48. Farkas az ajtóban
Charlie Dracót figyelte, miközben a többiek elhagyták a gyengélkedőt. Furcsa, merengő csillogás volt a fiú szemében, ahogy az apja visszavonuló alakját nézte. Mikor az ajtó végre becsukódott, a fiatalember szürke tekintete felé fordult; tele volt dühvel, fájdalommal, és valahol mélyen látni lehetett a kétségbeesett reménykedést, hogy valahogyan mindezt Charlie majd rendbe hozza. Ezt a pillantást látva a vörös hajú férfi tudta, van egy kis esélyük, hogy olyan útra állítsák a jövőjüket, amin mindketten boldogok lehetnek. Semmi csel, vagy mahináció, semmi hirtelen reakció nem vezetne eredményre, ha meg akarja kapni, amit akar, mielőtt valaki ellopná tőle. Szívből kell beszélnie, vagy elveszít valamit, ami ennyire törékeny és talán pótolhatatlan.
Az ágy széléhez húzott egy széket, ahol Draco ült, és leült a fiatalember elé. Az anyja mindig azt mondta, hogy az igazság az egyetlen biztos út bármilyen kapcsolatban, és tekintve a hosszú házaséveket, úgy gondolta, tudta, miről beszél. A szavakat kereste, de meglepetten döbbent rá, hogy már tudja, mit is akar mondani.
- Mikor tizenkét éves voltam, egy öreg jövendőmondó azt mondta nekem, egy nap összeházasodok egy sárkánnyal, akit majdnem felfal egy farkas – kezdett hozzá Charlie. Valami meglobbant Draco szemeiben, de csendben maradt.
- Persze – folytatta az exgriffendéles fél mosollyal a szája sarkában – akkor még eléggé szó szerint vettem a jóslatot, és az egész ötletet kissé otrombának tartottam. Összeházasodni egy tüzet fújó gyíkkal nem vonzaná a legtöbb embert. Végül rájöttem, hogy valószínűleg metaforikusan értette. Aztán megismertelek téged, és tudtam, hogy te vagy a sárkány. És az apád közbelépésének köszönhetően szó szerint majdnem felfalt egy vérfarkas.
Draco erre elsápadt, de még mindig csendben maradt, figyelve Charlie szavait. Az idősebbik férfi pillantása végigpásztázta a fiatalember alakját. Észrevette a feszült vállakat, az arca sápadtságát, az ajka keserű összehúzódását. De legjobban a magányos zavarodottságot látta a szemeiben.
- Azt kérdeztem magamtól, hogy menthetnélek meg – mondta neki Charlie gyengéden. – A családom nem képes legyőzni a Malfoy vagy Black Conscriptust. Még akkor sem, ha nem Siriusnak lettél volna ígérve, az apád soha nem tartott volna engem megfelelő párnak. Aztán bevillant egy gondolat, hogy ha szó szerint majdnem fel fog falni egy farkas, miért ne változtassalak egyszerűen sárkánnyá?
Draco erre megmerevedett, s arckifejezése megfeszült, ahogy visszatért a dühe. Az ökle összeszorult, és elfordította a fejét, vagy idegességében, vagy szégyenében, Charlie ezt nem tudta eldönteni. Ösztönösen kinyúlt, és betakarta a szőke kezét a sajátjával. Ugyan a mardekáros ökle nem nyílt szét, a szőkeség nem is húzta ki az érintése alól. Ez kissé felbátorította.
- De az az igazság, Draco, hogy a jóslatot soha nem kellett szó szerint venni. Te nem vagy sárkány, a nyakad körül levő arany ellenére. És bármennyire egybeesik is a helyzet Remus Lupinnal, nem ő az a farkas, aki azzal fenyeget, hogy felfal. Van egy farkas az ajtódnál, Draco, egy sötét, borzasztó farkas, ami élve fog felfalni. Még az apád is látja, és az ő furcsa módon próbált megmenteni tőle azzal, hogy hozzáad Siriushoz.
Draco mozdulatlanná vált ezekre a szavakra, és szemeiben óvatosság látszott, ahogy visszanézett rá.
- Úgy érted a Sötét Nagyúr – suttogta, s egyszerre hangzott megfélemlítettnek és vádaskodónak.
De Charlie megrázta a fejét.
- Nem, nem úgy.
Draco sokkoltan pislogott erre, s zavar töltötte el az arcát. Ez nyilvánvalóan nem az a válasz volt, amit várt.
Charlie felsóhajtott és még egyszer megszorította Draco kezét, mielőtt elengedte volna. Felállt, és lassan járkálni kezdett az ágy lábánál, miközben kereste a megfelelő szavakat, amikkel el tudná magyarázni a helyzetet. – Sok minden történhet a következő években, Draco – mondta gyengéden. – Ez a háború eltarthat évtizedekig, óriási veszteségekkel mindkét oldalon. Lehet, hogy Voldemort nyer, és megöli, vagy rabszolgává teszi minden ellenségét. Lehet, hogy a mi oldalunk nyer, és megöli, vagy börtönbe juttatja az összes halálfalót. Vagy lehet, hogy mindkét oldal teljesen szétrombolja a világot, és senki nem fog nyerni. De a háború végeredményétől függetlenül az a farkas még mindig fel fog falni.
Charlie megfordult, ,majd tanulmányozni kezdte a fiatalembert. Draco szemei elkerekedtek, minden mozdulatát figyelte, és az idősebb férfi tudta, hogy megfeszített figyelemmel kíséri a szavait.
