28. Fejezet –Viking
Harry hasogató fejfájásra ébredt. Bizonytalanul próbálta felemelni a kezét, hogy megérintse a halántékát, csak hogy rájöjjön, valami lehúzza csuklóit. Összezavarodva pislogott, ahogy tudatosult benne az őt átjáró rendkívüli hideg, és az alatta levő talaj erősen hintázó mozgása. Amikor látása – a lüktető fejfájás ellenére – kitisztult, azon kapta magát, hogy a rövid lánccal összekötött nehéz vasbilincseket bámulja, amik lefelé húzták a kezeit. A körülötte levő világ hirtelen oldalra dőlt, ő pedig nekicsúszott egy nehéz fatárgynak, miközben hideg, nedves permet érte az arcát. Rémülten nézett fel, és megpróbálta felfogni, mi is az, amit lát.
Egy nagy hajón volt, és a hajófar közelében ült, amikor hirtelen nekiesett egy jókora fahordónak. A hajófenéken elfoglalt helyzetéből adódóan láthatta, hogy a hajó orra felemelkedik előtte, és görbülő vége egy sárkány elmosódott alakját ölti. A hajóorr megemelkedett és lesüllyedt, ahogy a víz erőteljesen csapkodó hullámai ringatták a hajót. Alig néhány lépésnyire tőle, két különösen nagytermetű férfi ült egy fapadon nehéz prémköpenyekbe burkolózva. Mindkét férfi szakállas arcán ádáz tekintet ült, mint akiket megedzett egy olyan élet, amit Harry el sem akart képzelni.
Egy pillantást vetett a háta mögé, végig a hajó hosszán, és még egy tucat hasonló kinézetű embert látott mindenütt. Nagy fa evezőlapátok hajtották őket a fodrozódó vízen, amik maguktól mozogtak.
Egy pillanat erejéig Harry érezte, ahogy dübörgő pánikhullám fut át rajta, amikor arra gondolt, hogy talán egy Azkabanba vezető hajón van. Sirius elmondta neki, hogy az Azkaban egy szigeten van, és hogy a rabokat megbilincselve viszik oda egy csónakon. Bár a szíve vadul kalapált a mellkasában, Harry kényszerítette magát, hogy ne kiáltson fel. Senkinek sem volt oka rá, hogy Azkabanba vigye őt. És mellesleg, az Azkabanba vezető hajó miért nézne ki úgy, mint valami hosszú viking bárka? Ennek nem volt semmi értelme.
Megpróbált rájönni, hogy hogyan kerülhetett ide. A hóban játszott Ronnal, Hermionével és Ginnyvel. Halványan emlékezett rá, hogy látta, amint valami apró és fényes repül felé, és a lemenő napfényben felvillanó csillogás felkeltette a figyelmét. Egy pillanatig azt gondolta, hogy valaki eleresztett egy cikeszt a hógolyócsatájuk kellős közepén, de akkor az a dolog leesett a földre, és Harry semmi többre nem emlékezett, amíg itt fel nem ébredt.
Egy kábító gránát, gondolta. Hallott már ilyesmiről a mugli világban. Talán létezett annak egy mágikus megfelelője? De ha őt és a többieket elkábították, akkor hol van most a két Weasley és Hermione? Senki mást nem látott a hajón, aki meg lett volna bilincselve.
Hideg széllökés söpört át rajta, és majdnem megvakította a jeges hideg, amitől hevesen reszketni kezdett. Halálfalók lennének, tűnődött. Most Voldemorthoz viszik? De miért rabolták el? Miért nem ölték meg csak úgy egyszerűen?
- Fázol, fiú?
Az egyik marcona külsejű férfi észrevette a mozgását, és átható kék pillantását felé fordította. Valaki a hajó távolabbi részéről előredobott egy nehéz prémköpenyt, és a férfi azonnal Harry köré csavarta. Úgy nézett ki, mintha medve bőréből készítették volna. Bár Harry nem emlékezett rá, hogy hallott volna manapság vándorló medvékről Anglia szerte. Ennek ellenére megfogta a köpenyt, és – hálásan a melegért – magára húzta. Mialatt elrendezte a vállán, gyorsan átgondolta a helyzetét.
