44. Fejezet - Aludni
Az aznap esti vacsorára Harry többé-kevésbé hozzászokott az osztálytársai bámulásához. Végül is, nem ez volt az első alkalom, hogy ki volt téve ennek. És az igazság az volt, hogy a korábbi időszakokkal ellentétben, az emberek most valóban tétováztak, hogy megközelítsék-e őt és közvetlenül tegyenek fel bármilyen kérdést. Viszont volt egy jelenség, amit nem értett - egy olyan, ami ténylegesen új élmény volt számára. A vihogás!
A Nagyteremben végig mindenütt csoportokba vegyültek a lányok, akik őt nézték, egymás között sutyorogtak, aztán vihogtak. Ez pedig kezdett az agyára menni. Amikor egy csoport hugrabugos pont a háta mögött kezdett el röhögcsélni, nem bírta tovább. Áthajolt az asztalon Hermione felé, hogy felhívja magára a figyelmét.
– Merlin nevére, mi ez az állandó vihogás? - suttogta. – Mi ütött mindegyikükbe?
Ron, Dean, Seamus és Neville odahajoltak, hogy hallják Hermione válaszát, főleg amikor észrevették, hogy Hermione elpirul, mielőtt válaszol.
– Ó, ne aggódj miatta, Harry - válaszolt meglehetősen közömbösen. – Ez csak egy… szemléletváltás.
- Szemléletváltás?- ismételte meg Harry, mivel egyáltalán nem értette. A többi srácra nézett, de ők csak ugyanolyan zavarodottan vonták meg a vállukat.
Hermione felsóhajtott, és a táskájába nyúlt, hogy előhúzzon egy példányt a Reggeli Prófétából. Letette az asztalra és a címoldalon levő képre mutatott. Ugyanaz a kép volt, amit Harry aznap reggel látott: Harry, Remus, Perselus és Alrik belépnek a Nagyterembe.
- Mi van vele? – akarta tudni a választ, mivel nem értette, hogy mi köze van a képnek a vihogáshoz. Minden bizonnyal nem ez volt a legmerészebb kép, ami valaha róla készült - a Heti Boszorkány tavaly leközölt róla néhány ing nélküli képet. Nyilvánvalóan, valakinek sikerült néhány képet készítenie róla, amikor az egyik kviddicsmeccs előtt átöltözött.
Hermione arca elpirult.
– A bőr az, Harry.
Mind az öt srác úgy nézett rá, mintha megőrült volna. Harry ismét lenézett a képre, ám még mindig nem értette.
- Miért nincsenek nekem barátnőim? - nyögte Hermione önmagának. – Nézd, Harry, a legtöbb ember megszokta, hogy te elég…, fogalmazzunk úgy, hősiesen nézel ki. És azt kell mondanom, hogy a szemüveg hiánya nagyon tetszett az imádott közönségednek.
- Azért vihorásznak, mert már nem viselek szemüveget? - kérdezte Harry hitetlenkedve.
- Nem - rázta meg Hermione a fejét. – Igazából ez az egész sokkal inkább Piton professzorról szól és nem rólad.
- Piton?! - kiáltotta Ron és Neville egyszerre. Seamus fulladozni kezdett az éppen akkor lenyelt töklevétől, mire Dean segítőkészen megütögette a hátát.
- Hát - fészkelődött Hermione a székén. – Nézd, Harry, amikor elvetted Piton professzort, mindenki kettőtöket nézte és azon gondolkodott, mi a fenét láttál benne. Most mind azt hiszik, hogy rájöttek - volt egy nézőpontváltásuk.
Amikor még mindig nem kapott többet üres tekinteteknél, ismét a képre mutatott.
– Ó, ugyan már, arra gondolok, hogy a viking olyan - tudjátok, váó! És mindenki bele volt zúgva Lupin professzorba. De Piton mindig azokat a fekete, hömpölygő tanári talárokat viseli, és most itt bőrviseletben van. És csizmában. És karddal.
