Normal 0 MicrosoftInternetExplorer4 !-- / Font Definitions / font-face font-family:Tahoma; panose-1:2 11 6 4 3 5 4 4 2 4; mso-font-charset:0; mso-generic-font-family:swiss; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:1627421319 -2147483648 8 0 66047 0; / Style Definitions / p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:HU; page Section1 size:612.0pt 792.0pt; margin:72.0pt 90.0pt 72.0pt 90.0pt; mso-header-margin:36.0pt; mso-footer-margin:36.0pt; mso-paper-source:0; div.Section1 page:Section1; --

41. fejezet – Megvadulva

Harry belépett a gyengélkedőre, csendben elment Madam Pomfrey irodájának ajtaja előtt, és elindult a fő kórteremben a magánszoba felé, a szoba másik végébe, ahol a Térkép Remust mutatta. Észrevette, hogy az ajtó be van zárva, de elég furcsa módon, kívülről. Mi az ördögért zárta volna be Madam Pomfrey Remust?

Megpöccintette a zárat, és besurrant. De ahogy közelebb ért a szobában levő magányos ágyhoz, rájött, hogy valami nincs rendben – az biztos, hogy Remus volt, de a férfi karjai és lábai vastag fémbilincsekkel voltak lekötözve szorosan az ágy keretéhez, és ezzel teljes mozdulatlanságra volt ítélve. És maga az ágy is át lett alakítva – a kerete sokkal erősebb és vastagabb volt, mint a tipikus gyengélkedőbeli ágyaké. Még a vérfarkas rendkívüli ereje sem tudná kiszabadítani a férfit az ágyból, vagy azokból a bilincsekből.

Megriadva, Harry gyorsan az ágyhoz ment, azzal a szándékkal, hogy kiszabadítja a férfit. Csak másfél hét múlva lesz telihold. Miért kötötték őt ki? Mi történt?

De mielőtt még odaérhetett volna a Remus oldalára, maga a férfi szólalt meg, a hangja mély és durva volt, inkább olyan, mint egy morgás.
– Ne érints meg, Harry! – figyelmeztette, megállítva ezzel Harryt, aki a döbbenettől lemeredve bámulta, ahogy Remus lassan kinyitotta a szemét. Nem a meleg, gyengéd borostyánszemeket látta, amikhez már hozzászokott. Azok a farkas hideg, érzéketlen szemei voltak.

Egyszer vagy kétszer látta Remus szemét ilyen színben felvillanni – felfogva, hogy ezek azok a rövid pillanatok voltak, mikor a benne levő farkas megerősödött és dühős lett. De ez soha nem volt több egy gyors, tudatos villanásnál, mielőtt a férfi visszatért, és a szemei visszanyerték természetes színüket. Ez most nem történt meg.

- Remus? - suttogta. – Sárgák a szemeid.

Ugyanaz a szín, amilyen Perselusé volt. Mi történt? Megtámadták őket múlt éjjel?

- Tudom, Harry - suttogta Remus. – Megvadultam. Elveszítettem az uralmam a farkas fölött. Próbálom visszatartani, de nem tudom, hogy sikerül-e.

- Nem értem. - Harry ki akart nyúlni és meg akarta érinteni a férfit, hogy enyhítsen a fájdalmon és dühön, amit az arcán látott.

- Egyszer említettem neked, Harry, hogy a vérfarkasok nem kezelik jól a féltékenységet – mordult fel mély hangon. – Lehetünk nyugodtak, vagy felbőszültek. Nincs köztes állapot. És nem tudok visszatérni a nyugalomhoz.

- Tudsz a... - fogott hozzá Harry, csak hogy abbahagyja, amikor Remus hirtelen megfeszült, és elkezdett harcolni a bilincseivel. De a roham csak egy pillanatig tartott, és Harry gyanította, hogy a férfi kimerült.

- Igen - mondta Remus erőtlenül. – Tudok a házassági ajánlatról.

- Remus, Sirius soha nem fogja elvenni Dracót – bizonygatta Harry. – Tudod ezt!

- Meg fog halni, ha nem teszi meg - mondta neki Remus, és egy pillanatig úgy tűnt, összetört a szíve. Aztán az arca egy gonosz vicsorba torzult. – És meg fogom ölni a Malfoy családot, ha kiszabadulok!

