6. fejezet – Az élet Pitonnal
Perselus meglepetésére, Harry ugyanúgy, mint tegnap, készített neki, s ezúttal magának is egy csésze kávét, majd leült, hogy átnézze a levelét, amit elküldeni készült. Perselus kissé összezavarodva a viselkedésétől, megköszönte neki.
- Szívesen - mondta a fiú egyszerűen, majd belekortyolt a kávéba.
Perselus végignézte, ahogy a fiú vág egy grimaszt az íze miatt, összeráncolja a szemöldökét, majd vállat von, és még egyet kortyol.
- Van teám is, ha azt jobban szereted - közölte Perselus.
- Holnap - egyezett bele Harry. – Ennek a vacaknak szar íze van.
Perselusnak vissza kellett fognia a késztetést, hogy házpontokat vonjon le ezért a megjegyzésért. Helyette elindult az irodája felé, azzal a szándékkal, hogy elvégezzen még egy pár dolgot, mielőtt megkezdődik a nap. A baglyok bejárására szolgáló lyukak egyikéből érkező szárnysuhogás azonban megállította. Felnézett, s látta, hogy jó pár bagoly repül be és landol a szobában, mindegyik nehéz borítékokkal és csomagokkal megrakodva. Harry meglepetten állt fel, mikor még több bagoly követte az első párat, majd még több azokat.
- Küldeményt vár?- kérdezte.
Perselus megrázta a fejét, s ő is össze volt zavarodva a hirtelen levélözöntől. Nem lehetett mindegyik Rivalló Blacktől! Előrelépett az egyik bagolyhoz, s felvette a levelet, amit a madár a lába elé ejtett. Meglepetésére, Perselusnak és Harry Potter-Pitonnak volt címezve. Nem ismerte fel a hátán levő pecsétet.
- Potter-Piton? - követelődzött Harry, mire Perselus gyorsan felnézett.
Harry felvett egy marék levelet, és a borítékokat nézte. Undorodónak és felháborodottnak hangzott. - Mi ez az egész?
- Nászajándékok, ha nem tévedek – világosította fel Perselus, s felbontott egy borítékot, hogy elolvassa a benne levő kártyát. – Úgy látszik, egy bizonyos Mr. és Mrs. Hardcastle hosszú életet és boldogságot kíván nekünk, és egy tizennegyedik századi ezüst teáskészletet küldött a Piton Kúriába, az örömteli esemény megünneplésére.
- Piton Kúria? – kérdezte Harry kíváncsian. – Szóval tényleg van Piton Kúria? Milyen színű?
Perselus rosszallóan nézett rá. Néha nem értette a griffendéleseket.
- Természetesen maga is rájött, hogy mindegyik idiótának köszönőlevelet kell küldenünk, igaz? - kérdezte. – Kétségtelen, hogy a világ összes varázslócsaládja küld majd nászajándékot a Kis Túlélőnek, és mindegyikre válaszolnunk kell.
Harry a növekvő levél- és csomagkupacra nézett.
- Gondolja, hogy valamelyik meg van átkozva? - kérdezte.
Perselus szemei riadtan kerekedtek el. Kétségtelenül van olyan, amelyik halálfaló családtól jött. - Ó, a francba! Ne nyúlj egyikhez sem!
Elővarázsolt egy dobozt, és nekifogott, hogy belebegtesse a leveleket, közben megidézett pár házimanót, és utasította őket, hogy minden levelüket a minisztériumba irányítsák át, ahol rendesen kiválogathatják és megvizsgálhatják őket. Még pár levelet dobott a dobozba, mikor észrevette, hogy az egyiken levő írás furcsán ismerős. Megmerevedett és megfordította, és a hátán levő pecsétre bámult, egy vörös rózsára, amely körül egy kígyó tekergőzött. Egy pillanatra elkábult, s majdnem elejtette.
Megelégedve látta, hogy a kezei biztosak, mikor feltörte a pecsétet, és kinyitotta a borítékot. Erősen uralkodott érzelmein, miközben a rövid levelet olvasta, s megpróbálta legyűrni a kitörni készülő keserűséget, dühöt és fájdalmat. A szemei elidőztek a levél alján levő meghíváson, és az azt követő aláíráson.
- Mi az?- Harry hangja keresztültört a higgadtságán.
- Nem a te dolgod! – vicsorogta, majd azonnal megbánta válaszát. Ennyit az érzelmei megfékezéséről.
Egy pillanat múlva rájött, hogy nem csak hogy visszamondta ugyanazokat a szavakat, amivel múlt éjjel Harry gúnyolta, de azok ezúttal teljesen hamisak is voltak. Felnézett, s látta, hogy Harry arca elfehéredik a dühtől. De ahelyett, hogy Harry mondott volna valamit, csak ellépett mellőle, és az ajtó felé csörtetett.
- Várj - sóhajtott. Harry megállt, de nem fordult meg. – Ehhez van közöd. – Bármennyire is gyűlölte beismerni, voltak bizonyos személyes tényezők, amelyeket meg kellett osztania Harry Potterrel. Semmiképpen nem kerülgethette a végtelenségig.
Harry megfordult, zöld szemei óvatosak voltak, de már nem annyira dühösek. Viszont még mindig nem mondott semmit.
- Ez a levél az öcséimtől jött – magyarázta Perselus, majd, mivel tudta, hogy ez nem lesz könnyű beszélgetés, a kanapé felé lépett, s leült. Harry egy pillanat múlva követte, és leült szemben vele az egyik fotelbe.