Az arca még mélyebb vörös színt öltött fel, és egy meglehetősen zsákmányra vadászó mosoly suhant át az arcán. – Úgy értem, nem azt akarom mondani, hogy jóképű, vagy valami… Csak azt mondom, hogy… tudjátok… szexi.
- Úgy gondolod, hogy Piton szexi? - Ron kék szemei hitetlenkedéssel és nem kevés féltékenységgel telítődtek meg. Megfogta az újságot, hogy jobban megnézze, Seamus és Dean a válla mögött szemlélték. Neville csak zavartnak látszott.
Harry kábultan ült, a döbbenettől nyitott szájjal.
– Azt mondod, hogy azért vihog mindenki, mert hozzászokott a gondolathoz, hogy a pénzéért vettem el, és most azt gondolják, hogy a testéért?
Hermione elgondolkodott ezen egy pillanatig, aztán végül bólintott.
– Egen - értett egyet elég önelégülten. – A házasélet látszólag jót tesz neki. Az utóbbi időben egész jól néz ki. Azt hiszem, a haja miatt. De a bőr, Harry. A bőrviselet mindent megkoronázott.
Legyezni kezdte magát, mintha túlságosan kimelegedett volna.
Ron zavarodottnak, és meglehetősen aggodalmaskodónak látszott. Feszülten tanulmányozta Hermionét, és Harry észrevette, hogy a lány nem is próbálja elrejteni, hogy mennyire tetszik neki az a kép, amit a fiúk még mindig néztek.
– Én is viselhetek bőrt - motyogta Ron az orra alatt, de Hermione, eléggé félreérthetetlen módon, figyelmen kívül hagyta.
Harry ismét a képre pillantott, és megpróbálta tárgyilagos szemmel nézni. Perselus tényleg másképp nézett ki, mint általában - veszélyesebbnek, ha hinni lehetett a képnek. És a bőr tényleg előnyösen kiemelte a testét. Az első kezdve estétől - mióta csak házasok - tudta, hogy azok a talárok, amikben tanít, egy szikár, erős, izmos testet rejtenek. És ahogyan az a bőrnadrág a combjára simult… Harry azon kapta magát, hogy a gondolatra melege lesz.
Hirtelen egy borzalmas gondolat jutott eszébe.
– Ó, istenem - morogta. – Ha egész nap kuncogtak rajtam, mit gondoltok, mit csináltak Piton óráin?
El tudta képzelni, milyen hangulatban lesz a férfi - főleg a katasztrofális reggel, és a megvadult vérfarkas befolyása után. Hálás volt, hogy aznap nem volt bájitaltana. De a többi tanulóval ellentétben, neki szembe kellett néznie Perselusszal aznap este - és mellette kellett aludnia.
Az asztalba ütötte a fejét.
– Utálom az életem.
Vacsora után visszatért a szobáiba, és kissé vonakodva lépett be. De abban a pillanatban, mikor belépett tudta, hogy Perselus nincs ott. Megkönnyebbülve, hogy ismét elhalaszthatja, hogy szembenézzen a férfival, leült a kandalló elé, hogy megírja a házi feladatát, de Ron és Hermione társasága nélkül, a gondolatai vándorolni kezdtek.
Remusra gondolt, aki még mindig a gyengélkedő ágyához van szíjazva, és Siriusra, aki remélhetőleg biztonságban van Winter Landsben, de nincs tudatában az eseményeknek, amik ismét megpróbálják romba dönteni az életét. Aztán Perselusra gondolt, és az aznap reggeli veszekedésükre. „Megvédtelek az életem árán, évről évre kockáztattam magam miattad" - mondta neki Perselus. Tényleg azt gondolta, hogy Harry annyira vak, hogy nem tudja, mi mindent tett érte? Az isten szerelmére, a férfi elvette, csak azért, hogy biztonságban legyen a minisztertől. Nem túl valószínű, hogy ezt elfelejtené.