- Remus! - kiáltotta Harry. – Te nem vagy gyilkos! Uralkodj magadon!

Remus ismét harcolt a bilincsei ellen, aztán megint ellazult.

– Nem kellene itt lenned, Harry - mondta neki elgyengülve. – Nem biztonságos.

- Nem fogsz bántani – mondta Harry meggyőződéssel.

- Veszélyes egy megvadult vérfarkas körül lenni - suttogta Remus. – A hangulatunk megfertőzheti a körülöttünk levőket. Nem maradhatok itt. Többé már nem vagyok biztonságos. Nem maradhatok emberek között. Nem vagyok megbízható.

- Mardekár bájitala meg fog gyógyítani – emlékeztette őt Harry bizakodva.

Egy pillanatig Remus zavarodottan nézett, mintha elfelejtkezett volna a bájitalról. Remus, aki büszke volt az értelmére és tudására.

– A bájital, igen, talán a bájital meggyógyíthat, talán visszanyomná az őrületet.

- Minden rendben lesz, Remus - értett egyet Harry.

- Sirius addigra házas lesz - mondta ekkor Remus, és reménytelenség töltötte meg a szemeit. – Megmondod neki, hogy sajnálom, Harry? - könyörgött. – Megmondod neki, hogy sajnálom, hogy ilyen sokáig vártam?

- Te magad fogsz beszélni vele, Remus! - mondta Harry rémülten. – És nem lesz házas! Találunk rá megoldást! Meglátod, Remus! Minden helyrejön. Helyre kell jönnie.

- Mr. Potter! - Madam Pomfrey hangja meglepte Harryt, és ő körbefordult. A javasasszony kivont pálcával állt Remus különszobájának nyitott ajtaja előtt. – Most azonnal jöjjön ki onnan! Hogy osont el mellettem?

Különös módon meg sem próbálta megközelíteni őket, kinn maradt az ajtóban.

- Csak látni akartam Remust - magyarázta Harry.

A nő magához intette, és egyszerre látszott kétségbeesettnek és dühösnek.

– Jöjjön el onnan most rögtön! Nem kellene itt lennie! Lépjen el tőle!

Harry összeráncolta a szemöldökét, és visszanézett Remusra. A férfi ellenségesen méregette Madam Pomfreyt a szobán keresztül, sárga szemei veszélyesen csillogtak a külső kőfal, magas, szűk ablakain beszivárgó reggeli napfényben. . Mély morgás tört fel a torkából.

- Remus? – kérdezte Harry bizonytalanul.

Remus Harryre irányította pillantását, és úgy tűnt, viaskodik az érzelmekkel.
– Igaza van, Harry - morogta. – Nem kéne itt lenned. Nem biztonságos.

De Harry megrázta a fejét. Perselus furcsán viselkedett, Sirius elment, a minisztérium megőrült, már semminek sem volt értelme. Nem fog elmenni, és magára hagyni Remust. Megfogta az egyik falnak támasztott széket, és hangosan a kőpadlóra csapta, Remus ágya mellé. Aztán megmakacsolva magát leült a székbe, és karba fonta a kezét.
– Nem megyek sehova – jelentette ki. – Nem hagylak itt, így összeláncolva. Ez nem helyes!

Madam Pomfrey dúlt-fúlt mérgében, és dühösen visszaviharzott az irodájához.

A vak pánik vezette Perselust keresztül a kastélyon, fel az igazgató tornyába. Megtámadta Harryt, csaknem bántotta, vagy még rosszabb. A rajta eluralkodó harag mellett nagyon erős vágy is jelen volt. Akármilyen őrültség fogta el múlt éjjel, láthatólag nem múlt még el. Nem, hogyha még mindig úgy érezte, képtelen kezelni.

És mi a helyzet Harry szavaival, hogy a szeme sárgává változott? Biztosan csak a fény játéka. De mi van, mégsem? Mi van, ha ez valami mágikus dolog, valami veszélyes, és tényleg fenyegetés azokra nézve, akik körülötte voltak? Most annyira nem tudott uralkodni magán, hogy fogalma sem volt, mit lenne képes tenni.

Elért a kőszörnyhöz, mogorván kimondta a jelszót, majd a mozgó lépcsőre szökkent, és a torony tetejéig ment. Fent az ajtó rögtön kinyílt, és ő besietett anélkül, hogy a hívásra várt volna. Az igazgató, aki az asztala mögött ült, felállt, hogy köszöntse, és összehúzta a szemöldökét, amikor meglátta Perselus arckifejezését.