- Ugyanúgy, ahogy a sárkányt nem szó szerint kell érteni, a farkast sem. A dolog, ami arra vár, hogy felfaljon, Draco, nem egy vérfarkas, vagy a Sötét Nagyúr. Ez a benned levő farkas. A sötét dolog, ami miatt azt gondoltad, hogy a saját apád megpróbál megölni.
Draco összerezzent a szavaira, miközben valami borzalmas és fájdalmas töltötte be azokat a szürke szemeket, és egy pillanatig Charlie csak egy fiút látott, aki kétségbeesetten akarta a szeretetet egy olyan apától, aki nem volt képes megadni azt neki. Tisztán látta, hogy a fiatalember megértette, hogy a farkas, ami őt fenyegette, pontosan az a világ volt, amiben élt. A ridegség, a kegyetlenség, az állandó félelem attól, hogy pontosan azok az emberek, akikben bíznia kellene, azok, akik talán a legvalószínűbben hátba szúrnák. A Dracóban levő farkas darabokba törné a lelkét, és újraalakítaná valami borzasztóvá, hogy kiérdemelje a szeretetet és elismerést attól az embertől, akinek igazából soha nem tudott örömet szerezni.
Charlie felé lépett, s meg akarta nyugtatni még aközben is, hogy olyan szavakat mondott, amiről tudta, hogy fájnak.
- Mindkettőnk apja itt volt ma – mondta neki. – Te az apád előtt álltál és reszkettél a félelemtől, tudva, hogy megütne, ha lenne esélye. De én tudtam, hogy az apám kérdés nélkül kiállna mellettem. Ugyanúgy, ahogy tudom, hogy az anyám és a testvéreim örömmel fogadnak majd be a családba.
Draco erre erőszakosan megrázta a fejét.
- Nem – utasította vissza. – Nem hiszek neked!
Charlie leült mellé az ágyra.
- Ó, kétségem sincs afelől, hogy Ron jót fog nevetni ezen – pöccintette meg egyik kezével kedvese nyakában levő aranyat. – És kétségtelenül sokáig fog miatta ugratni, bár a megjegyzéseid után, amiket Harrynek tettél, mikor megházasodott, azt hiszem, megérdemelsz egy kis revansot cserébe – Draco szemei erre villámlani kezdtek, s a szelídítő nem tudott nem mosolyogni. – De azt is tudom, hogy ha bárki megpróbál kihasználni téged, vagy megpróbál bántani emiatt, Ron lesz az első a sorban, aki meg fog védeni. Sem ő, sem Ginny nem fog félreállni, és megengedni bárkinek, hogy bántsák a sógorukat.
Látta a vad érzelmeket, amik Draco arcán tükröződtek, a zavart, a hitetlenséget. Ugyanakkor látta a tizenhat év alatt belénevelt előítéletet benne harcolni. Azt, hogy az a család, amelyikhez csatlakozni fog, társadalmilag alatta áll, annak ellenére, hogy megadhatnák neki azt a szeretetet, amire titokban vágyott.
- Nem érted – sóhajtott Draco. – Nem tudod, mivel fogok szembenézni. Miért nem tudtál egyszerűen…
- Udvarolni neked? – kérdezte Charlie, és látta a pirulásból, ami a fiatalember arcát borította, hogy kitalálta. – Te és én, mindketten tudjuk, hogy soha nem engedték volna meg.
A keserűen összeráncolt szemöldök, ami megjelent a fiatalember arcán, igazolta, hogy egyetért Charlie-val. Lucius Malfoy semmiképpen nem fogadta volna el a felkérést egy Weasleytől.
Draco összezárta az öklét a Sárkányarany darabon, ami a nyakában lógott. Felnézett párjára, szemében nyers érzelmek sorával, miközben feltette az egyetlen kérdést, amiről Charlie tudta, hogy a legkétségbeesettebben akarta tudni a választ.
- Muszáj volt becsapnod?
- Mindenre elszánt voltam – vallotta be. – Anélkül az arany nélkül nem lett volna esélyem jogot formálni rád. És a Cedo szerződés nélkül az apád megölt volna abban a pillanatban, ahogy felszabadultál az alól az arany alól. Ezt akarod, Draco? Azt akarod, hogy meghaljak?
Draco mozdulatlanná vált, ökle összeszorult az arany körül. Mikor nem válaszolt, Charlie abban a pillanatban megértette, hogy ha egyáltalán lenne jövője ezzel a fiatalemberrel, akkor engednie kell, hogy az övé legyen a végső döntés.
- Leveszem a Sárkányaranyat azonnal, de kérned kell – suttogta, visszhangozva azokat a szavakat, amiket múlt este használt. – Kérned kell.
Draco felé fordult, elkerekedett, de csillogó szemekkel, olyan testtartással, mintha várna valamire.
- Leveszem – ígérte meg neki. – Ismét az apád fia leszel. Talán apád még mindig Siriushoz fog hozzáadni. Vagy talán valaki mást választ neked, esetleg az egyik mardekáros osztálytársad. Vagy talán békén hagy, és engedi, hogy úgy éld az életed, ahogy akarod. Akárhogyan is, soha többé nem fogsz engem látni.
Charlie felemelte a kezét, és lágyan megsimogatta Draco sima arcbőrét, könnyedén végighúzva az ujjbegyeit a fiatalember puha ajkain. Draco megremegett. Lassan ráfonta a kezét az öklére, ahol még mindig fogta az aranydarabot.