„Négy hónapig gondoskodtam rólad, otthont adtam neked, mindent megadtam neked, amire szükséged volt." Perselus hangja úgy tűnt, kigúnyolja. Azt feltételezte, hogy végsősoron ő semmit nem adott Perselusnak viszonzásképpen. A varázsvilágnak nagyon meghatározott szabályai voltak a pénzről, illendőségről és viselkedésről. Valami okból kifolyólag, a szerep, amit Harrynek játszania kellett ebben a házasságban meggátolta, hogy bármit is visszaadjon. Ráadásul még kifizetni sem tudta a saját holmijait anélkül, hogy meg ne sértse a Perselus által képviselt becsület valamiféle ódivatú értelmezését.
Próbált jó lenni, megpróbált kitérni a férfi útjából amennyire csak lehetséges volt. Egy gyors pillantás körbe a szobában megmutatta, hogy csak néhány dolog van elől Perselus elegáns nappalijában. Elgondolkozott azon, hogy kitesz néhány képet, de úgy döntött, hogy egy kép a Tekergőkről és az édesanyjáról valószínűleg nem olyasmi, aminek Perselus Piton örülne az otthonában. Ezen kívül kevés bizonyíték volt arra, hogy elfoglalta a pincét. Persze, a seprűjét a legtöbb napon a szoba sarkában tartotta az ajtó mellett, ahelyett, hogy szépen eltette volna a ládájába. És Hedvignek megvolt a saját ülőrúdja a tűz mellett, habár előnyben részesítette a bagolyházat, amikor a Roxfortban volt. Harry nem gondolta úgy, hogy túl sok mindent varrt a férfi nyakába.
Amennyire lehetséges volt, elkerülte, hogy a férfi útjába álljon - legalábbis eleinte. A Griffendél toronyban töltötte az estéit, távol tartva a barátait a lakosztályuktól. De egy idő után úgy tűnt, mintha Perselus élvezné a társaságát - vagy legalább is nem utálta annyira, mint régebben. Harry esténként egyre több és több időt kezdett eltölteni vele. De talán tévedett. Talán a férfi csak eltűrte őt, mert azt hitte ez a kötelessége a házastársával szemben? Talán Harry tényleg az az önző, elkényeztetett kölyök, amivel Perselus mindig megvádolta?
Felhúzta a lábait a kanapéra, és átkarolta őket, öntudattalanul összegömbölyödve, amikor érezte, hogy a gyötrelem meleg hulláma átcsap fölötte. Nem kellene érdekelnie, mondta magának. De Sirius elment, és Remust el fogják zárni, és váratlanul nagyon egyedül érezte magát. Nem kéne, hogy érdekelje, hogy Perselus dühös rá, vagy nem igazán foglalkozik vele. Néhány hónappal ezelőtt – mielőtt ez az egész megtörtént – egy cseppet sem érdekelte volna. A férfi soha nem törődött vele - konkrétan utálta őt a korábbi években. Többször mondta neki, és Harry viszonozta azt. De valahogy most rémisztő volt Harrynek a gondolat, hogy azt mondja Perselusnak, hogy utálja.
Tényleg csak két éjszakája volt, hogy bemászott mellé az ágyba a Winter Landsben, és megkérdezte tőle, hogy dühös-e rá - félve, hogy ideges lesz, amiért ismét bajba sodorta magát? És Perselus olyan kedves volt vele azon az estén - még az ugratása a is barátságos volt, és megnyugtatta ahelyett, hogy feldühítette volna. Nem akarta, hogy a dolgok visszatérjenek a régi kerékvágásba.
A tűz hirtelen fellobbant, kirántva őt a gondolatai közül. Dumbledore feje jelent meg a lángokban, és Harry várakozóan ült fel.
- Hát itt vagy, fiam - mondta kedvesen. – El tudnád hozni a láthatatlanná tevő köpenyedet a gyengélkedőre? Bizonyos dolgokat el kell intéznünk.
