45. Fejezet – Sárkányszelídítés

Perselus hosszú ideig ült a tűz előtt, miután Harry elment lefeküdni. Örült, hogy gondolt rá, hogy bevegye a nyugtatófőzetet, mielőtt beszélget a fiúval, de még ezzel együtt is kaotikusak voltak a benne kavargó érzelmek. Még mindig érzett egy jó adag dühöt - de az már nem arra a fiatalemberre irányult, aki úgy tűnt, arra rendeltetett, hogy megossza vele az életét. Nem, ezúttal ismét határozottan a Dursleykre irányult, akik szemmel láthatóan olyan mélyen megbántották a fiút, hogy az úgy érezze, ha egy igazi kötelékre sóvárog a családjával, akkor az önzőség.

Önző dolognak nevezte Harry, s azt akarta, hogy számítson, hogy a felé irányuló kedvesség miatta van, nem a rákényszerített szerep miatt, amit el kellett játszania. Perselus mostanra mélyen megbánta a szavakat, amiket aznap reggel mondott, és hogy milyen nagyon félreértette. Bár a mosoly, amit Harry neki adományozott, utalás volt arra, hogy készségesen megbocsátott neki, a seb még biztos ott volt, és Perselus nem tudta, hogy hogyan gyógyítsa be.

Merlinre, a fiú zavarbaejtő volt! Minden mozdulatával összezavarta Perselust. De Perselus a szíve mélyén reménykedett. Nyilvánvaló volt, hogy a fiatalember érzett valamit iránta. És ugyanolyan nyilvánvaló volt, hogy fogalma sem volt róla, mivel járhatnak ezek az érzelmek. Igazából Perselusnak sem - azon kívül, hogy tudta, Harry megbízott benne, hálás volt neki, és számítani akart neki, a családjának tagja akart lenni. És amikor Harry rámosolygott, Perselus érezte, hogy a szíve bukfencet vet.

Egy nap – mondta magának – szemtől-szembe akart találkozni Dursleyékkel, és mindhármukat látni akarta, ahogy szégyenkezve fészkelődnek azért, amit tettek. Látni akarta, hogy megbánnak minden önző és kegyetlen dolgot, amit az unokaöccsükkel tettek. Egy nap – ígérte magának – valamiféle kicsinyes bosszút fog elkövetni, ami túlszárnyalja azokat a bűbájokat, amivel Albus megátkozta őket.

Röviddel a beszélgetésük után, Harry – nem túl sok nógatás után - elment aludni. Perselus úgy gondolta, hogy mostanra mélyen alszik az Álomtalan Álom Elixír befolyása alatt. Ő is le akart feküdni, maga mögött szerette volna hagyni a napot, de óvatos volt. Nem csak a Dursleyék iránt érzett dühe gyötörte. A vágy, hogy megérintse Harryt, a nyugtatófőzet ellenére sem tűnt úgy, hogy halványodik.

Aznap reggel, amikor látta, hogy milyen közel áll a megvadult vérfarkashoz, megragadta Harryt - alig tudta elengedni, mikor Albus megparancsolta neki. És korábban, ezen az estén, mikor Harry bepánikolt, azt gondolván, hogy a vérfarkas meghalt, alig tudta megállni, hogy ne fogja meg ismét. Helyette beérte azzal, hogy megérintette a vállát, és borzasztóan hálás volt, mikor a fiú szívesen látta az érintését.

Őszintén undorodott magától. Általában több önkontrollja volt ennél - és az is biztos, hogy soha nem vágyott egyetlen diákjára sem. Az utolsó szeretője egy vele egyidős férfi volt, akit egy bájital-konferencián ismert meg - egy meglehetősen ragyogó, bűbájos szőke, Andre néven. Előtte volt egy sötétbőrű nő, aki tíz évvel idősebb volt nála, és aki az Amazonashoz vitte, hogy ritka bájital alapanyagokat keressen. Mialatt mindig ő volt a domináns partner valamennyi kapcsolatban, soha nem keresett nála sokkal fiatalabb embereket, vagy olyan naivokat és ártatlanokat, akik nem tudták, mibe keverednek. Soha nem volt féltékeny, vagy birtokló a többi szeretőjével, ahhoz nem érdekelték eléggé. Visszapillantás nélkül engedte el őket. És biztosan soha nem keresett valaki olyan fiatalt, aki nem tudta pontosan, hogy mit vár egy kapcsolattól. Soha nem csábított el egy szüzet.

Albus azt mondta, hogy a megvadulás átruházása nem éreztet vele ismeretlent - csak felerősíti a már meglévő érzelmeket. Úgy tűnt, Harry olyan érzelmeket váltott ki belőle, amiket megpróbált eltávolítani a természetéből – birtoklási vágy, féltékenység, és az irányításra való hajlam. Ezeket az érzelmeket karakterhibának tartotta - az apja életében biztosan motiváló tényezők voltak. Azzal a ráeszméléssel vigasztalta magát valamennyire, hogy ezek mellett a sötét érzések mellett ott volt az ellenállhatatlan védelmező szükséglet is. De hogy ilyen vágyat érezzen valaki iránt, aki sokkal fiatalabb, mint ő, valaki ilyen ártatlan iránt - nem tudta, hogy mire gondoljon.

