puha érintésű tógának.
- Szeretnél repülni? - kérdezte halkan, kedvesen, boldogan mosolyogva. A választ nem várta meg, mert érzékelte azt. Magával rántotta hátra a semmibe, és egy pillanat múlva ott lebegtek a csillagok alatt, a felhők felett, és Alfred felkacagott, kinyújtotta a kezét és rámarkolt az éjszakára, a csillagok fényére.

KatieWR; 2012. november 20. - 2013. december 19.

Köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta, és köszönet mindenkinek, aki kommentelt is. :)
Külön köszönet jár:
Shadnek a címadó dalért;
Eilith-nak, aki kibírta, hogy arról nyivákoltam, hogy nem tudok írni, miközben írtam, ráadásul rengeteg mindent megbeszélhettem vele;
Neddának, aki mindig olyan témával jön hozzám beszélgetni, ami után írhatnékom van, és meghallgat és köszönet;
Kijának, Susie-nak és Tinuvielnek amiért elviselték a végső stádiumaimat a fickel.
Nagyszerű tizenhárom hónap volt, köszönöm mindenkinek ^^

Egy pár extra infót olvashattok a blogomon: never-marauders-land. /search/label/RA