- Rögtön ott leszek - ígérte Harry, aztán a hálószobába rohant, hogy kivegye a ládájából a láthatatlanná tevő köpenyt.
Az órára pillantott, miközben kiment a szobából. Hosszabb ideje ült a kanapén, mint gyanította. Már majdnem takarodó volt. A többi diák már mind biztosan visszavonult éjszakára a klubhelyiségükbe.
A folyosók csendesek voltak, ahogy a gyengélkedő felé ment, felmászott a pincékből, és elhagyta a Mardekár területét. McGalagony professzor a gyengélkedő ajtajánál várta. Keserűen rámosolygott, miközben közeledett felé, és könnyedén megpaskolta a vállát, mintha azt szorgalmazná, hogy uralkodjon magán. Mindketten beléptek a fő kórterembe, és a különszoba felé indultak. Dumbledore, Madam Pomfrey és Perselus a csukott ajtó mellett várakoztak, egyikük sem próbált meg belépni.
- Korábban elmagyaráztam Remusnak a helyzetet - világosította fel Dumbledore Harryt. – Beleegyezett, hogy beveszi a bájitalt, de attól tartok, neked kell beadnod neki.
- Nekem? - kérdezte Harry meglepetten.
- Túlságosan nyugtalanná válik, ha valaki más közelíti meg - magyarázta Dumbledore. – Azt mondtad, hogy ma reggel beszélt veled, és mellette ültél, amikor bejöttünk a szobába. Meglehetősen nyugodtnak látszik, ha csak te vagy mellette. Gyanítom, a benne levő farkas családtagként tekint rád, és ezért nem viselkedik olyan erőszakosan, amikor te vagy a közelében.
- Mit kell tennem? - kérdezte Harry idegesen, miközben Perselusra nézett, aki egy kis, sötétlila színű folyadékkal teli üvegfiolát tartott a kezében. A férfi nem tűnt boldognak a szituáció miatt, de kissé lemondóan átadta a bájitalt.
- Ez elég egyszerű - világosította fel Harryt. – Legyél benne biztos, hogy az egészet megissza. Egyenesen a szájába öntsd - de legyél óvatos, hátha megpróbál megharapni.
- Megharapni?
- Nem áll fenn a vérfarkaskór fertőzés – biztosította őt Madam Pomfrey. – Csak akkor fertőző, amikor farkas alakban van. Mindezek ellenére egy emberi harapás nagyon csúnya dolog. Tartsd az ujjaidat teljesen távol a fogaitól – utálnám, ha azzal kellene tölteni az estémet, hogy visszaerősítsem a hüvelykujjad.
- Pont az ajtóban fogunk állni, pálcával a kezünkben - magyarázta Dumbledore. – Nem leszel veszélyben.
Harry viszont nem önmagáért aggódott. Egyáltalán nem hitte, hogy Remus megtámadná - utálta a gondolatát, hogy a férfit egy mágikus álom alá helyezik, és ki tudja, mennyi időre elzárják a Titkok Kamrájába. De tudta, hogy ez a legbiztonságosabb dolog a férfi számára, és akár tetszett, akár nem, meg kellett tennie.
Odaadta McGalagonynak a láthatatlanná tevő köpenyét, aztán bólintott Dumbledore-nak. A férfi bátorítóan rámosolygott, majd kinyitotta a szoba ajtaját. Harry belépett.
Remus kimerültnek látszott - ez volt az első dolog, amit Harry észrevett, amikor megközelítette az ágyat. A szemei még mindig sárgák és hidegek voltak, de most már tele voltak frusztrált dühvel és kétségbeeséssel, ami belemart Harry szívébe. A kipárnázott, őt védő bilincsek ellenére, látta a férfi csuklóján a vörösséget, ahogy küzdött azért, hogy kiszabaduljon. Harry rosszul volt a gondolattól, hogy a teljes napot azzal töltötte, hogy itt küzdött a szabadságáért - harcolt, hogy visszatérhessen Siriushoz. És utálta a gondolatát, hogy elmondja ezt a keresztapjának - ez megölné Siriust.