A fejfájáson kívül nem tűnt sebesültnek, és a fájdalom is kezdett már múlni. Most hálásabb volt, mint valaha a látásjavító bájitalnak, amit Perselus készített neki, mivel kételkedett benne, hogy a szemüvege túlélte volna az emberrablást. Gyorsan átkutatta a kabátja belsejét, amit viselt, és megbizonyosodott róla, hogy a pálcája eltűnt. Teljesen fegyvertelen volt.
Nem akarta magára vonni a figyelmet, de meg kellett tudnia, hogy hol van, és mit akarnak tenni vele. Nyilvánvalóan nem akarták, hogy halálra fagyjon. Nem kellett volna odaadniuk a köpenyt, így megnyugtatta a gondolat, hogy élve kellett nekik. Habár, figyelembe véve, hogy tudta, mit tesznek a halálfalók a rabjaikkal, talán az, hogy él, végül nem is volt olyan jó dolog.
- Hol vagyok? - kérdezte a férfitől, aki odadobta neki a köpenyt.
A férfi összeráncolt homlokkal nézett rá a szakálla mögül, és odakiáltott valamit valakinek a hajó távolabbi részére. Harry halványan felismert néhány szót abból, amit mondott. Vagy legalábbis úgy érezte, hogy fel kéne ismernie, de nem igazán értette, miről beszélt a férfi. Majdnem úgy hangzott, mint az óangol.
Mozgolódás támadt a hajó hátsó részén, és Harry megfordult, hogy jobban megnézze a többieket. Korábbi véleménye a hajóról csak még határozottabban megerősödött, amikor jobban megfigyelte a férfiakat. Mindegyikük viking kinézetű volt. Hatalmas emberek, hosszú, fonott szőke és vörös hajjal, és nagy szakállal. Most már látta, hogy mindannyian óriási kardokkal és fejszékkel voltak felfegyverkezve. De amennyire ő tudta, már nem léteztek vikingek a világon. Legalábbis nem így. De úgy látszott, hogy a varázslóvilág ismét meglepte. Tényleg jobban oda kellett volna figyelnie Binns professzor óráin.
Egy magas szőke férfi jött előre a hajó végéből, és nem messze Harrytől leült. Bár teljesen másképpen volt felöltözve, mint mikor először találkozott vele, Harry rögtön felismerte. Páncéling és nehéz prém váltotta fel a finom zakót és bársonyköpenyt, de a haj és a szakáll ugyanaz volt. Megdöbbenve bámult Alrik Brandre, Diana Piton férjére.
- Alrik! - kiáltotta megrendülve, és az árulás érzése keserűvé tette a szája ízét. Nem lepődött volna meg, ha megtudja, hogy Julius Piton a Sötét Nagyurat támogatja, de soha nem képzelte volna ezt, Alrikról. Bár a férfi mogorva és meglehetősen tapintatlan volt, Harry kedvelte őt és a kedves feleségét. - Miért? - követelte fellobbanó dühvel.
Alrik összehúzta a szemöldökét.
– Csillapodj, fiú! - parancsolta. – Nem vagy veszélyben.
- Nem vagyok veszélyben? - vicsorgott Harry. – Voldemorthoz viszel!
A szavainak riasztó hatása volt. A hajón minden férfi levegő után kapkodott, és morogni kezdett. Mindegyikük egy nagyon babonás jelet vetett, hogy elűzze a gonoszt. Olyan kézmozdulat volt, amit Trelawney professzor mutatott nekik, így Harry nem igazán bízott az erejében.
Alrik előrehajolt, megfogta Harry vállát, és durván megrázta.