Valami, amit Lucius mondott visszhangzott a gondolataiban. „Nem vettem észre, milyen vonzó lett a fiú"- mondta neki Lucius. „A hajlamom mindig a nők felé irányult - de Mr. Pottert erős aura veszi körül."

Amennyire emlékezett, egész életében ismerte Luciust. Lucius Malfoyt soha nem érdekelte egy másik férfi. Abból, amit Dianától hallott, még Julius is megpróbálta néhányszor elcsábítani Malfoyt, de nem sikerült neki. És noha Luciusnak határozottan nem volt lelkiismeret furdalása, amiért szüzeket, vagy nálánál sokkal fiatalabbakat csábít el - például az a szerető, akiért megölte Perselus apját csak tizennégy éves volt -, azok mindig nők voltak.

És mégis, Lucius vonzónak tartotta Harryt – volt oka rá, amiért odaállította McGalagonyt, hogy őrizze az ajtót múlt éjjel a Caramellel tartott gyűlés közben. Perselus látta, hogyan néz Lucius Harryre a Nagyteremben. Semmiképpen sem fogja engedni, hogy tíz lábnál közelebb menjen a fiúhoz.

Vajon az erő volt az? - gondolkodott rajta Ez lökte ilyen káoszba? A vágy az erőre? Soha nem hitt azokban a dolgokban, amiket a Sötét Nagyúr képviselt - soha nem vette be az ideológiáját, vagy az őrületet, amiről látta, hogy a horizontot fenyegeti. Szigorúan azért csatlakozott a halálfalókhoz, hogy megállítsa az apját - hogy visszaszerezze a család becsületét. Annak ellenére, hogy ellenezte ezt a filozófiát, mindig tudatában volt az erőhöz való vonzódásának. És legalább egy részét mindig kihasználta ennek az életstílusnak - a vérre menő sportok, gonosz párbajok karddal és pálcával bármilyen ellenfél ellen, aki volt olyan esztelen, hogy feldühítse, vagy elég hülye ahhoz, hogy kihívja.

Ennek egy részéért a Tekergőket hibáztatta. Kínozták, és ő megtorlásul gonosszá vált. De mindig inkább úgy gondolt rá, hogy ez egy játszma, és nem úgy, mint egy tükörképe annak, aki igazán ő volt. Amikor kémkedni kezdett Albusnak, soha nem veszítette el szeme elől a végső célt. Talán az indítékai nem voltak olyan tiszták, mint ahogy hitte? Talán azért csatlakozott Albushoz és a Rendhez, mert része akart lenni valaminek, ami jobb nála, hozzáférést akart az óriási erőhöz, amit Albus Dumbledore birtokolt, és nem azért, mert egyszerűen ez volt a helyes?

Talán ugyanezért vonzódott Harryhez?

A fiú fiatal volt, és olyan sok dologgal kapcsolatban naiv. Mindig alacsonyabb lesz nála, karcsú és szép, fizikailag gyengébb, mint ő. De mindennek ellenére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Harry Potter mágikusan erősebb volt, mint ő - valószínűleg erősebb, mint bármelyikük. Tizenhat éves fiatalságával már olyan mágikus hőstetteket hajtott végre, amit Perselus soha nem tudna. Biztosan soha nem tudta volna megmozdítani azt a sarokkövet - és a bűbájok, amik senki másnak még csak nem is működtek, Harrynek könnyedén mentek. És noha a fiú semmit nem tudott az okklumenciáról, úgy tűnt, olyan akarata van, ami törhetetlen, olyan elszánt, ami nem engedi, hogy feladja, bármi is történjen.

A fiú egyáltalán nem volt járatos a kardforgatásban, és mégis tizenkét évesen elpusztított egy baziliszkuszt. Szinte egész életében egy gardróbba volt zárva, és mégis képes volt rá, hogy megálljon egy edzett harcos sereg előtt, és meghátrálás nélkül csatába vezesse őket. Múlt éjjel, amikor megérintette Harryt, érezte az a bőréből kisugárzó erőt, és ez részegítő volt.

Ez volt hát? Innen jöttek az „érzelmei"? Vágy az erőre? Egész életében nem volt semmi jó, nemesi vagy tiszta. Az indítékai arra, hogy a sötét ellen harcoljon nem több mint mardekáros ambíció? Elég lehangoló gondolat volt.

És mégis, nem hazudott Harrynek. Nem gondolt felelősségre, vagy becsületre, amikor vakon Winter Landsbe rohant, hogy megmentse a fiút. Az egyedüli dolog, amire gondolt az volt, hogy biztosan visszaszerezze Harryt. Hogy megvédje - ha szükséges, az élete árán..