- Leveszem az aranyat, de kérned kell – ismételte meg, aztán rettegve várta a választ, a szíve dörömbölt a mellkasában.
Draco idegesen nyelt egyet, szemei ezer különböző érzelemmel villogtak.
- Én egy Malfoy vagyok, – mondta egyszerűen. – és mi soha nem adjuk el az aranyunkat.
Az a lassú, édes mosoly, amit Draco küldött felé, biztosította Charlie-t, hogy idővel a sötét, éhes farkas megszökik az ajtajuk elől.
A megkönnyebbülés érzésére, ami végigsöpört Harryn abban a pillanatban, mikor Hermione azt mondta neki, hogy Remus és Sirius szabadok a Conscriptus követelései alól, úgy kezdett el nevetni, ahogyan már régóta nem tette. Leült a Griffendél asztalához a Nagyterem romjai között, miközben körülötte a tanulók és a tanárok próbálták eltakarítani a szemetet. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen hálát fog érezni Draco Malfoy iránt, arról a tényről nem is beszélve, hogy a hisztije alapján nem is volt tudatában annak, hogy segített Remuséknak.
Hermione csendben várt, míg ő a többiekkel együtt nevetett, s megértő pillantással nézett rá, Ronra és a többi griffendéles fiúra azonban helytelenítően nézett. Neville, Dean és Seamus még mindig megállíthatatlanul kuncogtak Ronnal együtt, bár Neville legalább megpróbálta eltakarítani a szétfröcskölt étel okozta mocskot az asztalról.
- Ó, ugyan, Hermione – mondta végül Ron, mikor rájött, hogy barátnője nem osztozik az általános jókedvben. – Be kell vallanod, hogy ez azért egy kicsit vicces. Egy griffendéles becsap egy mardekárost.
- Gondolom nagyon viccesnek találod, hogy Draco Malfoy csak a testvéred kegyelmére számíthat! – fújtatott Hermione
Ron rögtön magához tért, s szemei olyan módon keményedtek meg, ami meglepte Harryt. – Mire célzol a testvéremmel kapcsolatban? – követelte.
Hermione meglepődött.
- Mi? – kérdezte zavarodottan, s óvatosan Harryre pillantott. A fekete hajú srác maga is kissé meglepődött Ron kérdésének intenzitásától.
- Arra célzol, hogy, a testvérem kihasználna valakit, aki a védelme alatt van? – erősködött tovább.
- Nem ezért nevetettetek? – kérdezte Hermione zavarodottan. Harry némán nézte a szóváltást. Neville mozdulatlanná vált, és Dean meg Seamus egymást hallgattatta el, mikor rájöttek, hogy Ron már nem nevet.
- Nem! – ellenkezett a legifjabb Weasley fiú, olyan felháborodottan, ahogy Harry még sosem látta. Ron egy pillanattal később felé fordult, ugyanilyen felháborodva. – Te ezért nevettél? – vonta kérdőre villámló szemekkel.
Harry meglepődve rázta meg a fejét.
- Csak megkönnyebbültem Sirius és Remus miatt – vallotta be. Igazából eszébe sem jutott Draco sorsa. A figyelme annyira Remusra és a minisztérium keze általi halál fenyegetésére fordult, hogy nem volt képes másra is gondolni. Ha látta volna Lupint olyan halálosan mozdulatlanul feküdni a hideg, sötét Titkok Kamrájában múlt éjjel, nem tett volna fel ilyen kérdést.
Ron a többi fiú felé fordult. Neville ugyanolyan gyorsan magához tért, mint Ron, de Seamus és Dean ugyanúgy zavarban voltak, mint Hermione és Harry.
- Nem ezért nevettünk? – kérdezte Dean bizonytalanul. Harrynek az a határozott érzése volt, hogy ismét a mugli hátterük okozza a gondot. A két aranyvérű varázsló volt az egyedüli, aki ki volt akadva. Mind Ront, mind Neville-t ledöbbentette a gondolat.
- Várj egy percet! – vágott közbe Hermione, mielőtt barátja valami mást mondhatott volna. – Be kell vallanod, hogy tekintve, ahogy a varázslók bánnak a házimanókkal, nem csoda, hogy erre a következtetésre jutottam.
Ron felé fordult.
- Láttál valaha engem megrúgni egy házimanót? – követelte. – Láttál valaha valakit a családomból megrúgni egy házimanót? Láttad valaha azt, hogy az apám megátkozza valamelyik gyermekét, vagy megüti a feleségét? Láttad valaha valamelyikünket is, amint muglikat kínzunk, vagy Sötét Jegyeket égetünk az alkarunkba?
Mostanra már mindannyian elhallgattak.
- Nem utaltam ilyesmire, Ron – felelte Hermione csendesen.
- Igazából, Hermione, megtetted – javította ki Neville. Mikor mind megfordultak, hogy rá bámuljanak, a szégyenlős fiú csak megrántotta a vállát. – Nem tudok semmit a Sárkányaranyról, de arra utalni, hogy Charlie kihasználna egy sárkányt, amivel foglalkozik, vagy bármilyen személyt, illetve lényt, akihez mágikusan van hozzákötve, nagyjából egyenértékű azzal, amit Ron felsorolt.
- Azt hittem, kedveled Charlie-t! – kiáltotta Ron, s tényleg szomorúnak tűnt a gondolattól.
- Kedvelem is! – ellenkezett a barna hajú eminens. – De rabszolgájává tett valakit.