– Ne mond ki azt a nevet! Mindannyiunkat a tengerbe akarsz ölni? – elengedte Harryt, és hátradőlt. – Ennek semmi köze Hozzá, Akit Nem Nevezünk Nevén. Az igazat megvallva, hozzád sincs semmi köze. Szükségünk van valamire a Mágiaügyi Minisztériumtól, és az egyetlen módja, hogy megkapjuk, az volt, hogy elhoztunk téged. Ígérem, nem lesz bántódásod, és rögtön elengedünk, ahogy a saját ügyünk elrendeződött.
Harry kételkedve bámult rá. Van valami őrültség az életében, aminek semmi köze Voldemorthoz. Nem hangzott lehetségesnek.
– Túszként tartasz? - kérdezte hitetlenkedve.
Alrik bólintott.
– Az otthonomba, Winter Lands-be viszünk. Biztonságban visszatérsz majd Perselushoz, amint az előbb említettek elintéződtek. Esküt teszek, mint a sógorod, hogy nem csatlakozunk az ellenségedhez.
- Ha nem akarsz nekem semmi rosszat, akkor add vissza a pálcámat - ragaszkodott hozzá Harry.
Alrik csak megrázta a fejét.
– Nem kockáztatom meg, hogy megpróbálsz elszökni. Visszaadom a pálcád, mikor visszaviszlek téged.
Csalódottság és düh árasztotta el Harryt, de tudta, hogy semmit sem tehet.
– Diana is része ennek? - kérdezte, mert tudnia kellett, hogy Piton húga is elárulta-e őt. Meglepetésére ez a kérdése is helytelenítő morgást váltott ki pár emberből, és néhányan megismételték a gonoszt elűző jelet, bár nem annyira kétségbeesetten, mint az előbb.
Alrik előbb az embereire pillantott, aztán Harryre.
– Balszerencsét jelent, egy nő nevét kimondani a vízen - világosította fel Harryt. – De nem, a feleségemnek semmi köze ehhez. Ő és a lányaim High Hillben vannak.
- Lord Alrik! - kiáltott az egyik férfi. A hajó hátának legmagasabb pontján állt, és átnézett a víz fölött.– Látom a jelzést.
Alrik elkeseredetten bólintott, és a férfiakhoz fordult.
– Sietnünk kell. A legjobb védelmünk a gyorsaság. A fiúnak bármi áron el kell érni Bifrost Hallt.
Harry érezte, hogy a szívében növekvő félelem közben a dühe elszáll. A körülötte levő férfiak elkezdték elővenni a fegyvereiket, kardokat húztak elő a hüvelyekből, és vaspajzsokat vettek fel a hajó padlójáról. Most már látta, hogy mindegyikük különböző vértekbe volt öltözve, a bőrtől kezdve a vaspáncélig. Néhány férfi fémsisakot tett a fejére. Harrynek olyan érzése volt, hogy ez több lesz, mint egy egyszerű utazás valahova. Úgy látszott, ezek a férfiak harcra készültek.
Alrik ismét megütötte a vállát, magára vonva a figyelmét.
– Amikor partot érünk, gyorsan bemegyünk az erdőbe. Ne beszélj, és ne csapj felesleges zajt. Ha megpróbálsz elszaladni, vagy megszökni tőlünk, meghalsz.
- Azt mondtad, nem bántotok - ellenkezett Harry, és a szíve a torkában dobogott.
- És mi nem is fogunk - biztosította Alrik. – Azért vagyunk itt, hogy megvédjünk. A miénk nem olyan szelíd világ, mint ahonnan te jössz.- Rámutatott a hozzá legközelebb álló három férfire. Harry látta, hogy ez a három ember a kardok mellett, kivonta a pálcáját is. Senki mást nem látott ugyanígy felfegyverkezve. – Ők Gudrik, Olaf és Bjorn. Ők a legerősebb varázslóink. Velük maradsz, bármi történjen is. Érted?
Harry bólintott, hirtelen megriadva attól, mibe is keverhették bele. Az éjszaka koromfekete volt, és sűrű köd gomolygott körülöttük a levegőben, de érezte, hogy a hajó hevesebben kezd el ringani, ahogy megközelítették az ismeretlen partokat.
