1. 3. Fejezet - Ha kisállatot akarsz tartani, válassz neki megfelelő nevet!

Már eltelt néhány nap, mióta Domi, Anna és Lídia a Gintama világába kerültek. Beletelt egy kis időbe, amíg hozzászoktak az itteni dolgokhoz, szokásokhoz, de az információik és előzetes ismereteik rengeteget segítettek ebben.

A Shinsengumi frontján lévő két lánynak gyakorlatilag arany élete volt a sok izmos, gorillaszerű különc között. Az emberek különösen szerették Domit, aki a „Shinsengumi anyukájaként" funkcionált: segített Hijikatának a beosztottak fegyelmezésében, finom ételeket főzött nekik és vicces is volt, tehát szerettek vele beszélgetni. Anna épp az ellentéte volt: nem különösebben kezdeményezett beszélgetést, de ha valaki megszólította, olyan aranyosnak találta, hogy lehetetlen volt nem szeretni. Különösen Yamazakival volt jó barátságban.

Ezen a reggelen, amikor ismét bekapcsolódunk a történetbe, Anna olyan sebesen rohant át a Shinsengumi folyosóján, ahogy csak a lába bírta. Mögötte egyre csökkenő távolsággal üldözte Hijikata Toushirou, meglehetősen dühös arckifejezéssel.

- Azonnal állj meg! – kiáltott a lány után.

Anna vissza se nézve rohant tovább; tudta, hogy már közel a cél. Csak még pár méter… A célt elérvén kirántotta az ajtót, és beszaladt a Sougoval közös szobájába. A fiú pont a szobában tartózkodott, és meglepetten pislogott a lihegő lányra.

- Mi történt? – kérdezte, de nem kapott választ, helyette Anna elbújt a háta mögé, és rettegve figyelte az ajtót.

- Segíts, légyszi! – kérte Sougot könyörgő szemmel.

- De mi…

- Add elő, kislány! – Hijikata olyan erővel rúgta be az ajtót, hogy az kirepült a helyéről.

Sougo megpróbálva felfogni a helyzetet ide-oda nézett a mögötte lapuló lány és a mérges alparancsnok között. Végül, minthogy Hijikata nem kifejezetten a szíve csücske, a következőt mondta:

- Ejnye, Hijikata-san, udvariatlanság csak így berontani más szobájába. Főleg, ha tudod, hogy egy hölggyel van.

- Az a kis démon minden, csak nem egy hölgy! – kiáltotta felháborodottan.

- Annácska, szerinted mire célozhat?

- Fogalmam sincs, én nem csináltam semmi rosszat – mondta Anna.

- Még hogy nem! Majd én elmondom! Ez az ártatlannak tűnő megtestesült gonoszság eltűntette az összes cigimet.

- A helyedben örülnék, hogy a majonézem még megvan… - motyogta Anna, kerülve a fiúk tekintetét.

- Mi van?! Sougo, csinálj vele valamit!

Sougo megfordult, Anna fejére tette a kezét, és büszkeséggel szikrázó szemmel megsimogatta.

- Jó kislány, nagyon ügyes voltál. Legközelebb szólj nekem is, és segítek.

- Huh?! – Miközben Hijikata teljesen ledöbbent, Anna vetett rá egy diadalmas pillantást, amitől csak még inkább felforrt az alparancsnok vére. – Seppuku! – ordította vérben forgó szemmel.

- Hijikata-san, nem parancsolhatod meg egy lánynak, hogy hajtson végre seppukut. És még én vagyok a szadista… - mondta a fejét rázva, és egyik karjával magához húzta Annát.

- Grrrrrr… - Hijikata a nikotinhiánytól nem jutott szóhoz. Fogalma sem volt, mit tehetne azért, hogy a drága cigarettáit visszakapja.

Szenvedésének egy földöntúli, megváltó hang vetett véget.

- Emberek! Kész az ebéd! – mondta Domi, majd megállt, és egy pillanatig csak bámulta az előtte elterülő, különös képet. – Mi történt?

- Semmi érdekes – Anna megvonta a vállát.

- Cigi! Elvették! Vissza! Akarom! – Erre a pontra Hijikata már menthetetlen állapotba került.

- Ti elvettétek Toshi cigijét? – kérdezte elképedve, szemeiben a szimpátia apró jelei kezdtek előbukkanni.

- Ja, az összeset.

- Adjátok neki vissza! – mondta szigorúan.

- Mi? Miért?

- Csak nem megsajnáltad? – kérdezte Sougo.

