1. 7. Fejezet – Otthon janai, amanteve da!

Gintoki ezen a reggelen korán kelt fel, egy nyugtalanító érzés nem hagyta aludni, ezért bosszúsan morogva lesétált a bárba, és Otosével beszélgetett.

11 óra után nem sokkal két köpenybe burkolózott, szakadt külsejű alak tért be hozzájuk megpihenni és elfogyasztani egy kis frissítőt.

- Megérkeztünk, kapitány? – kérdezte az alacsonyabbik kimerülten.

- Azt hiszem. Ebben a városban kell lenniük az informátoroknak – válaszolta a másik, a kapitány.

- Nem vagytok idevalósiak. Látom, messziről jöttetek – mondta Gintoki.

- Ha te azt tudnád! – sóhajtotta a kapitány.

- És mi szél hozott titeket szerény városunkba?

- Keresünk valakit. Ha már itt vagy, segíthetnél nekünk.

- Persze. Segítek, ha tudok.

- Hadnagy, mutasd a képeket!

- Igenis!

A hadnagy előhúzott a köpenye alól három fotót. A képeken három lány szerepelt: Domi, Lídia és Anna. Gintoki ezek láttán megbizonyosodott a gyanúját illetően, hogy ezek azok, akik a lányok idekerüléséért felelősek, és most vissza akarják szerezni őket. Eljött az idő, amire eddig vártak. Kicsit vicces, hogy ezalatt az idő alatt el is felejtette, hogy miért vannak itt a lányok valójában, és hogy közeleg a búcsú.

- Nem láttam őket – válaszolta Gintoki töprengve, és elmondott magában egy csendes imát, hogy Lídia még ne ébredjen fel.

- Gondoltam, hogy a nemes informátorok, birodalmunk hősei nem időznének egy ilyen lepukkant kocsmában – mondta a kapitány, majd felkelt a székéből, és a hadnagya kíséretében elment.

- Most mihez kezdesz? – kérdezte Otose.

- Asszem szólnom kéne a többieknek, és kitalálni egy használható haditervet.

Így is tett. Személyesen ment el a Shinsengumiba, hogy elmondja a híreket a másik két sorstársának, valamint Katsurának, aki Elizabeth-tel épp fogságban ültek a szokásos bombázás miatt. Mindenki tudta, hogy egy óra múlva úgyis hűlt helyük lesz, de az itt tartásuk valahogy egy kicsit megnyugtatta a rendőrök lelkiismeretét.

- Igen komoly problémával álltok szemben – bólogatott Katsura.

- Pofa be, Zura! Téged senki se kérdezett.

- Nem Zura, hanem Katsura! Egyébként lehet, hogy tudnék segíteni…

A Shinsengumi és Katsura megegyezett, hogy egy hónapig szemet hunynak Katsura felkelőinek tevékenységei felett, cserébe pedig Katsura elrejti a lányokat a titkos főhadiszálláson, amit még soha nem voltak képesek megtalálni. Amíg a lányok biztonságban várnak, a három férfi megkeresi az ellenség tanyáját, egy kis felfordulást csinál és megkeresi az eszközt, amivel hazaküldhetik a lányokat. A terv készen állt, már csak annyi dolguk maradt, hogy ezt közöljék az érintettekkel.

ぎんたま

Volt, aki ezt nagyon jól fogadta:

- Katsuráékkal leszünk pár napig? És aztán hazamehetünk? – kérdezte Domi reménnyel csillogó szemekkel.

- Ha minden jól megy, igen – sóhajtotta Hijikata, majd mosolyogva hozzátette: - Csak tarts ki még egy kicsit, és betartom az ígéretem.

- Köszönöm.

ぎんたま

Volt, aki ezt jól fogadta:

- Katsura! Tényleg?

- Aha. Hamarosan egy tündérrel kevesebb lesz a házban. – Gintoki mosolyt erőltetett magára. – Hiányozni fogsz.

ぎんたま

Volt, aki ezt nem fogadta jól:

- Kizárt!

- Tudom, hogy Katsura egy görény, de egy pár napot kibírsz vele.

- Nem! Nem megyek haza! Nem kényszeríthetsz!

- Oh? Szeretnéd kipróbálni? – vigyorgott Sougo, a hangjában kihívás.

- Anna, gyere már! – kérte Domi is. Már mindenki indulásra készen állt, csak Anna makacskodott még mindig, pedig már a csillagok is feljöttek; elérkezett az idő az indulásra.