– Mi van ott kinn? - kérdezte azon gondolkodva, vajon mitől félnek ezek a férfiak.
- Halál - világosította fel Alrik mogorván. A férfiak felé intett. Azok megtámaszkodtak, mint akik arra készülnek, hogy leugornak a hajóról. A férfi, akit Alrik Gudricnak nevezett, előrenyúlt, és megfogta Harry karját.
– Maradj velem, fiú, bármi történjék - suttogta csendesen. Aggódó arca eltökélt és ijesztő volt.
Harry hallotta, hogy a hajó alja köveknek és homoknak ütközik egy sötét tengerparton. Egy pillanattal később felhúzták az ülőhelyéről, és valósággal áthúzták a hajó oldala fölött. Valaki nagy és erős fogta meg, és neki csak egy pillanata volt, hogy döbbenten kapjon levegő után, amikor a hideg víz nyaldosni kezdte a lábát, aztán egy vasmarok a szárazföldre vezette.
Több férfi várta őket a parton, mindannyian erősen felfegyverkezve és fáklyákat tartva, amik sercegtek és lobogtak a nyirkos levegőben. Valahol út közben a nehéz prémköpeny leesett Harry válláról, de szinte észre sem vette, annyira meg volt rémülve. Ezek közé a férfiak közé lökték, aztán többé-kevésbé elvonszolták a víztől, és bevitték a mögötte lévő fekete erdőbe.
Hallotta a páncélingek csörgését és a kavicsok ropogását a férfiak lábai alatt. A fáklyák pislákoltak és sziszegtek a ködben, ijesztő árnyékokat festve köréjük. Harry, akinek a keze még mindig nehéz vaslánccal volt összekötve, azért küzdött, hogy ne essen el a sötétben. A mostani, tökéletes látása ellenére alig látott valamit. Hogy miért nem mondott valaki egy lumos bűbájt, nem tudta, de az biztosan jobb lett volna, mint a fáklyák szüntelenül mozgó fénye.
Senki sem beszélt, miközben meneteltek, de végül is úgy tűnt, mindannyian tudják, merre mennek. Amikor Alrik félelmetes figyelmeztetése ellenére a közelgő támadás mégsem jelentkezett, Harry megpróbálta kitalálni, hogy hol is lehet. Még soha nem hallott Winter Lands-ről, vagy Bifrost Hallról, ugyanakkor High Hill megyéről sem hallott még sohasem. Úgy vélte, lehetséges, hogy ismét valamilyen feltérképezhetetlen megyében van. A mi világunk nem szelíd - mondta Alrik. De Harry csak elképzelni tudta, hogy ez mit jelenthet.
Azon gondolkodott, vajon mennyi ideig is volt eszméletlen a hajón, mielőtt felébredt. Lehettek percek, de akár órák is. Még mindig sötét volt, de nem tudta megállapítani az időt segítség nélkül. December végén a nap csak késő reggel kel fel. Már órák óta kinn lehetett, amikor felébredt.
Csak mentek tovább, egyszer sem lassítva, és Harry számára úgy tűnt, nem is fáradnak. Úgy becsülte, legalább két órája gyalogolnak, amikor észrevette, hogy az égbolt világosodni kezd. Látva, a reggel korai fényeit, Harry kétségbeesetten jött rá, hogy tényleg órákig volt eszméletlen. Ennyi idő alatt ezek az emberek, a világon bárhova elvihették.
Egy, a fák közül érkező közeli hangra minden férfi megállt, és kezeiket a fegyvereikre szorították. A három varázsló azonnal körbevette Harryt, mialatt a többiek kört képeztek körülöttük. Harry - látva az arcukon a félelmet - tudta, hogy nem lenne jó megszólalni, de Alrikra pillantott, hogy megtudja, mi történik.
A hang megismétlődött. Egy éles kiáltás, amitől Harry hátgerincén rémült borzongás futott végig.