- Nem, figyeljetek, ez nem vicces. Nézzétek, hogy szenved, szüksége van rá. Nem vehetitek el tőle. Ha le akarjátok szoktatni a dohányzásról, azt fokozatosan kell. – Domi hosszú sorokban, meglehetősen meggyőzően fejtette ki álláspontját arról, miért nem jó, ha megvonjuk a dohányzás esélyét Hijikatától, valamint hogyan kell egy dohányost helyesen és hatásosan leszoktatni. A felétől már semmi köze sem volt az eredeti témához, viszont hajthatatlanul és magabiztosan beszélt a végéig.

Sougo és Anna időközben valahol elvesztették a motivációt a figyelésre és összenéztek, miközben Hijikata egyetértően és meghatottan bólogatott.

- Annácska, hova dugtad el a cigijeit?

- A konyhában van – sóhajtotta Anna.

- Szuper, akkor mehetünk enni. Konyhás néni, rád bízom a láncdohányost!

- Na, nekem ne próbálj meg fura neveket adni, különben nem eszel semmit! – figyelmeztette Domi Sougot, ami alaposan meglepte a fiút, majd Hijikatához fordult: - Gyere, menjünk!

Domi bekísérte Hijikatát a konyhába, leültette egy székre, és elkezdte átkutatni a szekrényeket. A fűszerek között végre rábukkant az alparancsnok féltett kincseire.

- Tessék.

Hijikata remegő kézzel vette el Domitól a dobozt, a szájába helyezte a csikket, meggyújtotta majonéztubusos öngyújtójával, mélyen belélegezte, majd kifújta a füstöt.

- Kösz… - sóhajtotta megkönnyebbülten.

- Nincs mit.

Kínos csend szállt a konyha levegőjébe, mivel az események után gyakorlatilag most maradtak teljesen egyedül, így hirtelen fogalmuk sem volt róla, miről beszélgethetnének.

- Amióta a barátnőd itt van, úgy érzem, mintha kettő lenne Sougoból – mondta Hijikata végül. Domi meglepődött, hogy az alparancsnok csak Annát említi negatív tényezőként, őt nem.

- Annával nem érdemes rosszban lenni – nevetett a lány.

- Miért pont nálunk van duplalány? A Shinsengumi alapból elfoglalt…

- Hát, nagyon szívesen hazamennék… - vágta rá Domi azonnal, sértődötten.

- Nem, veled semmi baj. Annak örülök, hogy te itt vagy. – Ahogy a szavainak jelentését Toushirou felfogta, azonnal zavarba jött, és elfordította a fejét. Ez azért is jó, mert Domi is hasonlóan zavarba jött, de egészen összeszedetten sikerült válaszolnia.

- Oh. Köszönöm, Toshi. – Majd hozzátette: - Valld be, hogy csak a kajámat akarod!

- Nem igazán, bár azt elismerem, hogy amióta főzöl ránk, jobb az emberek munkamorálja.

- Tudtam, hogy csak a főztömért szeretsz! – nevetett Domi.

- Higgy, amit akarsz! – Hijikata felállt, és elhagyta a konyhát.

Ahogy kilépett, szembetalálkozott Annával, de továbbhaladtak anélkül, hogy akár egymásra néztek volna.

- Mizu? – kérdezte Anna Domitól.

- Annaaaa! Haza akarok menni!

- Miért? Azt hittem, jól megvagy Toshival.

- Ja, de hiányzik Pettencsem~ és nem fair, hogy csak Lidi lakhat Gin-channal!

- Szóval te azt mondod, hogy haza akarsz menni, ahelyett hogy a Shinsengumiban maradnál? – Anna úgy nézett rá, mintha őrült lenne.

- Ühüm.

- Hát, te tudod… - válaszolta Anna, majd ment a dolgára.

Domi nagyon lehangolt volt, Anna szöges ellentéte, aki egyszerűen imádta, hogy itt lehet, és teljesen otthon érezte magát, ő inkább visszavágyott az otthonába. Hiányzott neki a családja; a szülei, a testvérei és a macskái, akik szintén a családhoz tartoztak. Gyakran gondolkozott azon, vajon most mi lehet velük. Vajon mit szólnak, hogy napok óta nem ment haza? Biztosan halálra aggódják magukat érte. Minél előbb haza akart kerülni hozzájuk, hogy megnyugtassa őket és segítsen nekik, amiben csak tud. Szerette volna vigasztalásképpen magához ölelni a kedvenc fehér kiscicáját, de sajnos ő most nem volt mellette, hogy enyhítse aggodalmát.

- Hé!

Anna meglepetten fordult a hang irányába a konyhából kiérve. Hijikata az ajtó mellett állt, a falnak támaszkodott, és valószínűleg hallgatózott.

- Udvariatlanság lányokat kihallgatni – mondta Anna nyugodtan.

- Szerinted tehetek érte valamit?

- Nem hiszem, hogy képes lesz megnyugodni, amíg haza nem jut, de… talán szerezz neki egy macskát.

- Egy macskát? Komolyan?