- Nem akarok!

- Ezt nem hiszem el! – sóhajtotta Lídia.

- Most mit csináljunk vele? – kérdezte Gintoki.

- Amikor ilyen, senkire se hallgat.

- Sougo, csinálj már valamit! – sürgette Hijikata.

Sougo végignézett a lányon, aki a sötét szoba sarkában ült, és könnyes szemmel, mérgesen bámult mindenkire, aki el akarta szakítani ettől a helytől. Más körülmények között ez a kép nem ért volna véget olyan tisztán és fájdalommentesen, mint most.

- Hagyjatok magunkra minket 10 percre! – mondta végül Sougo elővéve egy vörös szalagot az egyenruhájából, és a hatás kedvéért megcsattogtatta.

A többiek kimentek aggódó pillantásaikkal kísérve útjukat.

- Ezt a szalagot – kezdte Sougo, miközben leguggolt Anna elé – akkor vettem, amikor kiegészítőt kerestem a kimonódhoz. Emlékszel rá?

- Persze, de…

- Nem voltál oda a nyakörvért, de ezt is lehet sokféleképpen használni. – Sougo elvigyorodott Anna riadt tekintetén. – Most csak a hajadba kötöm, de ha legyőztük az ellenséget, tanítok neked egy másik használati módot is, oké?

- Itt maradhatok? – kérdezte a lány reménykedve, míg Sougo belekötötte a szalagot a hajába.

- Ezt nem én döntöm el, kiscica. Viselkedj legalább addig, amíg le nem győzzük az ellenséget! Gondolj a barátaidra!

- …Jó – sóhajtotta a lány.

Sougo önelégült mosollyal segítette fel Annát, és kísérte ki a többiekhez. Végre mind a hatan indulásra készen álltak. A három szamuráj elkísérte a lányokat a megbeszélt találkozási pontra, ahol átadták őket Katsurának és Elizabethnek.

- Zuraaaaaaa! – kiáltotta Anna, mire:

- Nem Zura-

- hanem Katsura! – Lídia és Domi egyszerre fejezték be a mondatát.

Amíg le voltak fagyva, Anna odarohant Elizabeth-hez, és megölelte.

Tábla: Miért ölelget a lány?

- Ezt én is szeretném tudni… - morogta Sougo magában.

- Elizabeth!

- Csak nagyon szereti – mondta Lídia.

- Szóval ti vagytok a fura mindentudó lányok, akiket üldöznek – állapította meg Katsura.

- Ja, számítunk rád, Zura! – mondta Gintoki, és már mentek is visszafelé.

- Nem Zura, hanem Katsura! – mondta a három lány és Katsura kórusban.

- Várj, Gintoki! Nem hagyhattok itt velük csak így! – Ám Katsura hiába kiáltott utánuk kétségbeesetten, a három férfi vissza se nézett. Ők már megtapasztalták, milyen nehéz bánni a lányokkal, itt az ideje, hogy Katsura is szenvedjen egy kicsit. Édes bosszú ez mindnyájuk számára.

A titkos bázisra vezető úton a három lány bemutatkozott, és elmesélték, mivel töltötték eddig az idejüket. Sok mindenről beszéltek, és sok új történetet hallottak a felkelőkről. Már majdnem megérkeztek, amikor Elizabeth hirtelen megállt.

- Elizabeth, mi a baj? – kérdezte Katsura, de Elizabeth nem válaszolt, hanem felnyílt a csőre, és előbújt belőle egy férfi katonai egyenruhában.

- E-Elizabeth…?

Amíg mindenki döbbenten állt, a férfi elkapta Lídiát.

- Senki ne mozduljon! – kiáltotta, és az árnyak közül előbújva teljesen körbevették őket az emberei. – Elfogni a másik két lányt!

- Igenis, kapitány!

- Megállni! Kik vagytok? – kérdezte Katsura előhúzva a kardját.

- A Schepping bolygó nemes uralkodójának, Heelal nagyúrnak hű katonája, Dol Moer kapitány vagyok. Azért jöttem, hogy magammal vigyem az informátorokat, és a segítségükkel leigázzuk a szamurájok földjét.

- Hogy mondtad?!

- Felesleges az ellenállás!

- Nem hagyom, hogy elvidd őket!

- Sajnos, nem lesz más választásod, szamuráj!