- Ezek a grendlingek - sziszegte Alrik. – Megérezték a szagunkat.
- Egyedül vannak? - suttogta egy másik férfi, mire mindannyian a három varázslóra néztek, akik Harryt őrizték.
Olaf összehúzta a szemöldökét, és megrázta a fejét.
– Nem érzek semmi mást - mondta, de hogy ezt mire értette, arról Harrynek fogalma sem volt. Ennek ellenére, úgy tűnt a szavai valamennyire megnyugtatták a többieket. De a kiáltás megismétlődött, ezúttal közelebbről, ők pedig felkészültek.
A fáklyák sercegése és a fák közötti szél süvítése mellett, Harry hallotta, hogy valami mozog az erdőben. A szíve kalapált, és a hideg ellenére érezte, hogy izzadság kígyózik végig a hátán, miközben beszívta a jeges levegőt. Eszelősen kutatta a fákat, és megpróbált egy pillantást vetni arra, ami ott kinn lehet. A kezei ökölbe szorultak, és kinyíltak a csuklóit összekötő hideg láncon. Azt kívánta, bárcsak nála lenne a pálcája, mert utálta a tehetetlenség érzését. De volt húsz ember körülötte. Húsz felfegyverkezett varázsló, akik úgy néztek ki, tudták hogyan kell használni a magukkal cipelt kardokat. De élete végéig sem tudna rájönni, hogy közülük miért csak három húzott elő pálcát.
Aztán az erdő feketeségének mélyén, vörös szemeket látott felvillanni, és egyik pillanatról a másikra körbevették őket. Sötét, árnyékos alakok ugrottak elő a fák közül, és foggal - karommal támadtak. A csendet rögtön megtörték a fülsüketítő harci kiáltások. Hallotta a férfiak üvöltését, a kardok csattanását, amint húsba és csontba vágtak, miközben a hideg acélpengék megvillantak a fáklyák fényében.
A körülötte levő embertömeg hullámzott és mozgott, minden oldalról lökdösve őt, ahogy próbálták középen tartani. Most már látta a lényeket. Haloványan emberszerű alakjuk volt, és úgy látszott, ugyanolyan kényelmesen érzik magukat négy lábon, mint kettőn. Hatalmas szájuk tele volt borotvaéles fogakkal volt, és három hüvelyk hosszú karmaik voltak. Medvék, gondolta, vagy óriási vadmacskák. A grendlingeket vastag szőr borította, és a szemük vörösen világított a sötétben. Ugráltak és ordítottak, miközben előrecsaptak halálos karmaikkal, amelyek megcsikordultak a páncélingeken. Az erős testek úgy zúzták szét a sietősen felvont pajzsokat, mint a kő.
Harry csapdába esve a harcoló férfiak között, elborzadva nézte, ahogy az egyik férfire négy grendling támadt egyszerre, és lehúzták a földre. A fejét még azelőtt letépték a testéről, mielőtt a társai támadhattak volna a kardjaikkal, és visszaűzhették volna a szörnyetegeket. Vér permetezett a levegőben, és kiáltások visszhangoztak az éjszakában. Harry csetlett-botlott, és borzalommal vette észre, hogy testeken jár. Férfiakon és grendlingeken, akik már a csata legelső perceiben elestek.
Volt egy lélegzetvételnyi idő, egy szünet, egy pillanatnyi, átmeneti nyugalom a harcban, amikor a grendlingek visszavonultak, aztán körbeálltak egy újabb támadáshoz, és a férfiak megszűkítették a kört Harry körül.
Aztán hideg - mintha a tél csak most érkezett volna meg - hullámzott végig mindenkin, és a halvány reggeli fény ellenére megnyúltak az árnyékok, hideg jegességgel töltve meg mindannyiukat, a csata hevén túl.
- Jönnek a dementorok! - ordította Olaf, figyelmeztetve a többieket, és Harry szíve majdnem megállt a mellkasában.