- Mi dolguk van az öcséinek velem? – kérdezte Harry.
Perselus keserűen elmosolyodott. - Meg akarják ismerni. Meg akarják ismerni a fiatalembert, akinek egyedül köszönhető, hogy családunk visszakapta a jó hírnevét.
- És emiatt mérges rám? - kérdezte Harry.
A kérdéstől meglepődve, Perselus a szemeibe nézett, s több éves sérelmet látott benne. Semmi kétség, hogy a mugli családja minden apró sértés és családi civakodást rajta vezetett le.
- Nem magára vagyok mérges – biztosította. – Dühös vagyok a… - elhallgatott, mert nem volt benne biztos, hogyan válaszoljon a kérdésre. – Egyik öcsémmel sem beszéltem közel tizennyolc éve.
- Miért?
- Elsősorban azért, mert a testvéreim sosem nem bocsátották meg sem nekem, sem az apámnak, hogy foltot ejtettünk a családunk nevén – magyarázta Perselus egyszerűen, bár ez egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. Ebben a kijelentésben semmi sem szerepelt, ami megmagyarázza a testvérek között évek óta tartó szenvedést és árulást, a dühös, megbocsáthatatlan szavakat, amelyeket nem lehetett visszavonni.
Harry meglepődött a beismeréstől. - Az apja halálfaló volt? - kérdezte. Perselus bólintott. - És maga azért csatlakozott a halálfalók közé, hogy vele legyen?
Kétsége sem volt afelől, hogy a fiú már gondolkodott a múltján, és azon, hogy hogyan lett belőle kém. - Nem, Mr. Potter – mondta. - Azért csatlakoztam a halálfalókhoz, mert így elég közel kerülhettem apámhoz, hogy megöljem.
A zöld szemek tágra nyíltak a döbbenettől, s Perselus egy torz mosolyt küldött Harry felé.
- Mint ahogy a testvéreim, úgy én sem tudtam megbocsátani az apámnak. A vérünk volt, a felelősségünk, és minden bűnért, amit elkövetett, nekünk kellett felelnünk.
- Megölte a saját apját?
- Nem - rázta meg Perselus a fejét. – Szerencsére ettől a kis méltatlanságtól megkímélt Lucius Malfoy. Úgy tűnik, mindkettejüknek ugyanaz az úrinő tetszett, s párbajoztak érte. Apám veszített. Mivel nekem nem sikerült visszaszereznem a család becsületét, ezért elmentem Albus Dumbledore-hoz és felajánlottam, hogy kémkedek neki.
- De a testvérei soha nem hittek magának? - találgatott Harry, túlságosan is ügyesen.
- Soha nem folytattunk részletekbe menő beszélgetéseket e témában – világosította fel Perselus. – Nem volt sok lehetőségem arra, hogy meggyőzzem őket a bűnösségemről, vagy az ártatlanságomról.
- De hát hinniük kellett magának a tárgyalás után! - ellenkezett Harry.
Perselus élesen felnézett, és ellenséges pillantást vetett Harryre. Mi a fészkes fenét tudhatna a fiú arról a tárgyalásról? Ő ugyan soha nem említett semmit, és erősen kételkedett benne, hogy Albus ezt megvitatta a fiúval.
Harry elpirult, és lesütötte tekintetét. - Belenéztem Dumbledore merengőjébe pár évvel ezelőtt. Láttam a tárgyalást egy részét. Első sorban innen tudtam, hogy neki kémkedett.
- Az az ember a legpocsékabb dolgokat hagyja szerteszéjjel! - átkozódott Perselus, s furcsán sebezhetőnek érzezte magát attól a gondolattól, hogy Harry talán tanúja lehetett, a dementoroktól ifjúkorában elszenvedett kínzásának, és azt követő szégyenletes tárgyalásnak.
- A testvérei akkor sem hittek magának? – kérdezte témát váltva Harry
- Nem számított – magyarázta Perselus. – A kár már megtörtént. És a levél tömörségéből ítélve, kétlem, hogy akár most is hinnének nekem. De nem hajlandóak elszalasztani ezt a lehetőséget. A baráti kezet nem nekem, hanem magának nyújtják.
Harry erre rosszallóan ráncolta össze homlokát, és ha hallotta is Perselus hangjában a keserűséget, az arckifejezése nem árulta el. - Megnézhetem a levelet? - kérdezte.
Perselus megvonta a vállát, és átadta a fiatalembernek, miközben azon töprengett, vajon miért érdekli ez egyáltalán. Harry elolvasta, s arca elgondolkodó volt.
- Mivel a meghívás valójában nekem szól maga helyett, megírhatnám én a választ? – kérdezte.
Perselus szíve kihagyott egy ütemet. Csak nem akart a fiú összebarátkozni a családjával? Leküzdötte a feltörő fájdalmat, amit ez a gondolat okozott. Miért számított volna másra James Potter fiától?
Megmerevedett, elrendezte az arckifejezését, s elhatározta, hogy a legkisebb érzelmet sem fogja elárulni. - Tegyen, ahogy jónak látja - mondta hidegen.
Harry elégedetten bólintott, elmosolyodott, miközben felállt. A levelet még mindig a kezében tartotta. Ahogy az ajtó felé sétált, Perselus rájött, hogy egyszerűen nem tudja ennyiben hagyni. Az árulás fullánkja túlságosan éles volt, hogy ne szúrja még egy kicsit.