- Mégis mitől félsz, mit fog tenni vele? Weasley-házimanóvá változtatja, vagy talán bezárja egy ketrecbe élete végéig, vagy elveszi a pálcáját? Gondoltál arra, hogy talán jó oka van arra, hogy ezt csinálta?
Hermione elpirult, és Harry tudta, hogy ez azért volt, mert valószínűleg pontosan ezekre a dolgokra gondolt.
- Milyen lehetséges oka lehetett arra, hogy rabszolgává tette? – követelte.
Ron hitetlenkedve nézett rá.
-Nyilvánvalóan kedveli azt a kis piszkot, és magának akarja.
Harry tudta, hogy ő ugyanolyan döbbentenek látszik Ron szavaira, mint Hermione, így zavart pillantásokat váltottak.
Ron még hitetlenkedőbben nézett rájuk.
- Ne mondjátok, hogy nem vettétek észre a pillantásokat, amiket váltottak múlt este.
Harry nem vette észre, de Hermione nyilvánvalóan igen.
- Te is észrevetted? – kérdezte a lány az általában tudatlan barátjától.
- Szerinted hogy lehetett azt nem látni? A kis görény elpirult múltkor az órán. Mit gondoltál, mit fognak csinálni? Elszöknek, és titokban összeházasodnak? – gúnyolódott, mintha az ötlet a legnevetségesebb dolog lett volna, amit valaha hallott. Harry, Hermione, Dean és Seamus zavarodott pillantásokat váltottak. Nyilvánvalóan valami nagyon alapvető dolgot nem értettek.
- Az én nagybátyám megszökött – ajánlotta Dean segítőkészen.
- És így tett az unokatestvérem is – tette hozzá Seamus.
- Ő a Malfoy örökös – emlékeztette őket Ron. – Ha a családfő nem ért egyet, akkor nincs házasság, bárki bármit is akar.
- Úgy érted, Lucius semmissé teheti a házasságot mindezek után?! – kiáltotta Hermione.
Ron úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
- Ha használhat Vérvarázslatot, hogy megölje bármelyik családtagot, amelyik nem tetszik neki, gondolod, hogy valami olyan egyszerű, mint egy házasság, gondot okozna neki?
Hermione felsóhajtott, és megforgatta a szemeit.
- Jól van – morogta. – De még mindig nem értem, hogy lehet a válasz erre az, hogy rabszolgává teszel valakit.
- Ugyanakkor van ez a gondod a házimanókkal – mutatott rá Ron, mintha ez teljesen megmagyarázná az állítását.
Harry szemét forgatta– ez nem lesz szép.
Hermione szemei megkeményedtek.
– Ők élőlények, Ron! Nem érdemlik meg, hogy kihasználják, vagy szolgává tegyék őket!
- Ők házimanók! – ragaszkodott hozzá a vörös griffendéles. – Ezzel foglalkoznak! Úgy értem, nézd meg Dobbyt, Merlin szerelmére!
- Pontosan! – kiáltotta Hermione győzedelmesen, mintha Ron épp most helyezte volna a súlyt arra, amit ő akart. – Szabad akart lenni. Mikor megvolt az esélye a szabadságra, nem habozott, hanem elmenekült!
- És egyenesen Dumbledore-hoz rohant, és megkérte, hogy adjon neki munkát, mint egy házimanó! – fejezte be a fiú az állítását helyette. – A házimanók ezt csinálják. Az egyedüli dolog, amit boldogan tesznek!
- Meg van fizetve! – ellenkezett a prefektus lány.
- Pénz, amiből semmi haszna – emlékeztette Ron. – A házimanók nem vásárolnak dolgokat. Ő nem több egy furcsa lénynél, egy furcsa ruhafétissel. És ne engedd, hogy ez az egész szabadság-dolog becsapjon! Ha komolyan úgy gondolod, hogy nem kötötte magát Harryhez, akkor nem figyeltél.
Harry félrenyelt a sokktól.
- Várj egy percet! – ellenkezett. – Hogy érted, hogy hozzám kötötte magát?
Ron felsóhajtott.
- Harry, ha azt mondanád Dobbynak, hogy vasalja ki a kezeit, megtenné?
Harry összehúzta a szemöldökét, és elgondolkodott ezen egy pillanatig.
- Igen, valószínűleg – vallotta be vonakodva. A manó furcsán buzgó volt, hogy örömet szerezzen neki.
- Akkor hozzád van kötve – ragaszkodott hozzá Ron, mintha ez meghamisíthatatlan tény lenne.
- Ezt fogja Charlie csinálni? – követelte Hermione. – Megparancsolja Dracónak, hogy kivasalja(vasalja ki) a kezeit?
Ron hitetlenkedve nézett rá.
- Megparancsolta Harry valaha Dobbynak, hogy vasalja ki a kezeit?
- Persze, hogy nem! – kötekedett Hermione.
- Akkor miből gondolod, hogy a testvérem kötelezi Dracót, hogy ezt csinálja?
- Mert ő egy szolga; egy állat! – kiáltotta Hermione.
Ron áthatóan nézett rá, aztán tagadólag megrázta a fejét.
- Ennyi – állította. – Elveszem tőled Csámpást. Nyilvánvalóan minden szabadidődet azzal töltöd, hogy titokban kínzod azt a szegény macskát.
- Soha nem tenném! – ordította Hermione felháborodva.
- Miért nem?! – vágott közbe Ron. – Csak egy állat!
- Az beteg lenne!
- Pontosan! – morogta Ron, aztán megfordult, és elviharzott a Nagyterem ajtaja felé.
Hermione megzavarodottan fordult Harryhez.