Perselus felsóhajtott, és megrázta a fejét. Miért nem járt a griffendélesekhez használati útmutató? Egész biztosan sokban megkönnyítené az életét.

Charlie Weasley soha nem tartotta magát ravasz embernek - mint a legtöbb griffendéles, fejjel ugrott az összecsapásokba, és a tervezést meg a fondorlatokat a világ mardekárosaira hagyta. Viszont a sárkányokkal való foglalkozása megtanította, hogyan kell vadászni, és ravaszság ide vagy oda, tudta, hogyan kell csapdát állítani.

Nem volt biztos benne, pontosan mi adta az ötletet - eleinte nem volt több egy múló tetszésnél. Látta, hogy Draco Malfoy hogyan nézett rá múlt éjszaka - nem ő volt az első fiatalember, aki így nézett rá. Emlékezett arra, hogy két évvel ezelőtt a Trimágus Tusán többször is elkapta Malfoy tekintetét. Ismét nem volt több egy kósza ábrándnál, egy röpke élvezet volt arra gondolni, hogy az erős és hatalmas Malfoyok egyike a megvetésnél valamivel nagyobb érdeklődéssel tekint egy egyszerű Weasleyre.

Múlt éjjel azonban Draco többet tett, mint egyszerűen nézte őt. Sikerült elkapnia cserébe Charlie figyelmét. Ó, tudta ő az összes okot, hogy miért nem volt jó ötlet - a fiatalember egy elkényeztetett kölyök volt, egy halálfaló fia, és valószínűleg az Azkabanra ítélte magát. Mindezek az okok azonban eltörpültek, amikor a fiatalember merő szépségét nézte. Elegáns volt, és finom, sápadt és aranyló. Rózsás ajkakkal, és a szemének olyan színe volt, mint a nyári égbolt. Charlie-nak nem volt más választása, mint viszonozni az elismerő figyelmet, annak ellenére, hogy tudta, semmi több nem lesz belőle.

Később azon az estén, amikor Perselus elmondta nekik a házassági ajánlatot, és látta a vad dühöt, ami eluralta Remust, valami furcsa érzés fogta el Charlie-t - valami erős, és borzasztó, egy jogos düh, azért amit Siriusszal és Remusszal tesznek. Ez a gondolat Dracóhoz vezette - hogy Sirius ezért gyűlölni fogja Dracót. Vajon bántaná? - gondolkodott el rajta. Vajon bántaná a farkas? Darabokra szakítanák mindazt a sápadt bőrt és arany hajat, és elpusztítanák a szemének csodálatos kékségét? Erre a gondolatra birtoklási vágy járta át Charlie-t, vágy, hogy bármi áron megállítsa ezt. Remus és Sirius nem érdemeltek meg ilyen sorsot - és Dracót is egészen másra szánták, valaki más számára. Dracónak az övének kellett lennie. Még a név is arra utalt, hogy a Sors egyetértett - Draconis, a sárkány.

És így, egyszerűen szólva, Charlie csapdát állított a sárkánynak. A bűntudat egy pillanatra belenyilallt a gondolatra, de aztán lerázta. Végül is mindenkinek ez volt a legjobb. Sirius és Remus nem érdemelték meg, ami velük történik. Draco nyilvánvalóan nem volt több egy árucikknél, amiről Lucius úgy döntött, hogy elcseréli. Így legalább Draco valaki olyannal lenne, aki ügyel rá - aki megvédené. A kibontakozó eseményekért a felelősség szépen Lucius Malfoyra fog hárulni, aki elindította a dolgokat.

A csábítás elég könnyedén ment. A legendás lények gondozása óra közben beszélt a fiatalemberrel. Mikor átadta Dracónak a krúp kölyköt, megbizonyosodott róla, hogy megérintse a kezét, és látta, ahogy a fiatalember szemei viszonzásul elsötétednek. Elpirult, amikor Charlie mellékesen megjegyezte, hogy az unikornis kölyök csodálatos látvány az istállóban. A csalétek készen állt, a következő lépés Dracóé volt.

Charlie épp befejezte az egyik tesztrál hátsó fertályán levő seb gondozását a négyes istállóban, amikor hallotta, hogy az oldalajtó kinyílik. Éppen vacsora után járt az idő, és a tanulók többsége visszatért a klubhelyiségbe. Megfordult, és elmosolyodott, mikor meglátta Dracót, vastag ruhába felöltözve a téli hideg miatt, amint besettenkedik az istállóba. Szőke haja lángolt a varázslófények alatt, amelyek megvilágították a termet.

Charlie csendesen kilépett a tesztrál bokszából, és becsukta mögötte a kaput. Végignézte, ahogy Draco a csűr távoli része felé indul, ahol a fiatal unikornis volt elszállásolva. A fiatalember még nem vette észre, hogy nincs egyedül.