- Ha megkérdezhetem - mondta röviden. -, mit akar mondani nekik?
Harry megállt az ajtóban.
- Ó, biztos vagyok benne, hogy megtalálom a fogalmazás megfelelően ékesszóló módját arra, hogy elmondjam, de a lényege az lesz, hogy mindannyian megbaszhatják.
Szerencsére az ajtó becsukódott Harry után, még mielőtt bármelyik más tanuló a tanúja lehetett volna a bájitalmester harsogó nevetésének.
Meglepő módon, mindkettejüknek sikerült átvészelniük a következő két hetet anélkül, hogy megöljék egymást. Az arról szóló történetek, hogy Perselus megfenyegette Draco Malfoyt, úgy tűnik megtették a hatásukat, és a tanulók ügyeltek arra, hogy azután megtartsák maguknak a megjegyzéseiket. A tanórák szokásos mederben folytatódtak, bár Harry ügyelt rá, hogy ne adjon okot Perselusnak arra, hogy rendreutasítsa az osztályban. Mindazonáltal ez nem mindig sikerült. Mindketten úgy gondolták, hogy furcsa lenne, ha a dolgok túlságosan megváltoznának. Ezekben a napokban Perselus ugyanúgy levont pontokat a Mardekártól, mint a Griffendéltől, bár az utóbbit messzemenőkig jobban élvezte, mint az előbbit.
Harry a szabadidejét a barátaival töltötte, s Perselus folytatta az életét a maga szokásos módján, kivéve azokat a tevékenységeket, amiket halálfaló kémként végzett. Éjszakánként Harry bevette az Álomtalan Álom Elixírt, amit Perselus a laborjában neki főzött, és a férfi magán tartotta az ezüst védőköteléket a Sötét Jegy körül.
Harry megpróbálta elkerülni Perselus társaságát amennyire csak lehetséges volt, de néhány este vele üldögélt a nappaliban, és a házi feladatát írta, míg Perselus olvasott vagy felkészült a másnapi óráira. És, habár nem egészen jöttek ki egymással. Perselusnak be kellett ismernie, hogy a társaság nem volt teljesen kellemetlen. Legalább túllépett a vágyán, hogy minden második percben megfojtsa a fiút.
Meglepetésére, a következő pénteken egy második levelet kapott a testvéreitől. Ezt már Perselusnak és Harrynek is címezték, és sokkal udvariasabban volt megfogalmazva. Valami olyasmit írtak, amit halvány bocsánatkérésnek lehetett értelmezni Perselus felé, és ezúttal a meghívás őt is magában foglalta. A húga hozzátett egy utóiratot a levélhez, s könyörgött Perselusnak, hogy fogadja el a meghívást, mert ő borzalmasan szerette volna újra látni.
Perselus összeráncolta a szemöldökét, s azon gondolkodott, vajon mit válaszolt nekik Harry. Érdekes lehetett, és megbánta, hogy nem kérte el, hogy megnézze. Furcsa érzés volt arra gondolni, hogy Harry Potter megvédte a családjával szemben. Furcsán jó érzés volt, és ez a tény aggasztotta Perselust. De mindent félretett, s elgondolkodott a kérdésen.
Szombat, késő délelőtt volt már mire elhatározta magát, és Harry keresésére indult. Roxmortsi hétvége volt, és nem volt kétsége afelől, hogy a griffendélesek a szokásos kiruccanásukat tervezték a Mézesfalásba aznap délután. Remélte, hogy elkapja Harryt, még mielőtt elmegy.
A Nagyteremben talált rá Ron, Hermione és Neville Longbottom társaságában. Mindannyian egy tábla varázslósakk körül tömörültek. Ron Weasley körülbelül két lépésre volt attól, hogy sakk-mattot adjon Harrynek. Mind a négyen meglepődve néztek fel, mikor Perselus odalépett, és Neville kimondottan betegesen sápadttá vált.
- Harry- köszöntötte, szándékosan a fiú keresztnevét használva, s ez úgy tűnt, mind a négy tanulót sokkolta. – Van egy személyes jellegű küldetésem, amit ma reggel el kell intéznem Roxmortsban. Reméltem, hogy hajlandó vagy elkísérni… természetesen, ha szabad vagy.
Megpróbálta magát olyan formában kifejezni, hogy a fiú megértse, ez egy kívánság volt és nem egy utasítás. Ez volt az első alkalom, mikor megpróbálta kijátszani Harry szabadidejét. Látta Ron felháborodott arckifejezését, és hozzátette:
- Nem tart tovább egy vagy két óránál tovább. Marad utána bőséges időd minden másra.
- Rendben - egyezett bele Harry megfejthetetlen arckifejezéssel. Bólintott a barátainak. - Találkozunk délután a Mézesfalásban.
Ők egyetértésük jeléül bólintottak, s Harry követte Perselust kifelé a teremből. Miközben elsétáltak, Perselus hallotta Neville felnyög Ron és Hermione felé.
- Ó, szegény Harry! Olyan, mintha egyfolytában büntetésben lenne!
Magában elvicsorodott a gondolatra, s elhatározta, hogy megtalálja a módját, hogy büntetést adjon annak a kis együgyűnek. Harryre pillantott, s úgy vélte, egy halvány vigyort lát rajta, és majdnem teljesen felhagyott az ötlettel. Tudta, hogy a társasága nem valami élvezetes, de biztosan nem volt olyan, mint egy büntetés! Mindent elkövetett, hogy a büntetőmunkákat olyan nyomorúságossá tegye, amennyire csak lehetett, de az együtt töltött estéket megpróbálta az elképzelhető legjobban eltölteni Potterrel. Volt elképzelése, Harry és a barátai miket mondhatnak róla a háta mögött.