- Nem érti meg! – kiáltotta.
- Talán mi vagyunk azok, akik nem értik, Hermione – mondta a fekete hajú fiú csendesen, miközben a lány zavarodottan nézett rá. Hirtelen visszaemlékezett a Bifrost Hall-beli férfiakra és nőkre, akik előtte térdelve hűségesküt fogadtak neki. Egyetlen paranccsal elküldhetné mindannyiukat, hogy meghaljanak a háborúban, és önszántukból mennének. Miben különbözött ez attól, hogy egy őrült házimanónak megparancsolja, hogy vasalja ki a kezét? Talán tényleg volt itt még valami, valami mélyebb, ősibb varázslat, ami egy személyt vagy lényt ilyen hajlandóvá tesz ara, hogy esküvel valaki máshoz kösse magát?
- Gyere, Hermione - mondta lágyan. – Menjünk órára. Ahogy Dumbledore mondani szokta, ezek a dolgok is megoldódnak maguktól.
Flitwick professzor, aki a prefektusokkal takarította ki a Nagytermet, néhány perc késéssel érkezett az osztályba aznap. Harry és a többi griffendéles még mindig azzal voltak elfoglalva, hogy megtalálják a saját helyüket. A mardekárosok az osztály ellenkező oldalán egy csapatba csoportosultak, és vadul suttogtak maguk között. Míg Flitwick az asztalán levő papírtekercsek között lapozgatott, az osztály ajtaja ismét kinyílt, és Draco Malfoy lépett be rajta. Mindenki meglepetésére a fiú ugyanolyan önelégült és arrogáns volt, mint a dührohama előtt. És a Vörös Sárkányarany darab még mindig közszemlére volt téve, mintha még mindig lelkesen mutogatná.
Csend telepedett az egész osztályra, mialatt Draco a szokásos helyére sétált. Leült Pansy mellé, és láthatóan ugyanaz a beképzelt kölyök maradt, aki mindig is volt. A mardekáros tanulók nyilvánvalóan nem tudták, hogyan reagáljanak, és természetellenesen mozdulatlanságban ültek. Harry ekkor vette észre Charlie-t az ajtóban. Az idősebb Weasley fiú a termen keresztül a testvérére mosolygott, és valami bizonytalan mozdulatot tett a kezével, mielőtt megfordult és elment, becsukva maga mögött az osztályajtót.
- Átkozott pokol – motyogta Ron az orra alatt. Harrynek előre kellett dőlnie, hogy megértse a szavait. – Össze fog házasodni azzal az arrogáns kis piszokkal.
A fekete hajú srác átnézett a termen Malfoyra – a szőke fiú az arcán levő kifejezésből ítélve, örült a fejlemények ilyen téren történő alakulásának, de ez még mindig nem magyarázta meg a reggeli dührohamát a Nagyteremben.
Láthatóan senki más nem igazán tudta, mit gondoljon, s Flitwick úgy döntött, egyszerűen mellőzi az eseményeket, és belevág az aznapi leckébe. Mágikus házak védőbűbájait tanulták ezen a héten, és az aprótermetű tanár belekezdett a teória előadásába.
Napirendre térve az események fölött, minden tanuló előhúzta pergamentekercsét, majd hozzálátott jegyzetelni. Harry megkönnyebbült, hogy van valami normális is, amit csinálhat az elmúlt néhány nap zavaros történései után. Megkönnyebbülése azonban nem tartott sokáig, mert néhány másodperc múlva nyílt az ajtó, és egy vörösbe öltözött auror lépett be.
- Elnézést, professzor – szólt, megszakítva a bűbájtanár előadását.
Flitwick, aki az asztala tetején állt, ahonnan az előadásokat szerette tartani, elhallgatott, miközben figyelmét az aurorra fordította.
- Igen? – kérdezte zavarodottan.
- Elnézést a zavarásért – kért bocsánatot a férfi. – Attól tartok, meg kell kérdeznem a tanulóktól, hogy látta-e valaki Remus Lupint mostanában.
Harry érezte, amint a szíve a gyomrában köt ki. Remust keresik. Ez csak egy dolgot jelenthet: Lucius Malfoy megkapta az Eutanázia Rendeletet. Gyors pillantást vetett a terem másik végében ülő Dracóra. Meglepő módon a fiú összeráncolta a szemöldökét, ahelyett, hogy vigyorgott volna, ahogy azt várta. Alig észrevehetően a mardekáros megrázta a fejét, bár hogy mit akart ezzel közölni, nem tudta.
Pansy Parkinson felemelt egy példányt a Reggeli Prófétából, amit a könyvei alá tett. Az első oldalon ott volt a kép Harryről, Remusról, Perselusról és Alrikról, amint a Nagyteremben állnak.
- Mindenki látta őt két napja – világosította fel szarkasztikusan az aurort.
A férfi áthatóan nézett rá.
- Látta valaki azóta?
Morgás szaladt végig a termen, ahogy a tanulók egymásra néztek, de mindenki megrázta a fejét.
- És ön, Mr. Potter? – kérdezte az auror, Harryre fordítva a pillantását. – Látta ma őt?
- Nem – válaszolta a fiú őszintén. Nem látta Remust tegnap este óta. – Az idejüket vesztegetik itt.
- Igen, már felvilágosítottak erről – értett egyet a férfi, aztán egy valamennyire bocsánatkérő mosolyt küldött felé, mintha jelezné, hogy ez nem személyes. – Csak a munkámat végzem. – Flitwick professzor felé fordult,és bólintott egyet. – Elnézést a zavarásét –Aztán elment.
