1. 4. Fejezet – Mindent vagy semmit
- Légyszi!
- Nem.
- Légysziiiiiii!
- Nem…
- De lééégysziiiiii!
- Nem!
- De légyszilégyszilégyszilégyszi!
- Nem!
- …
- …
- Légysziiiiii~
- Annácska, nem tanítalak meg kardot használni.
Új nap, új esélyek, újabb kísérlet arra, hogy Anna rávegye Sougot, hogy kardforgatást tanítson neki. Ezt a fiú határozottan elutasítja többszörös random Kagura-támadások ellenére is.
- De miért nem?
- A lányok csak üljenek nyugodtan a konyhában vagy a kertben, mint a barátnőd.
- Ez nem igazság… - morogta Anna lehajtott fejjel. – Domi főz ránk, Lidi egy csomót segít a Yorozuyának, én vagyok az egyetlen, aki soha nem csinál semmit.
- Nézd, ha megtanítanálak, ész nélkül a veszélybe rohannál. A kard nagy felelősség.
- Tudom, és megígérem, hogy csak akkor használom, ha tényleg nincs más választásom.
- Oh. Jó reggelt, Kondo-san! – Sougo figyelmen kívül hagyta a lány könyörgéseit, és a parancsnoka után ment.
Anna fogcsikorgatva nézett utána, de teljesen tehetetlen volt. A nap további részében is csúnyán nézett mindenre és mindenkire, ami miatt nagyon senki sem mert beszélgetni vele. Gyakorlatilag árasztotta magából a „megöllek, ha hozzám szólsz" aurát.
- Hé, Sougo. Csinálj valamit a csajoddal! – mondta idegesen Hijikata.
- Miért? Nekem úgy tűnik, jól van – vonta meg a vállát a fiú.
- Hát nekem nem úgy tűnik! Nem lehet vele kommunikálni. Rontja az emberek morálját.
- Az emberek foglalkozzanak a saját dolgukkal.
- Kapitány! – Hirtelen a bokrokban és egyéb helyeken bujkáló és fülelő Shinsengumi, főleg 1. osztag tagok egyszerre jelentek meg, és rohamozták meg Sougot.
- A hercegnőnk ma nem mosolygott ránk!
- Kapitány! Mi történt Annával?
- Anna utál minket! El akar szökni! Neeee!
- Okita kapitány, meg kell állítanod!
A tömegnyomásra Sougo egyre idegesebb lett. Kezdte érezni a felelősséget, amivel egy idegen környezetbe került lány tartása járt. Rá kellett jönnie, hogy Annát nem lehet úgy kezelni, mint egy engedelmes kisállatot, ennél kicsivel többre van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát.
Fáradtan sóhajtva, kelletlenül megindult a lány keresésére. Rövid séta után meg is találta az udvaron Yamazakival. Úgy tűnt, hogy Anna feladta a kardforgatás utáni vágyát, és leállt tollasozni Yamazakival.
- Egész ügyes vagy ebben – mondta Yamazaki, mikor Anna megszerezte a ki tudja hányadik pontját.
- Komolyan? – nevetett Anna. – Pedig nem a kedvenc sportom.
- Mit szoktál csinálni otthon?
- Igazán, semmit. Szeretek olvasni, történeteket, különböző karaktereket megismerni. Mondhatjuk, hogy inkább bent ülő, megfigyelő típus vagyok.
- Értem. Örülök, hogy játszol velem. Soha nem akar senki játszani – mondta Yamazaki szomorúan. – Pedig még Zaki Különleges Power Remix frissítőt is készítettem. Kérsz?
- Nem, kösz! – vágta rá Anna azonnal, a gondolkodás szikrája nélkül.
- Akkor még egy menet?
- Persze!
„Most miért van Yamazakival ennyire összemelegedve?" Okita megrázta a fejét a nevetséges gondolatra. Miért ne lenne? A gyűrű, ami a lány tollas ütőt szorító ujján van, nem egy mágikus eszköz, ami hozzáköti ahhoz, akinek a nevét viseli. És lássuk be: Yamazaki mérföldekkel jobban bánik vele, mint ő. Viszont Sougonak akkor sem tetszett, hogy át kell adnia valamit, ami az övé. Viszont ezen a napon nem akarta azt hinni, hogy amit érez, az lehet több is, mint puszta birtoklási vágy.
Még egy darabig figyelte a vígan tollasozó párost. Ekkor vett észre valami különöset: Anna mozgása lassult, a reflexei eltompultak és a légzése egyre nehézkesebbé vált. A pontszámbeli különbség is egyre nőtt, végül Sougo nem bírta tovább nézni.
- Yamazaki! – kiáltotta, mire a kém leengedte az ütőjét, és meglepetten Okita kapitányra nézett, aki a vadul köhögő és fuldokló Annához rohant. Sougo a hátára téve a kezét próbálta egybetartani a szétesni készülő lányt, és elkezdett parancsokat osztogatni:
- Dominika!
- Nem vagyok Dominika! – hangzott a felháborodott felelet szinte azonnal.
- Erre most nincs időnk! Vigyétek be a szobába és vigyetek neki vizet! – mondta a többieknek, majd Domihoz fordult.
- Van bármi ötleted, amivel csillapíthatjuk a rohamát?