Perselus elkapott egy fiákert a kastély udvarán, és elindultak a kanyargós úton Roxmorts felé. Harry, aki Perselusszal szemben ült a járműben, kíváncsian nézett rá.
- Szóval, mi ez a küldetés?
Perselus összehúzta szemöldökét, mivel nem volt biztos benne, hogyan magyarázza ezt meg.
- Kaptam egy újabb vacsorameghívást a családomtól. És, bár az öcséim cseppet sem érdekelnek, szeretném újra látni a húgomat. Ő legalább megpróbált velem beszélni az évek során, annak ellenére, hogy a férje azt akarta, hogy minden kapcsolatot szüntessen meg velem. Most persze megváltoztatta a véleményét, és a húgom megkért rá, hogy legalább én próbáljak meg kibékülni a testvéreimmel. Magának természetesen nem muszáj elkísérnie, de reméltem, hogy beleegyezik.
- Egy egész ház teli Pitonokkal? - kérdezte Harry.
Perselus gúnyos mosollyal vette tudomásul a tréfát.
- Segítene, ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem hasonlítunk?
- Voltaképpen igen. - A fiúnak vette az arcátlanságot, hogy felvilágosítsa. – Elmegyek. De ez még mindig nem magyarázza meg, hogy milyen küldetésre megyünk ma reggel.
Ah, és most kell tényleg megsérteni a fiút. - Torsondhoz megyünk. Szüksége lesz néhány használható ruhára. Azok a rongyok, amiket Dursleyék adtak nem megfelelőek - pillantott félreérhetetlenül a farmerre, amit a fiú jelenpillanatban hordott.
A legtöbb tanuló a hétvégén nem viselte az uniformist; és míg a pulóver, amit Harry viselt, - úgy gondolta, Mrs. Weasley készítette - még valamennyire elviselhető volt, a farmer nem. Azon túl, hogy pár helyen szakadt volt, még jó pár számmal nagyobb is volt Harrynek. Korábban a héten bepillantott Harry szekrényébe, és észrevette, hogy az iskolai talárok mellett a ruháinak többi része pár ősrégi pólóból, két szakadt farmerből és egy skótmintás ingből állt, amiről úgy sejtette, hogy a fiú elsős kora óta koptatta.
Harry elvörösödött a kritika miatt.
- Nem mintha nem tudnék ruhát vásárolni saját magamnak! - berzenkedett.
- És mégsem tette még meg - mutatott rá Perselus.
Harry összeráncolta a homlokát.- Sosem tűnt fontosnak. Legtöbbször egyenruhát hordok.
- És mi van nyáron? - kérdezte Perselus. – Bizonyára nem viseli a roxforti egyenruháját a mugli Surreyben nyáron?
- Tekintve, hogy a nyarat egy kis szobában bezárva töltöm, nem igazán számított, hogy mit viselek - mondta neki nyomatékosan Harry.
Perselus a gondolataiba merült. Ezt nem vette számításba. És nem tetszettek neki ezek a emlékeztetők sem a fiú otthoni életéről. Ha arra gondolt, rosszul volt tőle, és eszébe véste, hogy elbeszélgessen Albusszal arról, hogy mit tegyenek Dursleyékkel. A viselkedésük lelkiismeretlen volt, és nem kéne büntetés nélkül maradnia.
- Szóval, akkor hova is megyünk? - kérdezte Harry témát váltva.
- Torsondhoz - ismételte meg Perselus. Az egész varázslóvilág legjobb ruhakereskedőjének adta meg a nevét. A hétvége folyamán Harrynek lesz egy használható ruhásszekrénye.
Harry egy pillanatig elgondolkodott ezen. - Nem túl drága az a hely?
- Jó okkal - tájékoztatta Perselus. Lehet, hogy drága, de minden galleont megér. Csak a legjobb anyagot használták. - Természetesen én állom a vásárlás költségeit.
- Van pénzem! - tiltakozott Harry.
- Jó neked - vonta össze a szemöldökét Perselus, s kinézett a fiáker ablakán. – Akkor is én fizetek. Én vagyok felelős az anyagi jóllétedért.
- Miért maga a felelős? - követelte Harry, s hangja elsötétült a dühtől.
Kissé meglepődött a fiú hanglejtésétől, és Perselus nehezményezően nézett rá. - Mi?
Harry bosszúsan ráncolta össze a homlokát
- Miért maga a felelős értem? Miért nem én vagyok a felelős a maga anyagi jóllétéért?
Piton rábámult. A fiú megbolondult. Az megmagyarázná a bájitaltan jegyeit is. - Ne legyen nevetséges!
Harry szemei villámokat szórtak.
- Mi ebben a nevetséges? Ez egy teljesen helyénvaló kérdés. Azért, mert fiatalabb vagyok? Csak, mert fiatalabb vagyok, automatikusan én leszek a feleség?
Feleség! A fiú nem bolond, őrült. De bármi is volt, úgy tűnt, egészen felidegesítette magát a témával. - Ez valami fajta mugli dolog, igaz?
- Csak válaszoljon a kérdésre!