Harry érezte, hogy a szíve kezd valamennyire megnyugodni de a gondolatai még mindig a Titkok Kamrája körül és az ott tehetetlenül fekvő Remus körül forogtak. A Kamra több ezer évig maradt rejtve – ő és Voldemort voltak az egyedüliek, akik ki tudták nyitni. Az esély, hogy valaki megtalálná Remust, a nullával volt egyenlő. Nyugodtnak kell maradnia. Mindenki biztonságban van. De utálta még a gondolatát is, hogy az olyan emberek, mint Cornelius Caramel és Lucius Malfoy, még mindig ellene tevékenykedtek. Lesz-e valaha is normális élete, ahol őt és a szeretteit békén hagyják?
Ebédidőre több ezer különféle pletyka kapott szárnyra az iskolában Draco Malfoyról és Charlie Weasleyről, s Draco egyikre sem tett közvetlenül megjegyzést, bár Harry gyanította, hogy volt olyan, amit ő maga kezdett el. Az ebéd alatt a szőkeség úgy ült a Mardekár asztalánál mintha az övé lenne a világ – a tanárok figyelmes pillantásainak kereszttüzében senki nem közeledett hozzá, hogy megkérdőjelezze a viselkedését. Harry észrevett egy maréknyi mardekáros tanulót, akik furcsán kémlelték Malfoyt, az arckifejezésük még barátságtalanabb volt, mint normálisan, de senki nem mondott neki semmit. Nyilvánvaló volt számára, hogy mindannyian össze vannak zavarodva, hogy miért nem rejti el Draco a Sárkányaranyat, ami a nyakában van, vagy miért nem tagadja a pozíciót, amibe ez helyezte. Ahogy ezzel is nagyhangúan fitogtatta, mindenkit zavarba ejtett.
A nap utolsó órája dupla bájitaltan volt a mardekárosokkal, és mindannyian lementek a pincébe. Amennyire Harry látta, az aurorok már elhagyták a kastélyt, kétségtelenül azért, hogy máshol keressék a vérfarkast. Azon gondolkodott, vajon hol kereshetik még. Soha nem kérdezte meg tőle, hol lakik. Azt gondolta, hogy a férfinek van valahol egy háza, de semmit nem tudott róla. Azon is eltűnődött, hogy miféle munkája lehet Remusnak, ha van neki egyáltalán. De biztosan van valami jövedelme.
Szokásos helyüket elfoglalták a bájitaltan teremben, s mindannyian csendben vártak, mikor Perselus belépett az ajtón. Pálcájának egy intésére az aznap elkészítendő bájital hozzávalók megjelentek a táblán. Párba kellett szerveződjenek – griffendéles mardekárossal és Harry meglepetésére Ron önként jelentkezett, hogy Dracóval dolgozzon.
Harry a Ron és Draco mögötti asztalhoz lépett, így Pansy Parkinsonnal került egy párba. A tanulók motyogtak egymás között, megbeszélték a bájitalt, és felosztották a munkát. Év eleje óta, Perselus fenyegetéseinek köszönhetően, meglepően kevés baleset volt az utóbbi félévben. Miközben Harry elővette az üstjét, fülelte barátja és a szőke mardekáros beszélgetését. Az egész tanulócsoport figyelte az együttműködésüket. – Üdv a családban, Malfoy – mondta Ron nyugodtan.
Draco megfagyott egy pillanatra, és megfordult, hogy Ronra bámuljon. Hitetlenkedés ült ki az arcára. Nem szólt semmit, csak úgy nézett a fiúra, mintha valami bizarrá és felismerhetetlenné változott volna. Harry is elég furcsán érezte magát. Nem várta, hogy Ron ilyen éretten viselkedjen, de talán volt valamiféle varázsló-szokás, ha egy családhoz új rokon érkezik, amiről nem tudott.
- Mi van? – ráncolta össze Ron a szemöldökét, s ránézett a mardekárosra, mikor Draco még mindig némán bámult rá. Draco továbbra sem válaszolt.
Ron végül csak felsóhajtott és idegesen megforgatta a szemeit.
- Jól van – mosolygott gúnyosan. –Üdv a családban, te hegyes arcú kis görény. Ez jobb?
- Sokkal – mosolygott rá vissza szintén gúnyosan Draco. Aztán elégedetten bólintott. – Köszönöm, te bolha csípte, tudatlan menyét.
Ron csak az orra alatt morgott, és visszatért a bájitallal való munkájához.
Harry Pansyvel együtt meglepetten pislogott. Még több zavarodott morgás vette kezdetét a teremben, ahogy a tanulók között elterjedt a hír a szóváltásukról. Harry nem várta, hogy barátja ilyen készségesen elfogadja a Malfoy örököst, hiszen utálták egymást. A mardekárosok magukon kívül voltak az összezavarodottságtól. Fogalmuk sem volt, mit kezdjenek ezzel a helyzettel, és úgy tűnt, a beszélgetésük igazolja a pletykát, miszerint Draco tényleg elfogadta a házassági ajánlatot Charlie Weasleytől, de egyikük sem értette, miért.
A suttogásokat csak néhány pillanatig folytathatták, mert Perselus mindannyiukra rávicsorgott, és elhallgattatta a termet. Az óra ezután némán folytatódott. Mindenki a főzetére összpontosított a bájitalmester figyelő tekintete alatt.