- Harry - suttogta Remus, a hangja rekedt volt, alig hallható. Harry úgy képzelte, hogy a kiabálástól. – Mondd meg neki, hogy sajnálom - könyörgött. – Mondd meg neki, hogy sajnálom, Harry.
- Minden rendben lesz, Remus - ígérte neki Harry. – Minden rendben lesz. Csak egy ideig aludni fogsz. Aztán felébresztünk, és kész lesz a bájital, ami meggyógyít. És Sirius itt lesz veled.
De az a csekély remény, ami a férfiben még reggel megvolt, úgy látszott mostanra eltűnt, mert semmi nem látszott a szemeiben.
– Mondd neki, hogy sajnálom - suttogta ismét.
Harry megígérte neki, majd kihúzta az Élőhalott Eszencia dugóját. Egy pillanatig Remus ismét küzdelmet vívott, erőszakosan harcolt a kötelek ellen, amelyek fogva tartották, és Harry visszatartotta a lélegzetét miközben várta, hogy abbahagyja. Végül a férfi elernyedt a kimerüléstől, és Harry kitartotta neki a bájitalt.
– Meg kell innod, Remus - mondta neki. – Kérlek, csak igyál.
És akár megértette Remus, akár nem, vagy csak kétségbeesetten szomjas volt, a férfi kinyitotta a száját, és engedte, hogy Harry beleöntse a bájitalt. Görcsösen nyelt, és egy erőszakos remegés futott végig a testén. Lehiggadt, aztán a teste is egyre nyugodtabbá vált. Fáradtan nézett fel Harryre, szemei alig voltak emberiek.
Mivel nem volt képes megállni, Harry kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a férfi haját, s kisimította a mézszínű tincseket a fáradt arcából. Olyan sok szürke volt a hajában, annak ellenére, hogy fiatal volt. Remus felsóhajtott, és a szemei lassan becsukódtak. Egy hosszú, lassú lélegzetet engedett ki, és többé nem mozdult.
Eltartott Harrynek egy pillanatig, hogy rájöjjön, a férfi nem lélegzik, mire egy félelemmel teli hullám mosott végig rajta.
– Remus! - kiáltotta elborzadva. A bájitalnak el kellett altatnia, nem megölnie! De nem lélegzett, egyáltalán nem mozdult.
- Nem lélegzik! – fordult meg rémülten, segítséget keresve, és érezte, hogy meleg kezek támasztják meg a vállát, miközben Madam Pomfrey és Dumbledore beléptek a szobába.
- Minden rendben, Harry - nyugtatta egy csendes hang. Perselus volt ott, biztosan tartotta őt, és lágyan, nyugtatóan beszélt a fülébe. – Emlékezz, a bájital mindent ledermeszt. Megállítja a szívét és a légzését. Csak alszik, nem halott.
Madam Pomfrey meglengette pálcáját Remus magas teste fölött, aztán mindenkire rábólintott a szobában.
– Jól van - jelentette ki, és Harry megrogyott a megkönnyebbüléstől. Érezte, hogy Perselus kezei vigasztalóan megszorítják a vállát.
Dumbledore egy pálcaintéssel kiszabadította Remust az őt fogva tartó bilincseiből. Madam Pomfreynek csak egy pillanatig tartott, hogy a be sem hegedt horzsolásokat ellássa a férfi bőrén, ahol a bilincsek ellen küzdött. Aztán Dumbledore egy mobilicorpus bűbájjal a levegő emelte Remust, és az ajtó felé lebegtette. Harry megremegett, emlékezve az utolsó alkalomra, amikor kimondta ezt a bűbájt - egy sor véres holttestet irányított Bifrost Hallba. Az összehasonlítás cseppet sem nyugtatta meg. Remus nem volt halott, emlékeztette magát.