Most már érezte őket. Azt a borzalmas ismerős rettegést, ahogy a sötétségük végigszánkázott rajta, elnyelve minden gondolatát, minden reményét, és az álmait. A grendlingek, akik megérezték a dementorok közeledtét, támadásba lendültek, és a harc ismét megkezdődött. És Harry most már látta a dementorok köpenybe burkolt alakját is, amint kirajzanak a fák közül. Néhányan, mint a legyek szállták meg az egyik – a harcosok körén kívül fekvő sebesült férfit. Harry látta, ahogy lecsapnak rá a csók végett.
- Expecto Patronum! - kiáltotta Olaf, és meglendítette a pálcáját Bjornnel és Gudrical együtt. Vékony ezüstösen folyó fény szivárgott ki a pálcája végéből, elkapta a dementorok egyikét, és átmenetileg elűzte a haldokló férfitól. Másik öt mozdult, hogy átvegye a helyét.
Harry elszörnyedve nézte. A másik két férfinek sem volt több szerencséje. A dementorok alig vették észre az ezüst fényt, ami a pálcáikból csordogált, és tovább közeledtek. Még két ember esett el, akiket nem a grendlingek győztek le, hanem a kétségbeesés, ami átmosott rajtuk. A grendlingek most elégedetten szedték darabjaira a már halott férfiakat.
Harry látta, hogy még több lény mozdul a csókért.
- A pálcámat! - ordította rémülten. – Adjátok ide a pálcám!
Fogalma sem volt, hol lehet Alrik, és azt sem tudta, hogy a férfi él e-e még egyáltalán. De ösztönösen tudta, hogy ezek a férfiak nem tudnak védekezni a körülöttük nyüzsgő lényekkel szemben. Ha ez a három előtte álló varázsló volt a legjobb, akkor mindannyian halálra vannak ítélve.
Miközben ordított és kétségbeesetten körbenézett valami után, amivel megvédhetné magát, látta, hogy Olaf bűbája eltűnik, amint az egyik grendling túljutott meglendülő kardján, és a földre húzta őt. Dementorok és grendlingek mozdultak, hogy meggyilkolják, és a leejtett fáklyák villanó fényében Harry megpillantotta, hogy Olaf pálcája ott fekszik a lábánál.
Nem gondolkodott, csak lehajolt és megfogta a pálcát. Érezte, hogy az erő életre kel benne. Megkapaszkodott legerőteljesebb emlékében, és felemelte a pálcát. A mágia felzendült benne, és olthatatlan tűzzel lángolt.
- Expecto Patronum!
A hangja visszhangot vert a fák között, és a pálca végéből vakító fény robbant elő. Ágas kísérteties alakja életre kelt. Visszaszorította maga előtt a dementorokat, óriási agancsaival lecsapott a kísérteties testükre, és ezzel elűzte őket az éjszakába. Aztán Ágas megfordult, körbement, és megtámadta a többieket. Az agancsai villámlottak, és patái alatt összetört a sötétség.
Ágas – bárhová ment - ezüstös tűzcsíkot húzott maga után, és a grendlingek rettegve hátráltak előle. A dementorok rémületet keltő hatása alól felszabadulva, a harcosok a grendlingekre ugrottak, szeletelték és vagdosták őket. Pillanatokkal később már csak a sebesült férfiak nyögése hallatszott. A grendlingek halottak voltak vagy elmentek, és a dementorok is mind eltűntek az éjszakában.
Ágas ismét visszafordult, mindannyiukat tüzes körbe vonva, ahogy Harry a pálcáját használva védőkört húzott maguk köré. A férfiak elhallgattak, nézték a ragyogó teremtményt, ahogy megfordult és mélyen meghajolt Harry előtt, majd felugrott és ismét eltűnt a pálcában. Reszketve a félelemtől, és beterítve vérrel, ami nem a sajátja volt, Harry lassan leeresztette a pálcát az oldalához.