Katsura keményen küzdött, és az ellenséges csapat nagy részét legyőzte. Annyira erős volt, hogy a kapitány végül megunta a várakozást és az emberei ügyetlenkedéseit, és maga vágta le Katsurát, amíg nem figyelt rá.

- Zura! – Még hallotta, hogy valamelyik lány hibásan a nevét kiáltja, de már nem tudta megmondani, melyikük, és kijavítani sem maradt energiája. Az utolsó gondolatával azok az emberek jutottak eszébe, akik bizalmát ilyen rövid idő alatt elárulta.

Katsura csak másnap reggel tért magához, amikor az igazi Elizabeth megtalálta és felébresztette.

Tábla: Mi történt?

- Elizabeth… A lányok…! – Katsura ijedten körbenézett, de természetesen már senkit nem talált ott. – A fenébe!

Teli bűntudattal indult Gintokiékhoz, hogy jelentést tegyen a kudarcáról; az úton végig azt tervezgette, hogy fogja elmondani, hogy hagyta, hogy az ellenség elrabolja a lányokat, akiket az ő gondjaira bíztak, és az ő kötelessége lett volna megvédeni.

- Sajnálom, rossz hírt kell közölnöm veletek – mondta a három érintettnek.

Tábla: Sajnáljuk.

- Az este útközben rajtunk ütött az ellenség, és magukkal vitték a lányokat.

- Mi?! És te mégis hol voltál?! – ordította Hijikata idegesen.

Tábla: Ez nem Katsura-san hibája!

- Mégis kié lenne?!

- Őszintén sajnálom – hajolt meg Katsura. – Felajánlom a segítségemet a megmentésükhöz.

- Ez mind szép és jó, de azt se tudjuk, hová vitték őket – mondta Gintoki.

- Amiatt ne aggódj, főnök! – Sougo elővett egy telefonméretű készüléket, és a többiek felé fordította. A kijelzőn a város térképe volt, és egy piros pont.

- Ez mi?

- Ez itt a kiscicám tartózkodási helye.

- Te bepoloskáztad Annát?! Te nem vagy normális!

- Nyugalom, Hijikata-san! Csak azért csináltam, hogy megtudjuk a felkelők bázisának helyét. Most.

- El akartál árulni! – háborodott fel Katsura.

- Te meg hagytad, hogy elvigyék őket az orrod elől. Most legalább ki tudjuk valahogy javítani a hibádat.

- …

- Jól van, emberek. Inkább kezdjünk el tervezni!

ぎんたま

Eközben a város feletti schepping csatahajóra megérkezett Dol Moer kapitány a lányokkal.

- Nagyúr, meghoztam az informátorokat – jelentette a kapitány.

- Nagyszerű. Legyetek üdvözölve a hajómon! – köszöntötte a lányokat, akiket megkötözve leültettek a földre. – A nevem Heelal, az univerzumok hódítója. Már számtalan univerzumot igáztam le, ti pedig, kedveseim, segíteni fogtok meghódítani ezt is az információitok segítségével. Elnézést kérek a kellemetlenségekért, sajnos az univerzumkapunk meghibásodott, de most, hogy itt vagytok, végre megkezdhetjük ennek a világnak a megdöntését.

- Miért segítenénk neked? – kérdezte Lídia.

- Igen, nem akarjuk, hogy leigázza a Gintamát egy arab tevekereskedő kinézetű vénember – mondta Domi.

- Hé! Hogy mersz így beszélni Heelal nagyúrral?!

- Csendet! Természetesen nem ingyen gondoltam. Az új világ uraként teljesítem bármilyen kívánságotokat. A helyetekben én meggondolnám.

Egy ideig a lányok maguk között sutyorogtak, majd Anna felemelte a fejét:

- Előleget akarunk.

- Semmi akadálya. Látom, értelmes lányok vagytok.

- Először egy milliárd epres tortát! – mondta Domi.

- Hogy?

- Az óra most indul!

- Gyerünk, addig nem beszélünk – mondta Anna.

- Legyen… Te, ott, szólj a szakácsnak!

- Igenis, uram!

ぎんたま

Időközben Gintoki, Hijikata és Sougo schepping őröknek álcázták magukat, és Sougo nyomkövetőjét követve siettek a lányok segítségére.

- Mégis mekkora ez a hajó?! – kérdezte Gintoki egy óra futkározás után.

- Pofa be, és igyekezz!

- Mindjárt ott vagyunk.

A következő kanyar után meg is találták a díszes ajtót, ami mögött megtalálják valószínűleg a lányokat és az ellenség vezérét is.