- Albus! Valami baj van velem! - kiáltotta Perselus, és a magas ablakhoz lépett, ami a messzi, jeges tóra nézett. De nem tudott egy helyben állni, még egy ilyen lélegzetelállító látvány miatt sem. Rögtön megfordult, és fel-alá kezdett járkálni a kőpadlót borító szőnyegen.

- Perselus - mondta Albus Dumbledore szelíden. – Azt akarom, hogy ülj le, és idd ezt meg!

- Nem kell semmilyen átkozott tea! - kiáltotta Perselus. – Valami baj van! Megtámadtam Harryt!

- Megsérült? - kérdezte Dumbledore rögtön.

- Mi? - fordult meg Perselus, és rosszalló arccal nézett rá. – Nem, persze, hogy nem! Nem bántanám Harryt! Hogy merészeled azt sugallni, hogy képes lennék…

- Épp most mondtad... - kezdte Dumbledore.

- Tizenhat éves, Albus! - kiáltotta Perselus, és megpördülve, ismét járkálni kezdett. – Hogyan lehetnek ilyen gondolataim egy tizenhat évessel kapcsolatban? Mardekár szerelmére, ő a diákom! - aztán eszébe jutott valami, megfordult, és Dumbledore-ra vicsorgott, és vádlón rámutatott. – Te miattad vettem el! Ez a te hibád! Soha nem álmodtam volna olyasmiről, hogy megérintsem, ha nem lett volna a te HÜLYE ÖTLETED!

- Perselus Piton! - Dumbledore hangja egy rövid pillanatra kirántotta őt a dühéből, és meglepte a szavak mögötti erő. – Ülj le, és idd ezt meg!

Kinyújtott egy kis üvegpalackot. Nem teát, hanem bájitalt.

Perselus pillanatnyi önuralommal, és elképedve a saját viselkedésétől, elvette tőle a palackot, kinyitotta, és óvatosan megszagolta. Nyugtató Főzet, ismerte fel. Gyorsan lenyelte a bájitalt, és érezte, ahogy az végigszáguldva a vérén lenyugtatja a türelmetlen dühöngést. Hálásan süllyedt bele az egyik kipárnázott székbe, az igazgató asztala előtt, és megkönnyebbülés töltötte el.

- Albus? - kérdezte Perselus rémülten. – Mi bajom van?

- Perselus – kérdezte Albus nagyon óvatosan, de a hangja nem tűrt vitát. – Harry megsebesült vagy történt valami más módon baja?

Perselus elborzadva nézett fel rá. – Nem, persze, hogy nem!

- Azt mondtad, megtámadtad. Megérintetted - emlékeztette Albus.

Perselus érezte, hogy megalázottan elvörösödik.
– Megszorítottam a karját, és ráordítottam. És múlt éjjel, én... megcsókoltam, amíg aludt. Még csak nem is tudja!

- Megcsókoltad - ismételte meg Albus, aztán leült a székére, és elkeseredetten megforgatta a szemeit. – Ó, te jó ég, Perselus! Úgy hangzott, mintha...

- Tizenhat éves, Albus! - tiltakozott Perselus felháborodottan, és meglepődötten, amiért Albus nem volt idegesebb.

- És egy hónappal ezelőtt három negyedéves hugrabugost találtam a Szükség Szobájában, ahogy hevesen és szenvedélyesen ügyködtek – együtt! Mind a hárman! Azt hiszem, Mr. Potter túl fog élni egy csókot! Főleg egy olyat, amit végigaludt.

Perselus elfehéredett a szavak hallatán.
– Hugrabugosok?

- Mindig a csendesek - rázta meg Albus a fejét.

- Albus, nem érted - ellenkezett Perselus.

- De értem, Perselus - mondta Albus egy fáradt sóhajjal. – És sajnálom, hogy nem figyelmeztettelek. Rájöhettem volna, hogy ez megtörténhet. Nem te vagy az egyedüli, akire hatással volt - emelte fel a bal kezét, amelynek hátsó oldalán elég csúnya karmolások húzódtak. – Múlt éjjel véget kellett vetnem egy mérges vitának Minerva és Mrs. Norris között – magyarázta. –És Artur Weasley rémülten hívott ma reggel, amikor a feleségét kinn találta meg a hátsó udvaron, amint hótorlaszokat robbant fel a pálcájával. Látszólag, meg volt győződve róla, hogy a kerti törpék összeesküdtek ellene.