- Semmi köze a korához! - nézett rá bosszúsan Piton. – Azért van, mert az én anyagi helyzetem szilárd, a magáé meg nem. Még nem is tette le a R.A.V.A.Sz. vizsgáit. És még ha le is tette volna, még ha ötven évvel öregebb is lenne nálam, ha a pénzügyi helyzetünk egyforma lenne, akkor is én lennék a felelős a maga eltartásáért. Több pénzem van, mint magának. Sokkal több. Ez teszi a pénzügyeink biztosítását az én felelősségemmé.
Ám Harry karba vágta a kezét, és makacs felháborodottsággal nézett rá. Perselus úgy gondolta, hogy ez talán valami furcsa mugli büszkeségi dolog. Találnia kell egy módot rá, hogy személyesebbé tegye a szóváltást.
- Soha nem gondolkodott még arról, hogy Percy Weasley miért nem vette még el a bájos Penelope Clearwatert?
Úgy tűnt, ez a nem ideillő megjegyzés váratlanul érte Harryt. - Úgy gondoltam, hogy még állt készen rá.
Piton undorodva felhorkantott.
- Egy Weasley, aki nem áll készen a házasságra? Na persze. Azért nem vette még el, mert bár a kisasszony nem gazdag, mégis szép hozománya van. És amíg Mr. Weasley nem tudja a saját pénzével egyensúlyozni a hozomány mértékét, nem fogja elvenni.
Ám ez a kommentár ahelyett hogy megbékítette volna a fiút csak még jobbanfelbőszítette. - Mert ő a férfi, Penelope meg a nő! És ez teszi őt felelőssé.
Aha, Perselus úgy gondolta, most már érti a problémát. Nyilvánvaló módon a pénzügyi egyenrangúságuk kérdését valamifajta nembeli azonosítással hozza kapcsolatba.
- Azért, mert gyerekeket akar, te ostoba kölyök! - javította ki. – Mivel Weasley, bizonyára rengeteg gyereket akar! És ha nem ő a felelős a családjuk anyagi helyzetének fenntartásáért, nem lehet gyerekük, és nem számíthat arra, hogy megőriz bármilyenfajta, a varázsló társadalomban betöltött társadalmi pozíciót
- Mi közük van ehhez a gyerekeknek?
Perselus felsóhajtott. - Tekintsünk el attól, ki milyen nemi szerepet tölt be a mugli társadalomban. A varázslótársadalomban az anya pénzét soha nem arra használják, hogy pótolják vele a család jövedelmét. Azt ő maga használja, de legtöbbször félreteszi gyermekei örökségeként. Egyetlen, önmagát tisztelő varázsló sem fog hozzányúlni a gyermekei örökségéhez.
Harry meghökkenve húzgálta egyik hajtincsét, önkéntelenül jobban elrejtve ezzel a sebhelyét. - Még mindig nem értem, ez miért jelenti, hogy maga…
Perselus közbevágott.
- A nemtől eltekintve, egy házasságban az a partner a felelős a család pénzügyeinek biztosításáért, akinek pénzügyi helyzete szilárdabb. Ha egy férfi és egy női házaspár gyereket akar, akkor a férfinek biztosítania kell azt, hogy ő legyen pénzügyileg a stabilabb. A mi esetünkben, mivel a gyerek-kérdés nem jön szóba, csak egyszerű matematika az egész. Nekem több pénzem van, mint neked. Ennél fogva én vagyok a felelős a pénzügyekért. Most már érted, vagy el kéne magyaráznom, hogy úgy, hogy te is megértsd?
Harry dühösen nézett rá. - Rendben, felfogtam. Tudja, valaki ezt már korábban is elmondhatta volna.
- Talán ha többet foglalkoztál volna vele, vagy felvetted volna a mugliismeret tantárgyat - javasolta Perselus gúnyosan.
- Foglalkozom vele. És a mugliismeretnek semmi haszna! - vágott vissza Harry hevesen. - Neville azt mondta, múlt héten megtanulták, hogyan használják a kenyérpirítót.
Nem tudta, hogy ennek mi köze van a témához, így Perselus lesújtó pillantást vetett Harryre. - És ha kérdezhetem, mi az a kenyérpirító?
Harry szája gúnyos mosolyra görbült. - Fog egy szelet kenyeret, beteszi az egyik nyílásba, lenyom rajta egy fogantyút, és a kenyér pirítva jön ki belőle. Bármelyik ötéves mugli tudja használni a kenyérpirítót.
- Mivel soha nem voltam ötéves mugli, én nem tudhatnám - világosította fel Perselus hűvösen. Nem úgy hangzott, mintha a mugliismeret különösebben hasznos lett volna, de úgy gondolta, Harry pontosan ezt akarta kifejezni.
- Mi történik, ha átmegyek a R.AV.A.Sz.-on és lesz munkám? - kérdezte Harry váratlanul. – Ha több pénzt keresek, mint maga, akkor én leszek a felelős?
Perselus felhorkantott a gondolatra. Úgy tűnt, a fiú nem értette, milyen gazdag családba házasodott be. - Nagyon kétlem, hogy valaha is annyi pénzt fog keresni, mint én.
A kihívó csillogás visszatért a zöld szemekbe. - Honnan tudja? Tudja egyáltalán, mennyi pénzt keres egy profi kviddicsjátékos? Gondolkozom rajta, hogy az leszek.
Perselus majdnem hangosan felmordult erre a gondolatra.
- Tudhattam volna, hogy olyan haszontalan pályát választ, mint az!