Gintoki és Hijikata együttes erővel betörték az ajtót. Amit viszont bent láttak, arra a legkevésbé sem számítottak.

A terem közepén a feltételezett nagyúrnak szánt kipárnázott trónuson Anna ült, mellette hasonló, túlzottan kényelmes ülőalkalmatosságon Domi és Lídia. A hódító nagyúr Anna kezét simogatva próbált a kedvében járni, és kiszedni belőle a szükséges információkat. Körülöttük tengernyi szolga sereglett, mind próbáltak a nagybecsű informátorok kedvében járni.

- Oké… Megkérdezem én… – sóhajtotta Gintoki. – Mégis mi a fene folyik itt?!

- Oh, hé, srácok! Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Anna nyugodtan.

- Elkapni a betolakodókat! – kiáltotta Heelal nagyúr.

- Gondolom, vége a császári kényelemnek – sóhajtotta Anna. – Futás!

A lányok kimenekültek a csatatérről, de Heelal gyorsan észbe kapott, hogy egész eddig a bolondját járatták vele, és dühösen elkapta Lídiát, mielőtt ő is képes lett volna megszökni.

- Lydia! – kiáltotta Gintoki a terem túl végéből, sebesen vágva át magát az ellenséges katonákon.

Közben Sougo és Anna, majd Hijikata és Domi is elhagyta a szobát. Hijikata az ajtóból még visszakiáltott:

- Hé! Boldogulsz egyedül?

- Kinek nézel te engem?! Még mindig itt vagytok?!

Gintoki most már egyedül a csatatéren, gyorsan vágott le mindenkit, aki az útjába állt a fakardjával. Ahogy Heelal nagyúr látta a megállíthatatlanul közeledő halált, idegességében fenyegetőzni kezdett:

- Hálátlan férgek! Ha engedelmeskedtetek volna, mellettem uralhattátok volna ezt a szánalmas univerzumot. De még nincs vége! Te a túszom maradsz. A szőke hajadért, kék szemedért és a szüzességedért legalább 10 amantevét kapok!

- Vedd le róla a mocskos kezed! – mondta Gintoki, immár legyőzve mindenkit, aki a nagyúr védelmére kelhetett volna. A szeme ijesztő vörös fénnyel szikrázott, és kardjának egyetlen suhintásával olyan szelet keltett, amitől a nagyúr egész teste megremegett félelmében.

- V-v-v-vissza! – sikított kétségbeesetten.

- Lydia, csukd be a szemed! – Ezzel Gintoki bevitte a végső csapást.

ぎんたま

Anna és Sougo a központi irányítóterem felé siettek, ahol az univerzumkapu is volt. Idefelé jövet a fiúk elhaladtak mellette, és a terv szerint ez a páros biztosítja a területet, és esetleg megpróbálja kitalálni a működését.

Anna futott elöl, Sougo pedig mögötte egymás után pusztította kedvére az őket üldöző katonákat, és megtiltotta a lánynak, hogy hátra nézzen. Teljesen érthetetlen, hogy amikor megérkeztek az irányítóterem ajtaja elé, Sougo miért lepődött meg azon, hogy Anna felé fordult abban az emlékezetes pillanatban, amikor levágta az utolsó ellenség fejét.

A lány kikerekedett szemmel, elborzadva állt előtte. Tisztán látszott a szemében, ahogy az ijedtség után felfogja a történteket, darabokra törik az eddig róla alkotott képe, és a szíve megtelik félelemmel, remegni kezd.

- Félsz? – kérdezte Sougo, bár tudta a választ. Az emberek általában félnek a gyilkosoktól, kivéve, ha maguk is azok, vagy valami sokkal rosszabbak. Sougo is csak kicsit volt csalódott, hogy nem úgy válnak el, hogy ez az oldala rejtve marad. Talán jobb is így, könnyebb lesz a búcsú. Így biztos nem fog ragaszkodni ahhoz, hogy maradhasson.

Anna nem válaszolt. Egy jó ideig csak meredten állt, Sougo hangja visszhangzott a fejében. Hogy fél-e? Nem a legjobb szó erre. Megijedt, hiszen a szeme láttára öltek meg egy embert, és most minden csupa vér. Ijesztő. Viszont az előtte álló férfi Okita Sougo, akit elég jól ismer. Azt is tudta, mire képes, miket tett, és jól emlékszik az első jelenetre is, amikor harcolni látta.