Perselus szemei elkerekedtek a felismeréstől.
– Lupin az, igaz? Ő csinálja? Valahogy mindnyájunkra hat.

Albus bólintott.
– Igen, attól tartok.

- De miért? Engem hibáztat, amiért...

- Ó, Perselus, nem szándékosan teszi - vágta el gyorsan Albus a gondolatait. – Nem tehet róla. Ez csak a vérfarkasok természete. A hangulatuk mindenkire hat, akik körülöttük vannak.

- Tudtad? - kérdezte Perselus hitetlenkedve.

- Természetesen tudtam, Perselus - válaszolt Albus. – Mit gondolsz, miért voltam mindig olyan megbocsátó a Tekergőkkel?

- Azt mondod, hogy Lupin már akkor is meg volt vadulva?

- Persze, hogy nem! - csattant fel Albus ingerülten, és vérmérséklete bizonyítékaként, ököllel az asztalra csapott. Aztán összeszedte magát, és felsóhajtott. Kinyitotta az asztalfiókját, és egy bádogdoboznyi citromos cukorkát húzott elő. Perselus felismerte azokat, amiket speciálisan az igazgatónak készített, bőségesen bevonva Nyugtató Főzettel. Az öregember a szájába vett egyet, majd folytatta, amit próbált elmondani. – Remus Lupin a legkedvesebb, legnagyobb önuralommal rendelkező emberek egyike, akit valaha megismertem. És nem, akkor még nem volt megvadulva.

- De hát épp azt mondtad...

- Neked - ahogy a legtöbb embernek -, jó sok tévképzeted van a vérfarkasokról – vágott közbe ismét Albus. Megdörzsölte a szemüvege alatt a szemét, és most először annyi idősnek látszott, amennyi volt. – Remus egy jó ember, és ami történt nagyon sajnálatos, és váratlan. Találnunk kell egy módot, hogy megvédjük, míg megpróbáljuk elrendezni a dolgokat. Átolvastam a Black család Cognatus Conscriptus-át, hogy lássam, ha van-e valahol egy kibúvó. Bár gyanítom, hogy ezt már Lucius Malfoy is megtette.

- Albus, nem értem - mondta Perselus csendesen, mert tudni akarta, miért volt rá ilyen hatással. – Mi történik? Miért képes így hatni ránk?

- Mindig képes volt hatni rád, Perselus - mosolygott Albus. – Csak soha nem vetted észre. Csak most veszed észre, mert a vadság áteresztése annyira heves, hogy nem tudsz uralkodni magadon.

- Hogy érted azt, hogy mindig hatott rám? - kérdezte Perselus riadtan.

Albus felsóhajtott, és hátradőlt a székében.
– Talán az elején kellene kezdenem. Furcsának tartod, hogy egyáltalán megengedtem egy vérfarkasnak, hogy ebbe az iskolába járjon? Vagy, hogy tudatosan felvettem egy vérfarkast, hogy tanítsa a diákjainkat?

- Ezt már megbeszéltük korábban - válaszolt Perselus határozottan.

- Nos, akkor, meglepődnél, ha tudnád, hogy nem ő volt az első vérfarkas, aki ebbe az iskolába járt, ugyanis volt olyan idő Roxfort történelmében, amikor a vérfarkasok különlegesen keresettek voltak, és ebbe az iskolába hozták őket, tanárnak és diáknak is.

Perselus elcsendesedett erre, a hitetlenség elhallgattatta. Albus nem mondta volna, ha nem lett volna igaz, de számára nem volt értelme. Mindig azt gondolta, hogy rendkívüli kockázatot vállaltak azzal, hogy egy vérfarkas volt a tanulók körül.

- Az igazság az, Perselus, hogy a vérfarkasoktól való félelem a mugliktól került át hozzánk - magyarázta Albus.

- Muglik? - rázta meg Perselus a fejét. – Pont az ellentéte, Albus. Az aranyvérűek az egyik legszókimondóbbak a vérfarkasokról. Mindig a mugliszülöttek azok, akik olyan gyorsan elfogadják őket. Nézd meg Harryt, és Hermionét! Át sem gondolták, mikor megtudták, hogy Lupin egy vérfarkas.