Harry pimaszul vigyorgott rá. - Gondoljon csak bele, maga lenne az egyetlen bájitalmester, aki elvett egy profi kviddics játékost.
Perselus csak bámult rá. A fiú ugratta őt. Két hete tetemes összegű pénzben mert volna fogadni rá, hogy Harry Potter retteg tőle, most pedig olyan módon ugratta, ami azt jelezte, hogy a fiú remélte, hogy felbosszanthatja, vagy feldühítheti.
- Maga elhatározta, hogy kínozni fog, nemigaz?
Harry ezen egy pillanatig elgondolkodott, aztán elvigyorodott.
- Hát, a legjobbtól tanultam – magyarázta. – Valamit csak nyernem kellett azokból a bájitaltanórákból.
A fiáker egy döccenés után megállt, amint megérkeztek a céljukhoz, és a fiú kiugrott.
- Megpróbálhatna bájitaltant tanulni - dörmögte Perselus a tovahaladó alakjának.
De persze, ez talán túl nagy kérés volt.
A Torsand tulajdonosa, mihelyt beléptek a boltba eléjük jött, hogy találkozzon velük, és Perselust a nevén köszöntötte. A férfi ruháinak többségét itt vásárolta, - mindet, kivéve azokat a talárokat és tunikákat, amelyeket a tanórákon viselt. Tekintettel arra, hány alkalommal találta magát felrobbant üstök tartalmával beterítve, nem látta értelmét, hogy bármilyen jó minőségűt tönkretegyen.
- Marius - köszöntötte Perselus a férfit egy illedelmes főhajtással.
Marius melegen rámosolygott Harryre. - És ő biztosan Harry! - kiáltotta lelkesen. Perselus visszatartotta a késztetést, hogy a szemét forgassa. A varázsvilágban mindenki ismerte Harry Pottert. - Á, új ruhákért jött, igaz-e fiatalember?
Harry a farmerjára pillantott.
- Azt hiszem - sóhajtotta. – Lehetőleg valamit, ami az én méretemben van. Hajlok a narancssárga és lila színekre.
Perselus és Marius elborzadva néztek rá.
- Vicceltem! - mondta mindkettejüknek. – Igazából vörös és arany.
- Áh, egy griffendéles - mondta Marius megkönnyebbülve. – Hogyne!
Pillanatokkal később Harry egy emelvényen állt, Marius kezében pedig egy mérőszalag volt, miközben egy mágikus tekercs automatikusan lejegyezte a méreteket, amit kikiáltott. Perselus leült oldalra, és csendben figyelte. Mikor a méreteket levette, Marius egyik anyagot mutatta a másik után - bársony, selyem, brokát -, s pár anyagot Harry vállára tett, hogy megnézze, hogy mennek a fiú szeme színéhez. Perselus azon kapta magát, hogy szórakozottan mosolyog. Lehet, hogy a fiú kedvelte a griffendéles színeket, de a mardekárzöld jobban illett hozzá. Kihozta a szeme színét.
Ő maga nagyon keveset beszélt, megengedte Harrynek, hogy ő döntsön, bár tájékoztatta Mariust, hogy egy teljes szekrénynyit akar - térdnadrágokat, tunikákat, zekéket, talárokat, köpenyeket, csizmákat, lovagló nadrágokat. Harry szemei elkerekedtek, mikor a férfi elhadarta a listán szereplő dolgokat. Minél többet sorolt fel, annál többet gondolta arra, hogy… – leállította magát, mikor rájött, hogy kezdi túlságosan élvezni. Elképzelni, hogyan fog majd Harry kinézni a lovaglónadrágban, túl messzire ment azoknak buja gondolatoknak a sokaságában, amiket megígért magának, hogy mindenképpen el fog kerülni.
Amikor távoztak, a pénztárcája sokkal könnyebb volt, s Harry sokkal összezavarodottabb a viselkedésétől, mint valaha. - Nevetségesen fogok kinézni – panaszkodott Harry.
- Talán - hazudta Perselus egy önelégült mosollyal. A fiú pompásan fog kinézni. Túlságosan remekül egy olyan valakihez, mint ő, de átkozott legyen, ha erről felvilágosítja. - De legalább mindegyik rendesen illeni fog magára.
Megpillantotta a barátait az utca végén várni a Mézesfalás előtt. Intett nekik, majd megtorpant, mielőtt elindult volna feléjük.
- Csak úgy kíváncsiságból - kérdezte. –Ez a sok pénz, ami a családjának van… ki az örökös?
- Én vagyok - informálta Perselus. Ez olyan valami, ami évekig folyamatosan bosszantotta a testvéreit.
- Szóval a Piton Kúria…?
- Az enyém - értett egyet Perselus.
A mosoly, ami felvillanyozta a fiú arcát nem örömteli volt, hanem gonoszkodó. - Na, akkor még egyszer: milyen színe van?
Perselus szemei összeszűkültek. - Maga valamiért megszállottja a színének?
Harry huncutul vigyorgott. - Semmi oka nincs - vonta meg a vállát, majd elsietett, hogy találkozzon a barátaival. Perselus egyedül ment vissza a kastélyba.
A rákövetkező hétfő délután Perselus azon kapta magát, hogy idegesen járkál fel-alá az osztályában az utolsó óra után – Harry órája után-, ami nagyon rosszul ment. Levont pontokat Harrytől, Rontól és Deantől, miután mindhármuknak sikerült majdnem felrobbantania az osztályt a Tüzes Olaj bájitallal. Ezek a napok emlékeztették arra, hogy miért is nem kedveli annyira a fiút, s úgy gondolta ez az érzés kölcsönös volt.