- Aha. Szerintem egy kicsit elterelné a figyelmét, és nem lenne olyan magányos.

- Ugye most nem szívatsz?

- Ennyire nem hasonlítok a mesterre.

- Ne hívd mesternek, gusztustalan!

- Sok sikert!

Hijikata fontolóra vette Anna javaslatát, miszerint szükség volna valamire, ami eltereli Domi figyelmét az otthonáról, és kellemesebbé teszi az ittlétét. Abban nem volt teljesen biztos, hogy erre egy macska lenne a legmegfelelőbb, viszont tény, hogy jobb ötlete nem volt, mivel nem ismeri annyira a lányt.

Elgondolkodva sétált Edo utcáin, nézegette a boltok kirakatait, várta, hogy a megoldás majd visszatekint rá az egyik ablakból. Csodával határos módon ez pontosan így történt: két épület között egy zsákutcában, egy piszkos, kócos fekete kiscica ült egy puha pokrócokkal teli kosárban. Nagy kékeszöld szemeivel kérlelve bámult az alparancsnokra, és közben keservesen nyávogott.

- Ez most komoly? – kérdezte Hijikata önmagától, vagy valami felsőbb hatalomtól. Nagyot sóhajtott, és engedve az isteni sugallatnak, megfogta a kosarat, és hazavitte a cicát a Shinsengumiba. „Ajánlom, hogy boldog legyen!", morogta magában végig az úton.

ぎんたま

Domi a kertben volt, a számára eddig ismeretlen virágokat és egyéb növényeket tanulmányozta. A főzésen kívül ez volt a másik hobbija, amivel általában lekötötte magát: a kertészkedés, itt pedig volt bőven újdonság számára, viszont bárkit kérdezett, úgy tűnt, a különleges rendőralakulat egy tagja sem értett semmit a növénytermesztéshez.

Egyszer csak kiabálást hallott az udvar másik végében, ezért engedve kíváncsiságának elindult, hogy megnézze mi az.

Odaérve látta, ahogy Kondo és Hijikata vitatkozik valamin, majd észrevette a Hijikata kezében lévő fekete macskát is.

- Kíccica! – kiáltotta boldogan, és odaszaladt, majd hirtelen kikapta az alparancsnok kezéből a szenvedő állatot, ami mindvégig kétségbeesetten próbált menekülni. – Toshi, mit művelsz szerencsétlennel?!

Mikor Domi megsimogatta, még egyszer Hijikatára fújt, aztán kényelmesen elhelyezkedett a lány karjaiban, és dorombolni kezdett.

- Tökéletes időzítés, Domi – mondta Kondo-san. – Megkérhetlek, hogy vigyázz a macskára, amíg ki nem találjuk, mit csináljunk vele?

- Persze! – válaszolta Domi lelkesen. – Amúgy hogy került ide?

- Toshi találta, és mindenáron azt akarja, hogy a Shinsengumi viselje gondját. Viszont nekünk most találkozónk van európai kereskedőkkel, úgyhogy a további kérdéseket később! Gyere, Toshi!

Hijikata, aki eddig csendben volt, engedelmesen követte Kondo-sant, de előtte még visszafordult a lányhoz:

- Úgy látszik, a kis mocsok nagyon megkedvelt.

Később Domi figyelte, ahogy a már megetetett, megfürdetett fekete szőrgombóc az udvaron játszik, Anna pedig melléült.

- Eddig is itt volt ez a macska? – kérdezte meglepetten.

- Állítólag ma találta Toshi. Ugye milyen kawaii?

- Toushi vagy a macska?

- Mindkettő! És mi van Sougoval?

- Ő is a találkozón van, még mindig nem hajlandó megtanítani kardozni, és gyakorlatilag csak akkor vesz emberszámba, ha meg kell szívatni Hijikatát.

- Az fasza.

- Ja. – Anna elgondolkodott egy kicsit, majd inkább visszaterelte a beszélgetést a cicára. – És mi a neve?

- Még nincs.

- Legyen Kuro! Nagyon kreatív.

- El akarok nevezni egy macskát Dr. Caligarynak, de rá nem illik – mondta Domi csalódottan.

- Akkor Shiro?

- Miért nem hívod Annácskának, mint az enyémet? – szólt közbe egy hang a hátuk mögül. Anna reflexszerűen válaszolt:

- Mondtam, hogy nem vagyok macska!

- Komolyan? Szerintem hasonlítotok.

- Nevet kerestek a macskának? – A Shinsengumi főbb tagjai, lévén hogy véget ért a találkozó, mind az „új tag" köré sereglettek, és a legkülönfélébb neveket javasolták. Végül Kondo-san rendre parancsolta őket:

- Fiúk, Toshi találta meg, az ő joga elnevezni.

- És kitaláltam számára a tökéletes nevet! – mondta büszkén. Hatásszünet. – Mayoneko.