De Albus csak megrázta a fejét.
– Perselus, logikusan gondolkodva, miért félne egy varázsló egy vérfarkastól, amikor tudja, hogy addig, amíg nem vadul meg, egy hónapból csak egyetlen éjszakán veszélyes? Volt olyan idő a történelmünkben, amikor a varázslók nem féltek a vérfarkasoktól. Megértették, hogy ez egy átok, amin nem tudnak uralkodni, és mindenki lépéseket tett azért, hogy a fenyegetés ellen megvédje magát. Az egyetlen alkalom, amikor a vérfarkasok komolyan veszélyesnek számítottak, az az volt, mikor megvadultak. És akkor tipikusan elpusztították őket a társadalom érdekében. Nem, a muglik voltak azok, akik igazán féltek a vérfarkasoktól. Ők nem értették az átok természetét, és nem tudták megvédeni magukat ellene, amikor telihold volt. Ők voltak azok, akik válogatás nélkül kezdték el vadászni őket, és az évek múlásával a félelmeik átszivárogtak a mi társadalmunkba is.

- Mi köze ennek a vérfarkasokhoz a Roxfortban? - vágott közbe Perselus, és azon gondolkodott, vajon hova akar kikötni ezzel Albus.

- Perselus, minden évben 40 -50 tanuló végez Roxfortban - állította Albus. – Mit gondolsz, hány tanuló megy minden évben az Aurorképző Akadémiára ezek közül?

Perselus csak meghúzta a vállát.
– Körülbelül öt vagy hat, néha több, néha kevesebb. Mi köze van ennek bármihez?

- Tisztában vagy azzal a ténnyel, hogy mikor te voltál tanuló, a Griffendélből - Remus Lupin osztályában - mindenki, csakúgy, ahogy minden griffendéles aki fölöttük, vagy alattuk járt, auror lett? Mindegyikük. Férfiak és nők. Ezen kívül ötven százaléka minden hugrabugosnak és hollóhátasnak ugyanazokból az évekből. Ha nem lett volna a tény, hogy Voldemort ugyanazokból a mardekáros osztályokból toboroz, biztos vagyok benne, hogy akkor az ő számuk is hasonló lett volna. Ami a többi tanulót illeti, fiatalabbakat és idősebbeket egyaránt, azok közül akik Roxfortban voltak, míg Remus Lupin az iskolában volt, majdnem a fele auror lett.

Perselus azon kapta magát, hogy visszagondol mindegyik tanulóra, akit ismert a többi osztályokból, míg iskolában volt. Tudta, hogy James Potter, Sirius Black, és Peter Pettigrew mind csatlakoztak az Auror programhoz, habár ez nem állította meg Pettigrewt abban, hogy elárulja a minisztériumot és a barátait. Lily is az auror programban volt, míg meg nem tudta, hogy terhes Harryvel. És Alice meg Frank Longbottom egy évvel jártak felettük.

- Három osztály végzett Roxfortban, mióta Remus Lupin három évvel ezelőtt itt tanított - folytatta Albus. – Abból a 124 tanulóból 59 ment aurornak. Normális körülmények között csak 15-20 tanulóval számoltunk 59 helyett. És most mindennél jobban szükségünk van a képzett aurorokra, tekintve az előttünk álló nehézségekre. A lehető legtöbbre. Sok aurort elveszítettünk múlt évben, a harcban.

- Azt mondod, hogy Lupin hatott mindannyiukra? - kérdezte Perselus hitetlenkedve.

Albus bólintott.
– Egy vérfarkas közelében lenni agresszívabbá teszi az embereket. Nem változtatja meg a személyiségüket, vagy nem tesznek olyasmit, amit nem kellene, csak megadja számukra azt a bátorságot és erőt, hogy több energiával és meggyőződéssel induljanak az után, amit szeretnének. Csak akkor válnak veszélyessé a körülöttük levőkre a vérfarkasok, amikor megvadulnak.

- Azért, mert olyan dolgokat tesznek meg, amit nem akarnak?

Albus azonban megrázta erre a fejét.
– Azért, mert lebontja a gátlásokat, amik a dühöt, vágyat, uralkodást és birtoklást tarják ellenőrzés alatt, és olyan dolgokat teszel meg, amit normális esetben nem tennél. Remus nem adta neked a benned levő érzelmeket, csupán felerősítette őket. Olyasmi, mint részegnek lenni. Méghozzá, indulatos részegnek.