Charlie súlyt helyezett arra, hogy elkerülje az unikornis bokszát - azért volt ott, hogy a tesztrálokról gondoskodjon, és nem az unikornisról. Az unikornisok szépséges lények voltak, fehér szőrük úgy csillogott, mint a holdfény, szarvuk olyan volt, mint a kristály, de elképzelhetetlenül kicsinyesek is voltak, és csak a tisztáknak engedték, hogy megérintsék őket. Jó néhány év eltelt, mióta Charlie megszerezte a képesítést ilyen dolgokra, mégis szórakozva nézte, ahogy a kis unikornis csikó mohón a kis boksz rácsainak préselődik, és megengedi Dracónak, hogy megsimogassa a puha orrát. Egy pillanatig ismét fellobbant benne a bűntudat, amikor levonta a következtetéseket, de ismét figyelmen kívül hagyta, most már határozottabban, hogy folytatja. Akár halálfaló fia, akár nem, a fiatalember még bármilyen nagy sötétségtől ártatlan volt.

- Kedvel téged - mormogta halkan. A mardekáros nem ijedt meg, és ez igazolta Charlie-nak, hogy nem az unikornis volt a csáberő. Draco miatta jött.

Draco felé fordította a fejét, és engedte, hogy a velejáró, gúnyos Malfoy mosoly helyettesítse az élvezetet, ami alig néhány pillanattal ezelőtt az arcán volt. Érdekes módon a fiatalember meg sem próbált ellépni az unikornistól, hanem tovább simogatta az orrát. Charlie tudta, hogy Dracónak fogalma sem volt arról, milyen sokatmondó volt ez a tett - végül is a mardekárosok a vad hírnevük gyarapításán dolgoztak. Igazolta számára, hogy a csapdája többi részét valószínűleg soha nem fedezik fel. Az unikornisok ötödévben voltak benne a Legendás Lények Gondozása tankönyvben, pont a sárkányok mellett. Láthatólag Draco nem olvasta el a szépirodalmat.

- Persze, hogy kedvel. Malfoy vagyok - válaszolt Draco gőgösen, és míg korábban megpróbált pusztán Charlie szemeibe nézni, most a pillantását úgy látszott vonzotta a teste, és elidőzött a bőrbe öltöztetett lábának hosszú vonalán. Egy csábító pír jelent meg a fiatalember sápadt arcán, és az ajkai megnyíltak egy gyors légvételre.

Charlie lassan elmosolyodott és lépett egyet felé, óvatosan mozogva, hogy ne ijessze meg a zsákmányát. Fontos volt, hogy magához csalogassa a fiatalembert.
– Van valami különleges abban, ha valaki Malfoy? - elmélkedett Charlie.

A fiatalember gúnyosan rámosolygott.
– Mit tudsz te? Csak egy Weasley vagy.

A pillantása ezúttal a széles vállára és vékony derekára mozdult és elidőzött a félig kigombolt ingének nyakánál, ahol kilátszott az aranyló színű bőre. Az, hogy napokig dolgozott a napon, a levegőn a sárkányokkal a világon mindenütt, megbarnította a bőrének színét. Nem volt hajlamos a szeplőkre, amik a fiatalabb testvéreit gyötörték. Aztán Draco szemei elkerekedtek, mikor megpillantotta a dolgot, ami egy aranyláncon függött Charlie nyaka körül. A csapda működésbe lépett egy olyan dolog miatt, aminek egyetlen sárkány sem tudott ellenállni.

- Mi az? - lehelte Draco, és minden érdeklődését elveszítette az unikornis iránt, miközben teljes figyelmét Charlie-ra fordította. Ha volt egy dolog, amire bizton számíthattál, az egy Malfoy kapzsisága volt. Draco, az ártatlansága ellenére, ebben nem különbözött.

Charlie felemelte a nyakában lógó láncot, és felemelte a tárgyat, hogy Draco tisztábban lássa. Első pillantásra nem tűnt többnek, mint egy arany galleon a nyaka köré fűzve, de nem viselte egyik minisztérium jelzését sem, ami az angol pénznemen volt megtalálható. Érme alakja volt, de a szélét körben elkalapálták és érdes felületű volt. A vonzás magában az anyagban volt - mert tényleg nem volt semmi hozzá hasonló a világban. Aranyszínű volt, és úgy tűnt, hogy fényt bocsát ki a belsejéből, mintha a fém felülete kristály lett volna, és az aranyló szín a mélyen benne élő fényességből jött volna. Noha nem volt saját igazi fénye, hipnotikusan csillogott és villogott, és magába szívott minden körülötte levő fényt.

- Még soha nem láttál sárkányaranyat? – kérdezte Charlie, miközben hagyta, hogy az érme finoman forogni kezdjen a láncán, minden mozdulatával felvillanva és fellobbanva.

- Sárkányarany?- kérdezte Draco, s azok a kék szemek a tüzes felszínre tapadtak.

- Olyan arany, ami egymás után többször megolvadt mialatt a sárkány tüzet okádott - mondta neki Charlie. – A legritkább anyagok egyike a világon.

- Hol találtad? - lépett Draco egyet felé, vonzódva a villogó aranyhoz.