Egy hosszú pillanatig senki nem mozdult, miközben Harry szemei befogadták a körülöttük levő rémálmot. A húsz ember közül, akik őrizték, már csak tizenkettő élt. Mindegyik sebesült volt. Öt lépésre tőle egy test annyira darabokra volt szaggatva, hogy kételkedett benne, hogy azonosítani tudnák a maradványait. A szörnyűséges grendlingek holttestei körülvették őket, és a föld fekete volt a vérüktől. Tudta, hogy a lábai előtt holtan fekvő embereknek legalább a fele többet veszített, mint pusztán az életét. A lelküket is elveszítették, mert a dementorok - akiket ezek az emberek, úgy látszott, képtelenek elűzni - megsemmisítették azt.
Három férfi pálcával. Varázslók, akik kardokat használtak mágia helyett, hogy legyőzzenek egy olyan ellenséget, amelyet ő elképzelni sem tudott soha ezelőtt. Férfiak, akik önként besétáltak egy dementorokkal teli erdőbe. És Alrik még azt mondta, nincs baj, és nem esik bántódása.
Harry ismét felemelte a pálcáját.
- Invito Harry Potter pálcája.
Nem látta, hogy milyen irányból jött, de egy pillanat múlva a saját ismerős pálcája ütődött neki üres kezének. Azonnal eldobta Olaf pálcáját a sárba, és a sajátját a csuklóján levő láncokra fordította.
– Alohomora - parancsolta, és a láncok engedelmesen hullottak a földre. A lánc súlya volt az egyetlen, ami visszatartotta a kezeit a remegéstől.
Az egyik férfi ekkor megmozdult, kivált az árnyékból és feléje indult. Bár tetőtől talpig vér borította, Harry azonnal felismerte benne Alrikot. Az arcán levő pillantást viszont nem. Harry keze rögtön felemelkedett, és a pálcájával pontosan a férfi mellkasának közepére mutatott. Érezte, hogy egy vékony csíkban meleg vér folyik le az arcán, ahol lefröcskölték. A szíve olyan hangosan dobogott, hogy hallotta vénái lüktetését. Nem ismert magára abban a pillanatban, már nem tudta megmondani, mit érez. Félelmet, dühöt, utálatot, vagy egyáltalán semmit. Csak annyit tudott, hogy abban a pillanatban pálcát fogott egy másik emberre, és úgy gondolta, képes lenne megölni őt egyetlen gondolattal.
Alrik térdre esett Harry előtt, karjait a mindkét oldalán úgy tartotta előre, mint aki megadja magát.
– Könyörgöm - esedezett, és a hangjának csengése visszahozott valamit az életből Harry elméjében. – Ne hagyj el minket.
Harry döbbenten nézte, ahogy a többi férfi is térdre esik. – Könyörgöm - ismételte meg Alrik. – Ne hagyj minket meghalni.
A szavai úgy érték, mint a hidegvízzel leöntötték volna nyakon, és Harry hátratántorodott egy lépésnyit. A párolgó földről felszálló szag – a halál szaga – egyre erősödött.
- Miért hoztál engem ide? - Harry alig ismerte fel a saját hangját. Érdes és rekedt volt az ordítozástól. – Miért vagyunk ezen a helyen?
Ők hozták ide. Alrik vezette az embereit ide, bele ebbe a halálos csapdába. És amíg kardjaikkal és fejszéikkel méltó ellenfelei lehettek a grendlingeknek, nyilvánvalóan nem tudtak védekezni a dementorok ellen. Idejönni a legnagyobb őrültség volt.
- Ez az otthonunk - mondta neki Alrik, és a fején lévő egyik kis sérülésből vér csöpögött a szakállára, miközben beszélt. – Itt élünk. De ezek a dementorok elözönlöttek minket, és nem tudunk ellenük védekezni. Könyörögtünk a minisztériumnak, hogy segítsenek nekünk, de mind hátat fordítottak nekünk. Azért hoztunk ide téged, hogy meghallgassanak, hogy egész Britannia felénk forduljon, és lássa a helyzetünket. Ezek a dementorok megölik a testvéreinket, a feleségeinket, és a gyermekeinket, és ha itt hagysz, mind meg fogunk halni.