Mikor az óra véget ért, és mind összepakolták a cuccaikat, Pansy végre zaklatni kezdte Dracót kérdéseivel, Harry pedig kihallgatta őket.
- Nem értem, Draco – nyafogott a lány. – Mi ez a butaság a Sárkányaranyról?
Draco tudva, hogy elég nagy hallgatóság figyeli a beszélgetésüket, arrogánsan válaszolt. – Ó, szűnj meg, Pansy! Mondtam már, hogy az apám megpróbált valakihez hozzáadni, aki nem érdekelt! – kiáltotta, mintha ez mindent megmagyarázott volna. – Így már nem kell hozzámennem.
A többi mardekáros most már mind őt bámulta.
- Azt akarod mondani, hogy az – mutatott Pansy a nyaka körül levő aranyra – a te ötleted volt? Valami csel, hogy elkerülj egy nemkívánatos házasságot?
- Nyilvánvalóan! – fújtatott Draco. – Persze, hogy az én ötletem volt! A mágia nem működik, ha nem megegyezésen alapul. Semmit sem tudsz a Sárkányaranyról?
Az összes mardekáros most már végképp összezavarodott. Blaise volt az, aki kétségbevonóan megrázta a fejét.
- Akkor mi volt az a dühkitörés ma reggel? – követelte. – Ha a te ötleted volt, miért voltál olyan mérges?
- Ó, az? – Draco elutasítóan intett a kezével, mintha az a leglényegtelenebb dolog lett volna. – Az nem volt több egy kis szeretők közti vitánál. Minden megoldódott a végén. Ajánlatott tett, és apám elfogadta. Mindenki ott van, ahol én akarom. – Összeszedte a hátitáskáját, és az ajtó felé indult.
- De egy Weasley? – visította Pansy, mintha nem hinné el, hogy lesüllyedne odáig, hogy beházasodjon abba a családba.
- Egy sárkányszelídítő! – javította ki Draco megvető hanglejtéssel. Felemelte a nyakában levő láncot, és megrázta az aranydarabot, mintha mindenkit emlékeztetne, hogy ott van. A vörös fém megcsillant a fáklyafényben, s úgy égett, mint az olvadt láva. Több kapzsi szemet magára vonzott– Egy gazdag sárkányszelídítő, sok Sárkányarannyal. Benne van a terveimben! – Azzal kiviharzott a teremből, mintha undorodna attól, hogy társai képtelenek megérteni a nyilvánvalót. A mardekáros diákok utána rohantak.
Hermione, aki szintén belehallgatott a beszélgetésükbe, Ronra pillantott. – Charlie gazdag? – kérdezte csendesen.
Ron csak megvonta a vállát. – Rendes megélhetősége van – válaszolt. – De nem igazán nevezném gazdagnak, legalábbis nem Malfoy elképzelései alapján.
Hermione önelégülten elmosolyodott, s megrázta a fejét.
- Bízz benne, hogy kifordítja a történetet. Mardekárosok – sóhajtott, és a vigyorból, amit Ron küldött felé, Harry tudta, hogy a reggeli vitájukat régen elfelejtették.
A bájitaltanhoz szükséges kellékek utolsó darabjait is hátizsákjába dobta, majd intett Ronnak és Hermionénak, mivel Perselusszal szándékozott visszamenni a lakosztályukba. Miközben az utolsó tanuló is elhagyta a tantermet, végignézte, ahogy a férfi összeszed egy halom pergamentekercset az asztaláról.
- Láttam, hogy nem kell aurorok átkutatják a kastélyt – mondta a férfinek.
Piton bólintott, s sötét szeme röviden végigsepert Harry testén. Az arckifejezése leolvashatatlan volt.
- Nem találtak semmit.
- De ez azt jelenti, hogy már megvan az Eutanázia Rendeletük?
Perselus megrázta a fejét.
- Csak egy letartóztatási rendelet egy vizsgálatra.
- És Draco meg Charlie helyzete? Ez azt jelenti, hogy Siriusnak nem kell elvennie, igaz? – siettette Harry. – Ez nem azt jelenti, hogy Remus…
- Harry – vágott közbe Perselus összehúzott szemöldökkel, s csendet kérve felemelte egyik elegáns kezét. A fiú mozdulatlanná és idegessé vált. Volt egy furcsa feszült energia, ami Perselus felől jött, és nem tudta, hogyan reagáljon rá. A férfi aggódott, ideges volt, kiborult? Azt kívánta, bárcsak jobban tudna olvasni a férfi tekintetében. Bármennyi időt töltöttek is együtt az utóbbi hónapokban, még mindig keveset tudott arról, hogyan olvassa le a hangulatait.
A férfi egy táskába dobta a pergamentekercseket, aztán intett a griffendélesnek, hogy menjen ki előtte a terem ajtaján. Harry látta, hogy próbálja megtalálni a megfelelő szavakat, hogy elmondja, mit gondol, így némán sétált a férfi mellett a pincefolyosókon keresztül. Mikor végre biztonságban voltak a saját ajtajuk mögött, és mindketten félretették a táskáikat, Perselus intett Harrynek, hogy üljön le a kandalló előtti kanapéra. Egy pálcaintésével meggyújtotta a tüzet, felmelegítve a téli hideg szobát.
- Csak azért, mert a Black-ügy tisztázódott, nem jelenti azt, hogy a dolgok rendben vannak Lupinnal – mondta neki Perselus. – Megvadult. Semmi nem fogja ezt megoldani, kivéve talán Mardekár bájitala. Nem kockáztathatjuk meg, hogy felébresztjük, míg a bájital nincs befejezve. Ott kell maradnia, ahol van.