- Fogalmam sincs. Biztos van gyógyszere, de itt…
- Kapitány!
- Kamiyama, mi az?
- Mivel Domi-sannak segítettem egyszer a kertben, érdekelni kezdtek a virágok, ezért utánanéztem a magoknak, amiket az európaiak hoztak.
- Térj a lényegre!
- A leveleiben lévő anyagok hörgőtágító hatásúak.
- Szép munka, Kamiyama! Hol vannak a növények?
- Elültettem őket – mondta Domi -, de még nem keltek ki. Szerintem még egy-két hét mire levelet hajt.
- Tch…
ぎんたま
A roham után nagyjából fél óra telt el, mire Anna beszédképes állapotba került. Sougo végig mellette ült, hatalmas aggódó vörös szemekkel figyelte minden mozdulatát.
- Légyszi, ne nézz így rám! – szólalt meg Anna, mikor visszaállt a szívverése és a légzése természetes ritmusúra. – Olyan, mintha megöltem volna a kiskutyádat.
- Nem áll messze az igazságtól… - sóhajtott a fiú. – Ezért nem akartalak megtanítani kardozni se, erre te mész és megöleted magad Yamazakival!
- Hogy jöttél rá?
- Ne nézz hülyének! Egy szobában alszunk, a nővérem után csak feltűnik a légzésed.
- Oh.
- Mit csináljak veled? – sóhajtott ismét. – Nem akarod átgondolni azt a nyakörvet?
- Nem!
- Tudom, hogy unatkozol, de inkább csinálj valamit, ami a Shinsengumi hasznára válik. Például találd ki, hogy iktassuk ki Hijikatát.
- Uh, erre van egy ötletem! – kiáltotta Anna lelkesen.
- Hallgatlak.
- Tudod, hogy a démoni alparancsnok fél a szellemektől?
- Pff, csak sejtettem.
- Na, szerinted mi fog történni, ha mesélünk neki egy vicces kis történetet, aztán elküldenénk nyomozni a fegyverraktárba?
- Honnan tudsz a fegyverraktárról?
- Én mindent tudok.
- Oké, folytasd! Mi a sztori?
- Hmm… - Anna elgondolkodott. – Sok évvel ezelőtt egy szentély állt a Shinsengumi fegyvertára helyén. A bosszú istenének szentélye. Az isten megharagudott az emberekre, amiért lebontották az otthonát, és a hívek nem jártak többé imádkozni, ezért örök bosszút esküdött. Többek szerint még ma is a fegyvertárban kísért és vérre szomjazik, viszont csak azokon az éjszakákon képes alakot ölteni, amikor a felhők eltakarják a holdat. Mit gondolsz?
Sougo egy percig döbbenten és büszkén pislogott.
- Zseniális vagy.
- Ma este megcsináljuk?
- Persze, kezdjünk tervezni!
- De nincs más dolgod?
- Szabadnapot kaptam, hogy gondoskodjak rólad – vonta meg a vállát.
- Áh, értem.
Mindketten nevetni kezdtek, és vidáman tervezgették Hijikata ma esti szenvedéseit. Lenyűgöző, hogy egy közös ellenség mennyire összehozza az embereket.
Vacsora közben Anna elnézést kért a problémáért, amit okozott, és előadta a legendát, amit kitalált a bosszú istenének bosszúszomjáról, ami önmagában megizzasztotta Hijikatát. Domival előre megbeszélték, hogy segítsen igazolni, amit nagyon szívesen el is vállalt (mivel nyilván neki kell majd megnyugtatni az ijedt és ideges alparancsnokot). Végezetül egy első osztagos ember jelentette, hogy különös mozgást észleltek a fegyverraktárban.
Hijikata azonnal összerezzent, de amikor ezt Sougo megemlítette, maga vállalkozott a raktár átkutatására.
Anna és Sougo a szobájuk előtti verandán ültek egymás mellett, és várták az egész napos munkájuk gyümölcsét.
- Szerinted mikor veszi észre a csapdát? – kérdezte Anna ásítva.
- Nem tudom, de nyugodtan lefeküdhetsz. Majd holnap elmesélem, mekkorát sikított.
- Kizárt! Én is hallani akarom!
- Ne erőlködj! Ma már egy rohamod is volt. Tudom, hogy fáradt vagy.
- Nem vagyok… - Anna minden erejével próbálta visszafojtani az ásítást, de nem sikerült.
- Látod? – nevetett Sougo. – Aludj!
- Utállak… - motyogta a lány, de már annyira álmos volt, hogy azt sem tudta, kimondta-e hangosan vagy csak gondolta, és ráhajtotta a fejét Sougo vállára.
Sougo meglepődött a lány közelségén és a belőle áradó melegségen, ami egészen ellazította a feszült izmait. Ebben a percben átfutott az agyán, hogy talán ez lehet az a dolog, amit egyesek boldogságnak neveznek: együtt egy aranyos lánnyal hallgatni Hijikata fejhangú sikítását.
ぎんたま
Eközben Dol Moer kapitány és csapata:
- Megérkeztünk, kapitány? – kérdezte Geai hadnagy.
- Nem, te idióta! Itt nincs szar se, csak hideg meg medvék!
Folytatjuk...