Túlságosan zaklatott volt, hogy egyhelyben maradjon, inkább visszavonult a kastély egyik termébe, ahol Madam Hooch vívótőrökkel dolgozott. Ő volt az egyik legjobb kardforgató, aki valaha ismert, és örömmel eltöltött egy órát vele párbajozva. Ez olyasmi volt, amiben már rég nem volt része.
Minden gazdag, aranyvérű varázslócsalád gyermekét megtanították különböző vívó formákra. Gyermekként őt nem igazán érdekelte, mivel sovány, nyurga fiú volt, és csak azért tanulta meg, amit kellett, hogy megbékítse az apját. De a jó pár év alatt James Pottertől, Sirius Blacktől és a többi griffendélestől elszenvedett kínzások végül felébresztették Perselus gonosz természetét. Csatlakozott a mardekáros társaihoz a privát vívóóráikon, s végül megtanulta élvezni a sport durvaságát. Kivette a részét a véres párbajokban kapott sebhelyekből, és vissza is adott belőlük. És míg a vele egyenrangúak, mint Lucius Malfoy dagonyáztak a vérben, neki inkább a fenyítés eszközét jelentette, és a frusztráció egyik módjának levezetése volt.
Később a Nagyteremben evett, majd visszahúzódott a lakosztályába, ahol leült a tűz elé, s megpróbált olvasni. Messze volt attól, hogy orvosolja a nyugtalanságát, az edzés csak még jobban felerősítette azt, és azon kapta magát, hogy Harryt nézi, aki a házi feladatát írja a sarokban levő kis asztalnál.
- Milyen napja volt? – Nem tudta elhinni, hogy feltette a kérdést. Úgy látszott, Harry sem, mert meglepődve nézett fel.
- Jó - válaszolta, s furcsa arckifejezést vágott.
A válasza természetesen nem volt teljesen pontos. Perselus tudta, hogy dühös a több mint harminc pont elvesztése miatt.
- És a magáé? – Ezt udvariasan mondta ki, de épphogy csak.
- Jó - válaszolt Perselus, s azon gondolkodott, megemlítse-e, hogy élvezte a lehetőséget, amit nyújtott, hogy ebben az évben ellopja a Griffendéltől a házkupát.
- Hogy megy a tanulás? – Magában azt gondolta, hogy nem is igazán érdekli. Csak illedelmesen beszélget.
- Jól – mondta Harry ismét, aztán furcsa fény jelent meg a szemében. - Hát, nem mindegyik tanóra – tette hozzá.
- Ó? – Perselus kíváncsian dőlt előre, és azon gondolkozott, vajon Harry megoszt-e vele valamit a többi órájáról, és azon, hogy miért érdekelte annyira, hogy vajon megteszi-e.
- Igen - folytatta Harry. – Utálom a bájitaltant - magyarázta jókedvűen. – Nem jövök ki a tanárral. Úgy látszik, nem tud semmit elmagyarázni olyan módon, aminek értelme is lenne.
Perselus szemei összeszűkültek, úgy találta, kissé védtelennek érzi magát Harry taktikája miatt. Persze, ő kezdte, azzal, hogy a tanórákról kérdezett. De nem számított ilyen nyílt támadásra. - Talán, ha több figyelmet szentelne, lenne értelmük a dolgoknak, amit elmond - köpte.
- Figyelek – bizonygatta Harry. – De semmit nem segít! Nem ad jó utasításokat. Pontosan azt teszem, amit mond, de a bájitalaim mégis az arcomba robbannak.
- Pontosan, amit mond! - ugrott talpra Perselus, felháborodva az égbekiáltó hazugságot hallva. – Szecskázol szeletelés, kockázás vagy aprítás helyett. Nem zúzod össze, őrlőd meg, vagy darálod meg egyik alapanyagodat sem megfelelően, és úgy hajigálod össze, mintha ragut főznél, és nem egy mágikus bájitalt!
Harry is talpra pattant. - Azt mondja, hogy adjak hozzá egy csupor Ansil gyomot, én hozzáadok egyet. Azt mondja, hogy adjak hozzá egy szalamandra nyelvet, hozzáadok egy szalamandra nyelvet. Aztán meg azt mondja, hogy mindent rosszul csináltam!
- Azt mondtam, hogy adj hozzá egy csésze KOCKÁZOTT Ansil gyomot, és egy FELAPRÍTOTT szalamandra nyelvet! - üvöltött vissza rá Perselus.
Harry szemei elkerekedtek a hiteltelen felháborodástól. – Az üstben úgyis minden péppé válik. Mi a francot számít, hogy kockázva, hasítva, vagy zúzva van?
- Ostoba kölyök! Számít! – kiáltotta Perselus idegesen. – Az előkészítés megváltoztatja az alapanyagok tulajdonságait. Ezt minden ötéves varázsló tudja!
- Soha nem voltam ötéves varázsló! - ordította vissza Harry, ismét visszafordítva Perselus néhány napja mondott szavait. Perselus hátralépett a meglepetéstől. A fiú túl okos volt, és most, hogy megállt, és elgondolkodott rajta, volt benne valami. Csendben állt, s hitetlenkedve pislogott a dühös fiatalemberre. Hát…a fenébe! Gyors döntést hozva a magánlaboratóriuma felé indult.