Charlie erre elmosolyodott.
– Része egy sárkányszelídítő utolsó kiképzésének. Be kell surrannunk az összes sárkánybarlang közül a legöregebbe és legősibbe, és el kell lopnunk magunknak egy darabot az aranyukból. Ez után arra használjuk, hogy megszelídítsük vele a fiatal sárkányokat. Egy sárkány sem tud ellenállni a csábításának, és vele képesek vagyunk arra, hogy magunkhoz kössük, és szelíden tartsuk őket.

A benne leve összes bűntudat megenyhült a szavai hallatán - végül is megfelelő figyelmeztetést adott a fiatalembernek.

Draco közelebb lépett, és kinyújtotta az egyik sápadt, karcsú kezét, hogy megérintse az aranyat. De mielőtt hozzáérhetett volna, Charlie a markába zárta az érmét, elrejtve a szeme elől. A fiatalember szemei felfelé villantak, és találkozott a pillantásuk. Fel volt háborodva, hogy megvonták tőle. Charlie egy lassú, lusta mosolyt küldött felé.
– A sárkányarany szent, és nagyon mágikus - világosította fel. – Megengedem, hogy megérintsd, de annak ára van.

A fiatalember egy pillanatra dühösnek látszott, aztán kíváncsinak. Úgy tűnt, hírtelen észrevette, milyen közel állt Charlie-hoz, és az arca elpirult. A szemei - kékek, mint a legtisztább égbolt -, óvatos éhséget tükröztek.
– Mi az ár? - követelte, és öntudatlanul megnyalta az ajkát, mikor Charlie pillantása elidőzött rajtuk.

- Egy csók - mondta neki Charlie. – Ahogy a régi mesék mondják. - Ez még egy figyelmeztetés volt, egy olyan, amit a fiatalember nem vett figyelembe, és figyelmen kívül hagyta, ahogy a többit is.

Draco pillantása visszatért Charlie összezáródott öklére, ahol elrejtette az aranyat. Felemelte a kezét, és gyengéden végighúzta a tökéletesen manikűrözött ujjait Charlie öklének sebhelyes ujjpercein. Charlie érezte, hogy elakad a lélegzete a gesztusra, és abban a pillanatban tudta, hogy bármi történjen is, nem fogja feladni azt az utat, amit felállított magának. Ez egy olyan sárkány volt, amit nem akart elengedni.

- Rendben - értett egyet Draco halkan. – Egy csók.

Megkapva a beleegyezést, Charlie nem vesztegetett több időt arra, hogy lehetőséget adjon a fiatalembernek arra, hogy újra átgondolja. Megfogta Draco fejét a másik kezével, ujjait a szőke haj selymes tincseibe mélyítve, majd magához húzta a karcsú alakot, és heves csókkal formált jogot a szájára. A fiatalember levegőért kapott a döbbenettől, de egy pillanattal később hozzáolvadt, és mindkét keze Charlie kemény mellkasára csúszott, aztán átkarolta a testét.

Charlie elengedte az aranyat és a másik kezét Draco derekára csúsztatta, erősen magához húzva a fiatalembert, miközben elmélyítette a csókot, éhesen ízlelve és felfalva azokat a puha ajkakat a szájával. Draco válaszolt, úgy ahogy számított rá, éhséggel, szükséggel és azzal a hajszoló kétségbeeséssel, ami fűtötte a tehetetlenségét, hogy ne nézzen rá, akárhányszor találkoztak.

Mikor végre Charlie befejezte a csókot, és kissé hátradőlt, hogy láthassa Draco kipirult arcát és megdagadt ajkait, a fiatalember meg sem próbálta elhagyni ölelő karjait. Kábultnak és kifulladtnak látszott, és csak egy hosszú pillanat múlva tűnt úgy, hogy emlékszik rá, hogy mi volt mindennek a lényege. Még mindig Charlie testéhez préselődve - mindketten figyelmen kívül hagyták azt a nyilvánvaló izgalmat, ami erősen hozzányomódott, vagy azt, hogy élvezik -, felemelte az egyik kezét, hogy megérintse az aranyat, ami most Charlie mellkasán pihent. A szemei tűztől fénylettek, amikor az ujjai súrolták az érmét.

- Meleg - lehelte, és az aranyban levő benső tűz megmozdulni látszott, táncolva válaszolva a simogatására.

- Kedvel - ugratta Charlie, és végigsimította a kezét a fiatalember hátán, cirógatva a kemény izmait. Draco felsóhajtott és hozzádörgölőzött, majd mohón felemelte a fejét, és Charlie ismét mélyen megcsókolta. Csak egyetlen pillanatig tartott, míg Draco ingéért nyúlt, és szétrántotta, miközben a fiú kétségbeesetten kezdett vonaglani hozzá, valami súrlódási felületet keresve, hogy megszabadítsa a fájdalomtól, ami szétáradt benne.