Ahogy Sougo arcán megjelent a sajnálat és a csalódottság, Annának könnyek szöktek a szemébe, mert rájött, hogy ha nem mond semmit, örökre elveszíti őt, és úgy hazaküldik, hogy soha többé nem látja. Ennek ellenére nem akart hang kijönni a torkán. Végső elkeseredésében szorosan átölelte Sougot. Folytak a könnyei és remegett, de szorosan ölelte.

- Nem vagy normális, Annácska… - sóhajtotta Sougo jelentősen megkönnyebbülten.

- A világért sem szeretném megzavarni ezt a romantikus pillanatot, de mégis kik vagytok, és hogy jutottak fel a hajóra? – Heelal nagyúr tudósainak feje, Deur professzor idegesen kérdezte.

- Tényleg, ezt én is meg akartam kérdezni – mondta Anna.

- Elég egyszerű volt – kezdte Sougo elengedve a lányt, és a professzor felé közelítve. – Van egy nyomkövető a szalagodban.

- Mi?!

- Miután megtaláltuk a hajót…

- Hívom az őröket!

- …találkoztunk néhány barátságos fickóval, akik amantevéket itattak.

- Segítség! – Sougo kiütötte és megkötözte a professzort.

- Na, most, hogy ezzel megvagyunk, Annácska…

- Ez nagyon király! – kiáltotta a lány boldogan csodálva a különböző technikai berendezéseket, holott Sougo a professzor megjelenése előttieket szerette volna folytatni. – Ez lenne az univerzumkapu?

- Gondolom – vonta meg a vállát a fiú.

- Vajon melyik gombbal kapcsolom be…?

- De elmerültél! Hagyjalak játszani a színes gombokkal?

- Oh, így lehet levenni a gyűrűket!

- Akkor én leülök a vénember mellé…

ぎんたま

Eközben Hijikata és Domi valahol a hajón bolyongtak.

- Ezt nem hiszem el! Az előbb még itt voltak! – kiáltotta Hijikata idegesen, a fejét fogva.

- Toshi. Hova megyünk?

- Az irányítóterembe Sougoékkal, de eltűntek!

- Akkor miért nem követjük a nyomaikat? – Domi a szemközti folyosóra mutatott, ahol sorban feküdtek a Sougo által levágott katonák.

- Tegyük azt…

ぎんたま

Némi tévelygés után a kis csapat mind a hat tagja összegyűlt az irányítóteremben. A nagy hódító és a kapitánya holtan feküdtek a trónteremben, a zseniális professzor pedig megkötözve ült a sarokban. Anna eléggé megbarátkozott a szerkezetekkel, hogy le tudja szedni a gyűrűket, ezen kívül annyit kiderített az univerzumkapuról, hogy nem távirányítással vagy vezetékekkel, hanem közvetlen irányítással működik. Tehát a kapu szabadon mozgatható.

- Már csak azt kéne tudnunk, hogy üzemeljük be – mondta Anna.

- Te igazából elképesztő vagy – mondta Hijikata. – Hogy jöttél rá ennyi mindenre?

- Csak értek egy kicsit a gépekhez… - vonta meg a vállát.

- Na, köhögd fel a választ, vén szivar! – Gintoki kicsit megrángatta a professzort.

- Belőlem nem szedtek ki semmit! – vicsorgott.

- Hagyd békén! Szerintem úgy csinálta, hogy a gyengeelméjű főnöke is tudja használni – mondta Anna. – Nézzétek, itt egy panel!

Az univerzumkapu oldalára egy kis képernyő volt szerelve, rajta egy bekapcsoló gombbal. Miután ezt megnyomták, a képernyő megkérdezte a felhasználótól, hogy hova akar teleportálni, ezen belül egyre szűkült a lehetőség univerzum – galaxis – bolygó – ország – település sorrendben.

- Galádság! Milyen csodás jövő várt volna rád a mi oldalunkon! De te inkább ezzel a szánalmas csürhével szövetkezel! – A professzor bosszankodva morgott.

- Jól van, fiúk, lányok, a kapu indulásra kész.

- Szóval ez itt a búcsú… - sóhajtotta Gintoki. – Gyorsan eltelt ez két hónap.

- Az biztos – mondta Hijikata.

- Jaj, hát, nagyon örülök, hogy találkozhattam veletek. Az biztos, hogy soha nem felejtem el ezt az élményt – mondta Lídia, miközben megölelték egymást Gintokival.