Mikor kiértek a fő kórterembe McGalagony professzor ráterítette Harry láthatatlanná tevő köpenyét Remus fekvő alakjára, elrejtve bárki elől, aki még a kastély folyosóin vándorolna.
- Készen állsz, hogy újból levigyél minket a Kamrába, fiam? - kérdezte Dumbledore Harrytől.
Harry bólintott, bár most nem volt olyan magabiztos, mint korábban. Noha tudta, hogy ez a legbiztonságosabb Remus számára, annyira már nem is tetszett neki az ötlet, hogy egyedül hagyják a férfit ott lenn a Kamrában. Nem tehetett róla, de eszébe jutott, ami másodéves korában vérrel volt a falra írva - „csontváza örök időkig a kamrában pihen majd..."
Mindannyian némán mentek végig Roxfort elsötétült folyosóin, a falon lévő portrék mind gyanúsan üresek voltak. Harry a második emeleti lányvécébe vezette őket, és amikor beléptek, elsziszegte a parancsot a kagylónak, hogy nyissa ki a Kamra bejáratát. McGalagony és Pomfrey nem voltak ott a múltkor, mikor lementek a Kamrába, és mindkét nőnek elakadt a lélegzete a döbbenettől, mikor a kagyló szétnyílt, hogy feltárja a földben levő bejáratot. Harry úgy vélte, látta, ahogy Pomfrey védőjelet tesz a párszaszóul elhangzó parancs hangjára.
Ahelyett, hogy megkockáztassák, hogy lecsúsznak az alagúton, Dumbledore és McGalagony mindannyiukat lelebegtette a fő üregbe. Aztán néhány lumos bűbáj fénye alatt elindultak a barlangon keresztül a kígyókkal borított ajtó felé, ami a főkamrába vezetett. Csak néhány napja volt, hogy itt voltak Remusszal, Siriusszal, Ronnal és Hermionéval - de egy életnek tűnt. És ezúttal az utazás sokkal komorabb volt. Harry hálás volt, hogy a baziliszkusz óriási holtteste - Perselusnak köszönhetően - már eltűnt. Az óriáskígyó Perselus egyik privát laboratóriumában volt bájitalokhoz elraktározva.
Úgy döntöttek, hogy abba a kis magán könyvtárba viszik Remust, ahol azokat a könyveket találták. A polcok most üresek voltak - Remus, Perselus és Dumbledore megtisztították a helyet. De a szoba még mindig biztonságos volt, és a port és korhadást megakadályozó védőbűbájok még mindig működtek.
Amikor odaértek, McGalagony átváltoztatta Dumbledore egyik citromos cukorkáját egy nagy ággyá, és gyengéden rátették Remust, majd levették róla a láthatatlanná tevő köpenyt. Madam Pomfrey még egyszer leellenőrizte, és kijelentette, hogy jól van.
- Mi történik, amikor telihold lesz? - kérdezte Harry. – Át fog így változni?
- Nem - világosította fel Perselus. – Semmi nem zavarja meg az élőhalottat, amíg az ellenszérumot be nem adják neki.
- Leellenőrizhetjük telihold után, hogy biztosak legyünk benne, minden rendben van - mondta Madam Pomfrey Harrynek. – Rendben lesz. Nem ő az első vérfarkas, akinek Élőhalott Eszenciát adnak.
- Gyújthatunk neki fényt? - kérdezte Harry Dumbledore-tól, mivel gyűlölte annak a gondolatát, hogy a bezárják a sötétbe.
- Persze, Harry - biztosította Dumbledore, és meglengette a pálcáját. Egy kis asztal jelent meg az ágy mellett egy lámpással - a lámpában levő aranygömb lágy, meleg fényt adott. Dumbledore egy melegítő bűbájt is elhelyezett a szobán, távol tartva a jeges hideget, amit Harry a csontjaiban kezdett érezni. – Rendben lesz, Harry.
Harry bólintott és előrelépett, majd megfogta Remus kezét. Nem volt mozgás a bőre alatt, és a mozdulatlanság természetellenes volt.