Harry felsóhajtott, és csalódottan a lábát nézte. Remélte, hogy ez azt jelenti, hogy felébresztheti Remust, és elmondhatja neki, hogy minden rendben lesz; hogy csak a hírek meggyógyítják a férfit. Egy része remélte, hogy nem kell elmondania Siriusnak azt, ami történt, míg minden meg nem oldódott, és vissza nem került a normális kerékvágásba. De most úgy tűnt, hogy erre vajmi kevés az esély. Azon gondolkodott, mit tenne keresztapja helyében? Mit érezne, ha tudná, hogy a férfi, akit szeret, be van zárva egy halálhoz hasonló álomba, a Titkok Kamrájában? Azon kapta magát, hogy a karikagyűrűjét nézi, s az ujja körül forgatja.
- Szereti Charlie Dracót? – kérdezte kíváncsian.
- Mit számít az? – gúnyolódott Perselus.
Harry felnézett, s a férfire bámult. Piton a szokásos foteljében ült, hosszú lábait kényelmesen kinyújtva előtte, a feszült energia ellenére, ami úgy tűnt, benne kígyózik. Perselus elég kutató tekintettel figyelte csillogó fekete szemeivel, és ő zavarba ejtőnek érezte vizsgálódását.
- Összeházasodnak – mutatott rá Harry.
A férfi szórakozottan felhúzta egy sötét szemöldökét.
- És? – kérdezte. – Mi köze van ennek a szerelemhez?
Akarata ellenére Harry azon kapta magát, hogy elpirul lányos zavarában.
- Hát… azt hallottam, hogy úgy jobban működik. Nem mintha én tudnám.
- Ti griffendélesek túl romantikusak vagytok – tűnődött Perselus csillogó tekintettel.
- És ti mardekárosok túl… – hadarta Harry, irritálta Perselus ugratása, és nem tudta, hogy vegye az egészet. Majdnem úgy nézett ki, mintha a férfi megpróbálta volna felhúzni.
- Túl? – buzdította, láthatóan érdeklődve, hogy mit akar mondani a fiú
- Hidegek! – csattant fel a fiú, s talpra ugrott. Nem tudott nem arra gondolni, hogy valamilyen úton-módon gúnyt űznek belőle.
- Hideg – Perselus gyakorlatilag dorombolta ezt a szót, és Harry megmerevedett. Távolról sem nézett tűnt dühösnek a sértéstől, sőt majdnem örült a kifejezésnek. A férfi hirtelen előredőlt, és sötét pillantást vetett rá. – „Azt mondják a tengerről, hogy hideg, mégis a tenger rejti a leghevesebb vért" – idézte Perselus lágyan, s szavaitól Harry egész teste megremegett. Érezte, hogy kiszárad a szája, és mikor a férfi lassan felállt, ő földbegyökerezett lábbal állt, mivel nem volt biztos benne, hogyan kezelje ezt a furcsa hangulatot.
- Akartam tőled kérdezni valamit, Harry – mondta Perselus, miközben lassan előrelépett, és megállt előtte. Valami okból kifolyólag a griffendéles csak úgy szíve dörömbölt a mellkasában. – Meg akarod tanulni a kard művészetét?
- Mi? – kérdezte Harry, miközben zavarodottan nézett a a bájitalmesterre. Miért állt hozzá ilyen közel? Kellemes illata volt, mint valami egzotikus fűszernek a meleg földdel összekeverve. Egy lassú, forró áradat haladt végig Harry testén.
- Kard, Mr. Potter – ismételte meg Perselus. Halvány mosolyba rándult az ajka. Milyen furcsa, hogy a férfi ilyen gyakran mosolygott a jelenlétében mostanában – négy hónappal ezelőtt megesküdött volna rá, hogy nem tudja, hogy kell mosolyogni.
- Megtanítasz? – kérdezte Harry, s azt kívánta, bárcsak abbahagyná szíve a rohanást. Perselus csak bólintott válaszként. – Rendben – lehelte Harry.
Valami megcsillanni látszott Perselus sötét szemében, és ekkor ellépett, majd átsétált a szobán.
- Jó – mondta a válla fölött. – Találkozunk a Szükség Szobájában egy óra múlva. Akkor kezdünk. – Azzal a szokásos talársuhogással eltűnt az irodában, s bezárta maga mögött az ajtót.
Ismét egyedül maradva, Harry szívverése kezdett normálissá válni. Egyik kezét az arcához emelte, s érezte, milyen forró a bőre.
Te jó ég, gondolta magában. Mi az ördög volt ez? Egy pillanatig olyan érzés volt, mintha… mintha… nem, rázta meg a fejét. Isten zöld Földjén semmiképpen nem lehetett lehetséges, hogy Perselus Piton flörtöljön vele. Egyszerűen nem történhetett meg.
Aztán arra gondolt, mibe is egyezett épp bele. Kard? A férfi tényleg meg fogja neki tanítani, hogy kell a kardot használni? Harry nyelt egyet izgatottságában. Ó, Merlin! Mibe keverte megint magát?
AN: Olyan sok kérdés volt az egész Draco ügyben, hogy azt sem tudom, hogy kezdjek hozzá a megválaszolásukhoz. Talán ez az utolsó két fejezet megválaszolta őket helyettem. Tudtam, hogy az ügy vitatott lesz – azt hiszem ez csak egy újabb bizonyíték, mennyire kedveljük ezeket a karaktereket.