- Na, annak biztos nem fogjuk hívni – vágta rá Domi azonnal.

- Értem, tehát Toshinak nincs érzéke a névadáshoz – bólogatott Kondo-san.

- Miért fogadod el ezt tényként?! Neked talán van jobb ötleted?!

- Goricat.

- Kizárt. Ha Kondo-sanról kell elnevezni, inkább legyen Gokiburi-san – mondta Domi.

- Te most csótánynak neveztél?!

- Lányok, ti mit javasoltok? – kérdezte Yamazaki, akinek a jelenléte eddig elhomályosult a többiek között.

Most, hogy meghallották a hangját, Domi és Anna összenéztek, elvigyorodtak, majd Domi ítéletet hozott:

- Legyünk hűek önmagunkhoz, szerintem legyen Anpan.

- Támogatom! – kiáltotta Anna lelkesen, majd Yamazaki hangja visszhangzott az egész Shinsengumi területén eme csodás macskakeresztelő után.

- E-Eh? EEEEEEEEEEH?

A nap hátralevő része, sőt, az egész hét azzal telt el, hogy a Shinsengumi új kedvencét, Anpant babusgatták. A kiscicának arany élete volt itt, és valóban boldognak is látszott, élvezte a kitüntetett figyelmet és finomságokat, amivel elárasztották. Anna és Hijikata számítása is bejött, bármikor ha Domi szomorú vagy magányos volt, Anpan mintha megérezte volna; kötelességtudóan odabújt hozzá, nyávogásaival vigasztalta és szeretgette a lányt.

Valamikor a hét közepén történt, hogy az európai kereskedők néhány náluk termesztett növény magjait ajándékozták a Shinsenguminak barátságuk zálogaként, és mivel ekkorra már köztudott volt, hogy Domi jártas a kertészkedésben, a „vezetőség" egyhangú döntése alapján a magokat az ő gondviselésére bízták. Amint ez a kérdés eldöntetett, Kondo-san Hijikata kezébe nyomta a magokat, és azonnali hatállyal a lány elé parancsolta.

Az alparancsnok a parancs megkapása után morogva indult Domi keresésére. Elsőként a közös szobájukban nézte meg, ám ott csak Anpant találta, aki békésen aludt a kosarában mindaddig, míg a hirtelen ajtónyitás fel nem ébresztette. Hijikata sóhajtva leült mellé, és simogatni kezdte. A macska megijedt a hirtelen felé nyúló hatalmas kéztől, de a meglepően gyengéd simogatás megnyugtatta, és dorombolni kezdett.

- Látod, tudsz te aranyos is lenni, ha akarsz – mondta Hijikata visszaemlékezve a temérdek alkalomra, amikor Anpan megkarmolta és/vagy megharapta. - Vajon egyszer ő is engedi majd, hogy ilyen közel kerüljek hozzá?

Ahogy ez a szinte sóhaj elhagyta a száját, maga is megdöbbent a saját gondolatán, és egy pillanatig meredten bámult maga elé, majd megrázta a fejét, elhessegetve a fura érzést, ami a gondolatot követte.

- Nos, Anpan… de hülye neved van… hol van a gazdád? – kérdezte a macskát ahelyett, hogy maga keresné meg, ám a cica csak a hátára fordult, és hagyta magát kényeztetni.

Belemerülve a játékba egy hatalmas sikítást hallottak az ajtó felől:

- KYAAAAAAAAAA! De cukik vagytok!

Domi hangjára mindkét „fiú" megijedt, és eltávolodtak egymástól, mintha fél perce nem szerették volna egymást olyan egyértelműen.

- M-miről beszélsz?! – dadogta Hijikata vöröslő arccal. – Egyáltalán mióta állsz ott?

- Egy ideje… - válaszolta Domi sejtelmesen.

- Mindegy. Fogd! – Hijikata odadobta neki a zacskó külföldi magokat.

- Mi ez?

- Magok. Az európaiak hozták. Elültetheted a kertben, vagy mit tudom én.

- Aw, köszönöm!

- N-nincs mit…

Pár perc csend után Domi halkan megszólította:

- Toshi.

- Mi az?

- Anpant is direkt nekem hoztad, igaz?

- Ezt miből gondolod?

- Anna mondta.

- Az a kis…!

- Köszönök mindent.

- Ne aggódj hülyeségek miatt! Csak várj csendben, amíg teljesítem az ígéretemet, oké?

- Toshi.

- Mi az?

- Megölelhetlek?

- …Persze.

ぎんたま

Eközben Dol Moer kapitány és csapata:

- Megérkeztünk, kapitány? – kérdezte Geai hadnagy.

- Nem, te idióta! Nem látod, hogy ez itt az Eiffel-torony?!

Folytatjuk...