– Visszajövünk, Remus - suttogta halkan, majd gyengéden megszorította a kezét. Remus viszont nem válaszolt, megfeledkezett a körülötte levő világról.
A kastélyba való visszatérés csendben történt, mindannyian elvesztek a gondolataikban. Amikor Harry végre bezárta a kamra ajtaját, nem tudott nem arra gondolni, hogy mennyi idő fog eltelni, míg visszatérhetnek, hogy megmentsék a vérfarkast. Remélhetőleg amikor eljön ez a nap, lesz egy gyógymód a farkaskórra, és Sirius ott lesz az oldalán.
Amint visszatértek a második emeleti folyosóra, szétváltak útjaik. Harry és Perselus némán elindultak le a pincébe. Mikor a lakosztályukban voltak Perselus egy pálcaintéssel megnövelte a tüzet, aztán átmenetileg visszatért a laborjába, hogy kihozzon egy bájitalt. Harry elveszve és rosszkedvűen süllyedt le a székére a tűz előtt.
- Szükséged van még egy ilyenre? - kérdezte Perselus, miközben visszatért a szobába. Felemelt egy kis fiolát - Harry felismerte a nyugtatófőzet világoskék színét az üvegpalackban. Megrázta a fejét.
- Jól vagyok - biztosította a férfit, és végignézte, ahogy a férfi maga issza meg a bájitalt. – Még mindig dühös vagy? - találgatott. Mindennek ellenére Perselus kedves volt vele korábban, megnyugtatta, mikor bepánikolt Remus miatt. Reményt adott arra, hogy talán a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba.
Perselus összehúzta szemöldökeit a kérdésre.
– Nem pont dühös - válaszolt. – Csak… rosszkedvű, gondolom. Most, hogy Lupin alszik, és távol van tőlünk, remélhetőleg a dolgok visszatérnek a megszokott mederbe.
Leült Harryvel szemben a székére. Harry, a tűz táncoló lángjaiba bámult, és érezte az arcán a férfi kutató pillantását. – Jól vagy?
A tűz melegének ellenére, Harry megborzongott. Kényszerítette magát, hogy válasz gyanánt bólintson.
Perselus egy ideig semmit nem mondott, de a pillantása nem hagyta el Harry arcát.
– Hogy értetted azt reggel? - kérdezte a férfi végül, mély és nyugodt hangon. – Mikor azt mondtad, hogy nem volt semmi közöttünk korábban?
Harry végighúzta a kezét a borzos haján, aztán visszahúzta a lábait a székre, és még több melegért és vigasztalásért ismét összegömbölyödött.
– Hülyeség volt - válaszolta, és nem nézett a férfire.
Belül kiegyensúlyozatlannak érezte magát, az érzelmei kaotikusak voltak. Talán mégis be kellett volna vennie egy nyugtató főzetet. Akárhogyan is, kényszerítve érezte magát, hogy válaszoljon Perselusnak.
– Tudom, hogy megvan az elképzelésed arról, hogy hogyan kellene engem kezelned - vagy nem is feltétlenül engem, hanem a házastársad, nem számít, ki az. Valószínűleg le van írva valahol egy etikett könyvben. Van egy elképzelésed, hogy mit mondhatsz nekem, és mit nem. A pokolba is, bocsánatot kértél tőlem az első este, mikor összeházasodtunk. – Harry halványan elmosolyodott az emlékre. – Azt hiszem, úgy gondoltam, hogy számít, hogy én voltam. Igazad volt, önző vagyok. Azért mondtam, amit mondtam - hogy semmi nincs közöttünk -, mert úgy gondoltam, hogy tudni fogod, hogy korábbra értettem, mielőtt mindez megtörtént, mielőtt összeházasodtunk.
Ekkor felnézett, és Perselus sötét szemeibe bámult, nem tudta, hogy hogyan értelmezze a férfi arcán levő kifejezést. Semmit nem árult el, ügyesen uralma alatt tartotta az érzelmeit, így Harry nem tudta, hogy amit mond, annak van-e számára értelme. Valószínűleg nincs, de ő csak mondta tovább a magáét.