Charlie ekkor ellépett tőle, elengedte, bár minden önuralmát be kellett vetnie, hogy ezt megtegye. Draco vad, éhes tekintettel bámult rá, összezavarodva az események alakulásától. Lélegzet visszafojtva csendben nézte, ahogy Charlie az istálló végében lévő egyik üres boksz felé ment. Charlie visszapillantott a válla fölött és kötekedve elmosolyodott.
– Jössz? - kérdezte lágyan, a hangja mély volt és ígérettel teli.

Draco nem is hezitált, rögtön követte, s szemei várakozóan felvillantak. Charlie hátrahúzta a boksz sötétjébe, lerántva a nehéz, téli köpenyt, amit a fiatalember viselt, majd ledobta a tiszta, édes illatú szénába, ami a földet borította. Mielőtt a fiatalember tiltakozhatott volna, hogy egy Malfoy soha nem tenne olyan durva dolgot, minthogy a földre feküdjön, Charlie ismét a karjaiba húzta és megcsókolta, majd lenyomta a köpenyre meg a szénára és betakarta a saját testével. Lágyan felsóhajtott, amikor Draco karjai átölelték, türelmetlenül üdvözölve őt.

Úgy gondolta, hogy órákat tudna eltölteni azzal, hogy felfedezi Draco testét, mert, ahogy felfedte azt a sápadt, tökéletes bőrt, lehámozva a ruháit róla, Charlie látta, hogy tényleg olyan szép volt, mint ahogy képzelte. Draco tapasztalatlansága nyilvánvaló volt, mert minden alkalommal elakadt a lélegzete és elpirult, valahányszor valami új helyen érintette meg, de ugyanolyan mohón akart tanulni, és kétségbeesett volt, bármiért, amit Charlie adott neki. Furcsa volt, hogy a leglágyabb simogatás vagy egy elsuttogott bók váltja ki Dracóból a legerősebb reakciókat, mintha még soha nem kezelték volna ilyen törődéssel, vagy gyengédséggel. Charlie sajnálta, hogy nem volt több ideje ezen az első estén, hogy órákat töltsön az alatta vonagló test imádásával. Mindegy -ígérte magának –, lesznek más éjszakák is.

Mivel nem akarta megkockáztatni, hogy megálljon, és elrontsa a hangulatot, Charlie elsuttogott egy bűbájt, hogy előkészítse a fiatalembert, és mostanra már mindketten olyan kétségbeesettek és kemények voltak,hogy minden, amit tenni tudott az volt, hogy óvatosan hatolt a testébe, lassan mozdulva, mert nem akart fájdalmat okozni neki. De még így is, Draco felkiáltott és szorosan megragadta, a hátának izmaiba vájva a körmeit, miközben Charlie nyakába temette az arcát, mintha el akarta volna rejteni a könnyeket, amik a szemét szúrták. Charlie gyengéden megcsókolta és a haját simogatta, miközben mozdulatlanul tartotta a testét, hogy időt adjon Dracónak ahhoz, hogy hozzászokjon az érzéshez. Még egy utolsó dolog, emlékeztette Charlie magát, még egy utolsó darab a csapdába. Végre itt az idő, hogy becsukja és bezárja a kalitkát.

- Draco - suttogta. – Odaadom egy darabját a sárkányaranyomnak, de kérned kell. Neked kell kérned – nézett le feszülten Draco kék szemeibe.

Draco tekintete elmozdult, és most mereven nézte a sárkányarany darabot, ami közöttük lógott. A Charlie nyaka körül levő lánc fölötte lógott, ahogy Charlie egyensúlyban tartotta magát Draco teste fölött. Az arany forgott és táncolt, megfogva a fiú figyelmét. Charlie lassan megdöntötte a csípőjét, mélyebbre vezetve magát Draco testében. Draco felnyögött, a háta ívbe feszült az érzéstől.
– Igen - suttogta. – Add nekem, add nekem az aranyat.

Ezt volt minden belegyezés, amire Charlie-nak szüksége volt. Megtámasztva magát egyik kézén, Charlie megfogta a lángoló érmét és bűbájt motyogott, ami elindított valamilyen titkos varázslatot, mélyen az aranyban. Az érme rögtön kettőbe tört és Charlie az eltávolított darabot Draco mellkasához nyomta, engedve, hogy az érintkezésbe kerüljön a felforrósodott bőrével. Aztán minden gondolatát félretette az aranyról és megadta magát a teste igényeinek, most már gyorsan mozogva, ki-be vezetve magát az alatta levő éhes testben. Minden jó és rossz gondolat elfelejtődött, csak forróság és a tűz, a fény és az erő növekvő érzése maradt bennük. Mohón csókolta meg Dracót, majd maguk közé nyúlt, hogy a beteljesülésbe simogassa a fiatalembert. És amikor érezte, hogy Draco felkiált és elélvez, elengedte magát és felrobbant mélyen benne. Ha Draco szemei nyitva lettek volna, talán észrevette volna azt a vakító fényt, ami abban a pillanatban mindkét sárkányarany darabból sugárzott.