Nem volt biztos benne, hogy foglalkozni akart azzal a gondolattal, hogy a vágy, ami múlt éjjel a hatalmába kerítette, vagy a düh, ami eluralta ma reggel teljesen az övé, ezért Perselus a Roxfortos dologra összpontosított.
– Akkor azt mondod, hogy szándékosan tetted ide Lupint az iskolába, hogy befolyásolja a tanulókat?

- Szándékosan tettem, ahogyan számtalan igazgató megtette előttem - értett egyet Albus, miközben a szoba falain lógó több száz portré felé intett.. Mindegyik alak megfeszítetten figyelte a beszélgetést. Néhányan felemelték a kezüket, és jeleztek Perselusnak, mint akik magukra vállalják a tettet. – Roxfort egyik fő célja volt, hogy aurorokat képezzen. A négy alapító nem csak azért építette ezt az iskolát, hogy a társadalom elit rétegét tanítsák. Azt akarták, hogy ez alakítsa a társadalmat. Hogy felkészítsék a férfiakat és nőket, akik majd kormányozzák a világunkat, és megvédik minden fenyegetéstől. Ironikus módon, a társadalmunk aranyvérűi ismeretlenül felkaroltak egy mugli félelmet, és a vérfarkasok száműzöttek lettek, ugyanúgy, ahogy még számos más lény is a világunkban, amik jót tennének a társadalmunk egészének. Hagrid egy tökéletes példa erre. A varázslények ösztönösen bíznak benne, és mégis, a varázslók lenézik, mert óriásvér folyik az ereiben.

Perselus megrázta a fejét, és felállt, mivel nem ált készen arra, hogy pont most feldolgozza az összes információt.
– Mindez szép és jó, Albus, de most mit fogunk tenni? Hány emberre hatott Lupin megvadult hangulata? Az egész iskola veszélyben van?

- Nem, csak azok, akik múlt éjjel egy szobában voltak vele, vagy akik azóta kapcsolatba léptek vele – biztosította Albus. – És a múlt esti csapat, azt hiszem elég biztonságos. A legtöbben abban a csapatban elég jól féken tudják tartani a sötét érzelmeiket. Minerva is rendben lett volna, ha nem változik át az animágus alakjába múlt éjjel, és nem váltott volna át az állati természetére. A legtöbb többi tanár rendben lesz. Flitwickben és Hagridben van nem emberi vér, és nehéz rájuk hatni. Madam Bimba, úgy tűnik, az agresszióját a növényeibe vezette, mert az ötös számú melegházat ülteti át reggel óta, látszólag gonosz háborút vívva a gyommal. Madam Hooch egész reggel repült. És míg Weasleyék biztosan elég vidámak, mindannyiuknak van különböző egészséges levezetési módjuk, ami segít uralkodni az érzéseik fölött. Csak hálás lehetek, hogy az ikrek nem voltak abban az időben, a szobában.

- És mi van velem? - követelte Perselus. –Nekem hogyan kellene uralkodnom magamon?

- Ugyanúgy, ahogy mindig tetted, Perselus - magyarázta Albus szelíden. – Mindig hajlamos voltál az erőszakos dühöngésre. És mindig sikerült legyőznöd a késztetést. Most, hogy tudom, mi a helyzet, elvárom, hogy ugyanúgy kezeld, ahogy mindig is tetted.

Perselus a még mindig az igazgató asztalán lévő citromos cukorkákra pillantott.
– Rád is hat?

- Persze - válaszolt Albus. – Nem olyan köztudott, de nekem is borzalmas temperamentumom van. Mit gondolsz, miért kértelek meg, hogy elkészítsd nekem ezeket a különleges citromos cukorkákat? Próbálj meg te foglalkozni az erőtől duzzadó gyerekekkel teli iskolában lévő gondok mellett, a mágiaügyi minisztérium mindennapi őrültségeivel is. Vannak napok, mikor szeretném magam bezárni egy szobába, és eltűnni.

Perselus halványan elmosolyodott erre.
– Mit fogsz tenni Lupinnal?