– Tévedtem - mondta Harry. – Mert nem tudtad - mivel, ami neked számít az egy dolog, és ami nekem számít az egészen más, valami önző. De azt akarom, hogy tudd, tudom, mit tettél értem – hányszor kockáztattad az életed, mindent, amit adtál nekem, minden áldozatot, amit hoztál. Tudom.
Harry úgy érezte, fontos, hogy Perselus megértse ezt, és azon kapta magát, hogy szavakat keres, hogy elmagyarázza, hogyan is érti.
– Sirius megkért, hogy lakjak vele - mondta neki, s visszaemlékezett arra az első éjszakára, amikor harmadik évében megismerte Siriust. Perselus fészkelődni kezdett az emlékeztetőre, és Harry gyorsan tovább folytatta, mielőtt valami becsmérlőt mondana a keresztapjáról, mert ez egyáltalán nem Siriusról szólt. – Egy otthont akart adni nekem, de soha nem engedték meg neki, a dolgok soha nem jöttek össze. Akármilyen ironikusnak is tűnik, te vagy az egyedüli ember, aki egy igazi otthont adott nekem, és ez sokat jelent számomra. És sajnálom, ha feldühítettelek.
Perselus vett egy hosszú, mély levegőt, és előredőlt a székében. A karját a combján pihentette, miközben megfeszítetten nézte Harryt, mintha megpróbálna rájönni, hogy miről beszél. Hosszú ideig semmit nem mondott, és az arckifejezése megfejthetetlen volt, de úgy tűnt, mintha valamit keresne Harry szemeiben. Ebben a pontban Harry érzelmileg annyira kimerültnek érezte magát, hogy már nem tudta, mit gondoljon.
- Mi az? - kérdezte Perselus csendesen. – Az önző dolog, amiről azt mondtad, hogy számít neked?
Harry mélyen felsóhajtott, és belül furcsán üresnek érezte magát.
– Hogy számított, hogy én vagyok. Hogy mindent én miattam tettél - és nem azért, mert ez a felelősséged, vagy, mert én vagyok a Kis Túlélő, vagy a házastársad, hanem mert én én vagyok, csak én, csak Harry.
Valami átfutott Perselus arcán, valami kemény érzelem, ami életre kelt a férfi szemeiben.
– Harry - mondta lágyan, és a hangja bársonyosan meleg volt. – A kötelesség volt a legutolsó dolog, ami eszembe jutott, mikor utánad mentem Winter Landsbe.
Ez nem volt éppen egy barátságos kinyilatkoztatás, de valami volt - valami több mint, amije Harrynek eddig volt. Valami, amibe kapaszkodhatott. Egy meleg szikra, fényes és reményteljes, kitöltve az ürességet Harryben. Tétova mosolyt küldött a férfi felé, mert nem volt biztos abban, hogyan válaszoljon. Amikor Perselus visszamosolygott, Harry elvigyorodott és hátradőlt a székében, pillantása visszafordult a tűz felé. Úgy érezte, mintha leemelték volna a válláról a súlyt - még ha csak ideiglenesen is. Rendben, talán még sincs egyedül. Talán soha nem is volt.
Írói megjegyzés:
Köszönök minden csodálatos megjegyzést! Örülök, hogy ilyen sokan élveztétek a „beszélgetést", amit Harry mindenkitől megkapott. Jó volt egy elég csendes fejezetet írni, azok után, hogy a korábbi fejezetekben milyen sok, jelentős dolog történt. Néha csak hátra kell dőlnöd, és figyelned kell, hogyan reagál a világ többi része. Harrynek szüksége volt egy pillanatra, hogy összeszedje magát - és ebben Ron és Hermione felbecsülhetetlen.
A megoldásom a Dracós dologra, a következő fejezetben lesz.