Harry hitetlenkedő borzalommal bámult rá.
- Itt vannak a gyerekeitek? - suttogta.
- Igen - bólintott Alrik. – A dementorokat nem érdekli, kit visznek el. Nincs bennük irgalom, és mi nem tudjuk legyőzni őket. Könyörgöm, gyere el Bifrost Hallba, és beszélj apámmal. Ne fordíts nekünk hátat, mint a minisztérium. Kérlek!
Mindannyian kiszolgáltatva és esedezve térdepeltek előtte, pedig néhány férfi túl gyengének tűnt, hogy így tegyen Harry azon kapta magát, hogy gondolkodás nélkül leengedi a pálcáját. Alrik még mindig nem állt fel, a kérdés ott csillogott a szemében. Harry lassan bólintott.
Alrik nehezen lábra állt.
- Szedjétek össze a sebesülteket, és a halottakat - adta ki a parancsot a férfiaknak, akik azonnal akcióba léptek Harry oldalra állt, túl zsibbadt volt ahhoz, hogy gondolkodjon. Remegések futottak végig rajta, és rázták a testét.
Nézte, ahogy a csatatéren a férfiak gyorsan szétválasztották az embereket a grendlingektől. Gudric és Bjorn amennyire tudták bűbájjal összezárták a sebeket, amik életveszélyesek lehettek. Harry látta, hogy Olafnak hiányzott egyik lába és a fél hasa. Mozdulatlan szemeibe belefagyott a rettenet. Ha lett volna valami Harry a gyomrában, abban a pillanatban kihányta volna.
Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a férfiak nem tudják elszállítani a testeket. A még tizenkét életben lévő ember közül hárman alig tudtak járni, és egy másik ember segítségére volt szükségük, az utazáshoz. Hat ember maradt tehát, hogy elcipelje a nyolc testet, bár egyik test nem volt több egy törzsnél.
- Akkor itt hagyjuk őket - mondta Alrik elkeseredetten. – Nem késlekedhetünk.
- Nem hagyhatjuk itt őket a farkasoknak – sziszegte az egyik férfi kétségbeesve.
- És nem várhatjuk meg, hogy a visszatérjenek a grendlingek - mondta neki Alrik.
Harry nem értette, mi történik. Úgy gondolta, hogy a Roxfortban töltött hat éve alatt megértette a varázslóvilág működésének alapjait. De ez meghaladta a képességeit. Mi bajuk volt ezeknek az embereknek? Felnőtt emberek nem így kellene viselkedniük.
Felemelte a pálcáját és rámutatott az első testre.
- Mobilicorpus - parancsolta. A test, amit most már varázslat tartott össze, vízszintesen felemelkedett a földről, és a tisztás széle felé mozdult. Harry még hétszer kimondta a varázsigét, és a megmaradt testek is felsorakoztak. A férfiak meglepődve bámultak rá, és az arcukon levő pillantást Harry ismét nem ismerte fel, vagy nem értette meg. A gyomra nyugtalanul megfordult.
- Mutasd az utat - morogta egyik férfinak, aki hitetlenkedő pillantással bámulta a lebegő holttesteket.
Harry nem tudta volna megmondani, hogy a benne levő érzelem harag, vagy szomorúság. Ezen a ponton már abban sem volt biztos, hogy érdekli. Csak azt tudta, hogy kétségbeesetten haza akar menni. De nem bírta elviselni annak a gondolatát, hogy a dementorok gyerekek lelkét pusztítják el. Így csatlakozott a csöpögő holttestek utáni sorhoz, és követte a viking harcosokat az erdőbe.
--
Szerző megjegyzése: Winter Lands-et Skóciától északra, de azért még a Faroe-Szigetektől délre helyeztem. Így, mivel jelenleg tél közepe van, a napok nagyok rövidek. A nap általában 9:20 körül kel fel és délután 3:20 tájban nyugszik le.