- Én sem felejtelek el, tündérlány.

Hijikata ás Domi hasonlóképp megölelték egymást:

- Toshi, nagyon fogsz hiányozni. Vigyázz Anpanra!

- Ne aggódj, vigyázok.

- Kész vagytok? – kérdezte Anna.

- Ti nem búcsúztok el? – kérdezte Hijikata Sougotól.

- Nem, ő itt marad – válaszolta, és átkarolta a lány vállát.

- Mi, de-

- Akkor egyesével lépjétek át a kaput!

Domi indult elsőként. Megkönnyebbülten, hogy végre hazamehet, odament és óvatosan beledugta a kezét. Ekkor a kapu, ami eddig is hibás volt, végleg megadta magát, és felrobbant.

Az egész egy pillanat műve volt, senki nem tudta elég gyorsan figyelmeztetni Domit a veszélyre. Hijikata állt a legközelebb, és ahogy reagált, rögtön ellökte a lányt a veszélyzónából, de így is elveszítette az eszméletét.

- Domi! – kiáltotta Hijikata, és megpróbálta felébreszteni, de sikertelenül.

- Annyira sajnálom! – futott oda Anna, nyomában a többiek. – Meg kellett volna győződnöm róla, hogy rendesen működik-e. Nagyon sajnálom.

- Nem a te hibád – mondta Sougo, bár tudta, hogy ezzel nem győzi meg a lányt.

- Semmi komoly, csak elájult – állapította meg Lídia, miután megvizsgálta.

- Most mit csinálunk?

- Nem tehettek SEMMIT! – tört ki a professzor őrült, kárörvendő nevetésben.

- Magyarázd meg! – Sougo kardja egy pillanat alatt a torkát karcolta.

- …az univerzumkapu… már régóta… hibás… ezért tévedtek el… az informátorok…

- És az mi? – kérdezte Gintoki a kapura mutatva, ami a robbanás hatására nem elpusztult, hanem labdaméretűre zsugorodott.

- F-fogalmam sincs…

- Beszélj!

- Tényleg nem tudom! Ilyet még soha nem tapasztaltam!

Amíg mindenki tanácstalanul bámulta a miniatürizált univerzumkaput, Hijikata felállt Domi mellől, a fogolyhoz fordult, és a puszta öklével kiütötte.

- Ez meg mi volt?!

- Használhatatlan és idegesítő.

- Attól még nem ez a megoldás!

- Akkor mi a megoldás, Annácska? Csak haza akart menni, erre megsérült!

- …

- Nyugodjunk meg! – mondta Lídia. – Biztos meg lehet javítani valahogy.

- Igen, elvisszük Gengai-sanhoz – támogatta Gintoki. – Mindenképp hazajuttatjuk a lányokat.

- Nagyon ajánlom!

Hijikata idegesen a karjába vette Domit, és elhagyta az irányítótermet. Amikor már biztosra vette, hogy elment, Anna kiengedte az összes könnyét, amit eddig sikerült visszatartania,

- Francba, Hijikata… Csak én ríkathatom meg… - morogta Sougo. – Sajnálom, főnök, de nekünk is mennünk kell. Gyere, Annácska! Holnap megbeszéljük, mi legyen a következő.

Már csak Lídia és Gintoki maradt a teremben.

- Te jól vagy? – kérdezte Gintoki óvatosan, és a lány vállára tette a kezét.

- Jobban, mint ők – sóhajtotta. – Nagyon elfáradtam, de majdcsak lesz valahogy, igaz?

- Lydia… sajnálom, hogy nem sikerült teljesítenem a felkérést, amit a Yorozuyára bíztál.

- Semmi baj. Még megpróbáljuk Gengai-sant, nem?

- Persze, de… ha az öreg nem tudja megcsinálni…

- Hát, megkérdezzük, aztán lesz, ami lesz.

- Mi lesz, ha soha többé nem tudsz hazajutni?

- Egy kicsit szomorú lennék, és talán lenne egy kis honvágyam, de semmi, amivel ne tudnék megbirkózni. Igazából Domiért jobban aggódom.

- Jól van! – Gintoki felsóhajtott, elhatározta magát. – Akkor kérlek, viselj még el néhány napot szerény hajlékomban!

- Oké!

Ők ketten mosollyal az arcukon hagyták el az űrhajót egy szárnyas amanteve hátán, és tértek haza aludni.

Folytatjuk...