Albus elgondolkodva húzogatta a szakállát.
– Remélem, hogy Mardekár bájitala megoldja a vadulás gondját, és közben tovább keresem a kiutat erre a nevetséges házasságra. Egyelőre a Black család és a Malfoy család közötti szövetség úgy tűnik, kőbe van vésve a Conscriptus szerint, és nyilvánvalóan nem változott meg, mióta Narcissa hozzáment Luciushoz. Reméltem, hogy van egy vérfokozati kikötés, hiszen Draco Sirius első unokatestvérének a gyermeke, de úgy látszik, ezt mindkét család elfogadhatónak tartja.

- Az első unokatestvérek közötti házasságok elég mindennaposak az aranyvérűek között - értett egyet Perselus.

Az igazgató kandallójában lévő tűz váratlanul fellángolt, és Madam Pomfrey feje jelent meg a lángokban, közbevágva a beszélgetésükbe.
– Albus - szólította. – Jó lenne, ha a lehető leghamarabb lejönnél ide. Itt van Mr. Potter, és nem tudom kiküldeni Lupin szobájából.

Perselus megfordult, hogy az igazgatóra nézzen áthatóan.
– És most? – kérdezte számonkérően. – Harryre nem fog ugyanúgy hatni?

Albus csak szomorúan felsóhajtott erre. – Meglátjuk, Perselus. Figyelembe véve, hogy Harryt azok a borzasztó muglik nevelték fel, gyanítom, hogy mindnyájunknál több gyakorlata van abban, hogy hogyan uralkodjon az érzelmein. De jó lenne, ha lemennénk oda, mielőtt megpróbálja kiszabadítani Remust a bilincseiből. Kétségem sincs a felől, hogy Remus megölné Mr. Malfoyt, ha most elszabadulna.

Írói megjegyzés:

Ami a Cognatus Conscriptust illeti: egy következő fejezetben több minden el lesz erről magyarázva. Nem, nem lehet megtenni, hogy csak úgy, találomra ajánlatot teszel varázslóknak, és kényszeríted őket, hogy elvegyenek, csakhogy amikor elutasítják, te el tudd távolítani a családfőt. (Bár az egy érdekes cselekmény lenne egy másik történetben… hmmm… úgy érzem, egy másik klisé fogott meg)

Ami az aurorokat illeti: JKR nem igazán magyarázott sokat a minisztérium működéséről, és ezért van az, hogy a fanfiction írók annyira élvezik, hogy mindenféle furcsa osztályokat találjanak ki, amik a varázslóvilág különböző részeit uralják. Az én értelmezésemben az 'auror' kifejezés egy nagyon szakosodott csapat harcos varázsló – sötétvarázsló vadászok, ahogyan a könyvekben utalnak rájuk. Gyanítom, hogy ők egy alcsoportja a mágiaügyi minisztérium Rendészeti Osztályának.

A mai modern rendőrség olyan osztályokra van felosztva, mint a bűnüldözés, eltűntek, törvényszéki, kibernetikus hadosztály, S.W.A.T., (magyarul: Különleges Fegyverek és Taktikák – Amerikában működik) stb. A varázsvilág rendőrsége is hasonló lenne - Arthur Weasleyre például soha nem úgy utalnak, mint 'auror', de az ő osztálya gyakran rajtaütéseket vezet házak ellen, hogy sötét tárgyakat keressenek. Azt mondanám, hogy ő valamiféle rendőrségnek a tagja. Így az 'aurorokat' úgy látom, mint egy szakosodott osztály, ami a Swat csapathoz hasonlít - nők és férfiak főleg harci eseményekre kiképezve. Szóval igen, elképzelhető, hogy minden évben 5 vagy 6 új tag elég lenne, hogy egy ilyen szakosodott osztályt személyzettel lásson el, ha a rendőrök nagy mennyisége a lakosság többi részéből jönne, akik nem feltétlenül Roxfortba jártak. Nekem úgy tűnik, hogy az olyanok, mint Alrik emberei, akiknek nincs sok mágiájuk, de nagyon jó harcosok, tökéletesek lennének a házrajtaütésekhez, és nyilvános találkozóhelyek biztonsági eseményeihez, ha egy auror lenne a szakaszvezetőjük. Tartsátok észben, hogy ennek a csoportnak a kora nagyon magas lenne. Mi általánosan 40 évig dolgozunk, aztán visszavonulunk. Feltételezve, hogy nem sebesülnek meg (mint Rémszem) egy auror potenciálisan 80 és 120 év között dolgozhatna egy ilyen munkahelyen.