- Gyere ide - parancsolta, s nagy vehemenciával kinyitotta az ajtót. Nem foglalkozott azzal, hogy megnézze, a fiatalember követi-e. Helyette keresgélni kezdett a szobában levő polcokon, s előhúzott egy üveget, amiben a mágikus édesgyökér volt. Mikor megfordult, Harry a munkaasztal mellett állt, türelmesen várva, az arca még mindig makacs, de érdeklődő volt.
Perselus lerakott pár édesgyökeret, és felvett egy éles kést. Nekifogott, hogy gyors, fürge mozdulatokkal felvágja a gyökeret, párat felkockázott, másikat felaprított, egy harmadik kupacot felszeletelt, és végül párat egy mozsárba dobott és összezúzta. Aztán odaadott egy érintetlen gyökeret Harrynek. - Kóstold meg - utasította.
Harry kissé idegesen elvette a gyökeret a kezéből, és beleharapott - Édesgyökér - vont vállat. – Édes.
Perselus odanyújtott egy felszeletelt gyökérdarabot. - Ezt is – parancsolta ismét.
Harry felsóhajtott, és elvett belőle egy falatnyit. Összeráncolta a szemöldökét az ízre, s szemei kissé elkerekedtek.
- Nem… annyira édes.
Megelégedve a válasszal, Perselus átadott neki egy kockázott gyökérdarabot. Harry ezúttal felszólítás nélkül ízlelte meg. - Sós!- kiáltotta.
Ezután a felaprított gyökeret adta oda. – Kesernyés! – Harry teljesen össze volt zavarodva.
Perselus kinyújtotta a tálat a zúzott gyökérrel, s végignézte, hogy Harry belemártja egyik ujját, majd a szájához emelte. Gondolatait kissé lefoglalta a rózsaszín nyelv látványa, amely tisztára nyalta az ujjat, és majdhogynem nem hallotta Harry kiáltását. - Most meg túl édes!
- Az édesgyökér az egyik extrém példája a mágikus alapanyagoknak – világosította fel Perselus. – Az előkészítés különbségei különösen észrevehetőek, és ezt minden varázsló gyerek megtanulja az anyja konyhájában felnőve. Minden bájitalban felhasznált mágikus alapanyagra kihatással van az a mód, ahogyan előkészítették. Ha egy bájital kockázott Ansil gyomot ír elő, és te ehelyett felvágod, ugyanaz a hatást éred el, mintha más alapanyagot adtál volna hozzá.
Harry teljesen meghökkentnek tűnt. - Soha senki nem mondta el - hebegte. – Azt képzeltem, csak kicsinyeskedő.
- Kicsinyeskedő! – nézett rá rosszallóan Perselus.
- Honnan kellett volna tudnom? - érvelt Harry. – Soha nem említett semmi ilyesmit. Még az első évben sem.
- Nem tanítják ezt mugliismereten? – Perselus soha nem vette fel ezt a tantárgyat, mert azt gondolta, hogy időpocsékolás. Kezdte azt hinni, értékelése pontos volt.
- Nem - mondta Harry. – És nem vettem fel azt a tárgyat, mert értelmetlen. Neville szerint most az analóg illetve digitális órák relatív hasznosságát tanulják. Valamit, ami egyetlen mugliszületésűt sem érdekel.
- Akkor úgy látszik, két fajta mugliismeretre van szükségünk – merengett Perselus. – A mugliismeretnek a varázslógyerekeket a mugli világról, a mugliszülött gyerekeket meg a varázslóvilágról kellett volna tanítania. Úgy látszik, ehelyett csak a mugli világ nevetségesen aprólékos részleteire összpontosított.
- Nyilvánvalóan - értett egyet Harry, s lenézett az édesgyökér kollekcióra. – Sajnálom.
Meglepődve a bocsánatkéréstől, Perselus kíváncsian vonta fel a szemöldökét. - Mit?
- Hogy elrontottam a bájitalt - magyarázta.
Perselus felsóhajtott. - Én vagyok a tanár – vallotta be kelletlenül. – Az én hibám volt, nem a tied. Ki kellett volna találnom, mi a probléma. Eszébe ötlött valami. - Nem gondolod, hogy ez volt Longbottom problémája is?
- Nem - rázta meg a fejét Harry. – Ő varázslószülött. Csak retteg magától.
Perselus majdnem felnevetett a magyarázattól. - És maga nem?
Harry elgondolkodó arckifejezéssel nézett rá.
- Nem - vallotta be. – Már három hete itt lakom, és még a közelébe sem került, hogy megöljön. Nem számít, mennyire felidegesítettem.
Perselus hirtelen gyanakodni kezdett, s haragosan nézett rá. - Megpróbált feldühíteni?
- Nem - mosolygott Harry. – Ha komolyan megpróbáltam volna, arról tudna. Sirius küldött egy listányi javaslatot, ami biztosan felidegesítette volna.
- Potter! - köpte Perselus megbotránkozva, s egyáltalán nem volt biztos benne, hogy hogyan fogadja ezt a megjegyzést. Kinézte volna Sirius Blackből, hogy ilyesmit tegyen. Remus Lupinból is.
Harry kissé huncutul vigyorgott rá.
- Lefekszem - jelentette be, és otthagyta a még mindig szavakat keresgélő Pitont.
Egy pillanat múlva Perselus feladta, és csendesen felkacagott. Utálta bevallani, de voltaképpen kezdte megkedvelni a fiút.