Később Charlie a fiatalember mellett feküdt, az egyik könyökére támaszkodva, miközben a sápadt szőkét bámulta, és nézte, ahogy magához tér a szenvedélyükből. Lassan simogatta Draco testét az egyik kezével, és látta azon a szép arcon a megelégedett mosolyt, ahogy élvezte a cirógatást.

Végül Draco visszaemlékezett az aranydarabra, és felnyúlt, hogy a fél érmét felvegye a szegycsontjáról, ahol az pihent. A szemei elkerekedtek, ahogy a törött érmedarabra bámult – eltérően attól az érmétől, ami még mindig Charlie nyakában lógott, ez a darab lángoló vörös volt. A benne levő tűz úgy égett, mint az olvadt láva, és a fém majdnem a legtisztább rubin színére sötétedett. Egészen szép volt, és teljesen megfogta a mardekáros figyelmét.

- Vörös - lehelte a döbbenettől.

- Persze, Dragon- mondta neki Charlie. – Mindig vörössé válik, amikor átadják.

Ha Draco észre is vette a neve helyett a kedveskedést, nem jegyezte meg.

- Miért válik vörössé? - kérdezte Draco kíváncsian.

Charlie erre felnevetett.
– Nem olvastad el az ötödéves Legendás Lények Gondozása tankönyvedet? Elmagyaráz mindent a sárkányaranyról részletesen a függelékben.

- Persze, hogy elolvastam - hazudta Draco, aztán elégedetten rámosolygott a kezében tartott aranyra, mintha csak most jött volna rá, milyen ritka dolog van a tulajdonában.

Charlie szórakozottan elmosolyodott és felült, nem törődve a meztelenségével. A bőrnadrágjáért nyúlt, miközben tisztában volt azzal, hogy Draco szeme az aranyról a testére fordult, és a tekintete elidőzik a meztelen testén. Figyelmen kívül hagyva az elismerő pillantást, Charlie magához vette a pálcáját és egy vékony aranyláncot a ruhájából. Kinyúlt, hogy elvegye a vörös aranydarabot Draco kezéből, majd a pálcáját használta, hogy az aranylánchoz kapcsolja. Draco kíváncsian figyelt. Aztán intett Dracónak, hogy üljön fel és forduljon meg, és óvatosan a fiatalember nyaka köré helyezte a láncot, miközben észrevette a halvány Malfoy örökös tetoválást a lapockáján, amely elsötétedik majd azon a napon, amikor az apja meghal, és Draco lesz a családfő. Elgondolkodott rajta, hogy mennyi időbe telik majd, míg Draco rájön, hogy ez a lánc nem fog leesni.

- Tessék, sárkányom - mondta neki Charlie. – Most eldicsekedhetsz a jutalmaddal mindegyik barátodnak.

Dracónak tetszett az ötlet, és önelégedett örömmel tapintotta meg az aranyat. Charlie gyengéden megcsókolta a homlokát és a fiatalember sugárzott a figyelmesség miatt.

Az istállón levő melegítő bűbájok ellenére még mindig tél vége volt, és a ruháik nélkül mindketten gyorsan fázni kezdtek. Némán öltöztek fel, Draco lopott pillantásokat vetett Charlie-ra, miközben begombolkozott. Amikor felöltöztek, egy pillanatig az édes illatú szénában ültek, s hallgatták, ahogy kinn fúj a szél.

- Vissza kell jutnom takarodó előtt - sóhajtott Draco egy pillanat múlva.

- Tudom - értett egyet Charlie. – Majdnem itt az idő.

Ennek ellenére Draco meg sem mozdult, hogy elmenjen. Úgy tűnt, minél tovább ül ott, annál jobban elmereng. Egy, a nadrágjára tapadt szalmát tépdesett.
- Az apám házasságot rendezett nekem - ismerte be gyengén.

- Tudod kivel?

A fiatalember megrázta a fejét.
– Nem - vallotta be. – Nem akarta megmondani. Csak hogy valaki megfelelő a vérvonalam számára. – csalódottan hangzott, keserűen.

- Én nem aggódnék túl sokat miatta, Dragon - mondta neki Charlie.

Draco felnézett, kék szeme megbántottsággal telt meg..
– Nem érdekel?

Charlie az ujjai köré tekerte Draco aranytincseit, magához húzta, majd mélyen megcsókolta, ezzel csillapítva a fájdalmat, ami akaratlanul okozott. A Malfoy örökös minden elkényeztetett gőgje ellenére még csak egy fiatalember volt, akit elfoglaltak az első alkalom zűrzavaros érzelmei.

– Persze, hogy érdekel, Dragon - mondta neki szenvedélyesen, és kifulladásig csókolta. – Csak nem hiszem, hogy aggódnod kéne. A dolgoknak az a szokásuk, hogy megoldódjanak. Minden rendben lesz.

Draco fürkészőn kutatta az arcát, mintha valami ígéretet keresne a szemeiben. Charlie csak rámosolygott és megsimogatta az arcát, csodálva bőrének hibátlanságát.