De egy olyan szituációban, mint a háború, kétségbeesetten szükség van több aurorra, és a minisztérium kétségtelenül kényszerítve lenne, hogy kevésbé alkalmas embereket hívjanak be más osztályokról (emlékezzetek arra, hogy a RAVASZ korlátozás elég magas, hogy auror lehess). 63 auror elveszítése a múlt évi csatában megrázó veszteség lehetett, ami még érthetőbbé teszi, miért olyan türelmetlen Albus, hogy többet akar kiképezni. Emlékezzetek, hogy Piton már megemlítette, hogy a legtöbb varázslóban nincs meg az, amire szükség van az S.VK.-hoz.

Ami a Remus Lupin osztályaiban levő specifikus tagokat illeti – tudjuk, hogy James és Sirius is auror voltak. Tudjuk, hogy Alice és Frank Longbottom aurorok voltak. Nem tudunk semmit Peterről vagy Lilyről, és arról, hogy mi a foglalkozásuk. Peter azonban mindent megtett, amit James és Sirius, szóval érthető, hogy legalább megpróbált auror lenni. És Lily annyira mokány, hogy nem látom okát, miért ne tette volna meg ugyanezt. Ezen túlmenően, semmit sem tudunk a ház többi tagjáról - bár Kingsley körülbelül ugyanannyi idősnek tűnik, mint Sirius és Remus.

Ami a Black családot illeti: Sok ember kérdezte, szóval úgy gondoltam, ezt tisztázom. Minden értesülés kanon, szóval magatok is utána kereshettek. Sirius és Regulus testvérek voltak. Bellatrix, Narcissa és Andromeda is. A két férfi az első unokatestvére a három nőnek. Ez azt jelenti, hogy Draco és Tonks Sirius elsőfokú unokatestvérének gyermekei. Ha a Black család a normális örökös vonalat követné, és az emberek egyesével kezdenének meghalni, a vonal így alakulna: Sirius, aztán Regulus (aki már halott), majd Bellatrix, aztán Narcissa, aztán Draco, aztán Andromeda, és aztán Tonks. És igen, Harryt ki lehet nevezni Sirius örökösének, de ahogy majd megtudjátok, ehhez meg kell változtatni a Cognatus Consprictust (amit még nem tettek meg).

Miért szavazott Narcissa Sirius nevében, ha Siriusnak még megvan a szavazási joga? Egyszerűen megtette - kissé törvényellenesen tette, ahogy azt az előbbi fejezetekben már megemlítették-, de egy tökéletesen elfogadható módon. Sirius és Bellatrix mindketten Azkabanban voltak ezalatt az idő alatt, és az emberek, akik Azkabanba vannak zárva, a dementorok befolyása alatt, nem épelméjűek. Az utolsó dolog lesz az, hogy a szavazati jogukról gondolkodjanak. Milyen csodálatos, hogy van ez a jó és nagylelkű testvér/ unokatestvér, aki kegyesen előrelépett, és elvégezte az ő felelősségüket helyettük, míg őket eltávolították a társadalomból – Caramel, és akárki másra szavazott Narcissa kétségtelenül hálás volt az áldozatáért (igen, szarkasztikus vagyok) Siriusnak ragaszkodnia kellene a családfői jogaihoz, hogy megváltoztathasson bármit, de amíg az Azkabanban volt, nem gondolt ilyesmire. Még azóta is, hogy kikerült Azkabanból, ennyi idő alatt még mindig nem gondolkodott rajta –ami egyike az okoknak, amiért a Cognatus Conscriptus még nem lett megváltoztatva (ez majd egy későbbi fejezetben jön). Ott van még az a gond is, hogy ha előjönnél, hogy szavazz, kiteszed magad annak, hogy elkapnak az aurorok.

Mellesleg tetszettek az ajánlatok arról, hogy hogyan lehetne Dracót máshoz adni, néhányuk nagyon okos volt! Ahogy hamarosan meglátjátok, valaki más már eltervezett valami elég bizarr dolgot.

Béták megjegyzése:

Már az előző fejezetnél meg akartam említeni.

Josephine Darcy a The Marriage Stone c. írásával első helyen végzett egy fanfiction versenyen a legjobb slash írások kategóriában.

Ha kíváncsiak vagytok, itt megtaláljátok: urlquibbler./index.php/url