- Holnap este visszajöhetek? - kérdezte Draco halkan, aztán elpirult, mintha elszégyellte volna magát, hogy ilyen dolgot kérdezett, vagy hogy rajtakapták, amiért ilyen rászorulónak hangzott a hangja.

- Már alig várom - mondta neki Charlie. – Jó éjt, Dragon.

Draco rámosolygott, egy finom, szégyenlős arckifejezéssel, ami valószínűleg ugyanolyan idegen volt az arcvonásain, mint amilyen őszinteség jellemezte az érzelmeit Abban a pillanatban Charlie meglátta azt a potenciális férfit, akivé Draco válhatna az apja, és az összes sötét dolog befolyásától távol, ami körbevette. És minden ellenére, a csapda, a varázslat, amiről a fiatalember még semmit sem tudott, és az a nyakörv, amit most tudattalanul viselt a nyaka körül, Charlie hitte, hogy a megfelelő dolgot cselekedte. Draco most már az övé, és ő meg fogja védeni.

Írói megjegyzés:

Szegény Draco - fogalma sincs, mit tett tudattalanul. Hamarosan rá fog jönni. Majdnem bűnösnek érzem magam… majdnem. Meglehetősen élveztem Charlie szerepét írni - remélem, nektek is tetszett. Gyanítom, hogy kevert megjegyzéseket kapok erre a fejezetre. Charlie valami elég rakoncátlan dolgot tett itt, bár a védelmére szól, ő is a megvadulás átruházásának befolyásától szenved.

Furcsán, kihangsúlyoztam, hogy Harry még mindig túl fiatal, és ezért vonakodik Perselus attól, hogy levadássza. És mégis, itt van Draco, aki ugyanannyi idős és a közmondásbeli szénakazalban fetreng. Az ő védelmére annyit, hogy Draco, noha nyilvánvalóan még szűz, ugyanakkor sokkal jobban tisztában van azzal, mit akar (végül is Harry nem akart hozzámenni Pitonhoz). És ugyanakkor elég kétségbeesett is volt - mivel tudta, hogy valaki olyanhoz kell hozzámennie, akit nem is ismer. Ha nem indul most Charlie után, úgy gondolja, hogy soha nem lesz esélye. Ugyanakkor, nem úgy, mint Perselus és Harry, Charlie és Draco sokkal közelebb állnak ugyanahhoz az életkorhoz. Ha Ron 16, akkor az ikrek 18, Percy 19-20 éves, ami azt jelenti, hogy Charlie valahol a 21-23 év között van.

Néhány ember rákérdezett Lucius reakciójáról arra vonatkozóan, hogy Draco érdeklődését Charlie iránt perverziónak nevezi, annak ellenére, hogy Charlie aranyvérű. Nyilvánvalóan, mivel Lucius Siriust választotta Draco házastársának, ez nem azért van, mert férfi. Nem, ez szigorúan azért van, mert Weasley, egy véráruló és egy szegény paraszt. És igen, Lucius úgy gondolta, hogy az, hogy Andromeda egy muglihoz ment hozzá (és ami még fontosabb, gyermekei lettek tőle) sokkal undorítóbb volt, mint amit Regulus tett a trollal. Lucius szerint a muglik rangja a trollok alatt van.

Néhány ember azt is kérdezte, hogy a Malfoy cselekmény csak egy mellékvonal-e, aminek nincs köze a történet fő cselekményéhez - a válasz nem. Ámbár azt bevallom, hogy Sirius eljegyzése és Charlie terve csak eszembe jutott, de Luciusnak mindig megvolt a szerepe, amit a történet jövőbeni eseményeiben játszani fog. Volt néhány esemény, amit a főcselekmény alapján kellett elkészítenem, és nem voltam biztos benne, hogyan juttatom el a karaktereket erre a helyre. Lucius indítványa a házasságra megoldotta mindezt a problémát számomra - oda helyezte mindegyik karaktert, ahol szükségem volt rájuk. Szóval, míg mindez csak úgy eszembe jutott - a dolgok nagyszerű tervében megoldódtak. Ugyanakkor megadta az esély, hogy megmutassam Lucius motivációit - ami fontossá fog válni, mikor később az elvárt szerepet fogja játszani.

Örülök, hogy olyan sok ember izgul Remus sorsáért - eleinte sok kritikát kaptam, hogy Remus/Sirius túlságosan elveszi a figyelmet Harry/Perselusról. De most a legtöbb olvasó ugyanúgy érdeklődik mindkét párosításért. Az eredeti klisén túl, én ezt a történetet soha nem láttam szigorúan úgy, mint egy snarryt - inkább egy történetet láttam egy nagy háború eseményeiről. A kapcsolatok egyszerűen azok, amik a karaktereket arra összpontosítják, amik fontosak az életükben - és nem csak a románcok, hanem a barátságok is. A barátai és családja hűsége nagy részt fog játszani Harry életében.